Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1980-09-28 / 39. szám
I Hitvallástól hitvallásig A fiatal keresztyénség hitvallásai Tévedés volna azt hinni, hogy a keresztyénség már a kezdet kezdetén kiforrott, egységesen elfogadott hitvallással rendelkezett. Még sokféle módon keresték hitük kifejezési formáit, és csak lassan, századokon át formálódott ki az igehirdetés által az, amit Apostoli Hitvallásnak nevezünk. Mivel a keresztyénségnek ebben a korai szakaszában még nem gyűjtötték egybe a hitvallásokat, úgy kell azokat formai és tartalmi ismertetőjegyek alapján az első és második keresztyén nemzedéknek az Újszövetségben megtalálható írásaiból, valamint a harmadik nemzedéknek, az ún. apostoli atyáknak műveiből kihámoznunk. Igen nagy a valószínűsége annak, hogy ezek is csupán hitvallástöredékek, hiszen a szerzők az eredetiből azt idézték, amire a mondanivalójuk alátámasztására éppen szükségük volt. De amint a régészek néhány cserépből következtetni tudnak a korsó hajdani formájára, ezekből a töredékekből mi is képet alkothatunk magunknak azokról a szándékokról, amelyek a hitvallásokat létrehozták. A LEGTÖMÖREBB ÉS A LÉNYEGET LEGINKÁBB ÉRINTŐ HITVALLÁSRÓL MÁR VOLT SZÓ. Az első keresztyének azt tartották maguk közé tartozónak, aki vallotta és vállalta, hogy Jézus Krisztus az Ür. Ebből az állításból azonban még nem derül ki, hogy minek alapján úr a Jézus Krisztus, és hogy mit jelent az ő úr volta. Mindenekelőtt a térítő igehirdetés igényelt szélesebb hitvallási alapot. A keresztyénséghez csatlakozóknak is pontosabban meg kellett ■fogalmazniuk hitüket. Bizonyosra vehetjük, hogy a hitvallások kialakulásában a keresztelési szertartásnak döntő szerepe volt. De alakító, érlelő hatással volt a hitvallásokra az ősegyház különféle áramlatai között folyó teológiai vita és a tévtanitásokkal vívott kemény küzdelem is. A FIATAL KERESZTYÉNSÉG HITVALLÁSAI KÖZÖTT, aszerint, hogy mire teszik a hangsúlyt, többféle típust különböztethetünk meg. Van olyan, amelyik a megváltás történetisége mellett tör lándzsát. Pál apostol például a következőket írja a korinthusiaknak: „Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam; hogy tudniillik Krisztus meghalt a mi bűneinkért az írások szerint. Eltemették, és — ugyancsak az írások szerint — feltámadt a harmadik napon” (1 Kor 15. 3—4). Pál tehát egy olyan már előtte kialakult hitvallást idéz, amely Jézus életének a hit számára legdöntőbb két eseményét állítja elénk. Más igehelyek viszont arról tanúskodnak, hogy halála és feltámadása mellett Jézus történetének más mozzanatai is hitvallásos megfogalmazást nyertek (Rm 1, 3; 1 Tim 6, 13). Ez a hitvallás típus legfejlettebb formájában Ignatius antiokhiai püspök leveleiben jelentkezik. Ignatius Jézus történetét már majdnem szóról szóra úgy mondja el, ahogy az az Apostoli Hitvallás második hitágazatában található. Nem ok nélkül teszi ezt. A Jézus valóságos emberségét tagadó doketista tévelygéssel szemben hangsúlyozza valóságos ember voltának tényeit. MÁSFÉLE SZÁNDÉK REJTŐZIK AZOK MÖGÖTT A HITVALLÁSOK MÖGÖTT, amelyekben Jézus megváltó munkájára Isten világából indul el, és oda tér vissza. „Megjelent testben, igaznak bizonyult lélekben, meglátták az angyalok, hirdették a pogányok között, hittek benne a világon, felvitetett