Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1980-07-06 / 27. szám

GYERMEKEKNEK.

„Bolond vagy te, Pál!”

Isten malmai lassan őrölnek — tartja a közmondás, melynek igazát Pál apostol életében is sokszor megtapasztaltuk már, Már biztosan türelmetlenül várjátok, hogy elinduljunk sorozatunk utolsó, s egyben legizgalmasabb útjára Róma felé, de még várnunk kell. Talán ezt a legnehezebb megtanulni különösen is fiatal fővel, hogy Istent nem lehet sürgetni. Neki határozott tervei vannak, melyeket nem lehet emberi türelmetlenséggel siettetni. Minden bizonnyal Pál is már szívesen elindult volna a legnagyobb „bevetésre”, de tudta,' megtanulta, hogy Istenre néha várni kell. Várni kell, várni érdemes* mert az igazán alkalmas időt csak Ö tudja, s mi a legjobb szándék mellett is csak elsietnénk, elrontanánk terveit, ha a magunk feje, „időérzéke” szerint cselekednénk.

TÖBB, MINT KÉT ESZTENDŐT kellett Pálnak Félix helytartó fogságában eltölteni, mert a helytartó nem mert dönteni kényesnek látszó ügyében. Inkább megvárta utódját, Fesztusz helytartót, hátha neki több lesz majd a bátorsága. De ő sem volt különb elődeinél. Igyekezett megnyerni a zsidó főemberek kegyeit, és ezért újra át akarta adni Pál ügyét a jeruzsálemi főpapi nagytanácsnak. Csakhogy Pál római polgár volt, és ez jogot adott neki ahjroz, hogy egyenesen a római esászárhoz,.fellebbezzen. Fesztusz megkönnyebbülve adta ki a parancsot: „A császárhoz fellebbeztél, tehát a császár elé fogsz menni!” S miközben örült magában, hogy sikerült leráznia a döntés felelősségét, nem is sejtette, hogy parancsával utat nyitott az evangélium számára Róma felé, és megindult az a feltartóztathatatlan folyamat, mely a pogány római birodalom bukásához vezet majd.

HA A PÁL ÉLETE FELETTI ^Df&TfiST sikerült is leráznia *• magáról, az evangéliummal való találkozás kihívása elől Fesztusz helytartó sem térhetett ki. Pál ugyanis még nem indult el Rómába, Isten tervében volt még számára egy fontos feladat, melylyel újra csak betölthette Ura küldő parancsát, hogy nevét „népek és királyok elé vigye”. Ag- rippa király Cézáreába érkezett, hogy köszöntse az új római helytartót, aki többek között beszámolt különleges foglyáról, aki „egy bizonyos meghalt Jézusról azt állította, hogy él”. A király kíváncsi lett a furcsa vádlottra, és így kérésére Fesztusszal együtt újra kihallgatták az apostolt.

MICSODA NAGYSZERŰ ALKALMAT kapott ismét Pál a Krisztusról való bizonyságtételre. Nem is tudta elhallgatni efölötti örömét, és így kezdte beszédét: „Boldognak tartom magam, Ag- rippa király, hogy mindazok ellen, amikkel a zsidók vádolnak, ma előtted védekezem, mert te kiváló ismerője vagy a zsidók minden szokásának és vitás kérdéseinek. Kérlek azért, hallgass meg türelemmel.” S a római helytartó, valamint Agrippa király (Nagy Heródes unokája!) valóban türelmesen hallgatta végig az apostol elhivatásáról és küldetéséről szóló, forró bizonyságtételt. Csak. amikor a feltámadott Jézusról kezdett prédikálni — az athéni esethez hasonlóan — „betelt a pohár”, és a pogány helytartóból kibuggyant az evangéliummal szembeni ellenállás: „Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány megzavarta az eszedet”; — fakadt ki Fesztusz. De Pált nem lehetett „megsérteni”, tovább folytatta bizonyságtételét olyan meggyőző érővel, hogy végül Agrippa király is megszólalt: „Még hamarosan meggyőzöl, és keresztyénné teszel!”

PÁL NEM IS TITKOLTA,

hogy pontosan ez a szent cél hajtja, s ennek érdekében nemcsak emberek előtt kész szólni az Űrről, hanem állandóan imádkozik az Űrhoz mindazokért, akikhez még nem jutott el az evangélium, akik még nem fogadták el Jézust. Ö maga így vall erről: „Kérem az Istentől, hogy akár hamarosan, akár később, nemcsak te, hanem azok is, akik ma hallgatnak engem, olyanná legyenek, amilyen én is vagyok a bilincsek nélkül.”

G. P.

— özv. Kiss Józsefné, sz. Szentgyörgyi Zsuzsanna rövid, de hittel viselt szenvedés után életének 85. évében elhunyt. Az elhunytban Kiss Sándor, a kiskőrösi énekkar karmestere édesanyját gyászolja. Május 26-án koporsója körül népes családja

és a gyülekezet nagy részvéte kísérte utolsó útjára. A vigasztalás igéjét Ponicsán Imre és Nagy- bocskai Vilmos lelkész hirdette. Az énekkar is szolgált Kecskeméti Pál segédkántor vezetésével. „Tudom, hogy az én megváltóm él, utoljára porom felett megáll.”

„írok nektek, ifjak...”

Az első „úrvacsora” Emmausban

Mi „kell” az úrvacsorához?

Szinte hallom a kézenfekvő, praktikus választ: hát természetesen ostya vagy kenyér és bor kell ahhoz, hogy úrvacsorát vehessünk. Csakhogy ez még kevés, ha csak ennyi van meg a „kellékekből”, ha csak ennyit vársz az úrvacsorától, akkor éppen a lényeg hiányzik. S á lényeg nem valami, hanem Valaki, az élő Jézus Krisztus jelenléte és közössége. Nem tudjuk, hogy azon a bizonyos emmausi estén a kenyér mellett ott volt-e az asztalon a „látható és ízlelhető evangélium” másik eleme a bor, de ettől függetlenül is talán nem túlzás ezt valóban az első úrvacsorának nevezni. Hiszen a legfontosabb, a lényeg, a feltámadott Űr jelen volt, és lelkipásztori szeretettel készítette föl tanítványait az „első úrvacsorára”, s ugyanakkor a vacsora utáni eseményekben félreérthetetlenül felismerhetők az úrvacsora áldásai, gyümölcsei.

Űgyis mondhatnám, hogy érthetetlen és megmagyarázhatatlan lenne az emmausi tanítványok

visszafordulása és Jeruzsálembe

sietése, ha mindezen gyökeres változás mögött nem éppen az úrvacsora erejét sejtenénk. Vizsgáljuk meg kicsit közelebbről

A németországi egyház feladata elsősorban az, hogy saját hazájukban végezzenek missziói munkát — mondotta Martin Shao lelkész, a tanzániai evangélikus egyház északi egyházkerületének püspökhelyettese, akit egy egyházmegyei missziói ünnep vendég- igehirdetőjéül hívtak meg. Feltűnő, hogy abban az országban (NSZK), mely keresztyén országnak számít, milyen kevesen járnak és milyen sok templomba. Felhívta Shao lelkész a jelenlevőket, hogy kutassák fel a langymind a jézusi előkészítést, mind pedig a következményeket.

A jézust felkészítés

Sokunk úrvacsorázó élete azért szürke, megszokott, örömtelen és erőteien, mert nem készülünk föl rá, vagy pedig rosszul készülünk elő. Gyakran úgy „esünk be” az utcáról talán éppen a liturgia közepén, s' bizony a gyorsan pergő gyónási kérdések aligha pótolhatják mindazt, amit otthon elmulasztottunk. Még alig tudtuk felfogni és végiggondolni, hogy minek is lehetünk részeseivé, ki is hív magához, máris ott térdelünk az oltárnál. S bizony ilyen előzmények után, jobban mondva komoly előzmények nélkül, amikor helyünkre sodródunk, gyakran cseng nagyon „hamisan” ajkunkon az ujjongó ének: „Mily nagy az Űr kegyelmessége .. Bizony nehéz, sőt lehetetlen „parancsszóra”, a liturgia „előírt szövegére” örülni, ha szívünk még mindig nyugtalan, a fejünkben lázasan kavarognak a gondolatok, hogy vajon mire is volt „jó” ez az egész „ceremónia” ... S mivel tudom, hogy nemcsak saját úrvacsorázó életem nyomoráról beszélek, merem javasolni, hogy figyeljünk Jézusra. Vajon ő hogyan

meleg keresztyéneket, a fiatalokat, a szociálisan sérülteket (alkoholisták és családjaik). „Ha az egyház itt nem törődik a fiatalokkal, megtörténhet, hogy ebben az országban hamarosan nem lesz egyház.” Ugyanezek az egyház feladatai Tanzániában is. ahol a lakosság kétharmada mohamedán vagy valamilyen afrikai törzsi vallásban él. A misszió feltétele, hogy elég erős legyen az egyház, de ez a kettő összetartozik: „Az az egyház, mely nem végez misz- I sziót, nélkülözd a belső erőt.” I

csinálja az előkészítés csöppet s^m könnyű munkáját, hátha ezen a területen is tanulhatunk tőle valamit.

A jézusi előkészítésben tulajdonképpen az a meglepő, hogy nincsen benne semmi meglepő es különös. Pedig nem könnyű esetekkel áll szemben, hiszen mindkét emmausi tanítvány „mélyponton” van. Hitüket, reménységüket, életcéljukat, küldetésüket vesztve csüggedten bandukolnak a poros országúton hazafelé. Hogy rrjinek mennek haza, mit fognak csinálni ezután — maguk se tudják. Jézus nem tesz többet, mint először kifaggatja őket, hogy mi is bántja, nyomasztja annyira a lelkűket, s komolyan végighallgatja saját kivégzésének történetét. Ugyanilyen komolyan hallgatja végig a Te és az én gondjaimat, problémáimat, ha hajlandók vagyunk őszintén imádságainkban feltárni előtte minden nyomorunkat, kétségünket és kérdésünket.

De mindezekre, hogyan tud válaszolni? Hiszen, ha monológi- zálunk, akkor az egész csak önbecsapás, lélektani játék, mintha nem létező címre küldenénk levelet, vagy tárcsázás nélkül „telefonálnánk”. A válasz ott van a kezünk ügyében, s ő „csak” any- nyit tesz, hogy kézbe adja. Ezt teszi az emmausiakkal is, akiket talán már jól ismert, de soha meg bem értett igékre és összefüggésekre emlékeztet, vezet rá. Talán bennünk is felmerült a kérdés, de hát miből is készüljek föl az úrvacsoravételre? A jézusi megoldás annyira egyszerű és kézenfekvő (éppen ettől jézusi!), hogy talán el se 'akarjuk hinni, hogy ez a megoldás. Aki rendszeres imádkozó és igeőlvasó kontaktusban áll a Mesterrel, az mindig örömmel fogadja hivatását, és a megtört kenyérben, a kortynyi borban, az adás mozdulatában ujjongva fedezi föl, hogy Ö valóban jelen van és szolgál nekünk, táplál és erősít!

Hevülő szívek, siető léptek

Talán ebben a két kifejezésben lehet a legtömörebben summázni az első úrvacsora következményeit. A csüggedt, „kihűlő” szívek átforrósodnak olyannyira, hogy a melegből másoknak is jut. A fáradtan poroszkáló lábak egyszerre csak „megfiatalodnak”, mert sietni kell! Már van kihez menni, s mi több, van mivel bekopogni a másikhoz: a jézusi szeretet, erő és béke kizárólagos befogadásához „kicsi” a mi szívünk, bőven juthat másoknak is ezekből a tipikusan úrvacsorái ajándékokból. Hiszem, hogy nemcsak ott és akkor az első úrvacsoránál, hanem itt és most, ma is!

Gáncs Péter

Gyermekek imádkoznak

FÁRADTSÁG

Istenem,

ma nem tudom,

mit kellene imádkoznom.

Semmi nem jut eszembe, üres vagyok és fáradt.

Csak üldögélek csendesen és Rád gondolok.

Te jól tudod, mi az,

amit szeretnék és amire szükségem van. Nézz a szívembe,

hogy semmit se kelljen mondanom. Szeretlek Téged.

OTTHON MISSZIONÁLJANAK A NÉMETEK

Még egyszer a „római katonáról”

„Bizony, Isten fia volt.” Ezzel a mondattal lépett ki az Újszövetség történetéből egy római katona. Egyebekben csak annyit tudunk róla hitelesen, hogy ő vezette a kivégzést, ott állt a kereszt alatt mindaddig, míg Jézus kilehelte lelkét. Azután eltűnt szemünk elől, csak kijelentését hogyta reánk, amelyet az anya- szentegyház kétezer év óta, mint egyikét az első hitvallásoknak, nagy előszeretettel használ.

EGYSZER ÍRTAM MÁR ERRŐL A ROMAI KATONÁRÓL. Mégpedig a ferencvárosi oltárképpel kapcsolatban. Éppen 22 évvel ezelőtt, amikor Basilides Sándor festőművész Golgota című képével ajándékozta meg templomunkat. Talán egyik legszebb alkotása volt ez a nagyméretű oltárkép, s benne a művész ars poeticája, művészi hitvallása. Már felavatásakor feltűnt a csoportkép egyik mellékfigurája, a római katona. Ismerősnek tetszett, és mégis ismeretlen volt. Máté evangéliumából tudtuk róla, amit tudtunk, de a Basilides- képen, a már kiszenvedett Krisztus magasztos és misztikus alakja mellett ő volt az egyetlen „élő”, „túlélő” ember. Mert az asszonyok és a szeretett tanítvány, János a fájdalom súlya alatt fél lábbal inkább a túlvilágon álltak, átszellemült alakjuk

egyetlen gondolatot fejezett ki, meghalni a Mesterrel.

Viszont ott állt a római katona. A győztes sasok reprezentánsa. Eddigi élete — ki tudja, hány kivégzést vezényelt,. hány élet kioltásában statisztált — most egyetlen bűnbánattá zsugorította lelkiismeretét. Áll és földre szegezi tekintetét. Ide vezetett útja, itt roppant össze büszkesége, itt semmisült meg századosi rangja. Itt csak mint ember áll.

MONDOM, ISMERŐSKÉNT ÜDVÖZÖLTEM 22 ÉVVEL EZELŐTT. És, nemcsak azért, mert teológiailag és lélektanilag tökéletesen fejezi ki azt, amit néhány óra alatt átélhetett egy marcona katona, hanem elsősorban azért, mert egyedül ő áll úgy a képen, mint aki hús-vér ember, akit a művész ecsete megszabadított minden mitikus és misztikus elemtől. Jézus már túl van a halálon — ó, hány halált láthatott ez a katona —, de őt még nem csapta meg a feltámadás szele, és mint valóságos ember, az élet szennyes árjában egy villanásnyi időre megakadva a parti gyökérben, vall: „Bizony, Isten fia volt.”

Nagyon ismerős volt mozdulata, állása, kéztartása, arcéle. A sötét tónusból — a keresztről sugárzik némi fény reá, de mert háttal áll a keresztnek, inkább sziluettje ragadja meg a szemlélőt — igen határozottan maga a művész bontakozik ki belőle: Basilides Sándor. S amikor felismerésemet közöltem vele, bevallotta, „igen, én vagyok, a ferencvárosi gyülekezet előtt, az evangélikus egyházban akartam meg- vallani hitemet”.

PASILIDES SÁNDOR, a „római katona” vallott. Három cikluson keresztül a gyülekezet felügyelőiéként, szelíden és alázatosan, rríindenki által tisztelettel és megbecsüléssel övezve: Bizony Isten fia volt.

Vallott, mert most már csak vallomása úszik ködfátyolként szeretett kicsi templomában. Az Űr ezt a római katonát 1980. május 25-én, pünkösd vasárnapján délben, 80 éves korában hazaszólította.

Mit mondhat barát és gyülekezet, valamint az evangélikus anyaszentegyház, amikor ilyen hűséges szolgájától búcsúzik? Szerénysége tiltakozna a külsősé- ges méltatástól. De annyit el kell mondanunk róla, nagy művész, a

Rudnay-tanítványok és az ún. „római iskola” egyik utolsó képviselője volt. A Basilides család, amelyből már "csak Zoltán, a színművész él, nemzedékekre visszamenően hűséges lutheránus család volt. Egészséges lutheri kegyesség, bensőséges humanitás, művészetszeretet hatotta át valamennyi tagját. S őt különösén. A Szentirás ismerete, annak világa festészetében művészi módon bontakozott ki. Az országban három Golgota című oltárkép örökítette meg nevét: a Buda- pest-ferencvárosi, a balatonalmádi és a mezőlaki templomokban. A Deák téri gyülekezet őrzi Kékén András lelkész portréját, s a család a „kezdő” Basilides egyik legszebb képét: Jézus megkeresz- telkedését. A hivatásos kritika külön „korszaknak” nevezi művészetében azt a szakaszt, amely az Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket (1932) című képével indult el. Talán a pedagógus Basilides munkásságára célozva ezzel.

VÉGTELEN TERMÉKENY VOLT. Képei — a vallásos tár- gyúak csakúgy, mint a többiek — egyfajta misztikumot sugallnak. Lágy ecsetkezelés, finom, átszellemült pasztellszínek, fény és árnyék tüneményes megfogalmazása emelték ki a kortársak közül. Egrin kívül senki sem tudta a Balaton párás, opálos hajnalait és naplementéit úgy vászonra vinni, mint ő. A Nemzeti Galéria nyolc képét őrzi, jegyzett képei az egész országban és a határokon kívül fellelhetők, kiállításai kulturális eseménynek számítottak. Csodálatos harmóniában élt, alkotott. Műterem- lakása művészek, írók találkozó- helye volt, ahol — noha nem szerette Tolsztojt, inkább Dosztojevszkij felé hajlott — mégis a maga tolsztojiánus lelkületével vezette a vitákat, szelídsége mindenkor híd volt a kiélezett kérdések között.

A római katona a Golgotán háttal áll a Megfeszítettnek. Éppen indul. Hová? Erre a kérdésre május 25-én kaptam választ. Elindult, mert szívében parázslóit ez az egyedülálló vallomás: Bizony, Isten fia" volt. S ezt a Ferencvárosban s Balatonalmádiban két évtized óta hangoztatta. S május 25-én megérkezett ahhoz, akiről vallott: „Három oltárképem dicsőítette őt” — ez volt egyik utolsó kijelentése —, és halálos ágyán háromszor mondta: „Istenem, Istenem, Istenem!” Aztán csendben lehunyta szemét, hogy új színeket lásson.

Rédey Pál