Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1980-07-13 / 28. szám

GYERMEKEKNEK. Meghiúsult összeesküvés Lassan már „megszokjuk”, hogy Pál apostol élete állandóan közvetlen veszélyben forog, s így talán már nem is csodálkoztok azon, hogy újra összeesküvést szőnek ellene, az életére törnek. Múltkor ugyan hallottuk az iste­ni parancsot: „Rómában is bi­zonyságot kell tenned!” — csak­hogy ehhez előbb meg kell me­nekülni Jeruzsálemből. Ügy tű­nik, hogy a római hatóságok fogságában „jó helyen”, legalább is biztonságban van az apostol, de ellenfelei nem nyugszanak. Sajnos nemcsak az emberi sze­retet, hanem az ádáz bosszúvágy is leleményes tud lenni, és min­dent képes megtenni gonosz cél­ja elérése érdekében. PÁL ELLENFELEI IGEN RA­VASZ TERVET ESZELNEK KI: a lényeg, hogy valahogy ki kell csalni a foglyot a római erőd biztonságából, hogy aztán bármi áron is, de végezhessenek vele. Egyetlen lehetőségként az a csel látszott, hogy megkérik a római ezredest, küldje át a foglyot újabb kihallgatásra a főpapi ta­nács elé,.s'útközben mire a kí­sérő őrség felocsúdna, végeznek vele. Bizony elég vakmerő terv volt, s igen könnyen a merény­lők életébe is kerülhetett volna, de a gyűlölet vakká és meggonr dolatlanná tette Pál ellenfeleit. Mi sem bizonyítja jbbban ezt a meggondolatlanságot, hogy ter­vüket nem tudták titokban tar­tani, valaki kihallgatta őket, és ez a valaki nem volt más, mint Pál apostol fiatal unokaöccse. Még a nevét sem tudjuk, de tény, hogy az ő gyorsaságának, lélekjelenlétének köszönhető em­berileg, hogy az apostol életben maradt. Azonnal értesítette az ezredest a készülő merényletről, aki jobbnak látta kimenekíteni Pált a városból. Mintha érezte n£^Qlpa ez a pogány ezredes, hogy rfnlyen hatalmas ügy képviselő­nőjének védelméről kell gondos­kodnia: az éjszaka leple alatt 200 katona, hetven lovas és 200 lándzsás védelmében utazik to­vább az apostol Jeruzsálemből Cézáreába. Valójában maga Is­ten gondoskodik szolgája védel­méről felhasználva a római bi­rodalom hatalmas katonai gépe­zetét éppúgy, mint az apostol kis unokaöccsének szemfülességét. Mert Pál nem lehet a merénylet áldozata, Istennek még nagy tervei vannak vele, el kell jut­nia az evangéliummal együtt az akkori világ fővárosába, Rómá­ba. DE RÓMA MÉG MESSZE VAN, és addig még többször kell az apostollal együtt megtapasz­talnunk Isten gondviselő szerete- tét, bölcs vezetését. A foglyot Cézáreában Félix helytartó előtt hallgatják ki újra, akinél termé­szetesen hamarosan jelentkeznek Pál jeruzsálemi ellenségei a ha­zug vádakkal. Nem nagyon vá­logatnak a kifejezésekben és töb­bek között a következő szavak­kal próbálják rágalmazni az apostolt: „Ez az ember valóságos pestis, lázadást szít a földkerek­ségen élő valamennyi zsidó kö­zött, és fővezére a názáretiek eretnekségének ...” „Pestis, lázító, eretnek” :— mi­csoda kemény vádak, s bennük milyen hamar valósággá vált a Mesternek tanítványaihoz inté­zett figyelmeztetése: „átadnak titeket a törvényszéknek, és meg­korbácsolnak zsinagógáikban, sőt helytartók és királyok elé hur­colnak énmiattam . ..” ’ De még valamit megmondott, megígért előre a Mester, ami ugyancsak valósággá lett Pál életében is: „Amikor azonban átadnak tite­ket, ne töprengjetek, hogyan vagy mit mondjatok, mert meg­adatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok...” S meg­adatott Pálnak is, hogy olyan higgadtan és bölcsen tudta visz- szautasítani a gonosz rágalma­kat. hogy a helytartó elnapolta az ügyet. G. P. Beiratás vallásoktatásra A hittanbeíratás az 1980—81. tanévre az általános iskolákban és a gimnáziumokban * június 26-án, csütörtökön délután 14—18 óráig és június 21-én, pénteken délelőtt 8—13 óráig lesz. A tanulókat abban az iskolában lehet beíratni, amelyben a rendes beíratást végezték. A beíratást az egyik szülő, illetve a gyám az iskola igazgatója, vagy a beíratást végző pedagógus előtt szóban, vagy — meg nem jelenés esetében — írásban kérheti. • „írok nektek, ifjak...”- Páskavacsorák Izraelben Izrael népének törvénye, a Tó­ra, az ünnepekről is rendelkezett. Ilyen ősi és t^lán az összes ün­nep közül a legnagyobb a Páska ünnepe volt, melyhez később szervesen csatlakozott a kovász- talan kenyerek ünnepe. Ez volt az ún. zsidók Húsvétja, melynek gyökere mélyre nyúlik vissza. Legrégibb nyomai ennek az ün­nepnek és a vele társuló páska- vacsorának még a nomád, törzsi közösségben élő .Izraelre vezethe­tő vissza. Abban az időben Izrael népe pásztorkodással foglalkozva, szinte állandóan úton, mozgásban volt. Mint megélhetésük forrása, úgy alakult ki a páskaünnep ősi formája is: eredetileg a tavasz ünnepe volt, s ezen az ünnepen fiatal állatokat áldoztak fel 'Is­tennek. Ez volt a bárányünnep ősi kultuszi formája. Mint emlí­tettük, később csatlakozott ehhez az ünnephez az aratás kezdetével összefüggő kovásztalan kenyér (macesz) ünnepe. A PÁSKA ÜNNEfE KEZDET­BEN teljesen családi ünnep volt. A későbbiek során lett jelképes értelmű és az egyiptomi rabszol­gaságból való szabadulás ünnepé­vé vált. Jóslás király vallási reformja után templomi ünneppé lett. Ezért ezen az ünnepen a vallási előírásnak megfelelően a temp­lomhoz, Jeruzsálembe kellett mindenkinek zarándokolnia, hogy ezt az ünnepet közösen tartsák meg. Maga az ünnep az első hó­nap, Nizán hónapja 14. napjának előestéjén kezdődött. Ekkor a csa­ládfő feláldozta a templomiban az ünnepre szánt húsvéti bárányt. Ennek vérét a templomban szol­gálatot teljesítő pap az oltár elé hintette, az állat kövérjét pedig az oltáron elégette. Az áldozatot bemutató az állat megmaradt hú­sát hazavitte és családi körben fogyasztották el ünnepi lakoma keretében, mely tulajdonképpen a páskavacsora volt. •j Mindehhez keserű salátákat, retket, tormagyökeret, s vörös bort italai tak, fogyasztottak. Az egész páskavacsorának volt valami egé­szen különleges ünnepi „liturgiá­ja”. HOGY HOGYAN FOLYT LE EGY ILYEN PÁSKAVACSORA? Érdemes a különféle rituális szo­kásokra figyelni, mert minden egyes fázis mögött valamilyen bibliai, vagyis ősi eredetű, meg­tapasztalt; szinte istentiszteleti forma rejlik. Amikor elérkezett az. ünnep előestje, akkor az egy asztalkö­zösségbe tartozók összegyülekez­tek egy lakoma céljára megfele­lően előkészített helyiségbe. Ha a család kicsi ’ volt ahhoz a hús­mennyiséghez, mely az áldozat­ból rájuk maradt, úgy szomszé­dokkal, rokonokkal társultak. Nem tiltotta, semmiféle törvény, hogy a hivő zsidó család minden szombat és ünnepnapon elmond­hassa a megszentelő imát (kid- dus) és utána családi közösségben együtt fogyaszthatták el ételeiket, még akkor is, ha ezt nappal tet­ték. Páska ünnepén azonban mindezt csak éjjel lehetett meg­tenni. A kovásztalan kenyér és az áldozati bárány húsának evé­se ezen az ünnepen a Tóra által megszabott időben történhetett: 2 Móz 12, 8 szerint: „Ugyanazon az éjszakán egyétek meg a tűzön sült húst és egyetek hozzá ko­vásztalan kenyeret keserű füvek­kel.” Minden családban — még a legszegényebben is — fejenként négy pohár bort kellett elfogyasz­tani megfelelő sorrendben, azétel fogyasztásának megfelelően. A közösség legrangosabb tag­ja, vagy a családfő vezette az ünnepi lakomát. Kitöltve az első pohár bort, áldásmondással kez­dődött a lakoma, melyhez ezt az áldásformulát mondotta a család­fő: „Áldott vagy Urunk, Iste­nünk, a világ Királya, aki terem­tetted a szőlő termését!” Ezután emlékeztek a pusztai vándorlásra, s ennek emlékére keserű gyöke­reket rágtak, s ehhez kovászta­lan kenyeret (macesz) ettek kü­lönféle salátákkal, retekkel és mártással, mintegy előételként. Ezután következett a második pohár megtöltése: a családfő vagy a páskavacsora vezetője a gyermekeknek tett fel olyan kér­déseket, melyre a jelenlevő gyer­mekek kezdték kérdezni ennek a napnak a különleges voltát. Mire a családfő beszélgetést kezdett a jelenlevő gyerekekkel és elmon­dotta nekik az ünnep lényegét, értelmét. Tájékoztatta őket az egyiptomi szabadulásról, a pusz­tai vándorlásról és az Istennel a Sinai nál megkötött szövetségről. Mindezt hálaadó zsoltárok ének­lésével egészítették ki. Általában a 113—114. zsoltárokat énekelték az ilyen alkalmakon. így, ennek az ünnepi vacsorának a kereté­ben felvilágosítást kaptak a fiata­lok is arról, amit őseik, szüleik Isten kegyelméből megélhettek. MIUTÁN MINDEZ LEZAJ­LOTT — igen ünnepélyes han­gulatban — következett est fény­pontja, a páskabárány elfogyasz­tása. Egy pillanatra azonban itt meg kell állnunk. Milyen is volt ez a bárány, amit feláldoztak az Ur­nák? Egyéves, hibátlan hím állat­nak kellett lennie, ,s ezt a csont­ja megtörése nélkül, egyben kél­lett megsütni. Erre fendelkezik így a Tóra 22 Móz 12, 1—14-ben. Ez a rendelkezés szintén az Egyiptomból való szabadulásra utalt. A bárány elfogyasztása után hálaadó imádság következett, ■ s ehhez töltették meg a harmadik poharat. Itt nemcsak az, elfo­gyasztott ételért mondtak közösen hálát Istennek, hanem az Egyip­tomiból való megszabadulás nagy isteni kegyelméért is. Ezt követően még együtt ma­radtak, imádkoztak, hálát adtak, beszélgettek’ a mindennapi élet­ről, családjaikról, munkáról stb. majd következett az utolsó, ne­gyedik pohár bor kitöltése, mely­nek elfogyasztása közben a 115— 116. zsoltárokat, melyek hálaadó énekek, énekelték együttesen. Ez a nagy ünnep a jósiási re­form után is megőrizte részleté­ben az aratási ünnep jellegét is, hiszen Nizám hónap 16-án egy- egy marék búzát, vagy rozsot ál­doztak a templom oltárára. Tehát az eredeti kettősség megmaradt. Az viszont nagyon érdekes, hogy az Ötestamentuim tudósítá­saiban aránylag igen keveset- ol­vashatunk arról, hogy ezt ají ün­nepet megtartották és rendszere­sen gyakorolták volna. 4 Móz 9 szerint egyszer a pusztában; Józs 5, 10 szerint, mikor elfoglal­ták Kánaánt; 2 Kir 23, 23 sze­rint Jósiás reformja idején és Es-dr 6, 19 szerint akkor tartották meg 1*5 ünnepelték, mikor haza­tértek a fogságból. Viszont ettől kezdve minden jel arra mutat, hogy rendszere­sen. évről évre megünnepelték a páskát, s elfogyasztották az elő­írásnak megfelelően a pá^kava- csorát. JÉZUS KRISZTUS IS AZÉRT BÍZZA MEG TANÍTVÁNYAIT, hogy készítsék el számára és a vele együtt levők számára a hús­véti bárányt, mert tartotta az ün­nepi előírásokat. Az Újszövetség felől látva mi már tudjuk azt, hogy ami a régi zsidóknak, a vá­lasztott gyülekezetnek esy cso­dálatos és áhítatos megemléke­zés volt, azt Jézus Krisztus szá­munka öfök kegyelemmé formál­ta: ezen az ünnepi lakomán sze­rezte az Úrvacsora kegyelmét. Solymár Péter Történelmi riport Augsburgból BONAPARTE NAPÓLEON MONDOTTA: V. Károly császár Augsburgban mulasztotta el a történelmi és lélektani pillana­tot, amikor Németországból a reformáció segítségével egységes, nemzeti államot teremthetett volna, s ennek erejével és hatal­mával felülkerekedhetett volna külpolitikai nehézségein, a szo­rongató török veszélyen, a pápai diplomácián és a francia gyanak­váson. Károly azonban, mint az „egyedül üdvözítő” római egyház bajnoka, hatalmának biztos tu­datában itt Augsburgban .„szen­tesítette” az egyházszakadást, s ezzel politikailag beláthatatlan következményeket zúdított Né­metországra. Négyszázötven év távlatában e szűklátókörűséget nem lehet eléggé elmarasztalni. Mert Barbarossa óta ilyen vágy a békülésre, ilyen nemzeti öntudat nem lángolt a német népben, mint 1530 körül. Tulaj­donképpen csak a hitben történt „szakadást” kellett volna tapin­tatos, törelmes és hozzáértő kéz­zel rendbehozni, _s akkor aligha akadt volna egyéb ellenzék a bi­rodalomban. De a „spanyol ki­rály", a német-római császár nem vette észre a történelem ál­tal kínált lehetőségeket. E tekin­tetben a lutheri reformációt semmi vád nem érheti. A leg­messzebb ment el, benyújtott hitvallásán érződik az általános hangulat. Ranke azt mondta: „Nem lehet kétségbe vonni, hogy az itt megjelenő tan a latin egy­ház eleven szellemének kifolyá­sa, és egészen annak határai kö­zött marad. Csak Luther szemé­lyes meggyőződése a megigazu- lásról ad némi egyéni színezetet az Íratnák.” Ha nem is osztozunk maradéktalanul Ranke állításá­ban, annyi azonban igaz, hogy az Ágostai Hitvallás a békülé- kenység szellemében fogalmazó­dott. .Mi is történt négyszázötven évvel ezelőtt? A CSÁSZÁR NEMET BIRO­DALMI GYŰLÉST HÍVOTT ÖSSZE AUGSBURGBA. Három fontos kérdésben kellett döntenie a gyűlésnek. Ferdinándot, testvé­rét római királlyá akarta emel­tetni, el kellett dönteni a török elleni hadjáratot és a pápának tett ígérete alapján még egyszer meg kellett kísérelnie az elsza­kadtak visszatérítését az egyház­ba. S ha ez nem sikerülne, min­den erővel bosszút állnia a Krisztuson elkövetett gyalázatért. Amilyen szépnek, harmonikus­nak ígérkezett a gyűlés, mindjárt az első napon baljós jelei követ­keztetni engedtek a kudarcra. Az április 8-ra meghirdetett gyűlés­re a császár több mint két hóna­pi késéssel érkezett. Innsbruck­ban időzött. Bevonulása azonban így is feledhetetlen volt. 1530. JÚNIUS 15., SZERDA. Megérkezett a császár. Eléje vo­nult a világi fejedelmek fényes sora. Közeledtére leszálltak lo­vaikról a fejedelmek, ezt tette a császár is. Kegyesen nyújtotta egyeseknek kezét. A birodalom nevében a mainzi érsek köszön­tötte, majd felállt a bevonulási rend. Károly csodálatos baldachin alatt, előtte a fejedelmek dandá- rai, mögötte a fejedelmek lép­kedtek. Közvetlenül a császár előtt az ország marsallja, a szász választó vitte a kardot. Egyedül a császár volt spanyol ruhában. Eldördültek a tarackok, megszó­laltak a harangok. A császár hatalma tetőpontján állt. Spanyolország lábai előtt hevert, Franciaországot legyőzte, a pápával békét kötött. S most abban a Németországban akart nyugalmat teremteni, amelyben 9 év óta nem járt. De ezen a szerdai estén már üröm vegyült az öröm poharába. Késő este magához hivatta a protestáns fejedelmeket és felszólította őket, hogy evangélikus prédiká­ciókat ne tartsanak, s másnap az úrnapi körmeneten vegyenek részt. Ez a tapintatos gesztus azon­nal kiváltotta Luther híveinek ellenállását. Lelkiismeretükre hi­vatkoztak. Az öreg brandenburgi őr gróf, György azt mondta: „Mi­előtt Istent és az evangéliumot megtagadnám, letérdelek a csá­szár elé és inkább a fejemet vágják le.” Erre az ellenállásra nem számított Károly. A biroda­lom súlyos kérdései azonnal hát­térbe szorultak s elsőként a val­lásos kérdéseket tűzték napi­rendre. Császári kívánság sze­rint a protestánsok és a katoli­kusok írásban, mégpedig latin és német nyelven nyújtsák be előter­jesztésüket. 1530. JÚNIUS'24., PÉNTEK. A terv az volt, hogy a két feleke­zet ezen a napon ismertesse ál­láspontját. Délután 3-ra a városi- háza tanácstermében nyilvános ülést hirdettek. A protestánsok hitvallása elkészült. Előző éjjel Melanchthon még egyszer átbe­szélte a fejedelmekkel s tanácso­saival a szöveget. A felolvasásra mégsem került sor. Addig húz­ták, halasztották a dolgot, míg a protestánsok nem jutottak szó­hoz. 1530. JÚNIUS 25., SZOMBAT. Folytatódott a gyűlés délután 2 órakor. De már nem a tanács, hanem a püspöki palota nagy­termében, ahová viszont 200 em­bernél több szorongva sem fért. Néhányan a felolvasást a nyitott ablakon keresztül hallották. A nyilvánosság tehát kizáratott. 3 órakor megjelent a császár és a választó fejedelmek s ekkor ki­léptek a sorból Brück és Bayer kancellárok a latin és német nyelvű hitvallás egy-egy példá­nyával. Az evangélikus fejedel­mek melléjük akartak állni. Visszanyomták őket a helyeikre. Ezután Bayer hangosan, érthető­en kezdte olvasni az Ágostai Hitvallás szövegét. Két óra hosszat tartott a felolvasás, majd átnyújtották mindkét példányt a császárnak. Az ágostai vallástétel elhangzott. A HITVALLÁST JÓVÁHAGY­TA LUTHER, aki a birodalmi átok miatt nem jelenhetett meg, s aláírták a fejedelmek közül heten, mint „Császári Felséged­nek hívei és alattvalói”, vala­mint Nürnberg és Reutlingen vá­rosok tanácsa. Melanchthon, ez a szelíd, tudós teológus emberfelet­ti munkát végzett. A 28 cikkely­ből álló hitvalláson alakított, formált, átdolgozta, csakhogy szembetűnő legyen a közeledés. A császár a tanok cáfolatára felszólította a katolikus teológu­sokat, akik között ott voltak Luther régi ellenfelei, Eck és a többiek. Első munkájukat a többség nem fogadta el, a későb­bieknek sem volt foganatjuk. Ezt követően a császár hatalmát és fenyegetéseit vetette latba, hogy kényszerítse a protestánso­kat visszatérésre. 1531. április 15-ét szabták meg a visszatérés határidejéül s a birodalom tör­vényszékét bízták meg végrehaj­tással. AUGSBURG A NAGY RE­MÉNYSÉGEK, VÁRAKOZÁSOK SZÍNHELYE VOLT. Utolsó le­hetőség ahhoz, hogy a latin egy­ház a reformációt vállalja. E helyett azonban véglegessé lett az egyházszakadás. Nem a pro­testantizmuson múlott az esemé­nyek ilyen alakulása. Azóta vi­szont 70—80 millió hittestvérünk az itt felolvasott hitvallás alap­ján éli evangéliumi hitét. Kédey Pál

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom