Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-05-17 / 20. szám

Európai zenei életünk vérkeringésében

Nemzetközi kapcsolatok a gazdaságban, politikában, a kulturális élet vagy éppen az egészségügy területén ma már mindenki számára természetes és megszokott tények. Ha ezeknek a kapcsolatoknak bővüléséről, jó irányú megerősödéséről értesülünk,

örömmel nyugtázzuk, mint a népek, nemzetek egymáshoz való közeledésének bizonyítékait. Nem lesz talán érdektelen Cantate vasárnap alkalmából beszámolni azokról a nemzetközi kapcsolatokról, amelyek egyházzenei életünket európai testvéregyházainkhoz

kötik.

TERMÉSZETESEN A LEGTÖBB SZÁL a német evangéli- kussághoz vezet, ezt a történelmi előzmények indokolják. A reformáció hajnalán néhány diák és kereskedő tarsolyában hozta Németországból nemcsak a Luther tanításait tartalmazó iratokat, hanem a Luther-énekeket is. Azóta is énekeljük majdnem valameny- nyit, az Erős vár a mi Istenünk erőteljes himnuszától a kedves karácsonyi énekig, a Mennyből jövök most hozzátokig.

Luther buzdítása nyomán a német kántorok és zeneszerzők egész sora írt énekkarra korálfel- dolgozásokat, vasárnapi igékre motettákat. így a XVI. századi Németországban rendkívüli módón felvirágzott a kórusmü-iroda- lom, amit a XVII. században az orgonakultúra fellendülése követett. Ami zenei értéket ekkor teremtettek, az Bach életművében összegeződött és teljesedett ki, aki nemcsak az európai zenekultúra legnagyobb alakja, hanem az, evangélikus egyházi muzsika legtermékenyebb és mindmáig legsokoldalúbb komponistája is.

A magyar evapgélikusság egyházzenéje Bach és más német mesterek művei nélkül elképzelhetetlen. Alkotásaikat német kiadású kottákból játsszuk, s igencsak nehéz helyzetbe kerülnénk, ha az Állami Könyvterjesztő Vállalat nem szerezné be ezeket rendszeresen a német kiadóktól.

A TEMPLOMAINKBAN ÁLLÖ ORGONÁK nagy többségükben magyar orgonaépítő-mesterek munkái. De tudnunk kell azt is, hogy ezek a derék mesterek, mint inasok megjárták Európa nagy orgonaépítőinek műhelyeit. Hogy mást ne említsünk, a pécsi Angster gyár alapítója Frantiaország- ban tanult a híres Cavaille-Coll cégnél. Arra is volt példa több évszázaddal ezelőtt, hogy a magyar orgonaépítő Németországban megtelepedett, és itt vált híressé; Dropa Mátyás volt e mester. Nem egy német vagy osztrák orgonaépítő viszont Magyarországon alapított üzemet. A régi soproni evangélikus orgonát a német Walcker-cég építette 1884-ben, ugyanaz a cég, amelyik a Zene- akadémia hangszerét 1967-ben. A Deák téri orgona tervezését és kivitelezését a Német Demokratikus Köztársaság területén található orgonákkal való beható ismerkedés és az orgonaépítő cégek vezetőivel folytatott megbeszélések előzték meg.

Ahogyan lelkészeink hazai teológiai tanulmányaikat elsősorban németországi, de más külföldi egyetemeken is egészíthetik ki, ugyanígy egyházzenészeink is a külföldi zeneakadémiákon tanultakkal bővítik itthon szerzett ismereteiket. Zalánfy Aladár, zeneakadémiai professzor haláláig, 1959-ig a Deák téri templom fő- orgonása a lipcsei Sträube professzornál, századunk első felének legnagyobb orgonaművészénél tanult. Peskó Zoltán; a volt fasori énektanár és orgonaművész viszont a berlini Heitmann tanítványa volt, aki korának kiváló Bach-interpretátora. E sorok írója a wéimari Köhler és a hamburgi Kameki professzorok mesteriskoláin folytathatott tanulmányokat.

E tanulmányutak természetesen nemcsak az egyén művészi fejlődését segítették elő, hanem a külföldi egyházzenei életbe való betekintéssel a hazai tennivalók felismerésére is lehetőséget adtak. A német egyházzenei életnek szilárd szervezeti keretei vannak, A főfoglalkozású kántoroktól megkívánják. hogy három vagy öt éven kéresztul tanulják szakmájukat az egyházzenei iskolákban, illetőleg a zeneakadémiák egyházzenei

tanszakán. Ezekben az intézményekben olyan magas a követelmény, hogy a mi kántorképzésünk számára teljesíthetetlen. Ezért nekünk teljesen új hazai módszert kellett kidolgozni kántoraink képzésére, olyat, ami a mi körülményeinknek megfelel. Ügy kell tanítanunk kottát olvasni és orgonáim, hogy a hallgatók rövid időn belül három-négy nyári tanfolyam elvégzése után már szolgálatba állhassanak, mint má- scdállású vagy önkéntes kántorok. A cél felé vezető legrövidebb utat a Kodály-módszer és Fasang Árpád által írt harmóniumiskola (Koráliskola) felhasználásával jelöljük ki tanítványainknak. Ez a módszer lett az úgynevezett „fóti módszer’’.

HÍRE VAN ENNEK HATÁRAINKON TŰL IS. Kántörképzé- si rendszerünkre tízért figyeltek fel pl. az NDK-ban, mert a mi körülményeinkhez hasonlóan ott is falvak néptelened tek el, s a kicsinnyé vált gyülekezetek többé nem tudnaik önálló kántori állást fenntartani. Hogy az elnémult orgonák újra megszólaljanak, gyors cselekvésre volt szükség. A fóti oktatási módszert 1978-ban egy öttagú, német egyházzenészekböl álló bizottság tanulmányozta. Amit nálunk láttak, azt saját hazájukban is megvalósíthatónak találták.

Ez év februárjában az ottani tanfolyamok eredményességének vizsgálatára háromhónapos konferenciát tartottak Berlinben. Ide engem is meghívtak, hogy mondjam el véleményemet, jól alkalmazzák-e módszerünket. A munka javítását elősegítő tanácsaimat hálásan fogadták, és reméljük, ennek a konferenciának tanulságai hatékonyabbá teszik a másodállású kántorok képzését Németországban.

ÜGY LATSZIK, AZ EDDIG JOBBÁRA FELÉNK IRÁNYULÓ egyházzenei hatás most megfordul és kölcsönössé válik. Kontinensünkön általános jelenség az orgonakultúra fellendülése. Európában egyre inkább az érdeklődés fókuszába kerül a kisebb népek egyházzenéje is. Valahányszor Peskó György vagy magam hang- versenykörútra indulunk az NDK-ba, az NSZK-ba, Finnországba, mindig viszünk tarsolyunkban magyar szerzők orgonaműveit is. A magyar egyházzenei kultúráról számot adó alkotásokat nagy érdeklődéssel fogadják. Lutheránia énekkarunk külföldi szolgálatai bizonyságtételek. Ügy gondolom, ha Kodály Jézus és a kufárok c. művét vagy Szokolay Sándornak az Ágostai hitvallásról szóló kantátáját hallják német evangélikus templomokban egy magyar gyülekezet énekkarától, ez mindennél ékesebb bizonyság egyházzenei életünkről.

Űjabban megelevenedtek zenei kapcsolatai rak a finn egyházzal is. Finn énekkarok hozzánk látogatva istentiszteleteinken a maguk egyházzenei terméséből mutatnak be egy-egy csokorra valót. Jelenleg finn egyházzenész tanul vendéghallgatóként Szokolay

Sándornál zeneszerzést a Zene- akadémián. A legmeglepőbb számomra mégis csak az volt, amikor a tőlünk közel kétezer kilométerre fekvő finnországi Vaasa evangélikus kántora látogatásomkor megmutatta azokat a magyar kottákat, amelyekből vagy féltucat nagy orgonaművet megtanult: Sulyok Imrétől, Kapi-Králik Jenőtől és másoktól.

ÜGY ÉRZEM, EZEK A KAPCSOLATOK részei európai szellemi életünknek, és bizonyítékai az egyházaink közötti egészséges vérkeringésnek. Hálát adunk Istennek, hogy a mai időkben mindez a jó lehetséges, és élhetünk vele egymás gazdagítására.

Trajtler Gábor

Simon István: ■jíitv

CSILLAGOT LÁTTAM

Csillagot láttam a szemedben — egy könnycsepp volt kibuggyanóban, még rá is csodálkoztam hosszan, és fájdalmasan megszerettem mert én okoztam.

Mert az életem annyi botlás, és mennyi álmom a romhalmaz; a könnyed kellett, amíg hallgatsz, egy tiszta csillag, hogy azon láss és légy irgalmas.

Kis csepp a harmaté ha ennyi, ám benne fájdalmad a tenger, mégis tűrted, hogy hideg szemmel ne ítéld azt, akit szeretni akarsz, mert ember.

S éreztem, megszorítva formás kezedet — mellyel letörölted — hogy oly kapocs rajta a könnyed, mint a mi kicsi hegyi forrást óceánokkal összeköthet.

(Megjelent a költő GYÖNYÖRŰ TERHEM című kötetében 1976-ban)

Ízelítő a szórványokból

A Gusztáv Adolf Egyesület küldöttségének látogatása

Egyházunk életének valóságos keresztmetszetét láthatták vendégeink április 5-én, vasárnap, amikor öt különböző gyülekezet istentiszteletének szolgáltak igehirdetéssel és köszöntéssel. Hermann Riess stuttgarti prelátus, a Gusztáv Adolf Egyesület elnöke a Budapest—Deák téri -templomban prédikált és Brigitte Schrödter lelkésznő, az NSZK-beli Gusztáv Adolf asszonycsoportok vezetője mondott köszöntést Pencen Hans-Joachim Seega lelkész, a wesztfáliai csoport egyik vezetője hirdette az igét és Hans-Joachim Hoffmann főtitkár mondott köszöntést. Majd Csőváron Hoffmann főtitkár prédikált és Seega lelkész köszöntötte a gyülekezetei. Délután az egész küldöttséget a dánszentmiklósi szórványgyülekezet várta, Seega lelkész szolgált az istentiszteleten. Este pedig Pilisen Schrödter lelkésznő igehirdetését és Riess elnök köszöntését a gyülekezet felnőttéinek és fiataljainak karéneke keretezte. Még arra is futotta az időből és

erőből ezen a vasárnapon, hogy megtekintsék a frissen renovált tápiószelei templomot.

Dr. Káldy Zoltán püspók-elnök az országos munkaágak vezetőinek társaságában fogadta a küldöttséget és adott tájékoztatást egyházunk életéről.

Straub István, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökhelyettese fogadta a Gusztáv Adolf Egyesület elnökét, Hermann Riess pre- látúkt és a főtitkárt, Hans-Joachim Hoffmann lelkészt.

Magyarországi tartózkodásuk során vendégeink megtekintették a győri szeretetházat, az evangélikus múzeumot, részt vettek ,a megújított és kibővített gyenes- diási Kapernanum felavatásán. Lelkészi munkaközösségi értekezleten találkoztak a vasi, veszprémi és győr-soproní egyházmegye lelkészeivel, és látogatást tettek á Teológiai Akadémián is. ahól a tanári kar élén dr. Groó Gyula dékán fogadta őket és nyújtott tájékoztatást.

R. A.„Csillagtávolságban egymástól”

Visszhang egy színművésznő panaszára

Április 19-én, 14.33-kor hangzott el a Petőfi Rádió „Táskarádió” műsorában, az évek óta beteg színművésznőnek, Mezei Máriának egy keserű nyilatkozata: „Az emberek csillagtávolságban vannak egymástól. A csillagok közelebb vannak hozzám, mint a szomszédasszonyom.” Mezei Mária — aki szinte hihetetlen türelemmel hordozza betegségét, azzal járó ezernyi gondot — felindultan mondta ezt a két mondatot. Nyilván nem filozófiai megfontolások, hanem elsősorban a saját tapasztalata késztette ilyen vallomásra. Pontosan nem ismerjük, melyek ezek a tapasztalatok, de sejtjük, hogy egyfelől aktív színművész korában a színházakban, majd betegsége idején — és ki tudja még milyen helyzetekben — érlelődött meg benne az, ami most kirobbant belőle. A tapasztalattal szemben nehéz elvi érveket felhozni. Nem is ez most a feladatunk. Sokkal inkább az, hogy szembesüljünk azzal, amit mondott: „Az emberek csillagtávolságban vannak egymástól”.

Korunkban világszerte egyre többet beszélnek az emberek „elmagányosodásáról", egymástól való „elidegenedéséről”, ha úgy tetszik „árvaságáról”. A könyvek tömege jelent meg a különböző országokban erről a kérdésről. Mondják, hogy a „demográfiai robbanás” következtében évente sok millióval növekszik az emberek száma, és ezt nem lehet nyomon követni az emberi kapcsolatok, a közösség építésével. Beszélnek az urbanizáció előnyei mellett, annak hátrányairól. A városokba özönlő, felhőkarcolókban lakó emberek képtelenek még arra is, hogy a közvetlen szomszéddal, a velük egy emeleten lakókkal érintkezzenek. Azt is mondják, hogy tradicionális faluközösségek felbomlanak, és a városokba került emberek sokszor „partra vetett halaknak” érzik magukat a tizedik emeleten. Pszichológiailag sem bírják az ezzel együttjáró zártságot. Még olyat is mondanak, hogy a „korszakváltásban az emberek lelki struktúrájukban is megváltoztak, és kevésbé érdekli őket a másik ember, örülnek, ha a saját problémáikat meg tudják oldani, nemhogy mások terhét magukra vegyék”.

Csak azt nem szabad gondolnunk, hogy mindezek a jelenségek a „nagy világban” vannak, de nálunk más a helyzet. Igen, sok tekintetben más a mi társadalmunkban a helyzet. önáltatás nélkül mondhatjuk, hogy társadalmunk igen sokat tesz az emberért. Valóban „emberközpontú” ez a társadalom. És nemcsak emberközpontú, hanem „közösségközpontú” is. Közösséget építő. A példák százait lehetne említeni, amelyek azt mutatják, hogy az egész társadalmat végeredményben egyetlen családdá, és azon belül a kisebb közösségeket, kisebb családokká akarjuk formálni, és gyakran nem is sikertelenül.

Mégis ... mégis ... a mi társadalmunkban is jelentkezik az elmagányosodás. — Nemcsak a régi faluközösségek felbomlásáról, az elvándorlásokról, a városokban a tizedik emeletre került falusi emberekről, és azok „lelki betegségéről” van szó. Ezeken túlmenően a „közösség hiányáról”, az „egymással való nemtörődésről”, a „kapcsolatok építésének elégtelenségéről”, az „emberek önmaguknak éléséről”, panaszkodnak nagyon sokan.

Gyakran a legkisebb közösségben, a családban jelentkeznek ezek a „csillagtávolságok”: házastársak, szülők és gyermekek, fiatalok és öregek között. Egy fedél alatt élnek, és mégis „csillagtávolságban” egymástól! Különben miért volna évente közel 28 000 válás? Miért panaszkodna annyi idős ember, hogy „nekik a családban nincs sem becsületük, sem helyük?” Miért» kérik az öregotthonokba való felvételt olyan sokan olyanok is, akiket a családok otthon el tudnának tartani — ha nem azért, mert a gyermekek szabadulni akarnak az öregektől? Milyen közösségi élményt nyer évente az a 30 000—40 000 gyermek, akik a szülők elválása előtti „eseményeknek” szem és fültanúja, majd kikerül a felbomlott család közösségéből. Miért mondta nekem egyik ilyen tizenéves fiú:„Csak a családot ne emlegesse nekem, mert idegbajt kapók”.

A „Kék Fény” legutolsó adásában büntetését a fiatalkorúak nevelőintézetében töltő, de onnan megszökött, majd oda önként visszatért lányt megkérdezte a riporter: „miért tért visz- sza a nevelőintézetbe?” Így válaszolt a lány: „Mert itt legalább közösségben élhetek, „odakint” ez nincs”. Lehet, hogy eltúlozta a lány, mégis ... mégis — elgondolkodtató.

„Kérem — mondta nekem valaki — én, ha a munkahelyemről hazamegyek, becsukom magam mögött az ajtót, lehúzom az ablakok rolóit, kinyitom a TV-t, és a külső világ végre megszűnt számomra.” Elidegenedés — mondjuk. De mitől? Társadalomtól? Kitől? Munkatársaktól, általában az emberektől? Csalódottság? Kiábrándultság?

Aprily Lajos A menekülő című versében beszél valakiről, aki „az ember szót nem bírta már”, és egy „bozontos nagy- szigetre menekült”, ahol egy kunyhót épített. Aztán „varázslatos tiltó-övül három kört vont a ház körül / Krisztus tövisből sűrű fal: gúny volt az első őrvonal / Magánya második körén magas gőg volt a vársövény / A legbelső tiltó varázs: örvénymélységű hallgatás / ... Körön, s világokon belül világot épít egyedül”. Nagyon szemléletes, amit Áprily mond. Nem ugyanezt teszik sokan? Esetleg úgy, hogy a saját otthonuk lesz az a „bozontos nagysziget”, és azon belül is további „kisszigeteket” építenek? „Csillagtávolságban” másoktól.

Persze lehet a „nagyszigetre” nemcsak menekülni, hanem a „kisszigetre” valakit száműzni. Egy idős édesanya mondta nekem, akinek fiánál szép, kényelmes, faltól falig szőnyeges szobája van: „Kérem, mindenem megvan, csak nem szeretnek”. Igen, „kissziget” a „nagyszigeten belül”!

Tudnék nagyon sok pozitív példát is sorolni. Családokról, melyek valóban közösségek! Házastársakról, akik nagyszerű, szép közösségben élnek. Szülők és gyermekek közösségéről is szólhatnék. Vannak igazi „munkatársi közösségek” is. Vannak társadalmi szervek, amelyékben él a közösség. Fáradoznak érte. Tudjuk, hógy vezetőink, népünk legjobbjai mindent elkövetnek a közösségi szellem és közösségi élet építéséért.

Mégis . . . figyeljünk jobban egymásra. Egymás örömében és bánatában való osztozásra. Egymás segítésére. Küzdjünk az önző, bezárkózó, másokkal nem törődő életforma ellen. A.szeretet űzi ki az önzést. Vagyis maguknak az embereknek kell egyénileg is megváltozni. És akkor a ,,csillagtávolság” is lerövidül, vagy megszűnik.

Végül egy kérdés: tud-e az egyház igazán közösség lenni? Vagy a „csillagtávolság” itt is érvényesül?

—y —n