dicsőségben” — olvashatjuk 1 Tim 3, 16-ban. Az ilyen típusú hitvallások egyrészt arról tanúskodnak, hogy Jézus úr minden földi hatalom felett. Másrészt — és talán ez a jelentősebb mozzanat —, Jézusnak Istennel való bensőséges kapcsolatát világítják meg. Jézus istenségének megvallásától pedig már csak egy lépést kellett tenni a Szentháromság titkának hitvallásba foglalásáig. A keresztelésnek már Máté evangéliuma szerint (28, 19), de az első és második század fordulóján keletkezett Didakhé szerint is „az Atya, Fiú, Szentlélek nevében” kell történnie. Ez a két fő hitvallás típus rövideden egybeötvöződött, és már a második század közepén megszületett az ún. Romanum, amely már a később elfogadott Apostoli Hitvallásnak szinte minden elemét magába foglalja. A keresztyén tanításnak ez a hitvallásokban történő kikristályosodása rendkívül fontos folyamat volt. Iránytűt adott az igehirdetés számára, és közös alapot teremtett a tévtanítások elleni küzdelemhez. De magában hordozta azt á veszélyt is. hogy a hit az Isten iránti bizalom helyett tantételek puszta elfogadásává lesz. k Cserháti Sándor Szórványév Nyíregyháza és a bokortanyák Nagy fába vágja az a fejszéjét, aki néhány rövid cikkben megpróbál áttekinthető képet nyújtani a Nyírség fővárosáról. Még nehezebb feladat a város bonyolult és rohamos fejlődésében eligazodnunk egyházraj zilag. Első cikkemben másra sem próbálok koncentrálni, mint megkeresni a vezérfonalát a város növekedésén belül az evangélikus egyháznak, amely ma 14—18 ezer lelket számlál, és a más felekezetűek között kisebbségbe, illetve szórványba került, noha valaha túlsúlyban, többségben volt. AZ „ÚJ” NYÍREGYHÁZÁNAK az elnéptelenedett Nyírségbe történt telepítése Károlyi Ferenc gróf nevéhez fűződik, aki Szarvasról, Békéscsabáról, Mezőberény- ből és Orosházáról telepített le szlovákokat erre a nagyjából homokos vidékre. Ez 1754 tájékán történt. Régi utcanevek, mint a Csabai vagy Szarvas utcák utalnak arra, hogy egy tömbben helyezkedhettek el az egy helységből származó telepesek. De a krónikák több telepedési hullámról tudnak. Márkus Mihály, aki behatóan foglalkozott Nyíregyháza szociológiájával, arról számol be, hogy 1914-ig a Felvidékről állandóan újabb és újabb rajok érkeztek. Az is kimutatható, hogy mind az Alföldről, mind pedig a Felvidékről származó telepesek túlnyomó többségükben evangélikusok voltak. De nézzünk néhány mutatót a város lakosságának növekedésére! 1850-ben 14 000, 1869-ben 21 800, 1910-ben 38 200, 1930-ban 51 300, 1940-ben 59100-ra nőtt a Város lakossága. Nem egészen száz év alatt tehát több mint négyszeresére! A növekedés azonban itt nem rekedt meg, mert a felszabadulás után még elképesztőbbé vált gyarapodása. Ma 110 ezren felül van a város lakossága. End— OROSHÁZA. A március havi szeretet, vendégségen az énekkar szolgált Koszorús Osz- kámé vezetésével. Szavalatokat adtak elő a diakónia tárgyköréből. Előadást és igehirdetést Huley Alfréd gerendási lelkész tartott. Képzeletbeli utazáson röviden bemutatta egyházunk szeretetintézményedt. — KECSKEMÉT. Az evangélikus és református gyülekezet közös munkaprogramja szerint a március havi összejövetelükön a négyszázötven éves Ágostai Hitvallásról hagzott az előadás, amereffy Zoltán lelkész1 mondotta, hogy amikor ö idekerült a háború után, „faluba érkezett, ma pedig óriási városban lakik, amelyben maga is alig tud eligazodni.” Az 1910-es vallási megoszlás még ilyen képet mutatott: evangélikus 15 800, római katolikus 9200, református 4700, görögkatolikus 4300, izraelita 3800. (Napjainkra az arányok teljesen megváltoztak.) Ezekből az adatokból következtetni lehet a nemzetiségi megoszlásra is, miután az evan- gélikusság túlnyomó többsége szlovák származású volt. A nemzetiségi kérdés azonban a város kétszáz éves története során mégsem került előtérbe, mert pl. 1910-ben 405-en vallották magukat szlováknak, s ugyanakkor 37 400-an magyarnak. (Éz a statisztika viszont erősen manipulált.) A probléma lényegében 1946-ban éleződött némiképpen ki. amikor 3—6 ezren hagyták el Magyarországot, települtek át Szlovákiába. A lakosságcsere és a megyéből történő beköltözés azután teljesen megváltoztatta az etnikai kéoet a magyarság javára. Az elmagyarosodás folyamata egyébként is korán kezdődött. ITT NYÍREGYHÁZÁN ÉS KÖRNYÉKÉN a szolvákok magukat „tirpákok”-nak nevezik, mely fogalom etimológiáját különbözőképpen magyarázzák. Mindenesetre a Szabolcsból betelepedett magyarság, a magyar közigazgatás s az iskolapolitika következtében a tirpákság fokozatosan elmagyarosodott. A nyelj vi, népi, nemzetiségi hagyományokat legtovább az evangélikus egyház őrizte. A felszabadulás után az evangélikus egyház is áttért a magyar nyelvű istentiszteletre, s ma csak kivételesen és az idősek beszélik az ősök nyelvét. lyet Tóth-Szöllősi Mihály esperes tartott — KEMENESHÖGYÉSZ. Március 11-én Győr Sándor ajkai lelkész szolgált a gyülekezetben böjti igehirdetéssel, — HALÁLOZÁS. Dr. Szentir- may Jőzsefné, sz. Danhauser Hedvig, a pestújhelyi gyülekezet felügyelőjének felesége hosszú szenvedés után, 71 éves korában elhunyt. Temetése március 18-ári volt a rákospalotai tejnetőben, a család és a gyülekezet nagy részvétele mellett. A telepedésnek azonban sehol az országban nem tapasztalt változatával találkozunk Nyíregyházán. Ennek nyomai még ma is megvannak, sőt azt kell mondanunk, még sokáig meglesznek. Nyíregyháza lényegében kettős tagoltságéi. Városi és tanyasi. Roppant határa (26 700 hektár volt háború előtt, ma nagyobb!) párját ritkító településváltozatot hozott létre. A városi, zárt formában létrejött település nern okoz problémát a kutató számára. Sokkal bonyolultabb a tanyasi településhálózat, amelyet szaknyelven is „bokortanya” néven illetünk. A bokortanya majdnem falusi jelleggel bír, vagyis több egymáshoz közel eső, sok esetben egész utcákat képező tanyák sorát öleli fel, s a közigazgatás egyszerűbb formáját is gyakorolták a tanyabíró intézményében, akit a £>okortanya gazdatársadalma választott meg. 1940-ben 72 ilyen bokortanyát számlált meg Márkus Mihály. Ma egyik-másikból önálló közigazgatási egység, 4-5 ezer lelkes község lett. Az 1930-as népszámlálás a város kb. 51 ezer lakosából a bokortanyákon (külterületen) több, mint 20 ezer lelket mutatott ki. Ez a szám jellemzően mutatja, hogy rendkívüli esettel állunk szemben. EGYHÁZRAJZILAG TS FONTOS KÉRDÉS ELŐTT ÁLLUNK, mivel a bokortanyák népének nagy része evangélikus volt. Engem ez a rendkívüli településforma vonzott, s talán nem lesz érdektelen, ha tapasztalataimat köz- kinccsé teszem. Természetesen a teljesség igénye nélkül, mivel csak néhány napot tudtam eltölteni a bokortanyák népe között. A BOKORTANYÁK EVANGÉ- LIKUSSÁGÁT a múltban is a város lelkészei pásztorolták, de akkor az egyházi iskolák komoly segítséget nyújtottak a gondozáshoz. Az iskolák államosítása után teljesen megváltozott a hívek gondozási struktúrája. A rohamosan fejlődő, növekvő városban az evangéíikussúg egyébként is kisebbségbe került, s ha eh he? hozzávesszük az evangélikusság „külterületen” való elhelyezkedését, valamint azt a tényt, hogy távoli településeket is a városi lelkészek gondozása alá vettek, azt kell kijelentenünk, hogy az ország egyik legnagyobb evangélikus szórványával van dolgunk. A legtávolabbi gyülekezet (Kis- várda) 60 km-re van Nyíregyházától. „ Rédey Pál A mélységből kiáltó költő Hetvenöt éve született József Attila „A mélységből kiáltok hozzád!” — halljuk a zsoltáros évezredes szavát. Ezt a mondatot szélesítette életművé századunkban egy másik, mondjuk így: pro- ■ fán zsoltáros. Egész élete, mindaz a 32 év és — főleg kései — versei e zsoltársor rokonának tűnhetnek. Hetvenöt éves lenne most —, már évtizedek óta halott Egyszerre fájdalmas és szép, hogy így is teljeset alkotott, évekbe sűrítve egy egész életet. Az önemésztő művészek közé tartozott: annyira hitt abban, amit csinál, hogy valóban az életét adta érte. önmagát pusztította, morzsolta szét lassan, hogy a magában hordott „belső világot”, annak minden keservével és háborgásával, „külsővé” tudja tenni, hogy ne csak átéljen, hanem megéljen emberi sorsokat. MEGJÁRTA A LEGMÉLYEBB MÉLYSÉGEKET, nem véletlenül választotta verse mottójául az „Aki dudás akar lenni, / Pokolra kell annak menni” ismert sorait. Ebből a mélységből, amelybe családi és anyagi körülményei még jobban beletaszították, természetes ösztönnel, de még valami többel is ki akart tömi. Ez a többlet a széles körű ismeret, a kivételes fogékonyság az újra, szépre, az elvont gondolkodás képessége, de még inkább a hallatlan problémaérzékenység volt. Ez tette költővé — igazi „dudáissá” —, de ez volt egyszersmind veszte is. A MÉLYSÉGBŐL VALŐ KITÖRÉS TÖBB MÓDJÁVAL PRÓBÁLKOZOTT, amelyeket értő mai elemzője szavával menekülési típusoknak nevezhetünk. (Németh G. Béla). Hogy mi elől menekült? Egyszerre a társaság és az egyedüllét, a zaj és a csönd, a szerelem és a magány, az eszmenélkCiliség és a dogmatizmnus, .de nem utolsó sorban a „kf- vül-belül leselkedő halál” (Nagyon fáj) és az élet elől. Itt, ezen a területen válik azután Isten személye is döntővé; hol előle menekül, hol hozzá: „hogy valljalak, tagadjalak, > segíts meg mindkét szükségemben” (Nem emel föl). ELSŐ MENEKÜLÉSTÍPUSA személyes: dúlt életének a szerelemben próbál nyugalmat találni. A hamar apátlanná válás, az öcsödi megaláztatások, a men- helyi évek, s főképpen az édesanya korai elvesztése óriási vágyat fejleszt ki benne, hogy igazi emberi kapcsolatokat alakítson ki, hogy kötődhessen valakihez. Ez — a társadalmi különbségek miatt — hol eleve reménytelenségre ítélt, hol eszmei-idealista szerelembe sodorta, egyensúlyt csak ritkán érezhetett. Élete végén, lelkileg már súlyos betegen a mellé rendéit pszichoanalítikusnőhöz így írt: „Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim” (Gyermekké tettél), de inkább magához a Nőhöz, az Asszonyhoz menekült ilyen kétségbeesetten. A külső-belső káosz azonban nem szerveződött renddé. MÁSODIK MENEKÜLÉSI TÍPUSÁT közéleti vers« mutatják, amikor az emberiség sorsát próbálta megélni saját sorsában, műveiben kiépítve sajátosan elképzelt világát. Éz rokoni közelségbe hozható ideológiai-politikai és filozófiai áramlatokkal (marxizmus, freudizmus, vagy az egzisztencialistákkal való. párhuzamos életérzése), de nem azonosítható velük. Nem eszmét verselt meg. A szegények keserű sorsát élve műveiből sajátosan elkötelezett költő szól, ami miatt értetlenséget,, vádakat, szellemi számkivetettséget kellett vállalnia Poémaszerű verseiben pedig éppen az emberiség, vagy leszűkítve a magyarság és nemzetiségek sorskérdéseit veti fel, tökéletes azonosulással. A Hazám kíméletlenül kritikus szonettkoszorúja, amelyet mégis síró, ragaszkodó fohász zár le („édes Hazám, fogadj szivedbe, Hadd legyek hűséges fiad!... Adj emberséget az embernek, Adj magyarságot a magyarnak”), A Dunánál bölcs józansága, amellyel a személyiség összetevőit — az évszázados hátteret, a múlt magunkban hordását — és a közös sorsot, egymásra utaltságot fejezi ki, vagy a Levegőt! lóéért és rendért kiáltó fuldokló sorai („Szívünk míg vágyat érlel, nem kartoték adat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet”) mutatják azt a felelősséget, amelyet érzett, de amellyel csúfosan magára hagyták. AZ EMBERI LÉT ÉRTELMÉRŐL alapvető filozófiai, ontológiai kérdéseket vet fel harmadik menekülési típusként. Éppen a kérdések súlya miatt ezek a legmélyebbek, itt szenved meg legjobban a bizonyosságért Talán azért érthető nehezebben, és értelmezhető eltérő módon. De nem kétséges, hogy az élet értelmét keresve Istenről is újra és újra beszélnie kell: hol mint valami vidám társról (Isten: „Hogyha golyőmak a gyerekek, / az isten köztük ott ténfereg”), hol mint olyan haltamas úrról, aki mérhetetlen távolságban él az embertől, s azért azt sorsára is hagyja, de akivel az ember éppen ezért perelni is mer: „Négykézláb másztam. Álló Istenem f lenézett rám és nem emelt föl engem. I Ez a szabadság adta értenem, / hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.” LEGINKÁBB AZ JELLEMZŐ RÁ, ahogy a mélységből kiált Istenhez: amikor minden kapaszkodó és minden érték semmivé lett, végső kétségbeesésében Istenhez fordult. De talán szégyellte ezt az odafordulást, szégyellté, hogy mégis rászorul erre az általa sokat tagadott lényre. Istenne! való küzdelme ezért válik gigászi méretűvé. Ügy tagadja, hogy valójában igenli („ne viszonozd a tagadásom” — Nem emel föl), és úgy igenli, hogy valójában tagadja („úgy nézek farkasszemet, emberarcú, a hiányoddal”). Mi mai olvasói sem nézhetjük kívülről ezt a harcot, hiszen plyan valakivel folytatja ezt a költő, akit mi is — bár nem József Attila-i szinten — megszólítunk: társnak tekintve, dacolva vele, vagy éppen tagadva is igenelve. Ellentmondásosnak tűnik, de József Attila akkor érezte magát a legmélyebt mélységben, amikor költészete a legmagasabban szárnyalt. Ez a két iránvba húzó erő száttépte: az 1284-es számú tehervonat volt erre a bizonyság, Balatonszárszón .;. Ez a pusztulás csak látszólagos: művészete túlélte az elbukást. Versei, mélységből kiáltó panasz-zsoltárai tovább élnek. Labiny Tamás »