Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1980-09-14 / 37. szám

Múzeumi híradó FEBRUAR ELEJÉN ZÁRTA KAPUIT az Iparművészeti Múze­um nagy sikerű „Egyházi gyűjte­mények kincsei” című kiállítása. Ezen a hazai evangélikusságot 20 gyülekezetünk 26 műtárgya kép­viselte. A gazdag anyag egy részét a tavasz folyamán külön tárlóban Deák téri múzeumunkban is be­mutatjuk. Nyáron kamarakiállí­táson emlékezünk meg az Ágostai Hitvallás 450 éves jubileumáról. A KARÁCSONY ÓTA ELTELT HÁROM HÓNAPBAN múzeu­munkat újabb ötezer, összesen eddig — a tavalyi, július 27-i meg­nyitó óta — 15 000 látogató tekin­tette meg. Örömünkre szolgál, hogy a téli hideg ellenére sok újabb gyülekezet látogatta meg kiállításunkat. Eljöttek az acsai, dunakeszi, ikladi, kelenföldi,' pé- celi és pilisi konfirmandusok, lel­készeik vezetésével. Csoportos gyülekezeti látogatást tettek — többnyire a vasárnapi istentiszte­leten való részvétellel egybekötve — Felpéc, Homokbödöge, Mező­lak, Péteri és Rákospalota egyház- községei. Kiskőrösről immár há­rom csoport érkezett külön autó­busszal, legutóbb az IBUSZ szer­vezésében. örültünk a budapesti ELTE Súgván Endre; a Táncsics Mihály, a Martos Flóra, a Vörösmarty és az újpesti Könyves Kálmán Gim­náziumok osztálylátogatásainák, valamint sok általános iskola diákcsoportjának. Távolból jövő kedves vendégeink voltak a Szombathelyi Tanárképző Főis­kola és a Hódmezővásárhelyi Frankel Leó Szakközépiskola nö­vendékei. ökumenikus kapcsolatainkat erősítették a budapesti XIII. kerü­leti római katolikus hittancsoport­nak és a debreceni kistémplomi gyülekezetnek a látogatói. Annak pedig különösen, örültünk, hogy közöttünk lehetett a budapesti V. kerületi Hazafias Népfront Nő­bizottságának egy küldöttsége is. A MÜZEUM MEGTEKINTÉSE SOKAKAT INDÍTOTT adakozás­ra. özv. Horváth Istvánná Győry Sarolta nagyapjának, néhai Győry Vilmos lelkésznek hagyatékából örvendeztetett meg minket több tárggyal. Búkor Imréné egy igen értékes nemeskocsi eredetű XVIII századi imakönyvet: Torkos And­rás Engesztelő Áldozatát, — Keindl György és felesége egy 1847-es Luther-bibliát, — Reiss- mann Károly Miksa festőművész utódai apjuk szentföldi emlékeit — Ruttkay Lujza egy Kossuth- dollárt, s nagyapja, Bierbrunnet Gusztáv néhány emléktárgyát, — Csóré Áron debreceni lakos egy­kori harcostársának, Bajcsy-Zsi- linszky Endrének a fényképét, — dr. Burián Sándor budavári gond­nok nagybátyjának, Hermann Gusztávnak 1896-os lőcsei dísz­polgári oklevelét. — dr. Pataky Ernő az egykori pozsonyi lyceum tanári karának fényképeit, — Kachelmann Győző esztergomi gyülekezeti felügyelő a volt fasori evangélikus gimnázium 1910-es tanári karának csoportképét és a gimnázium történetének általuk dedikált példányát ajándékozta az Evangélikus Országos Múze­umnak. Múzeumaink egyre bővülő kö­rére Isten áldását kérjük. Üjabb látogatóinkat szeretettel várjuk. Az eddigi segítséget és sokoldalú támogatást hálásan köszönjük. Fabiny Tibor KONZULTÁCIÓ , AZ EGYHÁZAK BÉKEMUNKÁJÁRÓL Az egyházaknak a békéhez való konkrét hozzájárulása kü­lönösen fontos feszült nemzet­közi helyzetben. Ezért az Euró­pai Egyházak Konferenciája el­határozta, hogy Madridban má­jus 29-től június 3-ig sorrakerü- lő tanulmányi