Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-08-09 / 32. szám

Virágzik... de kinek?

Olvasom az újságban, hogy már megint horogra akadt egy számlákkal, szállítólevelekkel stb. manipuláló társaság. Most éppen a sződi Virágzó Tsz budapesti ágazatának alkalmazottja, valamint föl- ^ lemenő cinkostársai gondolták úgy, hogy a lehetőségek most nekik virágzanak. Egy nagyobb volumenű vállalás keretén belül passzolták egymásnak a labdát aszerint, hogy éppen hogyan diktálta ezt a „szükség”. A kölcsönös jótéteményekkel együtt szaporodtak a hamis pénzügyi okmányok is és „üzletfelek” zsebében a forint is. Ügy tűnt, hogy — nőmén est omen — az üzlet virágzik. Ebben az esetben nem túlságosan sokáig. „Csak addig”, amíg valaki a tsz-ben „szagot nem fogott” és ezzel a manipuláció virágai hervadásnak indultak. A „csak addig” azt jelentette, hogy 1 millió forint kárt akoztak a tsz-nek, illetőleg más vállalatoknak, aminek a fele a „zsebüket ütötte”.

Megmondom őszintén, engem nemcsak az eset híre „ütött meg” Hogy miután annak idején a tv Kék Fény-adása külön is teljes műsort szentelt az ilyen és hasonló ügyeknek, vissza is térve a témára több ízben s rádió és újságok vernek sajnos nem kevésszer nagy dobra ilyen jellegű ügyeket, népi ellenőrök és revizorok őrködnek, hogy a korrupció el ne harapódzon — mégis adódik ilyen eset. Az összeg olvastán rendültem meg még inkább, önkéntelenül is számolni kezdtem, hogy például a Virágzó Tsz-ben egy tisztességesen dolgozó férfinak vagy nőnek hányszor kell lehajolni egy növényhez, hányszor kell a kapát a kezébe venni, a traktorosnak hány órán át kell figyelmesen és fegyelmezetten a volán mellett ülnie ahhoz, hogy abból félmillió forint összejöjjön, az érintett parképítő vállalat dolgozóinak hány csemetét kell elültetnie, hány gereblyevonást húznia . félmillióért. Nem szaporítom a példákat. Jó néhány tsz, áfész és egyéb vállalat gazdasági ügyeibe beleszagolva tudom, hogy vezetőség és tagok és nyilván a Virágzó Tsz vezetősége és tagjai is, mint általában a legtöbb munkahelyen menynyit fáradnak, mi mindent vállalnak nemcsak forintokért, de fillérekért is számolva azért, hogy munkájuk maguknak is, de a mostani időben országunk közösségéért is „virágozzék”. Ehhez viszonyítva az egymillió forint okozott kár, illetve a félmillió zsebre vágott forint egy kicsit sok.

Nincs kifogásom ellene, hogy bárki is nyaralót építsen magának a Balatonnál, a Duna-kanyarban, a Bükkben, a Mátrában vagy ahol jól érzi magát hegyen, völgyön, tóparton, folyó mellett, vagy az Alföld homokján, mert ő eppen Petőfi lelki rokona. Noha akad itt is vitatkoznivalóm s nemcsak nekem, vitatkoztunk is e lap hasábjain is igényekről is, méretekről is, keresztyén, meg általános szocialista etikai alapokról. S mint lelkipásztor nyilván nem lelkesedem azért, hogy gyülekezetem tagjainak egy része az ősi igékkel válaszol nekem arra, hogy most miért nem jön templomba. (Hat iga ökör = 60 LE teljesítményű Lada, szántóföldet vettem = építjük a „tanyát” stb.) Amíg tisztességes munkából tisztességes bérből, a tisztességesen ledolgozott munkaidőn túli erőfeszítésekből jut el valaki évek során odáig, hogy: ez a .ház, amiben a gyermekeimmel lakom, megér vagy félmilliót,

' éz á gép, amivel most már sokkal gyorsabban tudok dolgozni ér vagy félmilliót, ezért a kocsiért, mosógépért, tv-ért, hűtőgépért stb., ami van vagy egy félmillió, de sokszor megizzadtunk — mérlegelnem kell, hogy itt még ige szerint is, hogyan roagáljak.- A mások, bőrón, zsírján, verejtékén be- zebedt félmillió úgy hat rám, mint a tarkón ütés.

Most ne várja tőlem senki, hogy szapuljam a KNEB-et, tollhegyre tűzzem akár az érintett, akár más tsz-ek, Áfész-ek vagy egyéb vállalatok vezetőségét, arra rendelt szerveket. Két dolog , jutott az eszembe, mielőtt még valaki megkérdez, hogy ez hogy illik az Evengélikus Életbe. Az egyik a Miatyánknak az a kérése, hogy: ne vigy minket a kísértésbe. Vajon keresztyéneket és gyülekezeteket nem kísérhet a gondolat, hogy csak mi virágozzunk, s mit nekünk...?

A másik gondolat: mi nem a falakon kívül élünk! Ha ez a társadalom nem hatalmazott is volna fel bennünket, keresztyéneket másokkal együtt, hogy szót emelhessünk minden anomáliával kapcsolatban, ami munkahelyen, lakóhelyen, közéletben kárára van a nagyobb közösségnek, illik-e hozzánk a három majom szisztéma (nem látok, nem hallok, nem beszélek), boldoguljon mindenki úgy, ahogy tud. Aligha lehet kérdés, ügyünk-e, hogy hol, ki, mi — miért és honnan — és kinek „virágzik”.

Mezősi György

Utórezgések. Metsaepirttiből

lisalmi a huszonhat magyar lelkész számára szinte fogalommá lett. Pedig a városban nem is jártunk. A város szélén van az öreg templom, ahol a konferenciát megnyitottuk, s onnan még kifelé, hangulatos tóparti tájon a tanfolyam-központ, ahol együtt voltunk a hatvan finn és az öt észt lelkésszel.

kicsit inkább a holnap boldogságáért élnek, sem mint a ma kényelméért.

A KONFERENCIA UTÁN hu- szonhatan huszonhat felé mentünk. Szerte az országba: Sodan- kylatől Helsinkiig és Turkutól Khumoig. Talán inkább így írom: ezerkétszáz kilométeres átLelkészavatás Kuopióban

CSILLOG A TÓ. Nappal a napfényt veri vissza, éjjel a világos égboltot, a legéjfélibb órában is a vöröses, színdús alkonyi pírt. A szálfenyők, a „honkák” égbenyúló, rózsaszín-barnás csupasz törzsükkel állnak őrt, s közöttük a felszínre is kifutó gyökérere- ten lépdelsz. Amott a szauna egyedülálló faépületkéje, a parton csónak. Már az első este ebből kell kiszedni Veczán Palit.

Metsäpirtti a telep neve. Magyarul „erdei kunyhónak” fordíthatjuk, de nekem legyen mondva ez a „kunyhó”. Két épület-tömb. Az egyikben hatalmas előadóterem, nagy előtér, iroda, mellék- helyiségek, konyha. A másikban — fél szinttel följebb, az erdő alatt — a hálófülkék, tágas előterekkel, bennük kávéfőző kis konyhával, hűtőszekrénnyel, kávézó asztalokkal s természetesen fnosdóblokkokkal. Maguk a hálófülkék szerények: négyszemélyesek, emeletes faágyakkal, akasztós szekrényekkel. A telep egész szerkezete azt- mutatja, hogy ide szellemi közös munkát végezni jönnek, s nem pihenni.

A kommunális helyiségek tágasak. Minden kényelmet megadnak. De az ágyak — nagyon finn ágyak. Keskeny, kemény prics- csek, közepes kis párnával, oldalt végig begyűrt takaróval. Úgy bújsz alá, mintha zsákba bújnál. (De ilyen az ágyad akkor is, ha a püspök lakásán hálsz.) Dolgos emberek ágya, akik napi munkától fáradtan aludni térnek, egészségesen kinyújtott gerinccel, s nem heverészni járnak ide. Célt látó, célirányos, célra törő szívós emberek ágya, akik mindig egy

mérőjű körben szanaszét. Azon az ünnepen, János napkor, Finnországban huszonhat magyar lelkész pfédikált egyazon téma alapján — ilyen még valóban nem volt! — amit a finnek írtak elő: az Űt- egyengetőről (Ézs. 40), akit születése után bemutattak a templomban, s csodálkozva vették körül, akik látták: „vajon mi lesz e gyermekből?” (Luk. 1. vége).

Bizonnyal mindnyájan biblia- hűén prédikáltunk. Ám én az este, amikor Kuopio mellett a finn asszonnyá lett Salánki Éváék nyaralójában — a Bécsikapu téren eskettem őt finn vőlegényével — a tó parton elrévedtem a víztükör alkonyi csillogásán; tovább szőttem a gondolatot. Metsaepirt- tiben valami új született. Fél évszázaddal a hátunk mögött tovább léptünk. Baráti ismerkedésen, rokonnépi kapcsolatokon, egyházi kapcsolat-építésen túl immár teológiai gondolatokat kezdtünk kicserélni, egységesen és széles skálán. Elérkeztünk volna az elmélyülés, a mélyreásás együtt végzendő feladatához? És ebből a „gyermekből” vajon mi lesz?

Kuopioban prédikáltam, a dómban. Egyszerű, tiszta,'nemesen empire vonalak között. Telt templomban. Ám ez' nem mindenütt volt így. Volt, aki sokezres gyülekezetben két tucatnyi temp- lomozónak prédikált. Természetesen más a mérték. Finnországban nem ugyanúgy mértékadó az istentisztelet látogatása, mint nálunk. Ott, ahol a rádión naponta sugárzott reggeli áhítatok a hírek után a legtöbbek által hallgatott „műsor”, ott más, összetettebb

mértékkel kell mérni az egyházi buzgóságot. Kuopioban az egyházfi a sekrestyében a templom ipari televízióján figyelte, nem intek-e valami utasítást neki a szószékből. Miért ne lenne ilyen is ebbe a gyönyörű, több évszázados kőtemplomban? De nem ez „váltja meg” az egyházat, s ezt ők is tudva-tudják. Egyik barátunk mondta kissé szomorkásán: „még arra is kínosan gondot viselünk, hogy milyen állapotban vannak a templompadok csak arra nem, hogy milyen állapo' vannak azok, akik benne ülnek, vagy már nem is ülnek benne.”

Kemény önkritika volt ez,, s a jelek mást is mutatnak. Kuopioban másnap lelkész-avatás volt. Két frissen végzett ifjút indított el a szolgálat útján Jukka Mal- mivaara püspök. (Az „Uram, ó add...” szerzőjének unokája.) Ezek a fiatalok arról tanúskodtak ,hogy a finn egyházban nem a jelen kényelme a döntő, hanem a jövő boldogsága. A püspök „kirkkokahvin” (amolyan fogadós-féle kávézás) látta vendégül a kuopioi lelkészeket, a rokonokat és barátokat. Saját lakásán, egy bérház negyedik emeletén. Ezen összefutottunk mi is hárman, dr. Szendressy Pál kolozsvári püspökkel és Mezősi György szerkesztővel. Ök is a közelben szolgáltak az előző nap. Örömmel éreztük azt az izzó felelősséget, amivel az idősebb lelkészek néztek a fiatalokra, s a fiatalok a szolgálatukra. Sorban hangzottak a köszöntések. Én azzal biztattam őket, ami Luther mondásában számunkra közös: „az imádság, az elmélkedés és a meskísértés formálja a teológust”. Imádkozó háttérre van szükségünk, elmélyült készülésre az igehirdetés előtt, és bátor szembenézésre, amikor „megkísért”, vagvis számon kéri a világ az egyháztól korunk nagy kérdéseit.

AZON CSODÁLKOZOM, ‘ hogjl milyen percnyi pontossággal összefutottunk mind a húszon hatan az egyhetes .kalandozás” után Helsinkiben. Ki ott szolgált a közelben, kit autón hoztak ki, ki vonaton jött. Dr. Nagy Gyula repülőn jött Ouluból. Bizonnyal azért, hogy „felülről” lássa az országot. „Ki gépen száll fölébe.-an- nak térkép e táj’’ — írta Radnóti. Gondolom Nagy Gyula felsóhajtott: de micsodt térkép! Mi többiek lent maradtunk a földön, vonaton, autón, tavak mellett kanyargó utakon, s én megoróbál- tam egészen addig lent maradni, ahol az is meglátszik, miért is olyan aszkéta-keskenyek a finn

agyak- Koren Emil

AZ V. GÖRLIZTI (NDK) EVANGÉLIUMI EGYHÁZI NAPOKRA mintegy 10 000 résztvevőt vártak. A belföldi és a külföldi résztvevők június 19—21. között hat munkacsoportban vitatták: „Gazdaságilag nem függhet „Hogy kezdődik a béke?”, és „Hogyan lesz miénk a jövő?”. (EPD)

Aprily Lajos: Alom egy könyvtárról

NINCS MÁRCIUS, mely őt ne idézné, nincs nyárutó, mely nélküle búcsúzna, rigódal sincs, mely ne ébresztené; és a hegyek, emelkedjenek bárhol, az ő hegyeihez vezetik gondolatainkat. Költő volt, s annyira a természet, a teremtett világ gyönyörűségeinek énekese, hogy mindenütt jelenvaló a tájak szépségében, járjunk bármerre a változékony égbolt alact: vele vagyunk.

Nemcsak költő volt azonban, hanem tanár is, e hivatásában úgyszintén a legnagyobbak egyike. Alkotó, emberformáló pedagógus, nemzedékek sorában továbbélő, hatását tanítványainak tanítványai is viselik. Az ember, az irodalom, a természet, minden eleven élet szerétét oltotta tanítványaiba.

MOST, 14 ÉVVEL HALÁLA UTÁN megjelent prózai kötete a tanár Áprilyt hozza közel hozzánk. Nemcsak „pedagógiai vándorlásának úti jegyzeteivel” (1935-ben féléves észak- és nyugat európai körútra indult, minden országban az iskolákat látogatta végig, s megfigyeléseit itthoni hasznosítás céljával jegyezte fel; izgalmas olvasmány napjainkban, kiderül belőle, hogy sok mai, hazai újítás már fél évszázaddal előbb honos volt máshol); de irodalmi tanulmányaiból, előadásaiból is a tanító szándék szól, s ad

módszertani példát az utódoknak, hogy miként lehet emberközelbe hozni távoli korok íróit; a legbonyolultabb kérdéseket egyszerűen, logikusan, s mégis ihletetten megmagyarázni; a verset „élve boncolás” nélkül elemezni, oly finoman érintve sorokat, metaforákat, hogy el ne veszítsék pillangó-szárnyuk himporát.

Szenczi Molnár Albert nyugtalan életéről, magyar irodalmat alapozó hatalmas művéről, Petőfiről, Jókairól, Kuncz Aladárról, Dsida Jenőről, Koós Károlyról, Adyról, Reményikröl szólnak magyar irodalmi tanulmányai. Mesteri könnyedséggel világítja át a megírás idején még sokak által alig értett Ady lírát; az első kézirat tanulmányozása nyomán meggyőzően bizonyítja be, hogy Vörösmarty a Vén cigány írásakor milyen tudatosan alkotta meg a vulkáni erővel kitörő vers formáját; elmélyült lélekelemzéssel rajzolja meg a költő-barát, Reményik Sándor pályaívét, kimutatva, hogy Reményik számára a vers volt a megváltás: „ő adott életet neki, de a vers visszaadta és felfokozta benne az életet.” Reményik vallásos verseivel külön tanulmányban foglalkozik: „A szenvedés panaszát tartóztató gátak elsodrása után így jut el Reményik régi lázban tüzesedett hangosabb költészete a legölelőbb és lemélyebb humánumig: a zsoltárig” — írja róla azzal a megértéssel, amely kettőjük barátságát mindig is jellemezte.

,,A' külföldi irodalom vonzásában” c. fejezet kiemelkedő Dante tanulmánya mellett meg kell említenünk a műfordító műhelyébe bepillantást engedő írásokat: ezeknek ismeretében másképp olvassuk az idegen nyelvekből átültetett műveket. A brassói ötvösmesterek unokája itt érvényesíti a „míves művészet” veleszületett képességét, cizelláló aprólékosággal így teremti magyarul újjá az idegen költő alkotását, hogy hangulatát, zenéjét, formáját is átmentse a szöveghűség mellett.

Aprily kezében nyersanyag a

NYELV, s példája kötelez, hogy mindenki, aki ezzel az anyaggal bánik, méltó formát adjon neki. Nemcsak az írói munkában: minden kimondott szónak szépen kell hangzania, minden mondatnak formát kell öltenie, mert csak így érhet célba a mondanivaló.

A kötet kezdetével fejezem be: az itt található emlékezések között húzódik meg a címadó előadás 1977-ben hangzott el Kaposváron), ebben mondja el a lényére oly jellemző szavakat: „Azt a kevés könyvet tehát, amely életünk vonalát ás életünk nyugtalanságát szimbolizálja, jórészt elosztogattam gyermekeim között. Életem során azt vettem észre, hogy olyasmit szolgáltam, amit nemrégen az egyház egyik könyvében olvastam: prog- reszív redukció — teológiai értelme volt a szónak —, hogy az Isten az őmaga céljainak szolgálatára sokszor csökkenti a hívők számát, hogy annál nagyobb legyen a hitnek a megújulása. Ez azt jelenti, eredményes csökkenés, amely azonban odavezet: Omnia mea mecum porto. Valahogyan így jártam én. a progreszív redukción keresztül maradt néhány könyvem, amelyeket nem tudtam elosztogatni.”

A kötet a Szépirodalmi Kiadó jelentette meg, írásait Ugrin Aranka gyűjtötte össze, a jegyzetapparátus is az ő munkája. Ez a gyűjtemény igaz örömet okoz mindazoknak, akik a költő-tanártól ma is szívesen tanulnak; elsajátítva elsőbben is, miként kell tanítani, embert s életet formálni, mert az sem kisebb művészet, mint a gondolata formába öntése, s talán nem is független attól, Bozóky Éva