Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1980-03-16 / 11. szám
A Homérosz kórus Finnországban A szívünk piros, a botunk fehér, s zöld finn erdők között járunk. így köszöntötte a vendéglátókat Peskó György karnagy, amikor Helsinkiben a magyar nagykövetségen rendezett fogadáson találkozott a Vakok Homérosz Kórusa vendéglátóival, a Finn Vakok Szövetségének képviselőivel s a fifínországi magyar kolónia tagjaival. AZ EGYRE MAGASABB SZINTRE FEJLŐDŐ Homérosz- kórus tíz napos hangversenykör- úton volt Finnországban, Peskó György orgonaművész karnagy vezetésével. A repülőgépen megtett utat Budapestről az Egészségügyi Minisztérium fedezte, Finnország területén pedig a vendéglátó finn Vakok Szövetsége utaztatta és látta el őket. Az utat Karanko Jouko készített elő. Feszített programmal töltötték ki a rendelkezésre álló napokat. Templomokban, előadótermekben, tanintézetekben, öregotthonokban, üzemlátogatások közben 18 alkalommal léptek pódiumra, s énekeltek 26 művet. Ezek között 7 Kodály-, s 7 egyéb magyar művet. Ha meggondoljuk, hogy a csökkentlátásúak mozgatása, elszállásolása, étkeztetése nem problémamentes feladat, érzékelhetjük, mennyi szervező munkát, tapintatot, türelmet, pontosságot kívánt a tíz nap ily sűrű kitöltése. Mindez gördülékenyen, zökkenőmentesen ment, s egyre emelkedettebb lelkesedéssel. A templomok között kiemelkedő, s eleve szintes zenei teljesítményt kívánó helyek voltak, mint Helsinkiben a taivallahti (szikla) templom, Lahtiban a legújabb monumentális templomok egyikét jelentő Ristin Kirkko, Tamperében a dóm, Raumában az ősi Szentkereszt templom. Hangversenyeztek Helsinkiben, Lahtiban, Jyväskyläben, Keuruu-ban, Tamperében, Raumaban, Turkuban. Vantaa-n, Espoo-ban, Lempäälä- ben és Saloban. A HANGVERSENYEK FOGADTATÁSA lelkesítő volt. Pedig a váradalom magas mércét állított. íme, egy újságcikkből: „Ha magyarok jönnek hozzánk, már eleve tudjuk, hogy mögöttük szilárd zenei örökség van. A IIo- mérosz-kórus hangversenyére már úgy mentünk, hogy előfélté- teleztük a jó kóruséneket. Nem is csalódtunk.” Közönség és kórus között árammal telített volt a levegő. Kölcsönösen lelkesítették egymást: kórus az énekkel, közönség a tapssal. A kritikák messzemenően dicsérték a hangzás tisztaságát és teljességét, a ritmus egyensúlyát, az előadás élénk dinamikáját. A kórus fellépése — olvasom az egyik méltató cikkben — „valami mélyen emberi, meleg és tömörítő érzést adott. A kórus vezetője, Peskó György, a siker érdekében különösen kemény munkát végzett. Suttogó szava ért-e el a soronként kézen fogva állókhoz, vagy némelyek láttak is valamit töredékesen a dirigáló kézből, ki tudja. A látás hiánya megdöbbentő módon pótlódott, s az előadásnak sajátos, egyáltalán nem érthetetlen áhitatos és békés értéket adott.” KÜLÖNÖSEN IS KIEMELKEDŐ SZÉPNEK és megrendítő- nek értékelték az előadott Kodály-műveket. A magyar népi dallamok a szívek mélyéig gyűrűztek, s amikor még finn szövegű, finn dallamok is felcsendültek, sőt Sibelius Finlandia-him- nusza is, nem maradt szem szárazon. „A kórus éneke csillogó volt, mint a legszebb álom, ami szemmel nem látható” — szólt az egyik méltatás. — Karnagy úr, látok! — sikol- tott fel a harmincnégy tagú kórus egyik tagja, aki eddig halvány fényeknél többet alig látott, amikor kezébe adták a finn Vakok Szövetségének ajándékát, egy újszerű lencserendszert, s az élményen túl, ez kicsit jelképes is volt. Az egész út szeretetmelegét, sikerélményét, feloldódását, célhoz érését szimbolizálta. Koren Emil AZ ELSŐ EVANGÉLIKUS EGYHÁZ THAIFÖLDÖN A norvég és finn misszió, valamint a Hong Kong-i Evangélikus Lutheránus Egyház erőfeszítésével létre jött Thaiföldön az első evangélikus szervezet, A Thaiföldi Evangélikus Egyház. Jelenleg két missziói állomása, egy óvodája és egy temploma van. Ez év májusában lépett a szervezési munka ebbe a fázisba. Idén novemberben egy harmadik misszióállomást és bibliaórai helyiséget akarnak megnyitni. A thaiföldi misszió ügyét az ázsiai evangélikus egyházak 1979- ben Manilában tartott ülésén vetették fel. Érdekessége ennek a munkának, hogy q Hong Kong-i evangélikus egyház igen jelentős anyagi áldozatot hoz érte, tehát nem egyszerűen nyugat-európai vagy amerikai segítséggel folyik. Szimbólumok világa — formák hitvallása A templom kapuja Banális, de igaz: minden helyiségbe valahol be kell jutni — s ez az ajtaja. Ilyen magától értetődő természetességgel van ajtaja a templomoknak is. Ám éppen e természetességénél és szükségszerűségénél fogva, nem szoktunk vele kapcsolatban arra gondolni, hogy valami különösebb jelentősége és jelentése lenne e „nyílászárónak”, bár önmagában az a tény, hogy a szükségesnél sokkal nagyobb, főleg magasabb a templomok ajtaja, azaz — az előbbiekért is — kapuja jelzi, hogy itt azért többről van szó, mint szokványos ajtóról. IGEN, A TEMPLOMOKNAK KAPUJA VAN, és nem ajtaja. Azért szükséges ezt külön hangsúlyozni, mert más, és lényegesen különböző jelentéstartalmat hordoz az ajtó és a kapu. Az ajtók egy birtokon belüli helyiségeket, mennyiségi téregységeket választanak el egymástól (lépcsőházat a lakástól, szobát a szobától stb.), a kapuk azonban többnyire nagyobb területeket, a zárt terektől független minőségi téregységeket: egy-egy „fennhatósági területet”, birtokot, tulajdont. Ezért válnak reprezentáns, kiemelt, művészileg és méreteiben is minősített, megkülönböztetett „ajtókká” a kert-, ház-, gyár-, villa-, palota-, vár- stb. kapuk, s a templomkapuk is. A kapuk mindig valami módon a tulajdonosra utalnak, annak anyagi, szellemi, társadalmi erejét, pozícióját és hatalmát demonstrálják és szimbolizálják a szemlélő számára. Ebben az értelemben kapu a templomkapu is. Nem egyszerűen területeket, térrészeket választ el egymástól, hanem „világokat*’: az embervilágot Isten világától, az ember országát Isten országától, az/ember tulajdonát Isten tulajdonától. Méltó tehát, hogy díszességével és méreteivel kifejezze ezt. A TEMPLOMOK FŐKAPUI a keresztyén égtájszimbolika alapján beállított és egy főtengely«? fölépített térkialakítás értelmében a nyugati homlokzaton helyezkednek el. Ez mindenekelőtt építőművészeti szükség: úgy kell a főbejáratot elhelyezni, hogy a belépő kikerülhetetlenül a templom fő és legszentebb helyével nézve és amiért épült a templom — a szentéllyel, s ez a keletelt templomban akkor valósul meg, ha a nyugati homlokzatot nyitjuk meg e célra. De a belépő lépéseinek, tekintetének és gondolatainak irányításán túl arról is beszél ez, hogy a napnyugta, a sötétség, a bűn és halál világából találja magát szembe — amire érkezik a belépő az Isten világába; ugyanakkor a hivő élet folyásának is ez az iránya, útja: nyugatról keletre, azaz a sötétségből a világosságra. A ROMANTIKA MŰVÉSZETTÖRTÉNETI KORA volt az, mely e szimbólumprogramot egyre világosabban kifejezésre juttatta templomai kapuművein. E kor templomkapuira jobban odafigyelve többrétegű szimbolikus tartalom bontakozik ki az előbbieken túl, idői egymásutánban rakódva egymásra. A legkorábbi szimbolikus tartalom a lépcsős, befelé méjülő és szűkülő, kezdetben teljesen geometrikus, majd ornamentális díszítésű rézsüs kiépítési módban ölt testet (pl.: Lé- bény, apátsági templom). Arról beszél, hogy az Isten országába csak a „szoros kapun" átmenve lehet bejutni (Lk 13, 24). Ez a tartalom az ezredforduló (10—11. század) világvége várakozásában új, grandiózus tartalommal és programmal bővült, már a monumentális szobrászat eszközeit is használva. Előtérbe került az utolsó ítélet apokaliptikus képe, mely a földi élet és az örök élet határán áll. Így nőtt egyre inkább a profán és a szakrális terület határán álló nyugati homlokzat és kapuzat szinte az utolsó íiélet „emlékművévé”, hol rendesen a „Maiestas Domini”, az ítélő Krisztus áll a hatalmas szoborművek középpontjában (pl.: Can- ques, Sainte-Foy, nyugati timpanonja). E megoldások hol direkt- tebben, hol áttételesebben fogalmazzák meg a hívők számára az utolsó ítéletre figyelmeztetés és bűnbánatra intés mondanivalóját, mint Isten elé állásunk egyetlen 1 jhetőségét. AZ ÚJKOR TEMPLOMKAPUI egyszerűsödést mutatnak minden szempontból. Ám úgy tűnik, nem \ isszafejlődésről. hanem új tartalmi meghatározók érvényesüléséről van tulajdonképpen szó. Arról, hogy a teológiában és a hivő életben egyre tompult és tompul £ szakrális és a profán terület éles elválasztása, s a templom egyre inkább az Isten elé állás i útim helyévé válik, s nem egy 1 ifejezetten más birodalom terülne, hiszen Isten mindenütt úr, £ templomon kívül is. így a templomkapu nem „demarkációs \ onal” többé, mely fenyeget rettent és összetör, hanem — azzal is, ha nyitva van — vonzó, hívogató, belépésre invitáló „ajtó” mindenki számára. * Dolgom van. Rohanok. Leszedett fejjel, gondolatokba s gondokba merülten rovom az utam, í csak akkor kapom fel, ha netán iám köszönnek. — Uram, taníts nyitott szemmel járni, önmagámon kívül mást is észrevenni. Azt is. ha lábam éppen házad f lőtt áll. s nyitott kapujával belépni invitál. Adj időt, hogy bein enjek, s bátorságot, hogy Veled szembenézzek. És magammal. És c zokkal, kik ott tükröződnek rám néző szemedben: kik sérültek, elnyomottak, félszegek, rokkantak — s akik mellett én mindig csak f Irohanok . .. if.j. Foltin Brúnó Az Északi Egyházkerület felhívása Az Északi Egyházkerület elnöksége felhívja a lelkészek és segédlelkészek figyelmét a hatvani gyülekezet lelkészi állására, amely 1981. január l-ével üresedik. Javadalom megfelel az országos átlagnak. Az érdeklődők levélben jelentkezzenek az Északi Egyházkerület püspökénél (1085 Budapest VIII., Üliői út. 24.). TEOLÓGIAI SZEKCIÓ A GREIFSWALDI EGYETEMEN Negyvenketten folytatnak teo- Egyetemen. Közülük tizenegyen lógiai tanulmányokat a greifs- idén kezdték meg tanulmányai- waldi (NDK) Emst-Moritz-Arndt kát. Zene és költészet A KORUNK ZENÉJE című hangversenysorozatot a budapesti Zeneakadémián Durkó Zsolt szerzői estje nyitotta meg. A zeneszerző 1972-ben készült oratóriuma, a Halotti beszéd, képezte az est csúcsát. Nem1 méltatás céljából íródnak róla most ezek a sorok, az a zenekritikusok feladata. Két, bennünket hivő embereket is érintő megfigyelésemet szeretném megosztani olvasóimmal, annál is inkább, mert a mű hallgatására bizonyára a jövőben is nyílik alkalma szélesebb körnek megismételt rádióközvetítéskor. A zenemű a legrégibb szöveges magár nyelvemlék, az 1200 körüli időkből ránkmaradt, „Halotti beszéd” néven ismert temetési prédikációból nyerte ihletét. Az immár közel nyolcszáz éves szövegből vett részleteket szólaltat meg a kompozíció a két énekes és a kórus hangján, s tartalmukat fejezi ki a zenekarral. A rendkívüli benne számunkra az, ahogyan az ősi szöveg, a mienktől annyira eltérő magyar nyelvi hangzás ellenére a kortárs zeneszerző átélésében, a modern zene nyelvén mennyire maivá és személyessé válik. A történeti értelemben primitív szöveg és a mai zene találkozásából lenyűgöző, megrendítő, hozzánk szóló XX. századi üzenet születik. „Látjátok feleim szümtükkel, mik vogymuk. Isa pur es hoihu vogymuk” — a halál valóságát, az édenkerti bibliai elbeszélés idézése teremtett és bűnös voltunkat énekelteti. A végső kicsengés a legtöbbet mondó: amikor a középkori magyar prédikátor szava a még ősibb görög nyelvű keresztyén liturgikus könyörgésbe csap át. A hivő ember oda- menekülése ez az emberi lét állapotából a mindenható kegyelmes Istenhez: „és keáltsátok Uromukhoz hármul: ky- rie eleison”. Ma így mondhatnánk: és kiáltsátok Urunkhoz háromszor: Uram, könyörülj! A kyrie eleison megrázóan szép ismétlődése a tenor hangján az utolsó, elhalkuló szó a műben. Az avult nyelvű bibliai igazság drámai jelenkori zenei megszólalása — ez volt az egyik élmény. A másik gondolatomat is szeretném közölni. A klasszikus zene szeretete mellett korunk zenéjével való belső azonosulás nem pusztán zenei ízlés kérdése. A mai zene, bármennyire szokatlan, eltérő a hangzásvilága a közkedvelt régebbi zeneművekétől, éppen a korunkat fejezi ki. Segít szembenézni korunkkal, felvillantja a jelen mélyén a jövő készülődését, önmagunkkal is szembesít, akik a mában élünk, tudatosítva sorsunkat, melyet Isten itt, ebben a korszakban szabott meg. A modern zene megkedveléséhez átéléséhez pedig különösen alkalmas eszköz az ilyen szöveges zenedarab. Ha úgy tetszik, Durkó Zsolt Halotti beszéde jó bevezetés lehet sokak számára közöttünk korunk zenéjébe. POMOGÁTS BÉLA mostanában megjelent könyve is bevezetés az alkotó művészet más terén, a jelenkor síkján: az új magyar költészet világába. Versek közelről a címe. 23 vers szövegét értelmezi és magyarázza. Mindegyik vers más költőtől van, és valamennyi az utolsó három évtizedben született. A szerző verselemzéseket ad, de — ahogyan bevezetésében vallja — nem egyszerűen a „Miért szép?’’ kérdésre felel. A költemények értelméhez, a szöveg jelentéséhez férkőzik közel, és ebben a közelségben akarja részesíteni olvasóit. A verset először beállítja a költői életmű összefüggésébe, kitekintéssel a költői pályára. Azután végighalad a versen, s keresi a benne kifejeződő mondanivalót. Közben figyeli a szerkezeti felépítésben e mondanivaló alakulásai, lépcsőit, hullámzását, ütemeit. Egy-egy vers tárgyalásának a végén pedig a vers formai elemeit vizsgálja, a nyelvi anyagot, a ritmust és a rímelést a verselési alakzatot, a vers műfaját. Módszerének ez az utolsó részlete megkívánja, hogy felfrissítse az olvasó — vagy megismerje — a verstan néhány alapvető fogalmát, de ez nem boszorkányos dolog, és megéri. Igaza, van a szerzőnek, hogy a költő mondanivalója nemcsak a vers tartalmából világlik, hanem a formából is a költő üzenete olvasható ki. Huszonhárom név kiválasztása az új magyar lírából kényszerű feladat. me*t a terjedelem miatt legalább ennyi más költőt, hasonló értékűt ki kell hagyni. „Magam sajnálom a legjobban, hogy milyen sok igaz költő munkája maradt ki könyvemből” — mondja a szerző, s szép gondolat, hogy felsorolást is ad a hiányzókról, így téve teljesebbé a költői sort, ha már elemzésekkel nem teheti. Versszerető ember vagyok, s így különösen mélyen rezonáltam' Pomogáts Béla kis esszéire a közölt versekről. Több kedves költőmmel találkoztam ezeken a lapokon, személyesebb közelségben, mint eddig. A tőlem távolabb állók meg éppen a közelebbi megismerés által lettek vonzókká. Rendkívüli élmény, amikor egy-egy vers ilyen több oldalú megvilágítást kap. Rejtett szépségei, egyszerű olvasásra felfedhetetlen titkai, váratlanul feltáruló mélységei megsokszorozzák az erejét. Ajánlom ezt a könyvet a líra vonzásában már benne élőknek, mert aligha akad olyan versolvasó ember, akinek számára újat ne mondana. És ajánlom különösen is azoknak, akikhez eddig még nem jutott közel az új magyar líra, nem értik vagy nem szeretik. Csodálkozni fognak, hogy mivel találkozhatnak ezekben a versekben — élményben, érzésben, szépségben, megrendítő és felemelő hatásban. Illenék kiemelnem a kötetből néhány, különösen sikerült verselemzést. Nem tehetem, mert egyenértékűnek tartom őket. Legfeljebb arról lehet szó, hogy a hozzájuk fűzött értelmezéssel, magyarázattal engem legközelebbről érintő verseket megemlítsem, abban a sorrendben, amelyet a kötet a költők életkora szerint szabott meg. Illyés Gyula: Óceánok, Zelk Zoltán: Aki bejárta a világot, Vas István: Óda a tegnapi asszonyokhoz, Jé- kely Zoltán: A budai Kapisztrán-torony- hoz, Weöres Sándor: Carzone, Kormos István: .Tél Normandiában. S a három legfiatalabbé: Tandori Dezső, Bella István, Veresss Miklós verse —, akik egy korosztály, s mégis annyira’ más-más törekvés. Pomogáts Béla a könyvét elsősorban a versek iránt érdeklődő fiatal olvasóknak szánta. Jól teszi, de meg fog lepődni. Mert verselemzéseit a felnőtt és idős nemzedék talán másfajta, de hasonló intenzitású érdeklődéssel olvashatja. Veöreös Imre
