Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1981-07-05 / 27. szám
Énekkaraink életéből Virágot ültet... Gyakran utazom a Moszkva tér és Budakeszi között közlekedő 22-es autóbusszal. Ahogy az autóbusz fölfelé kapaszkodik, egyre inkább kezdi maga mögött hagyni a kőrengeteget, s egyre több a szemet, szívet-lelket megnyugtató, gyönyörködtető virágos kert és zöldellő erdő. Így éri el az autóbusz az útvonal legmagasabb pontját, a Ságvári ligetet. A Ságvári ligetnél az út mellett áll egy kissé talán kopott, szürkés kis őrház, ide húzódik be rossz idő esetén a rendőrőrszem. De általában az őrház mellett áll. Ö szinte Budapestet képviseli, hiszen a főváros határán áll, néhány megállóval később már Budakeszi következik. Figyeli a fővárosba irányuló és onnan kifelé hömpölygő forgalmat. Az egyik délutánon nem láttam az őrház előtt állni. Vajon mi történhetett? És egyszer csak megpillantottam a földön guggolva, amint az őrház melletti kis „kertjének virágait gondozta. Mert az őrház melett kis kert van. Néhány négyzetméter csupán, de az a néhány négyzetméter virág a főváros határán sok mindent kifejez. Kifejezi azt a biztonságot, amelyben a főváros lakói élnek. Kifejezi, hogy a rendőrőrszemnek is van ideje — talán csak néhány percnyi — arra, hogy az őrháznak, „felségterületének” közvetlen környékét otthonossá, barátságossá, széppé varázsolja. És olyan megnyugtató ez! Megnyugtató azért, mert vigyázó tekinte óvja az életünket. De megnyugtató azért is, mert ennek a Budapest határán szolgálatot eljesítő rendőrőrszemnek nem kell állandóan vigyázban állnia, elég egy-egy szempillantás, hogy meggyőződjék arról, hogy minden rendben van-e. De elég egy-egy szempillantás arra is, hogy észrevegye, ha valami nincs rendben, ha egy autó „gyanúsan” közeledik, talán olyan valakivel a kormánykerekeinél, akinek nincs gépjárművezetői engedője vagy talán éppen feketefuvarban vinné el a főváros területéről az építőanyagot. Jó látni ezt a rendőrőrszemet a nap huszonnégy órájában. Ez a látvány felidézte bennem azt a régi hűvösvölgyi emléket, amikor az ottani rendőrőrszem, a főtörzsmester „Jancsi bácsi” — mert mindenki csak így szólította — ismerős alakját, lépteit, amikor egy-egy hóviharos éjszakán is őrködött álmunk nyugalma fölött. Ő is a biztonság, a rend, a nyugalom követe volt annak idején. Ezek a gondolatok akkor jutottak az eszembe, amikor június 8-án este 19.30-kor a Kossuth rádióban a „Sajtókonferencia a Belügyminisztériumban” című adást hallgattam. A sajtókonferencia résztvevői — dr. Horváth István belügyminiszter, Karasz Lajos és Ladv.ánszky Károly miniszterhelyettes — válaszoltak az újságírók és a rádióhallgatók kérdéseire. Nagyon sok kérdést tettek fel az illetékeseknek a renddel, a nyugalommal, a biztonsággal, hazánk határainak védelmével kapcsolatos ügyekben. Hallottunk felelőtlenségekről, a rendőri szervek nyomozási, bűnüldözési munkájáról, a körzeti megbízottak eléggé meg nem becsülhető tevékenységeiről. (Feltettek „különös kérdést” is a belügyminiszternek: valamelyik rádióhallgató azt hallotta, hogy a Kékfényből mindnyájunk számára oly ismerős Dobos őrnagy állítólag elhagyta volna az országot. Erre olyan kedvesen, magától értődőén válaszolt a belügyminiszter körülbelül így: nem hiszem, mert éppen délután jelentett nekem.) Jó volt hallani a sajtókonferencián elhangzott válaszok- ■ ból azt a felelősségteljes kötelességtudatot, ami belügyi, rend- -poi őri szerveink munkáját meghatározza. Miniszter,és beosztott munkáját az határozza meg, hogy a legjobb tudása szerint teljesítse a rábízott feladatot: az állampolgárok nyugalmát, a szocialista rend biztosítását. Nagyon tetszett az a nyugalom, az a magabiztosság, ami minden válaszból kicsendült. Ehhez a munkához bizalomra, megbecsülésre van szükség, ami szocialista hazánkban, társadalmunkba adva van. Köszönjük, hogy a belügyi szervek így őrködnek élet- és vagyonbiztonságunk fölött! Köszönjük, hogy a rendőrőrsze- mek így vigyázzák fővárosunk rendjét és nyugalmát. Tudjuk, hogy értünk végzik munkájukat. Akkor is, ha egy-egy rendőrőrszemnek — mint a Ságvári ligetnél őrködőknek is — jut néha talán egy-egy pillanatnyi ideje arra, hogy virágot ültessen ... H. L. ÜJ NÉMET KONFIRMÁCIÓI KÁTÉ „Az élet felfedezése” (Leben entdecken) című új konfirmációs kátét, amely a Németországi Egyesült Evangélikus Egyház (VELKD) püspöki konferenciáBeszélgetés a pécsi gyülekezet énekkarával Sok munka után terített asztalnál ül a pécsi gyülekezet énekkara. Böjtben minden vasárnap énekeltünk, végigszolgáltuk az ünnepeket, énekeltünk a gyerekek és fiatalok nagyheti, illetve húsvéti rendezvényein. Ránk fér a pihenés. Körbeüljük a fehér asztalt, beszélgettünk. Visszapillantunk összesen kétéves múltunkra, megkérdezzük egymást, kinek mit jélent az énekkar, tervek születnek a közeli és távolabbi jövőre. HOGYAN KEZDŐDÖTT? A pécsi gyülekezetnek az utolsó 10—15 évet leszámítva mindig volt jelentős, ütőképes kórusa. Az istentiszteleti szolgálatokon kívül rendszeresen tartottak egyházzenei áhítatokat is, a szó legnemesebb értelmében ápolták, terjesztették az egyházzenei kultúrát. Pécs városában ez nagy szó. Hiszen a városban rendkívül magas az énekkari kultúra. Itt rang kórusnak.,és jó kórusnak lenni. Aztán efölött az énekkar fölött is elszállt az idő s a fiatalításra, újításra vonatkozó próbálkozások rendre kudarcba fulladtak. Két éve tettünk egy utolsónak szánt kísérletet. Terveink roppant szerények voltak mind a létszám, mind az elérhető színvonal vonatkozásában. Engem az egyházzene Fótról hozott szeretete fűtött s énekkarunk alaoító tizenhat tagja igyekezett kijózanítani. Ebben a városban nem könnyű énekkart toborozni, az emberek egyébként is túlterheltek, ne fűzzünk vérmes reményeket a dologhoz. Ha a gyülekezetem szolgálatot kér tőlem, nem mondhatok nemet — ilyesfajta szempont jellemezte kórusunkat születése pillanatában. AZTÁN ELKEZDTÜK. Tizenhatról negyvenötre emelkedett a létszám. Megszülettek a „házon belüli alapszabályok”. Mindenek előtt az, hogy nem az abszolút színvonal a döntő. Nem kívánunk versenyre kelni a „profi” énekkarokkal. Saját gyülekezetünk asztalára szeretnénk letenni valamit. Hozzásegíteni embereket, hogy az istentisztelet igazi ünnep legyen számukra. Hozzájárulni az ige, az igehirdetés mélyebb megértéséhez. Énekkel dicsérni Istent — a tőlünk telő legmagasabb szinten. A magasabb színvonalra törekvés nem mehet a kórus közösségének rovására. Megfogalmazódtak tehát az ösz- szetartozásunk külső alapszabályai is. Aki tagja lett az énekkarnak, az vállalta, hogy minden próbán részt vesz. Akkor is, ha tizedannyi idő alatt tanulja meg a szólamát, mint a többiek. A csütörtök este „szent” időpont, amikor csak tehetjük, hozzá igazítjuk többi tennivalónkat. Ma már gyakorlat, hogy csütörtök délután kétszer-háromszor megcsörren a telefon, jelentkeznek azok, akik semmiképp sem jöhetnek este. Hogy hírt adunk magunkról, ez a minimum. Ezek természetesen külső jelei csupán egy formálódó, összetartozó közösségnek. A keretek viszont tartalmat ölelnek körül. Ennek legfényesebb bizonyítéka az, hogy sok új énekkari tag épült be közénk problémamentesen. Egyikük számára sem okozott gondot, hogy ismeretlenül csöppent közénk. Azt tapasztalták, hogy nyitott, új embereket befogadni képes közösségbe kerültek. Hamar feloldódtak, otthonosan érezték magukat. BESZÉLGETÉS KÖZBEN TÖBBEN MEGJEGYEZTÉK, hogy azért jó együtt lennünk, mert nagyon hasonló emberek vagyunk. Azt hiszem, szándékosan sem lehetne sokszínűbb társaságot összetoborozni. Életkor, foglalkozás, körülmények szempontjából nagyon különbözők vagyunk. Bár az átlagéletkor nagyon alabsony, a döntő többséget fiatalok alkotják, akad köztünk néhány nyugdíjas is. Idős és fiatal egyformán jól érzi magát együtt. Egyik idős kósustagunk kimentését kérve a próba alól megjegyezte: önmagamat fosztom meg a ma esti próbától. Ti ugyanolyan jól énekeltek nélkülem is, nekem viszont jólesik közöttetek lennem. S ezzel a mondattal már szere- tetvendégségünk fő témájához érkeztünk. Ki miért jön közénk, nem ritka esetben áldozat árán is, kinek mit jelent a kórus. Röpködnek a válaszok, roppant nehéz csokorba szedni őket. KEZDJÜK TALÁN AZ ÉNEKLÉS ÖRÖMÉVEL! — Ha Isten megáldotta az embert énekhanggal s hozzá még kórust is adott, akkor ez nem kérdés. Énekelni kell! — kezdi a válaszok sorát munkatársam, aki közöttünk szakmailag a legképzettebb. Gondolatát' máris folytatja a, basszus másik erőssége: — Négy évig énekeltem a Lu- therániában. Nem tudok egy evangélikus énekkarban nem énekelni. Még mindig a férfiak nyilatkoznak: — Évtizedes hiányérzetemet szüntetett meg a'kórus. Diákkorom óta hiányzott az énekkar. Most viszont minden fáradságot és áldozatot megér. S ez a mondat nem alaptalan. Dolgozó és tanuló emberekről van szó, nagyon kevés kivétellel. Nem ritkaság, hogy valaki tömött bevásárló szatyorral érkezik a próbára, mert munka után nem jutott még haza. Fiatal mamák futnak haza a próba végén. Csütörtök estére férjük vállalta a gyerekeket, ez a legkevesebb, amit a kórusért megtehet, de szeretnék még ébren találni csemetéiket. Diákok, ha tudnak, előre' tanulnak, így többé-kevésbé mindenki áldozatot hoz azért, hogy rendszeresen közöttünk lehessen. VÉGRE ÁTVESZIK A SZÓT A NŐI SZÓLAMOK. — Sok kórusban énekeltem s éneklek ma is,-világi -kórusban is. Az egyházi énekeknek van valami sajátos többlete, varázsa. Előbukkannak dallamok, szövegek napközben, dúdolgatom őket, felfrissülök. S az valami páratlan élmény, amikor a gyerekszobából kihallatszik egy-egy kórusmű valamelyik sora. Már a fiaim is éneklik. Nők fogalmazzák meg a másik döntő szempontot i§: — Elsősorban azért jövök, mert szeretlek titeket. Jól érzem magam közöttetek. S aztán gimnazista lányoktól nyugdíjasokig mindenki ezt vallja: otthon érezzük magunkat. Jókedvű, családias, oldott a légkör. Még az utcán is jólesik egymással találkozni. Valaki, aki három hónapja került a városba és a gyülekezetbe hozzáfűzi: — A vadonatúj környezetben nagy biztonságérzetet nyújt nekem a kórus. Tudom, hogy 45 ember szeret engem, közéjük tartozom. Szinte kórusban folytatják: fáradtan jövünk — felüdülni. Munkából, rohanásból — pihenni, élvezni az éneklés és a baráti kör minden örömét. S a szolgálatunk hasznos voltát is. Egyre világosabban érezzük, hogy szükség van arra, amit csinálunk. Adni tudunk a gyülekezetünknek valami szépet és jót. Ha nem volna kórus, ma már biztosan hiányozna az egész gyülekezetnek. ELŐKERÜLTEK A TERVEINK IS. Mindenek előtt az, hogy még színvonalasabban kell énekelnünk. Nagyon frappánsan fogalmazta meg egyik tenoristánk: — Most már itt az ideje, hogy dalárdából kórussá váljunk. Készülnek közben a közös tervek: vendégszolgálatok, közösen eltöltött hétvégék, szeretetvendég- ségek, közös úrvacsora-vételek, kóruscsaládok találkozói állnak előttünk. Sok mindent tervezünk. De már eddig is többet kaptunk, mint amennyire valaha is számítottunk volna. Nagyon sok örömmel ajándékozott meg minket Isten ebben a munkában. ENNEK BIZONYSÁGÁUL HADD IDÉZZÜK BEFEJEZÉSÜL szopránunk egyik tagjának véleményét: — A lutheránus kötelességtudat hozott. Kötelességből menet közben jókedvű szolgálat lett. Ma az énekkar számomra egyértelmű öröm. Szabóné Mátrai Marianna 9 9 üti II •> •> NÉGY FOLYTATÁSBAN közvetítette a televízió Regős István Bűn című film- riportját; négy estén át a képernyő előtt ült a ritka tv-néző is; heteken át bírálták a nézők a riportert, — de azért nem mulasztották el a következő folytatás megtekintését sem. Magam is ezt tettem, miközben mérgelődésemért gyötört a lel- kismeret, hiszen mégsem lehet egészen rossz egy alkotás, ha ekkora érdeklődést kelt. A riportert ennek ellenére sem lehet felmenteni. Bűnösök közt vétkes volt ő is, és nem csupán azért, amiért elmarasztalták, miszerint beleszól riportalanyai sorsába, tapintatlanul rontott rá ki- gáltatott emberekre, sebeket tépett fel, közhely szólamokkal dorgált. Mindezt elkövette, de ennél többet is: premier plánban, felismerhetően, órákon át mutogatott 18 éven aluli kislányokat, akikkel inkább „megtörtént” a bűn, mintsem „elkövették”, s akiknél oly nyilvánvaló volt a környezet végzetes hatása. A zárt intézetbe utalt kislányok többsége rossz helyre született: nem várták, nem szerették, nem nevelték őket, csavarogni, csövezni kezdtek, s közben éhezve, fázva elemeitek ezt-azt az áruházakból. (Egy kivétellel, azt viszont a túlzott kényeztetés vitte a kalandvágyba.) Ezek a gyerekek azonban egészen fiatalok, nevelhetők, jóra fordulhat a sorsuk, semmiképp sem lett volna szabad kockáztatni, hogy az emberek rájuk ismerjenek, s esetleg évek múlva, amikor gyermeküket sétáltatják, rájuk dörrenjen a rosszakarat: „Nem téged láttunk a tv-ben?!” ÁM A RIPORTFILM első két része — ha súlyos áron is — mégiscsak ráirányította reflektorát a szülői felelősségre, míg a harmadik és negyedik rész meglehetősen adós maradt a lélektani-társadalmi motivációval, a háttér ábrázolásá- val.Bármilyen hangzatos is a cím: A bűn, mindig jajkiáltás —, mégsem derül ki, hogy kinek miért kell mások életére törve feljajdulnia? Miért, miként juthat oda egy asszony, hogy kicsi gyermekét átengedje szadista élettársa kegyetlenkedésének, egészen addig, hogy az parázzsal sütögeti őt és eleven galambok fejét ha- raptatja le vele? És miért működik közre egy angyalarcú, bájos fiatalasszony kétéves gyermeke agyonverésében, ha még úgy szereti is a férjét? Ezekre a, rejtélyekre senki sem ad választ a filmen, legkevésbé a rossz helyen idézett Brecht-vers, amely egészen másfajta . bűnről, a nyomortól űzött leányanya kitett csecsemőjéről szól. A LEGSÚLYOSABB CSELEKEDETEK valódi okairól nem értesültünk a női börtönt bemutató filmből. Tanúi lehettünk viszont sokkal kevésbé súlyos vétkesek (csalók, sikkasztok, prostituáltak) „élve boncolásának”, amely részvétet ugyan ébresztett, de a megelőzést csak kis mértékben szolgáltatta. Ez utóbbit csak egy — bűnbandába tévedt, s a szerelem áldozatává lett — fiatalasszony szavai hangsúlyozták: ő azért vállalta a tv-sze- replést, hogy minden fiatalt óva intsen, ne kövessék ezen az úton. Az őt ábrázoló képsor volt a négyórás film leghasznosabb, legmegragadóbb része. Dosztojevszkij, Csehov bűn- és bűnös ábrázolását semmiképp sem kérhetjük számon a fiatal riporteren. Félig sikerült, s olykor felelőtlen vállalkozása azonban mégsem volt hiábavaló. Óva intette — hibái ellenére — mindazokat, akik emberekkel foglalkoznak: vigyázat, az emberben olyan sokféle lehetőség van, meg kell akadályozni a rossz kibontakozását! „A bűn betegség” — mondta György Júlia, a néhány éve .elhunyt kiváló kri- minálpszichológus, és a könyveiben hirdette, hogy a környezet és körülmények kölcsönhatása hozza létre a bűn táptalaját. A KERESZTYÉN ETIKA SZERINT a bűn ott fészkel minden emberi lélekben. Bűnös lehet a végig nem gondolt gondolat, a halványan sejtett érzés, a ki nem mondott szó is. De ettől még hoszszú út vezet a másoknak ártó tettig, addig a bűnig, mely erkölcsi és jogi értelemben (a kettő nem mindig fedi egymást) egyaránt elítélendő. A ma felser- dülő fiatal sokszor csak a jogi tiltásról értesül, az erkölcs értelmét azonban elfedi előle a sokszor hangoztatott relativitás: „az erkölcs koronként változik.” Holott csak az erkölcs külső burka, a szokások járuléka változik, az erkölcs lényeges magját a lelkiismeret hordozza: ölni, lopni, csalni, rágalmazni ötezer évvel ezelőtt is tilos volt. Miért oly nehéz mégis megtartani az emberi együttéléshez oly elengedhetetlen evidenciákat? Mert az erkölcsös élet érzelmi alapozású. Ügyvédek mondják: senki sem ismeri úgy a Büntetőtörvénykönyvet, mint a fiatal bűnelkövetők... A bűntől elsősorban a szeretet tart vissza, az érzelmi azonosulás valakivel, aki a jó úton vezeti a kialakuló személyiséget. A bűnelkövetőknek nem volt kivel azonosulnia, nem volt vezetője a jó úton. Jogi értelemben ez nem mentesíti őt, erkölcsi értelemben viszont mindenki felelős érte, akinek a közelében csak megfordult. Felelősek vagyunk mindannyian. A megelőzés terén is, de ha az sikertelen volt, az utólagos segítségben úgyszintén. Mert elítélni csak a bűnt szabad és kell, ám a bűnöst új életkezdésében támogatni: kötelesség. Bozóky Éva jának megbízásából készült, ötvenezer példányban adták ki. A könyv Luther Kiskátéjának felépítését követi.