konferenciáján azzal a kérdéssel foglalkoznak, hogy mit tehetnek a Helsinki Záróokmányt aláíró európai és észak-amerikai országok egyhá­zai a jelenlegi nemzetközi fe­szültségben. Huszonöt egyházi vezető és huszonöt nem kormányszervezet képviselője találkozik majd a spanyol fővárosban, hogy az egy­házaknak az enyhülés érdeké­ben teendő lépéseiről tanács­kozzék. A konzultációnak két főelőadója lesz: Wolf von Bau- dissin professzor, a hamburgi egyetem békekutátó intézetének igazgatója, és Simái Mihály pro­fesszor, a budapesti Világgazda­sági Intézet igazgatóhelyettese. Ez lesz az Európai Egyházak Konferenciájának első konzultá­ciója Spanyolországban. A megtalált kincs Bach Márk-passiójártak ,,feltámadása* „Nincs itt valami félreértés?” — valószínű sokakban vetődött fel ez a kérdés olvasva a fasort, illetve rákoscsabai templomba szóló egyházzenei meghívó műso­rát: J. S. Bach Márk-passiója ke­rül előadásra. Hát egyáltalában van ilyen, hiszen eddig csak a Máté- és János-passiót ismertük és hallhattuk?! A zenében, illet­ve Bach életművében jártasab­bak talán tudták a választ: igen, van Márk-passió. jobban mondva inkább csak volt, hiszen úgy tud­tuk, hogy az 1731 nagypéntekén, a Lipcsei Tamás-templomban elő­adott mű csaknem egészében jó­vátehetetlenül elveszett az utókor számára. De vajon tényleg végérvényesen le kell mondanunk Bach Márk- passiójáról? Bach és az egyházi muzsika néhány szerelmese nem tudott beletörődni ebbe a nagy veszteségbe. Komoly kutató mun­ka nyomán, mely elsősorban dr. Muntag Andor teológiai tanár és fia nevéhez fűződik, az elveszett­nek halottnak vélt mű lassan kezdett feltámadni „poraiból”. A ránk maradt szövegkönyv és a je­lentős -szakirodalom segítségével lépésről lépésre sikerült rekonst­ruálni a mű túlnyomó részét. A nyitó- és. zárókórus mellé sike­rült Bach egyéb műveiből „visz- szaszerezni” 5 áriát, és ami a dön­tő kincs: 16 koráit. Az evangélista szövege, megfelelő recitativók hiányában, prózában felolvasva köti össze a passió részeit. Dénes István vezetésével a fa­sori gyülekezet szervezésében szinte kizárólag fiatalokból álló ének- és zenekar alakult annak bizonyítására, hogy Márk-passió nemcsak volt, hanem újra lehet­ségessé vált. hogy Bach, az „ötö­dik evangélista” ismét prédikál­jon számunkra a márki passió­szöveg alapján, hazai evangélikus templomban, tudomásunk szerint, első ízben. Mindezek után el lehet képzel­ni, hogy milyen feszült várakozás es mennyi izgalom előzte meg az első, fasori 'előadást. A nagyszámú hallgatóságban éppúgy, mint az előadókban számos kérdés fe­szült: vajon nem túl nagy me­részség és kockázat a „nagy” pas­siók. a Máté- és János-passió mel­lé kirukkolni egy ilyen több pon­ton is vitathatatlanul hiányos al­kotással? Vajon nem fogja-e egy csonka torzó benyomását kelteni? Nem lesz-e zavaró a prózai és ze­nei elemek összekapcsolódása? De amint felcsendült a nyitó­kórus és frissen, gördülékenyen kezdett peregni a passió esemény­sora szinte érezni lehetett a leve-, góbén mint szabadul föl az elő­adó'gárda a jogos izgalomból és szorongásból, és hogyan tesz félre minden előítéletet és „gyanak­vást’' a hallgatóság átadva magát a bachi muzsika csodálatos sod­rásának. Denes István fiatalos lendület­tel, egy pillanatra sem engedve a márki passió tömör drámaiságá- ból. mély átéléssel fogta össze a művet. Kiváló munkatársakat ka­pott . mind az ének- és zenekar­ban, mind pedig a szólistákban: Kukely Júlia. Somogyi Eszter. Fü- löp Attila és Arany János szemé­lyében. A Márk-passió vitathatatlanul legnagyobb „erőssége” és kincse a 16 gyönyörű korái, a legtipiku­sabb lutheránus egyházzenei mű­faj — a gyülekezet válasza, vissz­hangja a hallott igére. A koráiban valósul meg az ősi ígéret: „az én igém nem tér vissza üresen ...” Hisszük, hogy igaz ez az ígéret a Márk-passió igehirdetésére is. ar­ra az újonnan felfedezett kincsre, mely sokunk számára az idei böjt meglepetése, egyik legnagyobb ajándéka volt. Köszönjük a fel­tárt és tovább adott kincset! Re­méljük. sőt kérjük, hogy a Márk- passió „feltámadása” tartós le­gyen egyházzenei életünkben, hi­szen ezen keresztül is olyan drága lutheránus örökséget vihetünk vább, mely sokakat gazdagíthat. Gáncs Péter Péter konfirmációja Keresztfiamnak, Péternek „Szeretsz-e engem?” — kérdezte a Mester, minden titkok, tagadások tudója. Hajnali fényijén tündökölt a tenger ... akkor volt Péter konfirmációja. Három kérdés, hogy halzsamcseppként hulljon három tagadás égető sebére, és minden mardosó vád elcsituljon! Sebhely a kézen .. . ott folyt el a vére tagadókért és megf utam odók ért. hogy összetört kőszikla-Pétereknek ajkán, cserébe rongy tagadó szókért vallomás nyíljon: „Tudod, hogy szeretlek!” Néha egy pillanat megújulást hoz a feltámadott Ürral szemtől-szemben. „A többiek? Mi közöd bárki máshoz? Előtted megyek, Péter! Kövess engem!” Felkelt a nap, hogy a könnyázott arcot ragyogó sugarával teleszórja. Űj szolgálatra hívó új parancsok ... Akkor volt Péter konfirmációja. Kis keresztfiam, Péter, zsenge zöldben, tenger virágban holnapa tiéd lesz. Most feléd hangzik a „Szerétsz-e engem?” A feltámadott Jézus téged kérdez. Feleld feleletét a Pétereknek! Ne feledd, Ö minden titkok tudója! „Uram, mindent tudsz. Tudod, hogy szeretlek!” Ez a Péterek konfirmációja. Túrmezei Erzsébet Nyíregyháza, Váci Mihály tífea 32. Vomatzakatolás, mpzdonyfütty, kék szí­nű expressz suhanása, rozsdabarna te­hervagonok tolatása. Rendező pályaudvar az úttest egyik oldalán, a másikon a sor­ban egy piciny ház. Két ablaka bizakod­va tekint a csillogó vasúti sínekre. A ház Talán márványtáblára vésték Váci Mi­hály szavait: „Azért születtem, hogy mindaz, ami van, egy felmérhetetlen életben, kifejezzem.” Babérkoszorú lóg a márványtábla alatt. Ez tehát a ház, amelyben a költő néhány évet eltöltött és itt él édesanyja, özvegy Váci Mihályné. Törékeny, vékony, egyszerű asszony nyitott kaput, „szürke haja lebbent a szélben”, kedves mosollyal invitáit szobá­jába. Hellyel kínált, süteményt ás .-Ször­pöt helyezett elém, s percek alatt felol­dódott az ismeretlenség feszélyező érzé­se. Ügy ültünk egymással szemközt, mint régi ismerősök, úgy beszéltünk, mintha öröktől fogva szoros lett volna a kapcso­lat közöttünk. Félmondatokból értettünk, elég volt olykor egy-egy megértő mosoly, sóhaj, bólintás. Két ólet titkát fürkész­tem, s sodortam, fontam az anyai és gyermeki szív szeretetéből a köteléket, melyet a halál sem téphetett el. Mert Váci Mihály ugyan tíz éve meghalt, de anyaszeretete ezen a hűvös délutánon is itt parázslóit az egyszerű szobában. Itt minden reá emlékeztetett, képei a falon, apró jelentéktelen tárgyak, s az édesanya ismételt könnybe lábadó szeme. Ez a törékeny, sokat szenvedett anya nem egyszer ragadta ki fiát a halál kar­mai közül. Olyan történeteket mondott el, amelyekben csak egy édesanya lehet a főszereplő. S ha a magyar irodalom hálás, hogy van Váci Mihálya, akkor a hálát először és elsősorban ennek az asz- szonynak kell kifejezni. Nem azért, mert életét köszönheti neki, hanem azért, mert aggódó szere tétével a sírból hozta vissza gyermekét. Csonkának érzem az ingujj­bán álló, szép és kifejező bronz Vád- szobrot Nyíregyházán. Hiányzik mellőle az édesanyja. A kettőnek egy talapzaton lenne a helye. Ez az asszony addig nem reggelizett fogadalomból, amíg fel nem nevelte gyermekeit. Ma már nem tudja, Isten­nek tartozott-e ezzel, vagy egyszerűen nem tellett a szűkös konyháról reggelire. — Nagyon nehéz gyermekkorsom volt — révedezik el a múlton —, azt mondtam anyámnak, hogy én nem nevelem gyer­mekeimet olyan sorban, amilyen nekem jutott osztályrészül. Arra kértem Istent, hogy taníttathassam őket, mert én nem tanulhattam. Miska 1924. december 24-én született az Ökistelki-szőlőben, a külső városban. Még egy fiam született. Férjem vasutas volt, de 1929-ben agyvérzést ka­pott, s amikor némiképpen felépült, ala­csonyodba beosztásokban dolgozhatott a vasútnál. így azután férjemről, a gyere­kekről, de apámról, anyósomról és roko­naimról nekem kellett gondoskodnom. El­gondolható, milyen küzdelemből állt az életem. Semmi alakítás, túlzás nincs e szavak mögött. Inkább a gondterhes, nyomasz­tó évek, a tanyasi élet heroikus küzdelme a felszínen maradásért. A család nagy volt, költői fia „nyolcadiknak született a pici lakásba”. Foggal-körömmel küzdött, hogy áttörje a szegénység és a társadal­mi leszorítottsáe korlátáit. — Miska gimnáziumba szeretett volna járni. S amikor magától jelentkezett és megkérdezték, mi az apja, akkor azt ta­nácsolták, menjen ő is vasutasnak. Ez nagy lelki törést jelentett számára. Így került polgáriba, ahol közepes tanuló volt. De tanárai valamit megsejtettek benne, mert eltűrték, hogy oh’asson, még órák alatt is. Én szűkös pénzecskénkből az ócs­kapiacon vásároltam könyveket számára. De értettem is hozzá?! Néha a második vagy harmadik kötetre esett a választá­som. Váci Mihály írja, hogy „Szegény, papot — énbelőlem! — / azt akart nevelni ő” / Anyám, add rám áldásodat! / Erről nem beszélt az anya. Tanító lett a szegény asszony . fiából. „Lámpás” vagy „Apostol”? A Manda-bo- korban, evangélikus iskolában kezdte mű­ködését 1943-ban. „Mint tanító, maga írta az imádságot, ezt tanította meg a gyer­mekekkel. Ezért a lelkész megharagu­dott rá.” 1944-ben, a Madách emlékét őrző Csesztvére került, ahol levitásko- dott, prédikált, keresztelt, temetett. Na­gyon szerették a csesztveiek. Erről ma­gam is meggyőződtem. — Mikor kezdett költővé érni fia? — próbáltam másfelé terelni beszélgetésün­ket. — Meg kell vallanom, hogy tudatlansá­gunkban sok írását csomagoló papírnak használtuk, fájdalom, nem gondoltuk, hogy Miska kéziratai talán éppen „zsen­géd,” tartalmazzák. De hallgassa meg a legfájdalmasabb és „legszebb” története­met! 1945-ben súlyós beteg lett fiam, ve­sebaja támadt. Penicillinre volt szükség. Újsághirdetésre szedtük össze. Gyenge­sége miatt nem akarták Debrecenben megoperálni. Én hittem abban, hogy az operáció segít rajta. Ekkor elmentem a professzorhoz, könyörögtem, végezze el a, műtétet. A gyerek olyan gyenge volt, hogy egyre csak ezt hajtogatta: „nem és nem! Nem ölök embert”! Akkor térdre vetet­tem előtte magam, átkulcsoltam lábait és úgy kértem, segítsen. „Honnan veszi azt a nagy hitet, hogy meg tudom menteni?” — kérdezte a professzor. Amíg a műtétet végezték, a (klinika kertjében imádkoz­tam. És hittem! Aztán külön szobát kér­tem, hogy mellette lehessek. A nőgyógyá­szaton jutott külön szoba. Majd az volt a kérésem, ha rosszabbodik az állapota, ad­ják haza, ha már kell, a karjaimban hal­jon meg. Amputálni akarták mindkét lá­bát. Nem engedtem! Azt mondtam, in­kább két lábbal mervjen a másvilágra, minthogy láb nélkül éljen. December 24- én visszakaptam, élet és halál között pi- hegett. Szalmával bélelt szekérre tettük, másnap hajnalra hazaértünk. Az anyai szeretet megmentette Váci Mihályt az élet számára. Isten meghall­gatta a szegény asszony imáját! innen a történetek is színesebbek, vidámabbak. Miskát szovjet orvos kötözgette, s amikor lábadozott, hálából harmonikázott neki. „Fiam nagyon szeretett. Simogató, ked­ves fiú volt. Ha hosszú távoliét után hazajött, karjaiba ragadott, s forgott ve­lem. Szeretett hazajárni. Szerette váro­sát, az állomást. Szeretett részeg embe­rekkel beszélni. 1960-ig inkább mi tá­mogattuk. azután már ő bennünket. 1970. márqius 5-én járt utoljára idehaza, akkor * ezt mondta: most lakást- veszek és hoz­zám jöttök. Többet nem láttam őt.” Az utolsó szavaknál ismét sírva fakadt öz­vegy Váci Mihályné. Két .éve meghalt férje, két infarktuson esett át, és minden nyomorúság, bánat ellenére erősnek látszik. Senki sem mond­hatná, hogy túl van a nyolcvanon. Em­lékszik arra, hogy Illés Gyula, Garai, Pándi, Fábián, Simon és sokan a költő­írótársak közül ültek szerény asztalánál, betértek hozzá Kállai Ferenc, Jancsó Adrienne, Keres Emil, s a többiek a mű­vészek közül. „Azok voltak a szép idők!” Most „maga néz a tálba”. Mégsem ma­gányos. Buzgón jár templomba, hallgat­ja az orgonát, melyen egykor fia ját­szott, olvasgatja a hatodfél száz verset, amely fia után maradt, s alig van ideje. Egymásnak adják a kilincset iskolás gyer­mekek, úttörők csapatostól, a Váci Mihály brigádok. Sokat levelez A fájdalom nem . tudta megtörni. — Anya vagyok, vissza nem hozhatom fiamat, de együtt vagyok vele. Minden versét szeretem, de legjobban azt, ame­lyikben ez áll: „nem szoktam imádkoz­ni.” Albumot helyez elérh, s míg újabb ven­dégeket fogad, kimásolom belőle azokat a sorokat, amelyeket ő írt az albumába: „nem szoktam imádkozni, / nem tudom ki van az égben, / ki az, aki bús sóhajomat hallgatja az éjben. / De ha van, aki a szívem / sebére lehajol, / akkor, ó kér­lek Uram, / ha messze valahol / egy síró anya könnye hull tenyeredre, / nyug­tasd őt szép: álommal / s fejét hajtsa le kebledre.” Csesztve 1944. Rétles Pál i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom