Evangélikus Élet, 1979 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1979-03-25 / 12. szám

GYERMEKEKNEK Aki az eke szarvára tette kezét Jézus a Gelileai tó túlsó part.ián járt tanítványaival a hegyek kö­zött. Peter vitte őket oda hajó­val. Egy kicsit pihenni akartak, mert mindnyájan elfáradtak a sok munkában. De az emberek megfigyelték Jézust, hogy hová utazik és utána mentek. Betege­ket is hoztak, hogy gyógyítsa meg őket. Egyre többen jöttek, a végén már mintegy ötezren lehet, tek Jézus körül. Jézus nem küld­te el őket, hanem munkához lá­tott. Beszélt az embereknek, hogy boldoggá tegye őket, a betegeket is meggyógyította. Aztán beesteledett. A nap már nagyon mélyen járt az ég alján. Nemsokára besötétedik. Mi legyen ezzel a sok emberrel? Hol talál­nak ennivalót? Mert arrafelé nem voltak házak, vagy üzletek, ahol élelmet vásárolhattak volna. Az embereknek eszükbe se jutotott, hogy éhesek. Annyira belemerül­tek Jézus halgatásába. Ügy lát­szott, mintha Jézus se gondolna rá, hogy az emberek éhesek. A tanítványok jöttek oda Jézushoz és figyelmeztették őt: ..Küldd már haza őket. Hadd keressenek maguknak valahol ennivalót.” Persze, ez ostobaság volt. mert sehol a közelben nem volt üzlet, meg jórészt szegény emberek vol­tak, akiknek nem volt pénzük. De hát mi is legyen most ezzel a sok emberrel? Jézus így szólt tanítványaihoz: „Adjatok ti nekik enni!” A tanítványok kerekre nyílt csodálkozó szemmel néztek Jézusra. Hogy adhatnának ők enni ennyi sok embernek? Ez le­hetetlen 1 Jézus azután így foly­tatta: „Nézzetek körül, hátha van valakinek ennivalója". A ta­nítványok körüljártak. Találtak egy gyereket, aki szintén Jézust jött hallgatni. Karján kosár volt. Volt benne öt kenyér és két hal. De hát mi ez ennyi embernek? Jézus kérte: „Hozzátok ide a kosarat!" Odahívtak Jézushoz a gyermeket. Az szívesen adta át Jézusnak az ennivalót. Akkor Jé­zus így szólt: „Ültessétek le az embereket a fűre!” Azután maga elé vette az öt cipót és a két halat, felnézett az égre. hálát adott Istennek, azután kitárta a kezét és megáldotta a kenyeret és a halat. Erre nagy csoda tör­tént. Jézus kezébe vette a kenye­ret. darabokra törte. A két halat is. A darabokat kosárba rakta. Telerakta az egész kosarat. Az­után még egy kosarat és még egyet, és még nagyon sok kosa­rat. A tanítványok az emberek közé vitték a kosarakat és elkezd­ték szétosztani az élelmet. Min­denkinek jutott. Amikor az em­berek mind jóllaktak, Jézus így szólt tanítványaihoz: „Menjetek és szedjétek össze a megmaradt morzsákat, hogy semmi ne vesz- szen kárba. A kenyérrel mindig tisztelettel bánjatok!” A tanítvá. nyak mentek és összeszedték. Tudjátok mennyi lett? Tizenkét kosarat töltöttek meg a morzsák­kal. A maradék sokkal több volt, mint amennyi az elején volt. Az embereknek alig fért a fejükbe, hogy Jézus ilyen nagy csodát tu­dott tenni. Jézus ma is iffy tesz csodát. így tudja megelégíteni az éhezőket. Ha vannak emberek, akik önző módon nemcsak maguknak él­nek, hanem szívesen munkálkod­nak másokért és mindenüket oda tudják áldozni a közösség javá­ra, akkor Jézus csodája ma is megvalósul: egyre kevesebb lesz az éhező és egyre több lesz a megelégedett, boldog ember. Selmeezí János Emberek a kereszt körül 4. MAI KÉRDÉSEINK: 1. Jézust csak egyetlen tanítványa kísérte el Golgotáig. Ki volt ez a tanít­vány és hogy nevezik őt az evan­géliumok? 2. Milyen feladatot bízott a szenvedő Jézus erre a ta­nítványra és hogyan teljesítette ő ezt a feladatat? 3. Milyen bibliai könyvek fűződnek ennek a tanít­ványnak a nevéhez? 4. Ez a ta­nítvány nemcsak abban volt egyedülálló, hogy a tanítványok közül egyedül ő volt jelen Jézus megfeszítésénél, hanem valami másban is. Sokan úgy gondolják, hogy Jézus ezzel jutalmazta őt hűségéért. Mi volt ez? Válaszaitokat április 8-ig, le­hetőleg levelezőlapon a követke­ző címre küldjétek be: Evangé­likus Élet Szerkesztősége, Buda­pest, Puskin u. 12. — 1088. — A megfejtéseket a sorozat végén ér­tékeljük. A legtöbb pontot elérők könyvjutalmat kapnak. MUNCZ FRIGYES BLANKENBURG BAN Az NDK egyházainak belmisz- sziói és diakóniai szervezete áp­rilis 23—26-ig tartja pszichiát­riai szakkonferenciáját Blanken- burgban (Harz hegység), melyen a szellemi fogyatékos emberek életének kérdéseivel foglalkoz­nak. A konferenciára Muncz Fri­gyes lelkészt, a Budai Szeretet­otthonok igazgatóját küldte ki egyházunk. (Folytatás a 1. oldalról) — Igen. öszlönöztek arra. hogy foglaljam rendszerbe a diakónia teológiáját úgy. mint a dogmati­kát, etikát szokás. Soha nem gon­doltam erre. Ez a teológia élet, de mondhatnám így is: egyéni és közösségi problémák kihívására felelet. Kihívás volt számunkra a szocialista társadalom átalakulá­sa, építése. Erre a nyilvánvaló tényre választ kellett adnunk. A szituáció kényszerített felelet- adásra. Világunk sorsdöntő kér­dései. háború, béke. nyomor, tár­sadalmi struktúrák stb. kérdés elé állítottak bennünket. Válaszolni kellett. Felelnünk kellett arra a kihívásra, hogyan viszonyulnak hívők a nem hívőkhöz, az egyé­nek, a közösségek egymáshoz. Fe­lelni kellett a felekezetek egy­más közti kapcsolatának égető kérdéseire. Ezekre a kihívásokra adunk választ a diakónia teoló­giájában. Mindig konkrétan és mindig a legfrissebb kérdésekre, így pl. döntő kérdésnek tartom az egyén, a család etikai, morális helyzetében az emberrel való fog. laikozást. Egy ember helytelen viselkedése, magatartása kihat az egészre. Sokkal nagyobb egy em­bernek a felelőssége, mint azt gondolnánk. Viszont az evangé­likus egyház egyre inkább a diakóniai életformát éli, a segí­tés pozíciójában él. Felelősen megerősödött lelkészekben és gyülekezetekben az egyház és a társadalom iránti diakónia. — Nem túl igényes a lelké­szek, gyülekezetek iránt? — Ha őszintén Ifiöntöm szíve­met feleségem előtt, s panaszko­dom arról, hogy csalódtam embe­rekben. lelkészekben, azt mondja: „Túl magasra tetted a mércét, túl sokat kívánsz". Viszont abban a történelmi szituációban, amely­ben a két világháború után él az egyház — és felmérem, hányszor kapott jogos kritikát a múlt meg­alkuvása, visszaélései miatt —. azt szeretném, ha ez többet nem fordulna elő. Ezért magas a mér­ce! És mert előttem világos a forrás — az Űristen segítsége —, amelyből táplálkozni lehet, a ma­gasabb szintű etikáért harcolok. Elítélem a „nyárspolgár” keresz­tyén magatartást. (A püspök felesége a Marx Ká­roly Közgazdaságtudományi Egye­tem külkereskedelmi tanszéké­nek adjunktusa. Mosolygós, bá­jos. fiatal asszony. Szeretik gyü­lekezeteink tagjai, tanítványai. Ahová belép, oldódik a feszült­ség. napfény és virágillat surran nyomába. Szinte összeférhetetlen lényével, pedig így igaz: a KGST tudományát tanítja. Lelkesen, odaadóan tanul és tanít. Mindig „naprakésznek" kell lennie.) — Vannak-e közös problémáik, hiszen a KGST tudománya nem kifejezetten teológiai tudomány? — Mivel szerintem az egyház nem tudja magát elvonatkoztatni társadalmi, gazadasági kérdések­től. melyek régtől fogva bezúzták a teológia ablakait, nagyon is sok. Gyakran kérek tőle felvilágosí­tást, tanácsot. Különösen akkor, ha külföldi konferenciákra uta­zom. ahol a világ legtermészete­sebb módján boncolgatják a gaz­dasági kérdéseket. Nagy segítsé­get jelent, hogy ellát a legfrissebb irodalommal, információkkal. — Ha a mesebeli három kíván­ság teljesülne, niit kívánna? — Az első szívügyemmel kap­csolatos. A diakóniai teológia mélységében és szélességében még nagyobb segítséget nyújt­son egyházunknak, népünknek. Ha Isten egészséget ad, tovább tudjam fejleszteni ezt a teológiát s egyházunk egymást segítő kö­zösséggé épüljön. A másik, hogy korunk borzalmas betegségétől, a félelemtől megszabaduljon és bé­ke legyen a világon. A harma­dik: szeretnék még feleségem­nek sok szép napot szerezni. Amint így elnéztem Kákly Zoltán püspököt, úgy tűnt, mint­ha a reformátorok valamelyike lépett volna elém. a maga szen­vedélyes. robosztus erejével. Persze a csalódásokat nem lehet megtakarítani. Ezt már ő is tud­ja. Talán kellenek a fejlődéshez, előrehaladáshoz. Kaptunk új színt a püspök­portréhoz? Nem tudom. Minden­esetre százmomra sok rejtély ol­dódott a beszélgetés kapcsán. S kívánom, hogy az egyház Ura adjon neki erőt, egészséget, hogy szolgálatát még sokáig végezhes­se töretlenül közöttünk. Rcdey Pál „Írok nektek, ifjak..." A kardot rántó Péter „Ami bennük végbemegy, he­ves vágyakozás, hogy kifejezzék magukat, megmutassák belső ér­tékeiket ... Egyébként is nagyon változékonyak, könnyen dühbe gurulnak, gyanakvóak. érzéke­nyek, ugyanakkor erőszakosak . . . Á bennük levő tüzet a természet adta. és ez hajtja őket . ..” TÖBB MINT 2300 ÉVVEL EZ­ELŐTT ÍRT LE MINKET. FIA­TALOKAT ezekkel a szavakkal Arisztotelész, a „nagy öreg". Lás­suk be. valóban ilyenek vagyunk: egyfajta ifjúságunkból fakadó Isten-f. .természet") adta energia feszül bennük, mtl.v „nem fér a bőrünkbe”, kikívánkozik. De ugyanakkor kikívánkozik belő­lünk' Isten hitünk által adott „energiája” is. mely — úgymond — összegezódik ifjúságunk hajtó­erejével. erősítve azt. Mindezt együvé számlálva pedig termé­szetes hát. hogy olykor úgy érez­zük: át tudnánk ölelni az egész világot,, Jézust, tán magát az Is­tent is, repeső erőnkben. De nem mindegy — mindnyá­jan tapasztaljuk —. hogy hogyan ölelünk, s hogyan ölelnek min­ket. Lehet összeroppantva a mási­kat „halálos” öleléssel, lehet ide­genül, mímelve ölelni, lehet hir­telen feltámadt szalmalángindu- lattal. de lehet barátiam melegen, gyengéden, boldog, kedves, örök öleléssel. Mi — legyünk őszinték — a legtöbbször szalmaláng mó­don szoktunk ölelni. Sokszor Pé­téi' módjára rántjuk ki ..kardun­kat” barátunk, szülei nk-szeret- teink. egv-egv ügy, vagy Jézus mellett kirohanva egv képzelt barikádra, egv pillanatba sűrítve és kisütve minden érzelmi ener­giánkat. Valami nagy hőstettre vágyva, melyben megmutathatjuk erőnket, tudásunkat, önmagunkat. De ebbő! a legtöbbször vagy egy hosszúranvűlt. ábrándozó vára­kozás lesz. melyben elfolynak napjaink, s szürkévé, eseményte­lenné lesz hitünk és életünk az egyre késő „nagv hőstettre” vár­va. vagy egv rosszul sikerült, gro­teszk mozdulat, mint Péteré ama kardrántó boldogtalan estén a Gecseméné kertben, mely után szégyellj magát az ember. JÉZUS SZAVA EGYSZERRE SZOL PÉTERNEK ÉS NEKÜNK: „tedd hüvelyébe kardod!” Jézus azonban e szóval nem akar, mint Pétert, úgy minket sem „lehű­teni”, elvenni kedvünket, vagy megszégyeníteni. Azt sem mondja, hogy nincs szüksége ránk, oda­adásunkra, lobogó szeretetünkre, ügy buzgalmunkra. tenniakará­sunkra. Igenis igényt tart mind­erre. fiatalos önmagunkra —, de nem így! — Hanem úgy. ahogy ő cselekedett, ahogy ő éli ifjúi (33 évesen ment a keresztre!) és Is- ten-fiúi „energiájával”, erejével, szolgálva Isten dicsőségét, s elvé­gezve mindannyiunk megváltását. A,, ő „energialevezetése”, megélé­se pedig nem szalmalángszerű fellobbanás volt, hanem kitartó, szívós, a végletekig elmdnő, forró szeretet ebben az Isten- és em­berszolgálatban. Olyan szeretet, mely nem nagy hőstettekre várt, hanem észrevette a hétköznapi kis alkalmakat, az útszélén ülő vak koldustól a fiát gyászoló öz­vegyasszonyig, s ezen „kis cso­dák" útját járva valósította meg az egyetlent, a nagyot, a világra­szólót. Mi, kik az ő követői vagyunk, nem járhatunk más úton. Jézus Péterrel együtt nem elutasít, ha­nem helyreigazit. Mert Neki nem „kardoskodókra” van szüksége, kik „megvédik” az ügyét, sem olyanokra, akik elhívásukat ön­maguk bátorságának fitogtatására használják. Neki olyanok kelle­nek akik — mint ö — a minden­napok erőt, ideget őrlő, aprónak látszó feladataiban szívósan helyt­állók, akik az ő erejéből és ere­jével végzik talán nem látványos, ám annál maradandóbb szolgá­latukat Isten embermentő nagy „hőstettének” és csodájának ré­szeiként. és munkáiéiként szerte e világon. Tudva azt, amit nem lehet szebben leírni, mint Garai Gabor: Kis csodák című versé­ben. „A várva várt nagy csodák, többnyire / — mire beteljesednek — elvesztik gyöngéd hamvas­ságukat; / fénylő, pikkelyes fel­hámjukat / levedlik, akár a kí­gyóbőrt. és nem marad más. / csak a test laza csontozata, véres húsa, zsigerei, —'/ azután a jól­lakottság lomha virágai kifakad­nak... és az „ennyi-csupán-az- egész” görcsös kérdőjele / ? i kunkororiik fel egy / keserves ásításban . .. / De áldottak a köz­napi kis csodák, / a váratlanok, a gyermekiek... /. Az áldott kis csodák xi holdjai békén elúsznak fölötted; / s ami a lélekben ma­rad. az már. csupa csend vagy fényes duruzsolás. / gyöngéd hullámverése apályos tengerek­nek. Mert szép a szenvedélyek villámló vihara, de még szebb embernek megmaradni / vonzá­sok és féltések hullám-tajtéka fö­lött; hálát adva a jóért, amit csak önmagunkkal tudunk vi­szonozni, önmagunkkal: / gyer­meki vágyainkig / lemeztelenít­ve: egy elkésett f köszönő mo­solyban. sóhajban, kézfogásban ... — / míg emlékké szilárdult a mámor, mint kristály / hogy tű­fokára holnapunkat fölépítsük megint. / mint rádió-adót ringó talapzatára: / hadd szórja szét a hanggá ' duzzasztható hullámo­kat: / — Élek még, itt vagyok / és újjá-születek naponként! / És: / El ne hagyjatok, én is veletek maradok örökké.” ifj. I'oltin Bruno Egyházmegyei presbiteri konferencia Hévízgyörkön A Pest megyei Egyházmegyé­ben az idei első presbiteri kon­ferenciát február 25-én, vasár­nap délután tartották meg rlé- vízgyörkön. Keveházi László es­peres és Kiss Pál egyházmegyei felügyelő vezetésével. A környező gyülekezetek presbiterei mintegy !10-en gyűltek egvbe. Aszódról, Ikladról. Domonyból és Váeegres- ről, hogy a hévízgyörki presbite­rek vendégszeretetét elfogadva, együtt tájékozódjanak presbiteri szolgálatukat meghatározó kérdé­sekről. Az elhangzott előadások is az „együtt szolgálást” tartották szem előtt. Detre János lelkész álla­munk és egyházunk viszonyának alapjairól, a végigjárt útról és annak gyümölcseiről szólt elő­adásában. Baranyai Tamás lelkész rámutatott arra, hogy teológiai és egyházpolitikai döntéseink ho­gyan határozzák meg egyházunk egészének szolgálatát. Völgyes Pál lelkész arra helyezte a hang­súlyt. hogy a presbiterek lelké­szükkel együtt haladnak ezen az úton. Dóka Zoltán lelkész hatá­rozottan megrajzolta, hogy ezt az utat mi Jézussal együtt járhat­juk hűségesen végig. A tájékozódás segített, hogy megerősödött látással végezhessék presbitereink a szolgálatukat: együtt népünkkel, egyházunkkal, a lelkésszel és a Szolgálat Urával. Detre János A kenyércsoda Jn 6.1—15

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom