Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1980-04-27 / 17. szám

Emlékezz Európa!

A TÍYÁR FOLYAMÁN MEGDÖBBENTŐ KIÁLLÍTÁSNAK adott HELYET a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum. Ezt a címet viselte: Memento 1944. A fényképek, plakátok, újságcikkek s a dokumentumok sokasága a fasizmus szörnyűségeit idézte a látogatók elé, akik közül nagyon sokan legalábbis részben, többen szinte teljességében élték át-azt a poklot, amit Európára zúdult attól kezdve, hogy megindult a hitlerizmus gépezete. A kiállítás célja, mint címében is hordozta, az emlékeztetés volt.

Szinte ugyanebben az időben pergette le a televízió azt a dokumentáló filmsorozatot, amely szovjet- amerikai együttműködéssel készült s korabeli hiteles anyag felhasználásával adott átfogó képet a II. világháborúról. Az önmagukban is félelmetes és iszonytató képsorokhoz még néhány összegző adatot is felidéztek a kommentátorok. A háború hat évig tartott és nemcsak megakadályozta, hogy a világ népei, elsősorban Európában továbbléphessenek a fejlődés útján, de tönkretette, porrá zúzta, hamuvá égette azoknak az értékeknek sokaságát is, amely évszázadokon át gazdagította világunkat. Ötvenötmillió ember holtteste fedte be a hadszínteret, amely túlterjedt messze kontinensünkön, szinte az egész világra. S a holtak között húszmillió szovjet ember, akik életüket dobták oda gátul a pusztító szennyes áradat megállítására és visszaszorítására. A filmsorozat is nyilván emlékeztetni akart, emlékeztetni a világot, de elsősorban is Európát, amely átkos szülőhelye' volt mindennek az emberi nyomorúságnak és pusztulásnak.

AMIKOR PEDIG MINDEZ ELKEZDŐDÖTT, akkor is, ha az eszmei, politikai, társadalmi, gazdasági gyökerek mélyebbre nyúltak: 1939. szeptember 1-e volt, amikor Hitler csapatai rátamadtak Lengyelországra. Tehát negyvenegy évvel ezelőtt. Innentől 2194 napot számláltunk, mi akkor élők, amelyeknek egyetlenegy percében sem érezhettük magunkat biztonságban, nem gondolhattunk indokolt reménységgel a holnapra, nem építhettünk a jövő számára. Az élet megtartására, iovábbtengetésére, a borzalmak túlélésére szűkült le az emberek sokaságának gondolata és tevékenysége.

TANULT — E VILÁGUNK, S BENNE MI EURÓPAIAK mindabból, amire a fentemlített két kiállítás is emlékeztetni akart? A pokol kapuinak 35 évvel ezelőtti bezáródása óta sok minden történt és történik napjainkban is, ami arra utal, hogy igen. A történelemnek új könyve nyittatott meg, amelynek lapjaira sok jó szándék, emberséges igyekezet, őszinte vágy és törekvés íródott arról, hogy Európa népei, azoknak felelős vezetői új világot akarnak építeni. A megértés, együtt munkálkodás, a kölcsönösség és segítés új világát. Földrészünk jó néhány városa, köztük hazánk fővárosa is, többszörösen is beírta a nevét ebbe az új könyvbe, igazolva, hogy népei nemet mondanak a múltnak és tettekre is, sőt áldozatokra is képesek nemcsak szűkebb világuk boldogulásáért, de az egész emberiség tisztább és igazabb holnapjáért.

A TÖREKVÉSEK KÖZÖTT AZ IGAZSÁGOSABB ÉS BÉKÉS VILÁGÉRT jelentős szerepet játszottak az olyan kezdeményezések, amilyen például a legutóbbi szovjet javaslat volt a leszerelés kérdésében, a kelet—nyugati feszültségek csökkentésére, egy jobb légkör megteremtéséért a napjainkban esedékes madridi értekezlet munkájához. A kedvező visszhangok a világ különböző részeiből, s ezt megelőzőleg több felelős nyugat-európai politikus és államférfi reális és bátor lépése kontinensünk és világunk nyugalma és jövője érdekében, azzal a reménnyel kecsegtet, hogy az elakadások és zsákutcák után nyílhatnak új kapuk a megértés és továbblépés számára. Talán hihetjük, hogy Európánk nemcsak emlékezik, hanem képes élni és építeni is történelmi tapasztalataiból.

MI, KERESZTYÉNEK, AKIK KÜLÖN FEJEZETEKET IS ÍRHATUNK a múlt és jelen történelmi könyvében, külön is felelősséggel tartozunk az emlékeztetésben is, a jó törekvésekben való részvételben is és a jövő iránti reménység táplálásában is.

M. GY.

Szimbólumok világa — formák hitvallása

A keresztyén templom előzményei

A templom minden vallásnak a leglátványosabb, legmonumen- tálisabb s egyben a legszembetűnőbb materiális alkotása, mely első pillantásra megragadja a szemlélőt szerte a világon. Mindig — általános értelemben — az Isten, istenség és világa, valamint az ember és világa találkozásának helyét, különösen kiemelt (szent) érintkezési pontját jelöli, s e kategórián belül válik más-más vallásra, korra és népre jellemző különféle jelentéstartalmak hordozójává.

Az ősidők embere az általa vélt és félt istenségeit (természeti erőket, jelenségeket, szellemeket stb.), a természet egy-egy — egyéni vagy közösségi vallásos élmény kapcsán — kiválasztott, s tradicionálisan szentté nyilvánított helyén és tárgyában tisztelte. Egy-egy különös formájú szikla, domb, hegy* fa, barlang, vagy egy-egy hős vagy uralkodó sírja jelentette a szent helyét, a „templomot”, melyen vagy melyben végezte vallásos rítusait, „istentiszteletét”.

A TÉNYLEGES TEMPLOM- ÉPÍTÉSZET az erős központi hatalommal bíró, egy földrajzi területhez kötődő társadalmak kialakulásától indult. Ám csak ott és annyiban, ahol és amennyiben

az adott vallás belső tartalma ezt szükségessé, illetve lehetővé tette. Ettől kezdve a „szent helyét” mesterségesen is próbálta kiemelni és megkülönböztetni az ember: a szent hely oltárát fából, vályogból, majd kőből körülépítette és lefedte az építő tudománya fejlettségének megfelelően, mindig a legnagyobb tudását és legmagasabb szintű művészetét használva föl, törekedve ebben az istenség erejét, hatalmát, örök- órvényűségét megközelíteni és demonstrálni. De e demonstratív szándékon túl, a templomok építészeti megjelenésükben és a művészetek alkalmazásában óhatatlanul is kifejezik a templomot emelő közösség hitét és meggyőződését is, éppen minden vallás leglényegesebb kérdéseiben, hogy ti.: Milyen az az „istenség”, amelyben hisz, bízik, akitől fél? Milyen a kapcsolata az emberrel? s — ebből következően —, mi tulajdonképpen a templom?

NAGY ÁLTALÁNOSSÁGBAN A TÖRTÉNELEMBEN két elkülöníthető templomtípus alakult ki: a természeti vallások és a misztériumvallások templomai. A természeti vallások a teremtett és kézzelfogható világban élő és lakó istenségeket imádnak: számukra a templom az istenség lakóhelye, ami köré, kívül a szabadban gyűlik össze a vallásos közösség tiszteletét leróni. E vallások temploma általában egy középső, zárt, szűk helyiségből, az istenség szobrát tartalmazó cellából, szentélyből, s ezt körülvevő oszlopcsarnokokból áll; belül dísztelenebb, kívül díszesebb.

A misztériumvallások istenségei nem e világban lakók, csak megérintik, megszólítják az embereket választott pajaikon keresztül, akik közvetítői üzenetének a kiválasztottak, beavatottak számára. E vallások számára a templom nem az istenség lakhelye, hanem csak szava kinyilatkoztatásának helye; mindig zárt, kívül dísztelenebb, belül díszesebb épület, hiszen a vallásos közösség a templom világtól elzáró falain belül végzi istentiszteletét.

AZ ÓTESTAMENTUM NÉPÉNEK, IZRAELNEK Salamon által épített jeruzsálemi temploma eredeti rendeltetése szerint, egyrészt a misztériumvallások templomai közé sorolható, ugyanakkor azonban sokudvaros, oszlop- esarnokos és egy zárt cellájú szentek-szentjével rendelkező, a természeti vallások templomaival is sok rokonságot mutató építmény volt. Isten törvényének tanítása, mágyarázata folyt ott, csak a „beavatott” szent nép léphetett be, s nem számított Isten lakhelyének (a próféták eizért sokat küzdöttek)'. A jeruzsálemi ternplom mégis, mindennek ellenére is csak szellemi és üdvtörténeti — és nem építészeti vagy kultuszi (!) — előzménye a keresztyén templomoknak, annak ellenére, hogy az első gyülekezet abban tartotta összejöveteleit, míg ki nem tiltották őket onnan.

A közel háromszáz éves üldöztetés után a keresztyén gyülekezetek — úgy tűnik: már tudatosan — nem térnek többé vissza az Ötestámentum templomához sem formakincsben, sem más vonatkozásban, hanem megteremtik a sajátosan új, keresztyén temp- . lomtípusokat. ■ Ezzel is kifejezve: ők már nem az Ó-, hanem az Üjszövetség népe, új mondani- valóval és hittel...

Istenem, de sok templom van szerte a világon emberi hiedelmek, félelmek, akarások és elképzelések bizonyságaiként. Én mégis azt látom bennük Uram, hogy valami több évezredes, kimondhatatlan vágy és keresés

A Salamon-templom Jeruzsálemben

(Folytatás az 5. oldalon)

Evangélikusok élete a XVIII. században

Gondolatok egy könyv olvasása közben

A TÜRELMI RENDELET (1781) kiadása után újjáéledő gyülekezeteink templomainak egész sorában található olyan felirat^ mely hálásan magasztalja II. József császár tettét. Ennek láttán könnyen támadhatnak bennünk kérdé. sek és kétségek. Ha — akár állami, akár egyházi — felsőbbség parancsolta volna, akkor minden templomunkban meg kellene találnunk. Mivel azonban ez nincsen így, bizonyosak lehetünk abban, hogy akik a szöveget megfogalmazták, őszinték voltak. Vajon belefáradtak az üldözők által rájuk sütött „rebellis” bélyeg viselésébe? Vagy talán II. József titokban protestánssá lett? Egyáltalán: hogyan értékeljük a századvég felszabadult evangélikus öi’vendezését?

TÖBBEK KÖZÖTT ezekre a kérdésekre is választ kapunk Kosáry Domokos nemrég megjelent nagyszerű könyvében: „Művelődés a XVIII. századi Magyarországon” (Bp. Akadémiai Kiadó, 1930. 758 oldal), mely új kutatási módszerrel, óriási anyaggal és ugyanakkor lebilincselő érdekességgel tárja» elénk a Kárpát-medence népeinek törekvéseit, a sokfelől érkező hatásokat és a többréte. gű társadalmi fejlődés mozgásirányát a barokk kor alkotmányától a felvilágosodás diadalra jutásáig. Természetesen helyet kapnak a „protestáns” ezen belül az evangélikus vonatkozások is, így a tudós szerző segítségével kiformálódhat előtünk eleink küzdelmes, sok szenvedést hordozó élete a XVIII. században. Most a hatalmas műnek csak ezzel a vonatkozásával foglalkozunk.

AMIKOR III. KÁROLY 1711-ben trónra lép, már lényegében vége a török világnak Magyarországon. Sőt, vége mmí Rákóczi fejedelem rettenetes véráldozatot követelő szabadságharcának is. Az ország romokban, megyényi területek elnéptelenedve és elvadulva. Egyházunk helyzete azonban a pusztulás méreteihez viszonyítva — és a brutális „gyészévtized”, gályarabság (1671— 1681 ill. 1673—1875) után! — még mindig meglepően erős. A Habsburg állam- hatalom konszolidálódásával párhuzamosan, azzal szorosan összefonódva a katolikus egyház is nagy erőfeszítéseket tesz a gyors térfoglalásra. Mindenek- előt felméréseket végeztetnek. Vizitáto- raik bejárják a falvakat, városokat. Jegyzőkönyveket vesznek fel a látottakról és tapasztalataikról. Ennek összesített végeredménye alighanem döbbenetes hatású, mivel az „országlakosoknak” legalább a fele független Rómától. Az új helyzetben az erőszak új formát ölt: megkezdődik a „csendes ellenreformáció”.

III. Károly mindenekelőtt megerősíti azt a korábbi törvényt, hogy vallási panaszokkal az országgyűlés, nem terhelhető. Az önkényes akciók ennélfogva „hivatalosan” szóba sem kerülhetnek többé. 1714 után általában folyamatosan, néha felgyorsuló ritmusokban vesznek el megépült templomaink, iskoláink; válnak földönfutókká .papjaink; az egyszerű nép pedig teljesen védtelen marad. Leánya,. Mária Terézia, ki 1740-ben követi a trónon, a már jól kitaposott úton halad tovább: rendeleti úton folytatja a protestantizmus visszaszorításának politikáját. „Nagy” és ritkán elintézett „üggyé” válik minden rozoga, sárral tapasztott templo- mocska renoválásának enegedélyezése. Híres iskoláinkat, ha éppen nem is záratják be, felsőbb osztályainak működését akadályozzák. Még a családi otthon falai sem adhatnak menedéket: fogsággal testi fenyítékkel büntetik a reverzális-kényszer „megszegőit”; és gyakran erőszakkal szakítják el egymástól a házasfelekét, vagy szüleiktől gyermekeiket.

Mégis e súlyos szorongattatás ellenére a művelődés országos, sőt európai szintű Vezéralakjaivá válnak olyan evangélikusok, mint például Bél Mátyás, "Perliczy János Dániel, Hajnóczy József (a „magyar jakobinusok” egyik kivégzett kiválósága), vagy a mai korban hasonló nagy megbecsüléssel számon tartott Tessedik Sámuel is.

ÉRDEMES ITT egy pillanatra megállni és szívünkre .venni: milyen nagy erőnek kellett működnie ahhoz, hogy hírt s nevet szerzettek és az egyre fogyó névtelenek megállhassanak a külső erők csapásai alatt, és a csüggedés, kilátástalan- ság belső kísértései között. Cseppet sem túloz a robusztus -egyéniségű Balog Ád.ám (később dunántúli püspökünk), aki egy papi összejövetelre írt levelében a szerinte „mellékes témákkal” foglalkozó kollégáit így inti: „Jobb volna bizony más hasznosabb dolgokról gyűlésezni Kegyelmeteknek, hogy mikép lehetne szegény és már végefelé közelgető ma> gyár Eklézsiácskáknak consolatiot (= vigasztalást) nyerni és a prédikátorokat anyi háborúságaikban animálni (= eleveníteni, biztatni) ...” Mivel sötét volt a látóhatár, rohamosan fogyott híveink száma, felőrölte egyházunkat az eszközökben nem válogatós visszatérítő hatalom.

De — mint már annyiszor az egyház történetében — a végső eltiportatás küszöbén bekövetkezik a fordulat. Franciaországban új szellemi áramlat, a felvilágosodás indul el és Németföldön át

» elérkezik hazánk földjére is. A hatás Mária Terézia fián, II. Józsefen keresztül kezd érvényesülni; a már-már elviselhetetlen nyomás 1765-től mérséklődik. Ennek a folyamatnak látványos betétő- ződése (nyitánya is egyben) a Türelmi Rendelet, mely lélekzethez juttatja a fuldokló protestantizmust.

II. JÖZSEF — buzgó katolikus létére is — felismeri, hogy a főpapság korlátlan hatalma, az általa okozott sok viszály és szenvedés nem használ sem az államnak, sem a „közboldogságnak”. Az igazi politikai, társadalmi felemelkedés érdekében le kell törni az egyoldalú kle- rikalizmust. Terveit neki sem sikerül j könnyen megvalósítania. Jelemző bizonyság erre az a tény, hogy az 1781-ben kiadott rendelet és annak az evangélikus egyházra is érvényesíthető megvalósulása (1783!) között közel két esztendő telik el a klérus befolyása alatt álló megyei vezetőség elkeseredett ellenállása, miatt. Csak ekkor indulhat el igazán gyülekezeteink magmaradt töredékeinek újraéledése és fejlődése.

A szerzetesrendek — átmeneti — feloszlatásával is elősegíti a világi oktatás bevezetését, az állami középiskolák magasabb szellemi színvonalát és a rnűvelő- badabb részesülést. Tiszteletben tartja dés áldásaiban való általánosabb és sza- egyházi önkormányzatunkat, így iskoláink szellemében magasabb szinten is megerősödhet az, amit evangélikus örökségünkként hordozunk.

HA A XVIII. SZÁZAD VÉGÉN élő és szolgáló egyházunk képe elénk rajzolódik, s' közben nem felejtjük el azt a mélységet, mely a felemelkedést hosszú évtizedeken át megelőzte, a korábban talán furcsának tartott hálás és örvendező templomi feliratokat már jobban megértjük.

Magassy Sándor