Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1980-04-13 / 15. szám

Kemenesaljái jegyzetek 8. Lábújjhegyen A II VASARNA P IGÉJE Keresztyén öntudat Gál 2,20 Nyelvünk életében külön története van az egyes szavaknak. Nem­csak abban az értelemben, hogy szavaink külső megjelenési formája lényeges változásokon mehet át az idők során. És nemcsak abban az értelemben van története szavainknak, hogy azok értelme változ­hat jelentősen az„idők folyamán. Hanem úgy is, hogy sok olyan szót ismer mai nyeliíünk, amely időnként „divatba jön”, feleslegességig sokat használjuk, aztán — néha okát se tudjuk, miért — szinte egé­szen elfeledkezünk róluk. VOLT IDŐ, NEM IS NAGYON RÉGEN, amikor valósággal túl­burjánzásnak indult el ez a ma már ritkábban használt szó: öntu­dat. Fél évszázada sincs annak, árkikor talán nem is számított, iga­zán jó prédikációnak, főleg városon, amelyben nem szerepelt gyak­ran e kifejezés: keresztyén öntudat, vagy: protestáns öntudat, vagy: evangélikus öntudat. És öntudatos volt akkor, szóban legalább, min­den igazi magyar ember, később táblákon olvastuk üzletekben és borbélyműhelyekben azt, hogy az öntudatos dolgozó nem fogad el borravalót. És bár a borravalósdi azóta népbetegséggé nőtte ki magát és a há­lapénzt messze megelőző és társadalmi veszélyességű ún. csúszó­pénzzé is torzult, öntudatról valahogy kevéssé beszélünk hétköznapi nyelvünkben. Talán nem is tesszük ezt egészen helyesen, illetve az nem helyes, hogy e szó gyakoribb használata mintha nem is volna eléggé indokolt. Modern szó. A Biblia ebben a formában nem is ismeri. Megjele­nése és gyors elterjedése a különféle nyelvekben meg is magyaráz­ható, történetileg nyomon is követhető. És akadtak, nem is kevesen, akik azt hitték, hogy az öntudat és az Isten-tudat, vagyis a hit, egy­mást eleve kizáró ellentétek. PEDIG VAN KERESZTYÉN ÖNTUDAT, nem is akármilyen és igénkben az apostol az igazi, sajátos, mással össze sem téveszthető keresztyén öntudatról szól. Ez az öntudat az átformáltan visszanyert, megváltott, megszentelt öntudat. Krisztussal együtt megfeszíttetett és feltámadott öntudata a Krisztussal együtt megfeszíttetett és feltámadott keresztyén éle­tünknek. Azt jelentené ez, hogy aki az Isten közelébe került, annak le kell mondania emberi öntudatáról, embersége méltóságáról? Arról, hogy felelős és felelősségre vonható személyiségnek tudja önmagát? Tá­vol legyen — mondjuk mi is az apostol gyakran használt kifejezé­sével. Az embert a saját képmására teremtő és emberi dolgai eldön­tésében józan ésszel és felelős szabadsággal megajándékozó Isten önmagával kerülne így ellentmondásba. De meg kell halnia, meg kell feszíttetnie a teremtettsége korlá­tain bűnös módon úgy túlnövő öntudatnak, amely áthatolhatatlan és sűrű' árnyékot vet mindenek előtt az ember- és istenszeretet ket­tős törvényére. Olyan árnyékot, amelynek sűrű sötétségében látha­tatlanná válik mind az ember, mind az Isten. Észrevehetetlenné az Isten szeretete és teljesíthetetlenné az ember szeretetigénye. Törvényes és életrendező követelményként találja szemben m,a,gát az ember e lelkiismerete szívdobbanásával együtemű törvénnyel. És rádöbben, hogy magatartásához nincs semmi ereje. Túlfejlett, gőgös öntudata összeomlik és az önhittséget csüggedő kétségbeesés váltja fel. EBBEN A SORSUNKAT KÍSÉRŐ ÖNTUDATVALSÁGBAN, az öndicsőítés és kétségbeesés kettős válságában az ember önmaga fog­lyává válik. Bezárva önzése haszontalan rabságába, amelyből jó, ha a legközelebbi hozzátartozói felé nyílik egy kis ajtó, de amelyen, messze kívül maradnak a nagyobb távlatok: a haza, a társadalom az emberi nagyvilág szolgálatra hívó feladatai. Ebben a helyzetben, amelyet, mint minden bűn alapformáját, az „önmagába fordult szív" kifejezéssel határoz meg a reformátor, szó­lít meg bennünket az Isten. Megszólít és megajándékoz létünk alapvető öntudatválságában szeretetével, békességével. Azzal az öntudattal, mely maga is, mint az egész élet: ajándék. Magáénak fogad el, mert szeret. Magát ál- dozóan, halálosan. Ezért írja az apostol azt, hogy nem is én élek már többé, hanem él bennem az engem vállaló és ezért értem ma­gát feláldozó Krisztus. A KERESZTYÉNEK ŰJ, ÖNHITTSÉGTŐL ÉS CSÜGGEDÉSTŐL FELSZABADULT ÖNTUDATÁRA a Szolgálat és a szolgálatkészség a legjellemzőbb. A felszabadult szívvel, készséges örömmel vállalt és végzett szolgálat. Az az Isten, aki Krisztusban önmagát adta értünk bűnbocsátó szeretetével, úgy ad vissza bennünket önmagunknak, hogy egész éle­tünk szolgálat legyen. Olyan szolgálat, amely szíves segítőkészség­gel fordul oda, ahol bármilyen emberi ínség, testi vagy lelki nyo­morúság szeretetünkért kiált. Teszi mindezt hálából. Isten iránt, aki szeret minket és Krisztusban önmagát adta ér­tünk. __________________________Schreiner Vilmos Imádkozzunk ! Mennyei Atyánk! Köszönjük szereteted eléggé soha meg nem köszönhető csodáját. Azt, hogy Krisztusban önmagaddal ajándékoztál meg bennünket. Add, hogy Krisztusunk szeretete emberszeretetté formálódjon bennünk szolgáló életünk nyomán. Amen. Tucatnyi meglepetést tartoga­tott számomra Kemenesalja. A szép vidék, a műemlékek, a nép varázslatos barátsága, szívélyes­sége, s nem utolsó sorban Ber- ’ zsenyi, Kisfaludy Károly és Ta- * kách Judit emléke. Különös at­moszférába lép az ember Keme­nesalján! Alig piszkálgat meg egy-egy nevet, kissé régebbi há­zat, kődarabot, a tömény protes­táns múlt jelentkezik.' S ha ösz- szevetem jegyzeteimet a magyar történelemmel, akkor nyilván­valóvá válik, hogy ebben a meg- kapóan zárt világban, a néhai Cser rengetegeiben, a Kis Somló­tól és a Ságtól kezdődő barátsá­gos szigeten sajátos módon for­málódott a nemzeti érzés és fe­lelősség. A kúriák dohos szobái­ban már a 19. század legelején re­formokért kiáltottak a lelkek. Dunántúl 19. századi „lázadá­sának” különös szele csapott meg. Politikailag hadüzenet volt ez a Habsburg—német szellem el­len, irodalmilag pedig egy lap­pangó küzdelem a Tiszántúl, Ka- zinczyék hegemóniájával szem­ben. Csudálatos fényességben ragyogott a 19. század elején a magyar Dunántúl csillaga. Mégis minden mozzanatnál vergődést érzünk. A magyar sor­sot szívükön viselő géniuszok ver­gődését. Ezek az emberek önma­gukban hordozták a kor tragédiá­ját. A váteszek komor hangja zúg a falvakon keresztül. Alig egy­két évtized választ el bennünket a nemzet felkorbácsolt érzelmi, akarati kifakadásától, 48-tól, és ott tipródhatunk a szellem mű­helyében mécsvilágnál, pipafüst­ben. BERZSENYIVEL több, mint másfél évtizede Niklán „találkoz­tam” utoljára, önkéntes száműze­tésének Iff-várában. Leróttam ke­gyeletemet akkor kertje alján le­vő kriptája előtt, s arra gondol­tam, eljutok-e valaha szülőfalu­jába, Egyliázashetyére. Fél Euró­pát bejárva, szívemben mindig ott pislákolt a vágy, eljutni a haj­lékhoz, melyben napvilágot látottá S csak most jutottam el a szerény „kúriához”, melybe jószerével manapság egy parasztcsalád be sem költözhetne. Oly egyszerű! Néhány éve kis szobája múzeum. Bertha Bulcsu és Györffy Sándor voltak jelen többek között az avatáson. Nem tudom, hogy a 30- as években, amikor Móricz Zsig- mond kereste, megtalálta-é. Mindenesetre Kis János, a ne- mesdömölki evangélikus lelkész, később püspök, Kazinczy barát­ja, hamarabb fedezte fel mind­annyiunknál. mert 1803-ban hírt adott róla Kazinczynak, s így el­indulhatott a „felfedezettek” út­ján. A költő ekkor 27 éves volt. Petőfi 26 éves korában úgy halt meg, hogy neve már ott parázs­lóit a nép szívében. Széchenyi pedig csak 1828-ban panaszkodott arról naplójában, hogy nem ol­vassák Berzsenyit. A legnagyobb magyar megsejtette, mit jelent a költő a nemzet életében. Két év­vel azután, hogy e szomorú sza­vakat naplójába jegyezte, került levelezésbe Berzsenyivel, akiről nem csak mint költőről volt el­ragadó véleménye, de mint olyan­ról is, aki a művelődés, kultúra, folklór területén otthonosan mo­zog. A nagy, szervező ezért kérte pl. segítségét a Pályanapok egye­sületének támogatásához. Ki gondolná azt, hogy a him­nuszok és ódák fennkölt hangú magyar Horatiusa népdalokat is gyűjtött (somogyi kanászdalokat), és hogy a néptánc iránt is érzéke volt. Ä Dunántúl Krizája Bartók és Kodály útját egyengette a nép­dalkincs felkutatásában s Marton Györgyét a néptánc gyűjtésében. 1830-ban ezt írta Széchenyinek: „saját táncainkat elfeledtük ... fin a magyar Muzsikában és Tánczban Ideált látok ...” Különös élete lehetett a niklai remetének. Ha ezt a lelket kibon­takozni hagyják, ha érzékenysé­gén nem üt sebet Kölcsey, ha Ti­szántúl nem támadja szüntelen darabosságáért, nyelvezetének szikladarabjaiért, a legnagyobbak között is a legnagyobb lehetett volna. Amikor Széchenyi István meg akarta őt látogatni niklai odújában, ezt írta: „Ne jöjjön Méltóságod Niklára! Nints itt egyéb, mint görög szerénység, lyrai rendetlenség, pipafüst s egy durva democrata.” Ez a „durva demokrata” mégis a legszebb szavakban tudott Is­tenről írni (Fohászkodás), és bú­csúzni szülőföldjétől (Búcsúzd s Kemenes Aljától), vagy köszön­teni a női egeynjogúságot (Dukai Takách Judithoz). Ez a durva de­mokrata búskomor tudott lenni, amikor oktalanul támadták, bán­tották, érzékeny lelke Somogy kis községébe űzte vissza, ahol 60 éves korában észrevétlenül el­hunyt. NO, DE ITT BOTLOTTAM KISFALUDY KÁROLY szellemé­be is. Egy rommá vált kúria tö­vében Vönöckön, ahol a „vitézlő kapitány” A tatárok Magvaror- szágon-t s A kérőket írta. Itt élt a költő legidősebb nővére, s a hányatott sorsú gavallér ebben a „kastélyban” lelt újra, meg újra menedéket. A „kastélyról” nekem más fo­galmain! vannak, mint Kemenes­alja népi képzeletének. Láttam Versailles-t, Trianont, a Loire menti kastélyokból egyet-kettőt, Schönbrunnt s még egynéhányat. Itt a Rába és a Marcal között má­sok a dimenziók. Szerényebbek a kastéllyal szembeni igények is. A Farkas-kastély, amelyben időn­ként meghúzhatta magát az ál­landó pénzzavarban szenvedő Kisfaludy, alig néhány szobás „úri ház” lehetett a zsellér viskók között. Berzsenyi és Kisfaludy között is megvolt a kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolat. Hadd idézzek egy-két sort Berzsenyitől, aki így írt költőtársának; „Nagy Érdemű Kapitány Üt!... Bátorkodom Nagy Érdemű Kapitány Urat igen alázatosan megkérni, hogy ha ne­tán azon óda Uraságodhoz került, azt ki ne adja ...” (A Gróf Mai- láth Jánoshoz címzett ódáról volt szó, amelyet Széchenyihez küldött Berzsenyi.) Dukán is belebotlottam Berzse­— Szentháromság után a 16. va­sárnapon az oltárterítő színe: zöld. A délelőtti istentisztelet oltári igéje: Lk 7,11—17; az igehirdetés alapigéje: Gál 2, (16—19) 20. — EVANGÉLIKUS ISTEN- TISZTELET A RÁDIÓBAN. Szeptember 21-én, vasárnap reg­gel 7 órakor az evangélikus egy­ház félóráját közvetíti a Petőfi rá­dió. Igét hirdet D. DR. OTTLYK ERNŐ, az Északi Egyházkerület püspöke. — SIÓFOK. A gyülekezet pres­biterré és pénztárossá választot­ta Kadlicskó Józsefnét. Augusz­tus 17-én iktatták be tisztségébe. — A BUDAI SZERETETOTT­HONOK igazgató tanácsa szep­tember 1-i ülésén egyhangúlag diakóniai lelkésszé választotta Ottlyk Mártát. — SZÜLETÉS. Rafael József siófoki helyettes-lelkésznek és fe­leségének, Pecsenya Anna lelké­sz! munkatársnak március 30-án nyibe, mint Celldömölkön, ahol megkeresztelték és megeskették őt. Dömölkön jegyeztem ki az anyakönyvből, hogy pontosan hány esztendős volt Takách Zsu­zsanna, amikor férjhez ment. Mert a Kovách Aladár-féle, 1943- ban megjelent Berzsenyi Dániel Minden Munkája (Bolyai Akadé­mia) 14 évesnek tünteti fel az arát, míg a Magyar Életrajzi Le­xikon 15 évesnek. Az anyakönyv hiteles tanúsága szerint 16 éves volt. E házasság révén került ro­konságba a Dukai Takách-család- dal, s egyúttal Judittal, a tragikus sorsú költőnővel. SZEGÉNY CSALÁD LEHE­TETT A TAKÁCH-CSALÁD. Ju­dit szülőháza Dukán elveszik a jóval módosabb falusi házak kö­zött. Ha nem jelzi tábla a szerény hajlékot, bizony nem lehet rá­akadni. Csak a régi bejárati dísz, a parányi ablakok s az istálló megosztott, két részből álló ajta­ja eredeti, a többit az új tulaj­donosok ízlésük szerint alakítot­ták át. Kövérkés, idősébb asszony jött le a kertből, paréjt vetett csirkék­nek, malacoknak. Kezét kötényé­be törölte és barátságosan invitált a szobába, amelyben születhetett, s tán életének nagy részét. (!) — 40 éves korában halt meg tüdő­vészben — töltötte. Már nem le­pett meg, hogy Hetyén, Vönöckön s Dukán semmit sem tudnak az emberek Berzsenyiről, Kisfaludy- ról, Takách Juditról. Berzsenyi egy alkalommal levélben köszön­tötte sógornőjét, hogy a „szépen kezdett pályán naponként előre halad”, s kérte, hogy „se hízelke- dés, se gúnvolás, se más nehéz­ségek által iparkodását megcsüg­gedni ne engedje”. (1819). Még ódát is írt hozzá. A discdtól hangos világunkban csak halkan s lábujjhegyen jár­hat az ember Kemenesalján, ne­hogy felébressze az alvó óriáso­kat. Rédey Pál első gyermekük született. Neve: ANNAMÁRIA. A keresztelést jú­lius 13-án Szirmai Zoltán fasori lelkész végezte. — HÄZASSÄG. Szantner Zol­tán Ferenc — Szantner Ferenc szepetneki gyülekezeti felügyelő és Kracher Ibolya gyermeke — és Horváth Erzsébet augusztus 23-án tartották esküvőjüket a nagykanizsai templomban. A szertartást a vőlegény konfir­máló lelkésze, Varga Árpád sze­petneki lelkész végezte. „Akié a menyasszony, az a vőlegény, a vőlegény barátja pedig, aki ott áll, és hallja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának: ez az örö­möm lett teljessé.” — HALÄLOZÄS. Herczeg Ist­ván, a meszlen—acsád—nemes- csői társgyülekezetek volt nemes- csői felügyelője elhunyt. Teme­tése július 10-én volt a lukács­házi temetőben nagy részvét mel­lett. A temetésen Weltler Sándor lelkész szolgált. — HALÁLOZÁS. Szilvás Fe­renc, a pusztaszentlászlói gyüle­kezet tagja 82 éves korában el­hunyt. Temetése szeptember 1-én volt Zalaegerszegen. „Én isme­rem az enyéimet, és az enyéim is­mernek engem.” — Bartholy László, a budavári gyülekezetnek előbb pénzbeszedő­je, majd közel tíz éven át hűsé­ges, odaadó pénztárosa 76 éves korában hirtelen elhunyt. Család­jában pótolhatatlan, gyülekezeté­ben nehezen betölthető űrt ha­gyott maga után. „Légy hű mind­halálig, és neked adom az élet koronáját.” — Selyem Sándor, a szentan- talfai gyülekezet hűséges tagja és presbitere 70 éves korában el­hunyt. Nagyszámú gyülekezet kí­sérte utolsó útjára augusztus 13- án a szentantalfai temetőbe. „Az örök élet pedig azt jelenti, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és azt, akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” Dsida Jenő: KRISZTUS • Krisztusom, én leveszem képedet falamról. Torz hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase tudtalak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy. Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa. Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló. Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit, s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai. Hangod fájó hullámokat kavart, mikor a sok beszéd után rekedten újra . szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott ruhádon vastagon ült a nagy út pora, sovány, széltől-naptól cserzett arcodon bronzvörösre gyűlt a sárgaság, s két parázsló szemedből sisteregve hullottak borzas szakálladra az Isten könnyei — (Lásd cikkünket Dsida Jenő válogatott versei című kötetről!)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom