Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-05-24 / 21. szám

Kérdőjeles mondatok Fel lehet nőni Krisztushoz? Ef 4, 15 ALIG VAN SZÁNALOMRA MÉLTÓBB LÁTVÁNY a testi és szellemi fejlődésében megrekedt embernél. A kamasz fiú szerte­lensége megbocsátható, mert együtt jár életkorával, de az már egészségtelen, ha egy felnőtt ember viselkedik kamasz módra Ami él, növekszik, fejlődik, érik. A változatlanság maga a halál. Természetesnek kellene tarta­nunk, hogy a Krisztus szeretete által újjászült embernek is előre­jutnia, növekednie kell, mégis olyan könnyen megreked a ke­resztyén életünk. Sőt talán büsz­kék is vagyunk arra, hogy évti­zedeken keresztül nem változott sem az álláspontunk, sem a ma­gatartásunk. Végtelenül kóros és káros hűség ez! Aki egy helyben topog, tulajdonképpen lemarad, hiszen már régen maga mögött hagyta a folyton változó élet. Az a keresztyén, akinek csak múltja van, „minden embernél nyomo­rultabb” (1 Kor 15, 19) — mond­ja ki a fájdalmas diagnózist Pál apostol. A NÖVEKEDÉS MEGTORPA­NÁSÁNAK LEGFŐBB OKÁT alighanem az önelégültségben kell keresnünk. Mivel nincsen túl nagy igényünk önmagunkkal szemben, hamar megelégszünk azzal az állásponttal, amelyre el­jutottunk. Mindig akad olyan a környezetünkben, akikhez mérve magunkat, még büszkék' is lehe­tünk önmagunkra. De azzal a mércével mérünk-e, amelyet Is­ten állitot elénk? Az Efezusi le­vél szerint a feladatunk felnőni Krisztushoz. Az Újszövetség sok­féleképpen fogalmazza meg ugyanazt a célt. „Kövessetek en­gem” — szólít fel minket Jézus az evangéliumokban. „Hasonló­vá akarok lenni őhozzá” — mond­ja Pál Fii 3, 10-ben. 2 Kor 3, 18- ban pedig: „Az ö képére formáló­dunk át az Ür Lelke áltgl.” Ha viszont öt állítjuk szemünk elé, soha nem lehetünk elégedettek önmagunkkal. Hozzá mérve sze­retetünk mindig fogyatékosnak fog bizonyulni, Isten iránt épp­úgy, mint embertársaink iránt. DE VIGYÁZZUNK! Könnyen elvéthetjük a dolgot. Az ember nem úgy nő fel Krisztushoz, hogy példaképül maga elé állítva fok- ról-fokra igyekszik megközelíteni őt, s egyre inkább hasonlítani Őhozzá. Pedig sok keresztyén valahogy így képzeli el Krisztus követését. Kempis Tamásnak „Krisztus követése” című közis­mert könyvecskéje is ebbe az irányba tereli az olvasót. Való igaz, van mit lemásolnunk Jézus­ról. ő testesíti meg azt az em­bert, akinek lennünk kellene. Természetes az a vágy is, amelyet 783. sz. énekünk így fogalmaz meg: „Szeretnék lenni, mint ő . ..” Mégis, ha nem látunk benne mást, mint követendő példaké­pet, máris a törvény reménytelen útvesztőjébe keveredtünk. Olyan követelménnyé, mégpedig a leg­magasabb rendű követelménnyé, tettük Jézust, amelynek megvaló­sításához hiányzanak a feltételek. Aminek következtében azután megjelennek rajtunk a törvé­nyeskedés tipikus tünetei: hazu­dunk magunknak, megalkuvóvá leszünk, képmutatóvá válunk. KRISZTUSHOZ CSAK ÚGY NŐHET FEL AZ EMBER, ha egy­re kisebb lesz a maga szemében. Ahogyan a Keresztelő vallotta: „Neki növekednie kell, nekem pe­dig kisebbé lennem.” (Jn 3, 30). Az Efezusi levél pedig arra int, hogy „ragaszkodjunk az igazság­hoz”. Nyilván ahhoz az igazság­hoz, amelyet Isten Jézus kereszt- halálában és feltámadásában je­lentett ki számunkra. Aki ennek az igazságnak tükrében ítéli meg önmagát, élete végéig kegyelemre szoruló bűnösként áll Isten elé, s nem tudja mással biztatni ma­gát, 'csak azzal, amit Jézus érte tett. Az évek múlásával nemhogy a krisztusi vonások szaporodását venné magán észre, hanem in­kább növekedni látja a különbsé­get közte és szeretett Mestere kö­zött. A Krisztussal való közösség­ben ugyanis bíráló tekintete egy­re élesebbé válik, és olyan hiá­nyosságot is felfedez önmagán, amit azelőtt észre sem vett. így, *az igazsághoz ragaszkodva”, mi­nél messzebbre jut a keresztyén élet útján, annál inkább rászorul Ura kegyelmére. S különös: amilyen mértékben Krisztusra hagyatkozik valaki, olyan mértékben kezd rá hason­lítani. Anélkül, hogy ebből bár- rhit is észrevenné. Tekintetét ugyanis Jézus tartja fogva, s nem ér rá önmagával foglalkozni. Krisztus-típusú új élet csak abból a hitből születhet, amely egyre inkább Krisztusra épít. A Krisz­tus szeretetétől szorongatott em­ber számára pedig természetessé válik a jó cselekvése, úgyhogy fel sem tűnik neki. Ahogy Jézus mondja: „nem tudja a bal keze, mit tesz a jobb.” (Mt 6, 3) AZ EFEZUSI LEVÉL a Krisz­tushoz való felnövést nem indi­viduális, egyéni folyamatnak lát­ja. Felnőni a „főhöz”’, az egyház „testének” fejéhez csak egymás­sal szoros közösségben lehet. Le­gyünk tehát közösségi emberek, és nőjünk bele egyre jobban gyü­lekezetünkbe! Mert itt szól hoz­zánk az igazságnak Krisztusra formáló igéje, és itt van annak a szeretetnek gyakorló terepe, amellyel Krisztus szeretett min­ket. Krisztushoz felnőni csak nö­vekvő felelősségtudattal, áldo­zatvállalással lehet. Mennyi ten­nivaló vár reánk ezen a téren! Lehet-e ezek után bárki is elége­dett azzal, amire eddig eljutott? Cserháti Sándor Rogate: imádkozzatok — Engem csak a gyermekek, a kutyák, s az erdők szeretnek. Ezzel a mondattal foglalta ösz- sze évekkel ezelőtt egy asszony élete panaszát. Amikor a panasz gyökerét próbáltam beszélgetés­ben kibontani, egy sokat szenve­dett élet megpróbáltatásai, csa­lódásai sorakoztak fel. Végső me­nedékként a gyülekezetnek egy összeszokott kis közösségében pró­bált feloldódni, ahol azonban ép­pen az elidegenedés végső lökését kapta meg. KÖZÖS IMÁDKOZÁSRA ülték körül az asztalt, s a jelenlevők egymás után mondták el hango­san hálaadó és könyörgő szavai­kat Istennek. Az aszonynák kissé idegenek voltak ezek a benső' megnyilatkozások, s míg összetett kézzel, lehajtott fejjel ült, tekin­tete egy gyermekképet és versi­kéket tartalmazó karton leporel­lóra tévedt, ami az asztal alatt hevert. Biztosan az unoka hagyta itt — gondolta — hogy fog örül­ni, ha újra megtalálja. S talán finoman el is mosolyodott. A hosszú együttlét végén az imakö­zösség vezetője szelíden korholta az asszonyt. — Az a bajod, hogy nem mé- lyedsz el velünk az imádkozás­ban. Teljesen oda kell összponto­sítani a figyelmet. Mindnyájunk imádságává kell váljanak az el­hangzó szavak az Űr előtt, s te ehelyett a leporellót nézted. — És te hogyan mélyedtől el, ha közben azt figyelted^hogy én mit nézek? — volt az asszony éles válasza, s többet nem ment ebbe a közösségbe. AZ A TAPASZTALATOM ÉS MEGGYŐZŐDÉSEM, hogy a kö­zös imádkozás a keresztyén gyü­lekezet legmélyebb, igaz csendje Isten előtt. Megvalósulása annak, amit egyébként az Úrvacsorában hiszünk és élünk: egyszerre kö­zösség Jézus Krisztussal és egy­mással. A lélek benső rezdülései törnek át a gátakon s teremtik meg az együvé tartozás melegét. Ezt képmutató módon megtörni farizeusi vétek és gőg. A fenti esetben az imaközösség vezetője vétett. Vakon vezett világtalant. A verem elkerülhetetlen volt. A gyógyulásra váró sérült asszony idegenné lett. Az én gyülekezetem imaközös­ségében van egy férfi, aki minden alkalommal megszólal, s mindig pontosan így kezdi: „Hálát adok neked, Uram és királyom, azért a kegyelemért,. hogy itt lehetek a testvéri közösségben.” Köszönöm neki ezt a mondatot, s köszönöm, hogy mindig elmondja. S köszö­nöm azoknak, akik sohasem szó­lalnak meg hangosan, de mindig jelen vannak. Istennek nincsenek, „fonetikus” előfeltételei a gyer­mekeivel teremtett közösséghez. Mielőtt még sóhajtanál, én hal­lom — mondja a próféta által. Őket is összefogja a testvéri kö­zösség. IMÁDSÁGÉLMÉNYEM MAGA AZ ISTENTISZTELET. Talán ezzel kellett volna kezdenem. Imádkozó életünk forrása és gyö­kere az .istentisztelet. Mindig fáj­lalom, ha istentiszteleteinknek ez a forrásjellege megzavarodik. Van, aki úgy értékeli az, istentisz­teletet, hogy az maga folyamatos imádság. Szerkezetében is. Isten megszólít s mi felelünk rá. Ez váltakozik végig. Benne imádsá­gos hangunk olykor énekszóval szárnyal. Aki liturgiánkat elszür­kültnek érzi, bizonnyal azért van, mert ez a szín tompult meg. Nem tudok megrendülés nélkül gondolni arra, hogy minden is­tentiszteleten szóba akar állni ve­lünk Isten. Alkalmat készít arra, hogy beszélgessen velünk. Mi is lehetne más az első szavam, mint vallomás arról, hogy én bűnös ebben részesülhetek, erre méltat Ő, a Fenséges. Tudja-e mindenki ott a padokban, hogy ezért bűn- 'valló az első ima az istentisztele­ten? Némely gyülekezetben szo­kás, hogy ezt az imát a lelkész térdelve mondja, sőt néhol nem is az oltár előtt, hanem onnan, ahol a gyülekezet szokott térdel­ni úrvacsoravételkor, vagyis a gyülekezettel egy helyről, közü­lük. Itt még nem is pap vagyok, aki szolgál a gyülekezetnek, ha­nem egy közülük, akit Isten ha­marosan odaszólít az oltárhoz, hogy a nevében szolgáljak. A végső imádság pedig, az öku­menikus imádságnak (oratio öku- mehioa) mondott oltári ima a Mi­atyánk előtt az Istennel beszélge­tő gyülekezet végső felsóhajtása családtól anyaszentegyházig, né­pektől emberiségig mindenkiért és minden szükségért, hogy le­gyen és maradjon Isten kezében ez az egész teremtett világ. A Miatyánkot pedig nem tu­dom hadarva, csak úgy ráadásul, megszokott szövegként mondani, mint olykor hallom. Sőt inkább egy-egy mondata után szeretnék megállni s felsóhajtani: emberek, csönd, ezt most nagyon-nagyon kérjük! De nem tehetem, visz to­vább a velem mondó gyülekezet, s ez is oly jó. VALLOM, HOGY IMÁDKOZNI CSAK ISTENTISZTELETBŐL KIINDULVA, az anyaszentegyház közösségének tudatában lehet. Szánom az ettől elszakadt, elszi­getelt, elzárkózott magán-imád- kozókat. Az imádság nem egyéni ügy. Nem az én magánügyem. Végső fokon nem is kettőnk ügye, Istené s az enyém. Imádkozni csak gyülekezeti háttérrel s a gyülekezetbe épülten lehet. A .zárt ajtók mögötti csendben is. A gyü­lekezetét az tartja, hogy sokan imádkoznak benne és vele. Bizony Isten imádkozó népének könyörgése a háttere annak, ami­kor Reményi k Sándor betegségé­nek szorongó kínjai között eny­hülve így sóhajtott fel: „valaki ma értem jól imádkozott.” Mert a gyülekezet imádsága mindig egyben hordozó imádság is. Fra Angelico festményein gyö­nyörűek a színek. Melegebb a pi­ros és csillogóbb a kék. Bizony­nyal azért, mert virágait, képeit arany háttérben festette meg. Szebb lesz, csillogóbb a keresz­tyén élet és szolgálat, ha imádság a háttere. Akár közös és hangos, akár egyéni és csendes, — csak a gyülekezet, az anyaszentegyház látható egésze legyen a talaj. Koren Emil A VIGADÓBAN változatlanul színen van Sütő András: NAGYENYEDI FÜGEVIRÁG című monodrámája Bánffy György előadásában Arai VASÁRNAP IGÉJE Merj imádkozni! Lk 11, 5—8 MEGLEPŐ ELENTMONDÁSOS, FURCSA REJTÉLY, 'hogy van­nak olyan templomba járó keresztyének, akik nem, vagy csak rit­kán imádkoznak és vannak olyanok, akik formailag nem tartoznak gyülekezethez, templomba is csak nagyon ritkán jutnak el, de min­dennap imádkoznak vagy legalábbis nagyon gyakran. Gyülekezetein­ken belül is igen sokféleképpen vélekednek az imádságról. Tudjuk, hogy vannak buzgó imádkozok, de olyanok is, akik bizonytalanok, nem mernek imádkozni, nincs bátorságuk a mindenség Urát zak­latni. ök azok, akik valamiképpen átélik Isten páratlan tenségét, titokzatosságát, hatalmasságát és emiatt megrettennek tőle. Van rossz értelemben vett istenfélelem: jobb ezt a hatalmas Urat elke­rülni, nehogy magunkra haragítsuk. Óvatosan kell vele bánni, mint egy szeszélyes diktátorral. Vannak olyanok, akik meg is fogalmaz­zák, hogy félnek imádkozni, mert Isten nagy hatalmú Ür, rettene­tes: hogyne lenne hatalmas, aki ura a mindenségnek, villámait szórja, a tengert uszítja — mint a Sütő-dráma Kainja mondja. A túlságosan magas pozícióban levőtől tart mindenki, jobb nem Za­varni. Hogy meg lenne tisztelve az ember, ha ez a magas beosztású valaki egyszer mégis szóba állna vele. ÍME AZ EGÉSZ TEREMTETT VILÁG ALKOTÓJA ÉS GONDVI­SELŐJE nemcsak szóba állni hajlandó velünk, hanem üzeni Jézus Krisztustól, hogy legyen bennünk is bátorság felé közeledni. Igaz, ö szent és félelmetes hatalmú Isten, aki atyai jóságával Jézus Krisz­tusban elindult felénk egy nagyon jó hírrel a bűnbocsánat hírével. Ha valaki az utcán vagy a piacon nem fogadja a köszönésünket, mennyire megsértődünk! Íme ránk köszön az Isten — békesség né­ked — ránk köszön kimondhatatlan barátsággal, újjáteremtő szere­tettel, hívogató türelemmel. Fogadjuk-e Isten köszöntését? Ha nem fogadjuk is, nem sértődik meg, hanem újra hív, újra szól. Ezzel a példázattal Jézus — az Atya megbízásából — bátorítani kí­vánja dz övéit. A tanítványok számára hallatlanul új volt ez. Nem az imádkozás lehetősége, hanem annak hogyanja. Addig az imád­ságnál előírt testtartás volt, előírt kötelező időpontok, előírt szöve­gek és azok felmondására kijelölt méltónak tudott személyek. És ak­kor jön valaki, aki azt mondja, nem a testtartás fontos, lényegtelen az időpont; szívből jöjjenek a szavak és bárki teheti. Kimondhatat­lanul meglepő volt ez és új. Ennek az újdonságát mi már alig vagyunk képesek felfogni, mert igen sokszor visszaeső nem imádkozók vagyunk. Jézus mondani­valójának lényege, hogy a mindenség hatalmas urát bárki bármikor felkeresheti. EZT A „BARMIKORT” FEJEZI KI IGÉNKBEN AZ, hogy a ven­dég éjjel érkezik. Nincs is ebben meglepő, nagy melegben szokás volt az éjszakai utazás, a házigazdának azonban nincsen már kenye­re, megették az az napra sütött adagot. Ókori szokás szerint a ven­dég ellátása szent kötelesség volt, nem lehetett elmulasztani. Kény­szerhelyzetében nem tehetne mást, felzörgeti barátját, szomszédját éjnek, idején. Hát illik éjjel zavarni valakit? Még akkor is, ha az ajtó nyitása csak egy mozdulat, tartózkodik mindenki attól, hogy éjjel zaklassa felebarátját. Roppant tapintatlanság az éjfélkor csör­gő telefon, vagy a kéréssel kopogtató. Nem várhatna reggelig? Jé­zus korában nagyon bonyolult volt kinyitni egy éjjelre bezárt ajtót. Az ókor hiányos közbiztonsága miatt reteszekkel és gerendákkal zárták be az ajtói, és csak nagy zajjal lehetett kinyitni. Erre pedig felébrednek a gyerekek, sírni kezdenek, a felnőttek idegesek lesz­nek és teljes a káosz. Jézus mégis azt mondja: jól tette, hogy éjfél­kor, lehetetlen időpontban zörgetett. Három kenyeret kér — egy ember számára ennyi volt egy étkezésre kiosztva, ez volt a fejadag — ez ma három szeletnek felelne meg. A TAPINTATLAN BARÁT ÉJSZAKAI TOLAKODÁSÁNAK ESE­TE arra bíztat, bátorít: forduljunk Istenhez akármilyen lehetetlen időpontban. Hányszor vagyunk mi is kényszerhelyzetben, amikor szorongatnak a ki nem számított és ki nem számítható események, és összecsapnak a fejünk felett a hullámok., Megoldhatatlannak lát­szó helyzetekben is bátran és merészen keressük fel azt, aki tud* segíteni. Pedig sokszor éppen ilyenkor nem merünk Hozzá fordulni, mert elesettnek, tisztátalannak érezzük magunkat és mi nem zavar­hatjuk a Fennségest. Jézus tanítása, hogy kényszerhelyzeteinkben is bátran tolakodjunk oda Isten színe elé, mert ö tud adni — meg­oldást. Megadja „amire szükség van”. „AMIRE SZÜKSÉG VAN” — ez nagyon fontos megjegyzés. Nem lottónyereményről, nem luxusvilláról, nem áramvonalas autóról van szó itt, hanem arról, amire igazán szüksége van az embernek ahhoz, hogy szép és derűs, boldog és kiegyensúlyozott teljes életet élhessen. Mi legtöbben nemcsak feleslegeset kérünk, de sokszor káros és ve­szedelmes dolgot. Jó tudatosítanunk, azt kapjuk — ha merészeltünk akármilyen időpontban Hozzá fordulni —, amire valóban szüksé­günk van. Ű dönti el, hogy mire van igazán szükségünk. Veszedel­met hozó igényeinket szerétéiből nem veszi figyelembe. A nem meg­hallgatott imádság is az Isten kegyelme. Melyik édesapa adná oda néhány éves fiának vagy lányának a borotvapengéjét? Esetleg na­gyon könyörög érte, mert úgy csillog, milyen vékony, milyen érde­kes. Odaadná-e? BÁTRAN KÖZELEDJÜNK ISTENHEZ, nála nincs hivatalos fo­gadóóra, nincs lehetetlen időpont. Keressük fel a mindenség Urát bármikor és megkapjuk azt, ami szükséges. Ribár János Imádkozzunk Urunk Jézus Krisztus! Köszönjük neked, hogy ennyire világosan megmutattad az imádság nagy lehetőségeit. Köszönjük, hogy min­dent elmondhatunk neked, s te nem élsz vissza vele, hanem meg­haltál értünk. Hálát adunk a szeretétedcrt, és kérünk, bocsásd meg a mi erőtlen, hideg imádságainkat. Taníts minket is imádkozni a Szenilelkcd által. Hálát adunk neked azért is, hogy nem minden kérésünket teljesíted. Légy áldott most és mindörökké. Ámen. — Húsvét után az 5. vasárnapon — Mennybemenetel ünnepén az az oltárterítő színe: fehér. A dél- oltárterítő színe: fehér. Az isten- előtti istentisztelet oltári igéje: tisztelet oltári igéje: ApCsel 1,1— Jk 1,22—27; az igehirdetés alap- 11; az igehirdetés alapigéje: Jn igéje: Lk 11,5—8. 14,1—12.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom