Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-05-10 / 19. szám

Kérdőjeles mondatok Egyáltalán lehetséges az „egység”? Ef 4, 3—6 A kérdés akár egy elvont, ma­gasröptű teológiai értekezés cí­me is lehetne. Pedig amiről szó van, nemcsak íróasztaltéma. Csüggedt, kiábrándult sóhajnak is vélhetnénk, hiszen igen gyak­ran reménytelen vállalkozásnak tűnik bármiféle egység létreho­zása. Én meggyötört szívek jajki- áltását hallom ki belőle. Az egy­ség hiánya elviselhetetlen szenve­dések forrása. Nélküle elképzel­hetetlen a normális emberi élet. Úgy kell, mint a falat kenyér, amikor válságba kerül egy-egy házasság, amikor szétszakadnak a családok, amikor generációk kerülnek szembe egymással, ami­kor a megnehezedett gazdasági és politikai helyzet az egész nép kö­zös erőfeszítését igényli, amikor a részekre szakadt emberiségnek csak egy lehetősége van a túl-- élésre: az együttműködés. AZ EFEZUSI-LEVÉL BIB­LIÁNKNAK AZ AZ IRATA, amelynek különösképpen is sok mondanivalója van az egységről. Mindenekelőtt az egyház egysé­géről. Szólni kellett . róla, mert bizony már a kezdet kezdetén két ágra szakadt a keresztyénség. A zsidó eredetű és a pogány ere­detű keresztyének felfogása és életmódja több ponton is eltért egymástól. De amit a levél eb­ben a helyzetben az egyház egy­ségéről mond, nemcsak a meg- hasonlott keresztyénségnek mu­tathatja meg az egymásra talá­lás útját. Rávilágít az emberi együttélés más területein mutat­kozó szakadások és törések be- gyógvulásának titkára is. Az a szeretet például, amellyel Krisz­tus egybefogja az egyházat, min­tája a harmonikus házastársi kap­csolatnak (5, 21—35). ARRA A KÉRDÉSRE. HOGY EGYÁLTALÁN LEHETSÉGES-E az egység az egyházban, meglepő választ találunk a levélben: az egyház egysége nem lehet kérdé­ses, mert az már eleve adva van. Nem cél tehát, amit még el kell érni, hanem ajándék, amelyet fel kell ismerni, és meg kell őrini. S ez nem is lehet másként. Ha az egyház valóban az emberek mű- ve_ volna, akkor nem maradna más hátra, mint siker reménye nélkül tákolgatni az egyház szét­hulló épületét. De az egyházat Isten hívja létre és tartja élet­ben a Jézus Krisztus áital. Is­ten pedig nem mond ellene ön­magának, és nem cselekszik két­értelműen. Teljességgel lehetet­len, hogy az „egy Istennek”, aki az „égy Úr”, „egy Lélek” és „egy keresztség” által hivatott el min­ket „ugyanarra a reménységre”, egymástól elkülönülő vagy egy­mással szemben álló egyház le­gyen. „Hát részekre van oszt­va Krisztus?” — döbbenti rá Pál a korinthusiakat a széthúzás kép­telen voltára (1 Kor 1, 13). Ha gyarlósága miatt mégis részekre oszlik az egyház a keresztyén em­ber. csak egyet tehet: arra fi­gyel. és azt becsüli meg más egyházak életében, amit Isten vé­gez el közöttük. MINDEBBŐL AZ KÖVETKE­ZIK, hogy akit Isten elhívott és beépített az egyház testébe, el kell tudnunk fogadni. Isten né­pében nagyon sokféle ember ta­lálható, de egviket sem közösít­hetjük ki csak azért, mert nem üti meg a mi mértékünket. Csa­ládunk tagjait sem válogathat­juk meg. Hogyan válogathatnánk a keresztyén testvérek között, akiket éppen úgy kaptuk Isten­től. mint családunk tagjait? Egyes nyugtalan lelkek közösségről kö­zösségre vándorolnak , abban a reményben, hogy végül is meg­találják az igazit. Véget nem érő ámokfutás ez, hiszen kifogá­solható keresztyének minden kö­zösségben előfordulnak. S tegyük hozzá alázatosan: mi magunk sem vagyunk botlás nélkül valók. Végtelenül önző felfogás volna elvárni másoktól azt. amire mi magunk sem vagyunk képesek. Az egységnek elemi feltétele, hogy el tudjuk fogadni, sőt. el tudjuk viselni minden különbözőségével és érdekességével együtt (3. v.!) az Isten által mellénk adott em­bert. De nemcsak elviselni, ha­nem szeretni is. Mert akiben sze­retet van, igyekszik a másik fo­gyatékosságát szolgálatával el­lensúlyozni. AZ EGYSÉGNEK EZ AZ EGYETLEN ESÉLYE. Egyházon belül, s azon kívül is. Alig van olyan emberi kapcsolat — mint például a barátság —. amely a mi választásunk alapján jön lét­re. A legtöbb esetben kész té­nyek elé állunk. Hogy melyik családhoz, melyik néphez tarto­zunk. és melyik bolygón élünk, hitünk szerint Isten döntötte el, s ezért akarva-akaratlanul ősz szetartozunk. A közös alap tehát megvan. A kérdés csupán az, hogy vállaljuk-e egymást, és tu- dunk-e egymásért élni. Az „egy­ség” azért lehetséges, mert ad­va van a számunkra. Vajon élünk-e ezzel a lehetőséggel? Az egyházban Isten jó tanulópályát állított tel számunkra a békés egymásért élés begyakorlására. Cserháti Sándor Nyugtalanok cs nyiigliatatlanok vagyunk A Magyar Televízió négy adására különösen is felfigyeltünk. Az április 8-án közvetített „Kék Fény” keretében büntetésüket nevelőintézetben töltő fiatal lányokkal kapcsolatban jegyezte meg az egyik nevelő: „Az itt levő lányok fele elvált szülők gyermeke”. Április 14-én és 21-én láthattuk a Bűn című doku­mentum-játékfilm két részletét (Lányok, Marianna), melyekben Regős István szerkesztő-riporter a bűntett és bűnhődés nyomá­ban járva izgalmas és fájdalmas beszélgetéseket folytatott ugyancsak büntetés alatt álló lányokkal, köztük Mariannával. Szinte egyhangúan vallottak bűntetteiket „elősegítő” családi körülményeikről, elsősorban a szülők válásáról, lelketlenségé- ről. Április 17-én a Jogi esetek keretében Hoffmann Istvánná beszélt a válások lakásokkal összefüggő következményeiről. Az elváltak „természetesen” új lakásigénnyel lépnek fel. Most már két lakásra van szükségük! Többek között ezért is fogy olyan lassan a lakásigénylők száma. Nem először szólunk lapunkban a válásról. És még sokszor fogunk erről írni, mert nyugtalanok, nyughatatlanok vagyunk, és nyugtalanítani akarunk. Hazánkban a válások száma fokozatosan növekszik. Míg 1960- ban a válások száma 16 590 volt, húsz évvel később, 1980-ban 27 800. Durván számítva két évtized alatt a kétszeresére (!) nőtt. 1980-ban 80 322 házasságot kötöttek. Ez azt jelenti, hogy minden harmadik házasságot felbontottak (1960-ban meg „csak” minden ötödiket). A Magyar Statisztikai Zsebkönyv egyik táblázata azt is feltünteti a házosságok időtartamára nézve, hogy a felbomlott házasságok .41,5%-a mindössze 5-14 évig tartott. Sőt, 2800 leg­feljebb egy évig. Világviszonylatban is e tekintetben a legelsők között vagyunk! Azt is tudjuk, hogy a válások háromnegyed részét a nők kérik. Ha a válási okok után kutatunk, ilyenekre találunk: elhide- gülcs. harmadik személlyel létesített kapcsolat, alkohol, „nem tudnak egymással mit kezdeni”, „jogom van boldognak lenni, vele pedig nem tudok”. A „krónika” még arról is beszél, hogy évente a szülők válása legkevesebb 30 000 gyermeket érint! Tíz év alatt 300 OOO-et(l). Véleményünk szerint többet. Ezek a gyermekek legtöbbször va­lamilyen formában „sérültekké” lesznek, mert pingponglabdává lesznek a szülők között, legalábbis a legtöbb esetben. És ezt az életük végéig sem heverik ki. Az állami gondozásban levő 33 148 gyermek közül minden bizonnyal nagyon sokan elvált szülőktől kerültek intézetbe, vagy nevelő szülőkhöz. Vannak társadalmunkban önáltatók és hamis vigasztalók is. Azt akarják elhitetni, hogy a válások nagy száma, évente 27 000 család felbomlása, még nem „dráma”. Magyarázgatják, hogy együtt jár ez a „korszakváltással”. „Jó felkészülni — mondta valaki —. hogy a válások száma még tovább fog növekedni.” Mások emlegetik, hogy a család, mint „tradicionális képlet”, a nagy változások közepette nem őrizheti meg régi- formáját és tartalmát. Vagyis igyekeznek egyesek — és ebbe számos film és színpadi mű is „besegít” — „elfogadhatóvá”, szinte ..természe­tessé” tenni a válásokat. „Nem kell annyira moralizálni” — ihtik le a nyugtalankodókat, főleg azok, akik demoralizálnak. Mi azonban továbbra is nyugtalankodunk és nyugtalanítunk. Azt látjuk ugyanis, hogy nem is annyira az ún. „korszakváltás­ról”, és nem is régi „tradíciók felbomlásáról” van szó, hanem bűnről, éspedig annak egyik legjellemzőbb fajtájáról az önzés­ről. Arról, hogy valaki csak a maga vélt „boldogságát” keresi — esetleg két-hárorp házasság felbontásával is —, és nem törődik a másikkal, a másik boldogságával. A gyermekei boldogságával sem. Azt a bizonyos" „harmadik személlyel létesített kapcsola­tot”, nem a gólya hozza, hanem azt csinálni kell, „ki kell mű­velni”. E tekintetben pedig a bűn „találékonysága” és „lelemé­nyessége” még a mesemondók képzeletét is felülmúlja. Elismerjük, hogy lehetnek kivételesen olyan esetek, amikor a házasságot semmiképpen sem lehet már fenntartani, amikor jobb elválni, mint egymást „ölni”. Nem lehet például egy asz- szonytól megkövetelni, ho'gy megrögzött alkoholista férje mellett maradjon gyermekeivel, gyakran veszélyeztetve a maga és gyer­mekei életét is. De mondhatnánk más eseteket is. Mégis azt vall­juk, hogy minden elválást százszor meg kéll gondolni, szem előtt tartva a házassági esküt, a gyermekek személyiségének sé­rülését, stb. Üj és új kísérletet kell tenni a házasság, a család fennmaradásáért. Hosszútűrő szeretetre, megbocsátásra, az újra kezdés készségére van szükség. Mi, evangélikus keresztyének azt valljuk, hogy a házasság egy életre szóló közösség. Jézus egyértelműen nyilatkoztatta ki a házasság fclbonthatatlanságát. Az apostoli hagyomány kivé­telesen elkerülhetetlennek tartja az elválást. Az egyház a válni készülő házasfelek összebékítésére törekszik, és ha a házasság mégis felbomlik a bűn rontása következtében, abban remény­kedik. hogy a volt házastársak újra egymásra találnak, és a há­zassági közösséget helyreállítják. Tapasztaljuk, hogy az embe­rek a házasságnak ezt az isteni rendjét — hogy tudniillik halálig tartó hűséggel ragaszkodjanak egymáshoz (Mt 9,5) — sokszor elviselhetetlennek érzik, de ha alkalmazkodnak hozzá, akkor nemcsak elviselhetővé, hanem a földi boldogság forrásává is válik —. ahogy azt Áge'ndánk is mondja. Szívből örülünk annak, hogy társadalmunkban — a felelőtlen hangokkal szemben •— egyre jobban megerősödik az az állás­pont. hogy a családot meg kel! védeni minden bomlasztó kísér­lettel és rontással szemben. A Hazafias Népfront legutolsó kong­resszusának határozatai között ezek a mondatok is szerepelnek: „A jövőben is megkülönböztetett gondoskodással foglalkozunk a társadalom legkisebb, de alapvető fontosságú közösségével, a családdal. A családi körben kapjyelső és kitörölhetetlen benyo­mását a fiatal a világról...”. Ezzel egyetértünk. Ezt segítjük mi is. Azzal is, hogy küzdünk a házasságok felbomlása, vagyis a válás ellen. —y —n Szomorúságból szolgáló örömre Mk 2, 18—22 Hallatlanul fontos részt felejtettünk ki a keresztyénségünk gyakori, latéból. Sokszor elég ránézni egy-egy gyülekezetre, arcokra és máris a szomorúság látványában van részünk: komor, lehangolt keresztyé­nek vagyunk, savanyú ábrázatúak, rosszkedvűen megyünk be a temp- lomunkba és a legtöbbször úgy is jövünk ki. Becipeljük a szomorúsá­gunkat, de képtelenek vagyunk otthagyni. Sokszor egészen érthetet­len a közömbösségünk, tompa tekintetünk, kiszáradt szívünk. Szá­riad-e szomjan halni a tiszta és friss vizű forrás mellett? Értelmes dolog-e erőtlenségben szenvedni az erőforrás mellett? HOGYAN LEHETÜNK ÉS MARADHATUNK SZOMORÚAK, ami­kor árad a ]ó hír, az evangélium, hangzik a szószékről, igehirdetések­ből Isten szeretetének evangéliuma. Mi mégis csüggedtek vagyunk, e.fásult tekintettel, hideg szívvel ülünk és nézünk magunk elé, mintr ha soha senki nem említette volna még, hogy Isten nagyon szeret, minket. Nevetséges aggodalmaskodásainkkal rontjuk el a szép vasár­nap hangulatát. Sokan úgy féltik a jövőt, mintha Isten nem ugyanaz lenne, mint .aki volt évezredekkel ezelőtt és a történelem bármelyik évszázadban. Mintha Isten nem ugyanúgy tudna szeretni, mint tette régebben. Átad a jó hír, szinte körbe csobog bennünket, de a szívünk olyan, mint a kavics, csak a felületét érinti, mintha félnénk tőle, hogy belénk hatol. Árad az evangélium és mi mégis rezdüléstelen szívvel ülünk a vadokban, mintha Jézus nem járt volna értünk a földön, mintha nem is élne. Senki sem vitatja el, hogy vannak páratlanul rossz napok valóban csüggesztő órák. Azoknak is vannak nehéz óráik vagy akár napjaik, akik Jézushoz tartoznak. Csak azok nem válnak a rossz hangulat rabszolgáivá. VAGY TALÁN A JÉZUSBA VETETT HITÜNKKEL VAN BAJ? Mert valamiképpen velünk van baj, ha árad a jó hír és mi mégis konok komorsággal, oktalanul gyászoló arccal ülünk a templomban és megyünk tovább. Valahogyan eltompult a lelki érzékszervünk, meghibásodott a felvevő készülékünk, ha tompa és fásult szívvel me­gyünk tovább onnan, ahol az Isten szeretetéről szóltak. Talán jobban ki kellene tárni önmagunkat a mennyei jó hír előtt. Amikor ezt felfe­dezzük és átéljük, akkor az meglátszik a tekintetünkön, az életünkön, a mozdulatainkon, életvitelünkön, beszédünkön. Akkor már máskép­pen fogunk a napi munkához, mert nem robotolni kell, mi ugyanis az Isten munkatársai vagyunk, és ez a tény arra indít, hogy máskép­pen álljunk hozzá országos gondokhoz. Mert arra gondolunk, Istené ez a világ és Ö ‘bízott meg minket, övéit, hogy gondunk legyen erre a világra és békéjére! FURCSÁLHATNÁNK, HOGY MIKÉNT KERÜLT HŰSVÉT UTÁNI VASÁRNAPRA egy olyan igeszakasz, amelyik a böjtről szól? Nincs tévedésről szó, ám most nem a böjtölési szokások helyességét vagy helytelenségét kell tárgyalnunk, mert ennek a szakasznak ezen a vasárnapon nem a tradicionális értelemben vett böjtölés a témája, hanem az, hogy valami egészen új történt, illetve történhet velünk is. Lehetőségünk van rá, hogy az életünkben és a gyülekezetünkben va­lami egészen új történjék. Jézus böjt értelmezésének ebben a szakasz­ban nem sok köze van az étkezési szokásokhoz. Amíg a lakodalma­sokkal együtt van a vőlegény, addig nem lehet böjtölni, ám ha nincs vőlegény, akkor lakodalom, sincs. Világos beszéd: ha ott él Jézus az ötünkben, ha ott él a gyülekezetünkben, ha Ö a Feltámadott Urunk, akkor — de csak akkor — újjongás hatja át az életünket, és nem lesz szükségünk örömöt csiholó veszélyes eszközökra. Akkor erőt kapunk életfeladataink megoldásához is. Sőt akkor sokkal könnyebben, sok­kal természetesebben, sokkal magától értödöbben fogjuk meglátni az életünk igazi feladatait. De nemcsak a látásunk lesz más, hanem az erőforrásunk is. « BÖJT PEDIG AZ, ha — ilyen értelemben húsvét után is van böjt — nincs Jézus az életünkben, ha csak nélküle erőlködünk és ver­gődünk, pedig tudunk Róla.' Böjt az, amikor csak beszélünk a Feltá- madottról, de nem beszélünk Vele. Böjt az, amikor valaki csak tud Jézusról, de nem ismeri. Érzi, hogy nagy lehetőségek rejlenek a vele való találkozásban, de mégis elmarad ez a szent találkozás. Vagy azért, mert túl kicsi a szíve, vagy azért, mert túlságosan nagynak véli az értelmét. Ám amikor végre kitárjuk önmagunkat, lényünket a Feltámadottnak, akkor hatalmas öröm hát át, Új emberré, Vátüült, új gyülekezetté lehetünk. MIBEN ALL EZ AZ ÚJSÁG? Ha összevetjük a régivel, akkor derül ki az ügy igazi újsága. A régiben teljesíteni kellett bizonyos vallási előírásokat amiket Isten színe előtt lehetett felmutatni. Az új: éld át az Isten szeretetét, s ha ez egyszer is sikerült, akkor az ember nem is lesz képes másra, mint a szeretet továbbítására. Űj az, hogy itt már nem vallási előírás a jó cselekvése, hanem természetes akció. Fel sem merülhet ez a kérdés, hanem cselekszik. Szolgál, mert van egy felső-belső, Jézustól eredő indíttatás. A régiben: ha beleszakadtak is- keserves lemondások árán, fogcsikorgatva is, de igyekeztek teljesí­teni az előírásokat. Az új: vidáman, derűsen, boldogan, mert megvál- tottan láthat neki az élet küzdelmeinek, viselheti el a betegség terhét vagy a gyisz szomorúságát. A FELTÁMADOTT JÉZUS KRISZTUS új, örvendezni tudó gyüle­kezetei hí.: magának most, ezen a vasárnapon is. A kegyelem az, hogy minket megecesedett keresztyéneket szólít fel evangéliumával az ör­vendezésre. az újra. A régi ruha és az új folt: akit túlságosan áthatott már a letört hangulat, az nem biztos, hogy alkalmas az örvendező gyülekezetben. De Jézus új embert teremt és új gyülekezetei hív, akik ujjongva, derűsen, örvendezve követik öt, olyanokat, akik éjjel is tudják, hogy van napfény. Ribár Jánog I mád kozzunk! Áldunk Téged Istenünk Jézus Krisztusért, akiben megmutattad, hogy mennyire szereted ezt a világot és minket, a lakóit. Szégyen­kezve és bűnbánattal gondolunk arra, hogy milyen mérsékelten ad­juk tovább ezt a szeretetet. De szégyenkezésünk és bűnbánatunk akkor válik igazán súlyossá előtted, amikor rádöbbenünk, hogy az örmöhír áradása közben szomorkodva élünk. Bocsásd meg kicsiny- hitüségünket és adj erőt újat kezdeni. Ámen. DIAKÓNIAI ELKÖTELEZETTSÉGÜNK A HARMADIK VILÁGÉRT A Thüringiai Evangélikus Egy­ház dr. Gerhard Bassarak profesz- szor vezetésével április 6—10. kö­zött Weimarban (Német Demok­ratikus Köztársaság) erről a té­máról rendezett ökumenikus dia- kóniai konferenciát. Egyházunk vezetősége a konferenciára Ká­poszta Lajos soltvadkerti lelkészt küldte ki.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom