Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1980-05-11 / 19. szám
Mindennapi dolgaink „A mi dolgunk csak: igasabbá lenni” Környezetünk és mi Az utóbbi tíz-tizenöt évben aligha akadt felnőtt magyar állampolgár, aki kisebb vagy nagyobb közösségben ne mondta volna el véleményét arról, hogy hogyan élünk. Rendjén is van ez, és kell is, hogy érdekeljen mindnyájunkat, hogy milyen a ma, amiben élünk, s még inkább milyennek álmodjuk a holnapot. A „HOGYAN ÉLÜNK” KÉRDÉSE MELLETT AZONBAN van egy másik nagy kérdés is, a „hol élünk” kérdése. Földrajzilag és politikailag ez senki számára nem lehet kérdés, de annál inkább közügyünk kell, hogy legyen abból a szempontból: milyen környezet- 'ben, milyen körülmények között élhetjük életünket, használhatjuk javainkat. Lépéskényszer. Ezzel a szóval tudom érzékeltetni azt a helyzetet, amibe sok más nemzethez hasonlóan mi is belekényszerültünk. Néhány éve még álmélkódva néztük a Tv képernyőjén az NSZK-beli Rajna folyó siralmas állapotát, ma már szeretett Balatonunkért aggódunk, szomorúan sétálunk végig a külföldiek által is mindig megcsodált Margitsziget sétányain, látva barbár kezek „mestermunkáját”, a szétvert lámpaburákat, az összetört padokat, a megtépázott bokrokat. Alig van nyilvános távbeszélő-állomás, amelyet évente ne kellene rendbehozni vagy kicserélni, mert tönkreteszik. Tömegközlekedési eszközeink vandál rongálása olyan méreteket öltött, hogy a MÁV már jutalmazza azokat, akik segítenek fülön csípni a „gyűjtögető szenvedélyű” egyéneket. Közútjaink mentén siralmas állapotokat tükröznek az autós turisták számára létesített pihenők. ÜGY TŰNHET A LEÍRTAKBÓL, hogy környezetünk jó rendje máris megoldódik úgy, ha összefogva megzabolázzuk a rongálókat. Csakhogy a szándékosságon túl szembe kell néznünk az emberi hanyagsággal. nemtörődömséggel és közönnyel is. Bármilyen fájó dolog, de le kell írnom: a mi kis országunkban kollektív szemetelés folyik. Tejeszacskó, tejfeles pohár, műanyag flakon, üres konzervdoboz, papír, cigarettavégek, dinnyehéj, kukoricacsutka, tökmag és napraforgó-héj, egyszóval minden fellelhető városaink és falvaink, de még gyógyüdülőhelyeink utcáin és terein. No és nem beszélve a kapualjak elé leállított és útjaink mentén el- hajigált pálinkás és boros palackokról! Fentebb azt a szót használtam: lépéskényszer. Igen. úgy érzem, és hozzám hasonlóan nagyon sokak, hogy éppen a környezetünk és századokon át kialakított kultúránk együttes lépésre késztetnek bennünket. Ennek bizonyos jelei mutatkoznak is. Drága gépekkel, sajnos egyre kevesebb munkaerővel igyekeznek a köztisztasági vállalatok Budapesten és vidéken egyaránt rendet tartam és teremteni. A Hazafias Népfront, Vörös- kereszt és a különböző társadalmi szervezetek akciókat szorgalmaznak és támogatnak. Vannak szép eredmények, de még mindig sok a restellni valónk. Mi a megoldás? Tiltó táblák ilyesmi szöveggel: Szemetelni hatóságilag tilos! — vagy Szemetet lerakni hatóságilag büntetés terhe mellett tilos!? A TILTÓ TÁBLÁKTÓL NEM LESZÜNK TISZTÁK. Azok állnak évek óta, s egyre több lesz a számuk az országban, s ennek ellenére egyre több szemétlerakat éktelenkedik mindnyájunk kárára és bosz- szúságára. Nem lehet mindenhova rendőrt, tanácstagot, környezet- védelmi őrt és vöröskeresztes aktivistát állítani. Belső szemléletváltozásra van szükségünk. Annak a megóvására, megvédésére, ami jó, szép és javunkra van. Ebben a szemléletváltozásban, illetve változtatásban mi keresztyének is részt tudunk és kell, hogy vegyünk. Templomok, paróchiák, gyülekezeti házak vannak az egyház népének tulajdonában. Nem mellékes, hogy azoknak az állapota és környezete milyen képet mutat. Nem mindegy, hogy ezek'' előtt az épületek előtt el-van-e -söpörve a járda, virágos, tisz- tán<fartott-e a környezet, vagy embermagasságig érő gaz, gazdátlanság és érdektelenség tárul-e a szemlélődő szemek elé. Nem mindegy, hogy keresztién emberek portája, környezete rendezett-e, vagy ápolatlan és sivár. A BIBLIAI TEREMTÉSTÖRTÉNET EGYIK MONDATA ÍGY SZÓL: ,.És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó.” (1 Móz. 1, 31.) Amit Isten szépnek és jónak teremtett, s amit emberi ész és kéz ugyancsak az ő akaratával egyezően szépnek és hasznosnak formált, azt nincs jogunk elrontani és tönkretenni. Annál is inkább, mert o,z idézett igét megelőző sorokban ott olvassuk az Isten parancsát, mely szerint az emberre bízza a teremtett világot, hogy abban élve boldog legyen. Az utókor és Isten mérlegén egyaránt meg fog méretni a teremtett világhoz és környezetünkhöz való viszonyulásunk is. Szalay Tamás MÉGIS MEGHALLGATOTT IMÁK Erőt kértem Istentől, s ő gyengeséget küldött, hogy szerénységet és alázatot tanuljak. Segítséget kértem, nagy tetteket vinni végbe, de ő legombolta rólam a nagy mellényt, hogy jó tetteket vigyek végbe. Gazdagságot kértem, hogy boldog legyek, s ő visszanyesett kispénzűvé, hogy bölcs legyek. Mindent kértem tőle, hogy ürölhessek az életnek, ő meg az életet adta nekem, hogy mindennek örülhessek. Semmit sem kaptam meg, amit kértem, de megkaptam mindent, ami használt nekem. Önmagam ellenére meghallgatást nyertek imáim, így lehetek áldás az emberek között. Ismeretlen amerikai szerző után: _________________ Bodrog Miklós Sz olgálatba bocsátás Miskolcon (Cikkünk a 3. oldalon) Kilencven éve született Reményik Sándor KÖLTÖ-SZÍVE 1890 AUGUSZTUS 30-án Kolozsvárott dobbant a világba. Édesanyja igazi vidéki ízeket, színeket oltott a családba. Anyai ágon Reményik dédapja volt a szabadságharc után bebörtönzött Pákh Mihály evangélikus püspök. Fia, Pákh Albert a 19. sz. jeles humoristája, Petőfi barátja. Tőle azonban Reményik Sándor — ahogy írta — messze elhajolt „egészen az elégia felé”. Édesanyja az irodalmi hagyományokon kívül, ihlető erőt is jelentett fiának: „Isten után neki köszönhetem elsősorban, ha verseim által néha másoknak is adhattam valamit. Való igaz, az ő inspiráló ereje csak részben volt tudatos, olyan volt már, mint a levegő, vagy a napfény, vagy az ég kékje, vagy a tavaszi eső. Észre sem vettem sokszor,” (1930. május 14. Radnóti Dezsőnének.) — Mikor azonban édesanyja életének örökmécse kialudt, a költőben tudatosult az ihlető erő s Vallani kezdett róla. a csöndes mártírról, kinek „hang nem hatolt be két szegény fülébe”, nem hallhatta szerettei hangját, sem ha fia felolvasott vagy Sárika lánya Beethovent játszott. Sokáig azt hittem, a dal egészen anyám lelkén át sugárzott belém. (Az építész fia) A mérnök-aoa: „Nem Krizáit. Arányok érdekelték,” Hogy a költő masa is éoítész: „a versek énítésze” lett, erre is csak később döbbentette rá „mások ajkán a szó: .Bár lelke lágv, a verse vasszilárd Nem áradozó. nem is olvadó, ő az építők faiából va'ó’.” Édesanyja naplójegvzetei örökítették meg. hopv kisfiától esr- szer megkérdezték a „nagvok”: . Sándorka. mi szeretnél lenni?” A gvermek felcsillanó szemmel felelte: „Lámoagyúitoeató!” Az is lett: az emberi együttérzésé, segíteni akarásé. Talán e tudatalattivá mélvült vágyból adta, utóbb fo’róiratáhak a, „Pásztortűz” címet is. REMÉNYIK SÁNDOR — családiénak utolsó férfi sarja — átöröklések titkos ú+iain másokénál finomabb, gyöngébb ideg- rendszert. magas, aszkéta testet kaoott. Az állandóan betegségekkel. rossz idegrendszerrel, látási zavarokkal küzdő teste „csalán- köntöse” lett. Ezért, maradt magára „önként vállalt és akart és mégis sorsszerű és kénytelen”. Gvönge fizikuma miatt család- alapításra nem gondolhatott. így születtek meg — Dante és Beatrice ihletésű — irodalmunkban egyedülálló versei a nőről, mint testvérről: A Testvér az a nő, aki szeret, De vágya nincs és semmit sem akar. E költeményeket olykor játékos, máskor meghatott, de sohasem szentimentális hangvétel, kristály- tiszta látás jellemzi. Méltó ihletői . elsősorban későbbi sógornője, dr. Judik Józsefné Imre Ilonka, majd Szöcs Jenöné Szilágyi Piroska festőművész, aki egy képző- művészeti remekmű naptáralbummal is megajándékozta a költőt, benne szerettei, pályatársai, tisztelői írásaival. Reményik e testvéri, tiszta barátságainak emlékeit költészete, levelei híven tükrözik. Csak így... c. versét így kezdi: ,;Hogy mért csak így: / Ne kérdezzétek; / Én így álmodom, / Én így érzek...” — Majd így fejezi b‘e: „Az élet fölött / Elmegyek; / S köszöntőm őt, ki zajlik és pihen: / Én örök vándor, s örök idegen.” Erre az aszketikus „szerelmi” költészetre reflektorfényt vet Reményik Sándor néhány mondata, melyet tájékoztatásul vallott e sorok írójának, aki költészetéről írta szakdolgozatát: „Csak így... Ez más szóval azt jelenti: Kevesebb is, több is, mint a szerelem. Mikor szerettem, mindég szerettem. Másképp nem adatott.” REMÉNYIK VERSKÖTETEI: a Fagyöngyök — Csak így — Vadvizek zúgása — A műhelyből — Egy eszme indul — Atlantisz harangoz — Két fény között — Szemben az örökméccsel — Kenyér helyett — Romon virág — Magasfeszültség — Egészen, s a kötetek összegyűjtött kiadásai egymásba kapcsolódó versek vonalával vezetnek a költő egyik, legmélyebb, mindig fölemelő, megnyugtató élményéhez: a természethez. Életének felszabadult pillanatait Erdély hegyei jelentették. A 'futó felhő, a zöldellő erdő, a zúgó vadvizek hazájában vallotta azt is, hogy „Itt hiszek.” Fenn -Isten jár a csúcsokon. Amerre fényben elhalad: Testőrei: dárdás fenyők Állnak titáni sorfalat A szírt felett s az ég alatt. (Kis templom a nagy dómban) Vajúdó, istenkereső, olykor a ,.Ke- gyelem”-ben rá' is találó verseiről sokunk nevében írhatta Koten Emil a következőket: „neki köszönöm a költészetté kristályosodó hitet. Az őszinte, bűnbánó pogányságot. Az ember lázadását. A lélek Canossáját. A Kegyelem csodás, magától-szállását”. Amit még hozzáfűz: „A kicsi fehér templomot s a papját”, azaz a kolozsvári evangélikus istenházát'j és Járosi Andor lelkészt, aki Áp- rily Lajossal, a költő-testvérrel, valamint a hegyeket Reményik- kel együtt járó Lám Bélával leg- meghittebb baráti köréhez tartozott. Reményik Sándor, mint evangélikus egyházának hű fia — korát megelőzve — az ökumené gondolatának is gyakorló híve volt mind protestáns, mind katolikus vonalon. Makkai Sándor írta róla: „a felekezeti ség... mindig idegen maradt számára s mély értelmű mosolygással szeretett emlékeztetni rá, hogy neki mindenütt vannak szívbéli barátai”. (Erdélyi Helikon, 1941. dec.) REMÉNYIKET A SZEMÉLYISÉGÉBEN GYÖKEREZŐ MÉLY HUMÁNUM juttatta el a Végvári-versek keserű fellobbanásától a „magunk revíziója” egyetlen, járható útjára is: Nem a mi dolgunk igazságot tenni: A mi dolgunk csak — igazabbá lenni. Az ebben a feladatban rejlő tisztánlátás íratta meg vele 1941- ben- a fasizmus megdöbbentő valóságait felismerő Korszerűtlen versek című ciklusát. A Látlak ... címűben felködlik előtte az akkori jelen várható jövője: Látlak milliófejű szörnyeteg. Egy megkergült és óriási Spárta: Az egymás mellett soha? c. versében pedig keserűen kérdezi: Hát így kell mindig lennie: Az egyik alul, s a másik fölül? Ölni, vagy halni: ez a nagy parancs: És szép egymás-mellettiség soha? E verseket végrendeletül hagyta ránk. 1941 őszén elődeihez tért a házsongárdi temetőbe. Halála után, Egészen c. kötetében jelentek meg. Sajnos, már sokakhoz nem juthattak el... A múlt évben egyik, a Magyar Nemzetbe írt cikkemben Remé- nyik-verset idéztem. Olvasói levelet kaptam Cseh Imre főorvostól : örömmel üdvözölte az idézetet s fájlalta, hogy ritkán találkozhat kedves költője verseivel. ENNEK EGYIK OKÁT AZ IRODALOMTÖRTÉNET C. FOLYÓIRAT 1980/2. számában Imre László: Reményik Sándor utolsó korszaka. Fejezetek a magyar humanista, antifasiszta költészet története c. okos tanulmányában így foglalja össze: „1944—1945 után mind a magyar, mind a romániai marxista irodalomtörténetírás átvette a polgári kritika megállapításait, azaz a Reményiket kisajátító, nacionalista hivatalos felfogást tekintette érvényesnek.” Arra is rámutat, hogy Reményik szembefordulása a fasizmussal „korántsem törés világnézeti és költői fejlődésében, hanem aszke- tikusan etikus életének és költői magatartásának logikus zárómozzanata”. Az e tanulmányban is jelzett tárgyilagos értékelést a nálunk 1966-ban megjelent A magyar irodalom története 1919- töl napjainkig c. Szabolcsi Miklós szerkesztette kötet, valamint Sőni Pál: A romániai magyar irodalom c. mű is tükrözi. Az Erdélyi Helikon Költői (Bukarest, 1973) c. gyűjtemény már «sok Remé- nyik-verset közöl, Szemlér Ferenc tárgyilagos tanulmányával. Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy a Diakonia következő száma is hoz Reményik-tanulmányt, Czine Mihály avatott tollából. Reményik Sándor: LÁMPAGYUJTOGATÓ Egyszer volt, rég volt. Azt kérdezték tőlem: „Mi leszel kis fiam, ha nagy leszel?” „Lámpagyújtogató” feleltem én. A gyermek együgyű feleletén Nevettek akkor szülők, ismerősök. Mért volt, mért nem volt, én azt nem tudom. Nekem a csendes ember imponált, Ki ballagott a bús utcák során, S amerre ment Világosság támadt a nyomdokán. Csak felnyújtott egy lángvégű botot. — Egy lobbanás — s az ember főlehajtva Az esti csendben tovább baktatott. Csak ment tovább — a sötétség fele. ■' Ámde mögötte diadallal égtek A lámpák, miket meggyújtott keze. Egyszer volt, rég volt, hogy kérdezték tőlem: „Mi leszel kis fiam, ha nagy leszel?” Azóta sokat vívtam, verekedtem Azóta sűrűbb lett az éjszaka. És végül — lámpagyújtogató lettem. 1922. január 3. ELHUNYT WILLY FRIES Július 18-án elhunyt szülővárosában Wattwilben (Svájc) Willy Fries, aki vallásos témákban korunk egyik legjelentősebb mestere volt. Műveivel valósággal „lefordította” az újszövetségi történeteket korunk nyelvére A „Nagy Passió” és a „Lázár” számos kiadvány, reprodukció és diafilm útján is ismertté vált. Willy Fries 1907-ben született. A KÖZELMÚLTBAN TÖBB, kötetben meg nem jelent Remé- nyik-verset olvashattunk, a költő unokahúga: Imre Mária kutatásainak eredményeit. Gyűjtő munkájának köszönhető, hogy — dr. Káldy Zoltán püspök kezdeményezésére, az evangélikus egyház kiadásában — sajtó alatt van egy új Reményik-kötet is, a költő üzenetével: „Egy lángot adok, ápold, add tovább.” Sáfrán Györgyi
