Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1980-01-13 / 2. szám

A11 VASÁRNAP IGÉJE

Isten terve — mindenki öröme

Ézsaiás 25,8—9

MENJETEK ISTEN ELÉ ÖRVENDEZÉSSEL — szólít fel bennünket, az igét hallgatókat-olvasókat ez a vasárnap karácsony küszöbén. S amint figyelmesen olvassuk az igét, egyre világosabbá válik, hogy Isten közeledik hozzánk, hogy megajándékozzon bennünket!

Ahogyan ebben az ádventi időben közeledünk a karácsonyhoz, az együtt olvasott ótestamentumi igékben, úgy éreztük egyre átforrósodni az Isten szeretetét. Megismertük azt is, hogy olyan ez a szeretet, amely nem takarja el időlegesen sem a mindenkit érdeklő, izgató és nyugtalanító kérdéseket, hanem azok végleges rendezésést hirdetteti meg közöttünk Isten. S ez a szeretet forrósíthatja át a mi szívünket is, hogy ajkunk és életünk sugározza ezt az örömöt.

A KERESZTYÉN EMBER ÖRÖMÉNEK ALAPJA A REMÉNYSÉGE. Ugyanis mi abban az Istenben reménykedünk, akinek hatalma van örömünk megrontóján! Ezzel kapcsolatban pedig az igénk az embert érintő leglényegesebb kérdéseket említi meg.

Elsőként a halált! A halált, melynek nemcsak a szelét, de az útját is egészen közel érezzük magunkhoz. S éppen karácsonykor lesz igazán elevenné és fájóvá azok emléke, akiket eltemettünk, akik már nincsenek velünk a családi otthonban, az életúton. A reménységünk rájuk nézve is, magunkra nézve is vallja, hogy Isten ígérete a halál feletti végleges győzelemről beszél! Amit húsvét hajnalán tett az Isten, hogy a „halálon győzött az élet” (737. ének), ennek teljességre vitelét hirdeti meg az ige. S hogy ez mennyire fontos, gondoljunk János apostolra, aki a Jelenések könyvében többször kapott erre Istentől határozott ígéretet.

A másodikként a könnyről szól az ige. A könny letörlése jelzi, hogy az Isten milyen szerettei közeledik hozzánk. Könnyet törölni nagyon könnyed, szinte finom mozdulattal lehet. Felitatja a könnycseppeket. Így válik az új látás az öröm forrásává. Könny fátylán át homályos a jövő, nem látjuk tisztán az embereket, nem észleljük szolgálati feladatainkat. A könnyes szemű ember szeretetre vágyik! Érzi és tudja, hogy könnyét a szeretet törli le. — S az örvendezéshez az kell, hogy ne legyen arcunk olyan, amelyen ott csillog a könny! De mások könnyes szeme is nyugtalanítja a lelkiismeretünket: még nem szolgáltunk olyan szeretettel, hogy ne legyen könnyes a házastársunknak, az öreg embereknek, a munkatársaknak, embertársaknak a szeme!

Isten a megvigasztalást nemcsak a belső, az úgynevezett lelki embernek adja, hanem egész embervoltunkat akarja mássá tenni! Egymásra bízott minket Isten — ezen a téren is.

A keresztyén ember — mint Jézus is tette — szolgál Isten ígéreteinek valóra válásával. A halál kérdésére válaszoló reménység, a könnytől tetörölt arc tanúskodik arról, hogy Isten ígéretei nem elérhetetlen álmok. A szolgáló élet mutatja meg az embertársaknak: mindenkinek ezt ígérte az Isten!

OLYAN MÓDON IS MEGAJÁNDÉKOZOTT A VÁLUNK ISTEN SZERETETÉN ÁT, hogy nemcsak mondogatjuk, hirdetjük az Isten akaratát, de cselekvőivé is válunk annak. Nemcsak beszélgetünk a szerétéiről, hanem megéreztetjük a szeretetet és így adjuk tovább embertársainknak. Nemcsak „büszkék” vagyunk arra, hogy mi Isten népéhez tqtozunk, hanem példás életet élve nyitunk ajtót a többi embernek: hadd érjen el hozzájuk is a szeretet ajándéka! Nem rekedünk meg a hamis dicsekedésnél, hanem komolyan vesszük, hogy az Isten a mi életünkön át is hoz örömöt azokhoz, akik velünk járnak! így vallja fel a „gyalázatunkat”, azaz a szolgálatra alkalmatlanságunkat az öröm és az ujjongás, azaz a szolgáló életre alkalmassá válás. Ez az Isten nagy ajándéka.

E NAGY AJÁNDÉKOK KÖZÜL A LEGNAGYOBB MÉGIS CSAK AZ LESZ. ha azok, akiknek szolgálunk, megszólalnak és szavaik a reménység, a bizodalom szavai lesznek. Ekkor jutott céljához a szeretet, amit a szolgáló ember kapott Istentől ajándékba.

Jer, tárjunk ajtót még ma mind!

A legnagyobb király van itt... (720. ének)

Detre János

A reménység épülete

Lelkészlakás és gyülekezeti ház-szentelés Csőváron

AZ ÉPÜLET ÁTADÁSÁRA és

Egyházunk egyre több gyülekezetében történik örvendetesen nagyobb renoválás, vagy építkezés. Ez a tény azt mutatja, hogy gyülekezeteink jó reménységgel vannak a jövőt illetően, mert a reménytelen ember nem építkezik és nem ültet fát.

A GYÜLEKEZETI ÉLET SZÉP FOLYTATÓDÁSÁT álmodták meg, de ennek érdekében nagy áldozatot is hoztak Csőváron és Pencen élő testvérek, amikor új lelkészlakás építésébe fogtak. A két gyülekezet presbitériuma 1977. júniusában döntött az építkezés felől. Egy évre ezután kezdődtek a munkálatok, és az 1979A 32 éves Lobi Sifobela lelkész számára lelkiismereti kérdés volt, hogy visszatérjen hazájába, miután kikiáltották a függetlenséget. Ezért felhagyott azzal a tervével is, hogy a hamburgi egyetemen doktori fokozatot szerezzen. Témája eredetileg ez lett volna; „Emberi‘jogok és emberi méltóság”. Inkább hazatért, mert úgy érezte, most otthon van rá szükség.

A tizenöt évig tartó felszabadí- tási harc nyomán sok iskola, templom és kórház romokban hever. Sifobellla lelkész egy hates év őszére már lakhatóvá vált az épület egy része. A meglevő parókiális telekre úgy készítették a terveket, hogy a lelkészlakás és a gyülekezeti ház szerves egységet alkosson. Az egyszintes, teljes komforttal ellátott lakás, és gyülekezeti termek alapterülete 220 m2. Az 1200 lelkes gyülekezet építkezéséhez, hazai és külföldi segélyeket is kapott, de a pénzbeli kiadások nagyobbik részét maguk állották; sőt 650 munkanap — többnyire szakipari munkával is hozzájárultak a megvalósításhoz. Így vált az álom reménységgé, majd tervekké és tettekké.

százfős evangélikus kollégium lelki gondozója. Ügy véli, hogy hazájában az egyháznak tanító és megbékítő szerepe van.

Zimbabwe hatmillió lakosából egymillió keresztyén. Az evangélikusok száma 35 000. „Erősségünk a cselekvésben van, nem a számunkban” — mondja Sifobela. „Kicsik vagyunk, de olyan kisebbség, mely számít.” A vezetése alatt álló kollégium a háború során csaknem teljesen elpusztult, de az elmúlt fél év alatt a Lutheránus Világszövetség segítségével újjáépítették.

a hálaadó istentiszteletre november 16-án, délután került sor. A parókia udvarán nemcsak a gyülekezet népe, hanem az egyházmegye sok más gyülekezetéből jött vendégek alkotta koszorú vet" te körül dr. Káldy Zoltán püspököt, a felszentelés szertartása alatt. Lk 10,6 igével az Úrnak és az Ö békességének, a helyévé szentelve adta át rendeltetésének az új épületet a püspök.

Keveházi László esperes oltár! szolgálata után az 1 Kor 14,12b alapján hangzott a püspök igehirdetése. Az ige is az építésről szóL A lelki építésre hívja fel a gyülekezet figyelmét, nehogy ez elmaradjon a sok pénzből és sok téglával való építkezéseink mögött. A gyülekezeteknek belsőleg, tartalmilag is épülniük kell, mert ha még oly szép és új is egy templom, vagy parókia — semmit sem ér, ha az üres, és meghide- gül. „A gazdagságból, amit kaptatok” — Krisztus evangéliumából — kell belsőleg építkeznünk. Ezt kell nemzedékről nemzedékre továbbadnunk.

Az evangélium gazdagságot terem az élet minden területén. Szeretetet és tisztaságot a házastársak életében, és a gyermek- nevelésben, valamint a közösségi életben. Legyen tiszta és segítő jellegű magatartásunk és beszédünk. Osszuk meg azt a kincset is egymással, hogy imádkozunk egymásért. Az imádsággal Isten erejét mozgósítjuk annak érdekében, akiért imádkozunk.' Az Istentől kapott gazdagságunkkal vé- gezzzük építő munkánkat is a földeken, gyárakban, hivatalokban, hogy előbbrejutása legyen népünknek — fejezte be igehirdetését a püspök.

AZ ÜNNEPI KÖZGYŰLÉSEN

Nemecz István felügyelő megnyitója után Kiszely Sándor lelkész számolt be az építés történetéről.

KÖSZÖNTÖTTE AZ ÜNNEPI ALKALOMBÓL a gyülekezetei dr. Káldy Zoltán püspök és Keveházi László esperes. Babinszki Mihály penci felügyelő örömükről, s arról szólt, hogy ahhoz, hogy itt új lelkészlakás álljon, sokszor kellett kezeiket munka közben imádságra emelniök. A csővári gyülekezettel együtt ünnepelt, de nekik is szolgált az alberti gyülekezet énekkara, több előadott énekkari számmal. A gyülekezet háziasszonyai pedig terített asztalokkal kedveskedtek új gyülekezeti termükben a vendégeknek.

Gy. I.

Imádkozzunk!

Hálát adunk neked Istenünk, hogy Jézus Krisztusban igazi örömmel ajándékoztad meg az egész világot. Kérünk, tégy alkalmassá bennünket az öröm befogadására, hogy örömszerzőkké válhassunk családunk, embertársaink között a te nagy neved dicsőségére. Ámen.

A madárkák is zengenek

A madárkák is zengenek:

Űj napodnak örvendenek;

Üj éneket új keleten Mondanak minden szegleten.

A pacsirta is megszólalt:

Íme, jelenti a hajnalt;

Hálát ad Istenének,

Ég s föld teremtőjének.

Vígan szólnak a madarak, a fülemüle fészket rak; örvend a szép tavasznak.

Ki ne örülne annak?

Kelj fel pajtás örvendezzünk,

Mi is vígan énekeljünk!

Mondjunk hálát Istennek,

Ég s föld teremtőjének!

(Karácsonyi népének)

ZIMBABWEI LELKÉSZ HAZATÉRÉSE

KARINTHY FRIGYES összegyűjtött műveit adja ki sorozatban a Szépirodalmi Könyvkiadó. Ebben az évben Címszavak a Nagy Enciklopédiához címen az 1925— 1930 között írt gondolkodói cikkeit jelentette meg két nagy kötetben. Öt sokan még mindig humoristának ismerik csak <a „csak”-ot feltételesen mondom, mert az igazi humor nem nélkülözheti a szellemet), pedig egyik legnagyobb írónk ő, sőt — amint ezek a kötetek is mutatják —, mélygondolkodó. „Igaz is — ki kérdezett engem?” — töpreng a bevezető cikkben. Senki sem kérdezte, mégis felelt. „De ki kérdezte az embert? Ki kérdezett, Homérosz? Ki kérdezett, Szókratész? Ki kérdezett, Gautama Buddha? Ki kérdezett, Názáreti? Shakespeare, Goethe, Madách, Dante, Beethoven, Kant, ki kérdezett?”

' Itt most — éppen karácsonyra tekintettel — néhány gondolatát adjuk közre ebből a műből, amelyek hitünket érintik. Evangélikus volt, de nem biblikus hivő. Az ilyen kérdéseket sem teológus módra közelíti meg — ez nem az ő dolga. Egyéni, eredeti gondolkodó, akinek szavait éppen ez a dogmatikus függetlenség teheti érdekessé. Különösen olyan mai embereknek, ekik keresik a végső transzcendens, tapasztalaton túli igazságokat, de nem fogadják el az egyház feltételeit. A hi vöket még a szokatlan megközelítés gazdagíthatja.

JÉZUS. „... az élő ember emlékét a (mondjuk, lerögzített) élőbeszéd tovább tartja meg az időben, éppen, mert mindennél inkább Öt jelenti, mintha írásművet hagyott volna hátra — e sejtelem igazolására két nevet mondok: Szókratészét s. Jézusét. Európa gondolkodásának s Európa hitének kettős eredetét és megalapítóját. Egyiknek a keze alól sem maradt

\

„Ki kérdezeti, Názáreti?”

fenn egyetlen sor írás se, egyiknek szavait Platón jegyezte fel, a másikét négyen is: Máté, Márk, Lukács, János. És íme, a négyféle vallomás, négyféle írásmodoron túl, mégis annyira plasztikusan, s félre nem érthető módon alakult ki egyetlen, senkivel össze nem téveszthető Élő Ember eleven beszéde, eleven beszédében eleven lelkének, gondolatának tartalma és színe és alakja, hogy a magam részéről bátran vállalkoznék rá, Krisztus létezését, a sokat vitatott kérdést, minden történelmi kutatás mellőzésével, puszta stíluselemzéssel kimutatni, egyszerűen azon az alapon, hogy itt egy kifejezett, egyéni beszédmodor adódik a feljegyzésekből — beszédmodor pedig az ember, ahol tehát beszédmodor volt, ott ember is volt.”

TOLSZTOJ. „Hetvenéves korában megtagadta a regényeit. Ötszáz sors börtönét írta meg — azután a Megváltás problémája döbbent belé —, hogy lehetne utat találni, kifelé, a Sors börtönéből? Senki nem látta úgy a valóságot, mint ő. Végre elfáradt — ennyi valóság után, egy korty Igazságot szeretett volna.”

ISTEN. „Két dolgot most már biztosan tudok. Az egyik, hogy rajtam kívül van valahol ő, aki tud rólam, aki jobban tudja nálam, ki vagyok. A másik, hogy hiába keresem így — hatalmasabb ő nálam, csak ő találhat meg engem — vakon tapogatózva, ha mindketten keresgélünk, eltévesztjük egymást, elmegyünk egymás mellett. Egyikünknek csendben kell maradnia, —hadd legyek én az, a gyöngébb és fáradtabb. Várnom kell és figyelnem — várnom és figyelnem türelemmel — és csak mikor közelemben érzem tapogató

kezét, szabad immár suttognom halkan': itt vagyok, itt vagyok, itt vagyok, én vagyok az — lám, milyen egyszerű és világos lett minden, jaj, Istenem, én Istenem, én külön Istenem.”

LUTHER, „ötszáz évvel előbb egy bizonyos Luther MártonmaK csaknem életébe kerül, nem az, hogy nem eléggé, hanem az, hogy túlságosan, csaknem azt mondhatnám, túl emberien szerette a kereszténység megváltó gondolatát. A lényegéhez akart közelférkőzni: meztelen, ősi formájában akart egyesülni vele, úgy, ahogy megszületett, a magyarázatokkal, dogmákkal még fel nem cicomázott bibliában. És lön eretnekség és exkommuniká- ció. Eretnek az, aki jobban akarja szeretni, másképp akarja szeretni hitének tárgyát, mint a többiek.”

KRISZTUS SZENVEDÉSE. „Én csak azt mondom, hogyha már szentről van szó, akkor nekem jobban tetszik Assisi- Szent Ferenc például, akinek nem kellett vérezni és stigmatizálni ahhoz, hogy Krisztust megértse, leikébe vegye, kövesse és hirdesse. Azt a Krisztust, aki nem ,belső átélés’ és ,isteni sugallat’ hatása alatt vérzett, kezén és lábán, hanem mert kemény, valóságos szögeket vertek belé, és valóságos ostorral és korbáccsal és szöges kancsukával verték — azt a Krisztust, aki másokat meggyógyított ugyan, de önmagán nem tudott és nem akart segíteni, azt a Krisztust, aki nem kereste a veszélyt, a szenvedést nem önmagában korbácsolta fel, hanem csak elfogadta és elszenvedte, amikor jött, magától, a külső világból, annak rendje és módja szerint

— azt a Krisztust, aki nem azért szenvedett szelíden és szótlanul, hogy a szenvedés keresésére, legfeljebb azért, hogy annak elviselésére mutasson örök példát — elviselésére, annak hitében és reményében, hogy ezzel az ő szenvedésével nem több. kevesebb lesz a szenvedés a világon.”

A TÚLVILÁG. „A valóság azért ködös, mert lelkemben köd van. A lelkemben köd van, álmodom. Van-e túlvilág? — ez a kérdés tehát helyesen így hangzik: mi lenne, ha ném volna köd a lelkemben, iia hirtelen minden eszembe jutna, ami volt és van, ha a szó abszolút értelemben felébrednék — hol találnám magam? Valahol másutt, mint ahol vagyok. De amellett nem vesztenem el ezt a világot se, csak minden kiderülne — nem mozdulnék el helyemből, és mégis másutt volnék. Mint az álmodó, aki ágyban találja magát, ahol elaludt, holott pillanattal előbb erdőben sétált. A túlvilág eszerint, ha van, csak úgy képzelhető el, hogy mindig van — volt, mielőtt éltem, van, mikor élek és lesz, mikor meghaltam. A halál utáni túlvilág

— ennek semmi értelme. Ha van túlvilág, akkor már most, itteni életemben is benne kell hogy legyek ebben a túlvilágban, csak nem tudok róla, illetve nem érzékelem jelenlegi, életnek nevezett lelkiállapotomban ... A félreértések onnan származtak, hogy a túlvilág! élet kérdését összetévesztették a halhatatlanság kérdésével: az idővel hozták összefüggésbe, holott a túlvilágnak, ahogy nincs köze a térhez, az időhöz sincs köze.”

Az idézetekben a kiemelések természetesen mind Karinthy Frigyestől származnak. Gondolataihoz nem fűzök megjegyzéseket. Nyitva hagytam őket Gondoíkoz- tassanak el bennünket! Veöreös Imre

k

I