Evangélikus Élet, 1979 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1979-04-22 / 16. szám

Szövetségi politika és elvárás Mindig volt szavunk az országépítéshez, népünk és a magyar ál­lam hivatalos politikájához, kül- és belpolitikai állásfoglalásához. A magyarországi egyházak szerves alkotóelemei annak a társadalom­nak, amely körülöttük és velük építi a szocializmust, vagyis annak a társadalomnak, amely egy megtervezett boldog jövőért minden ere­jét latba veti, s e nemes cél érdekében a társadalom egészét mozgó­sítja, hozza lendületbe. Az elért eredmények összegezése, a kül- és belpolitikai helyzet elemzése, a feladatok általános elvi irányvona­lának meghatározása a vezető párt feladata. Ennek, tehát a Magyar Szocialista Munkáspártnak Központi Bizottsága március 28-án tar­tott ülésének közleményéből az alábbiakra tesszük mutatóujjunkat: „Kiegyensúlyozott belpolitikai helyzetünk fontos tényezője az ál­lam és az egyházak közötti rendezett viszony, amely megfelel a köl­csönös érdekeknek és a szocializmust építő magyar nép egyetértésé­vel találkozik. Eddigi politikánkat e vonatkozásban is folytatjuk. Az egész nép érdekét szolgáló feladatok megoldásában a jövőben is az állam és az egyházak együttműködésére törekszünk, a különböző vi­lágnézetű emberek összefogására építünk”. Szóról szóra idéztük a bekezdést, mert lényegesnek és a jövőre nézve is eligazitónak tartjuk a megállapításokat. Nem lehet közöm­bös számunkra, hogy a magyar állam egyik legilletékesebb szerve miképpen rögzíti az egyházakkal kapcsolatos álláspontját. A belpo­litikai helyzet „fontos tényezőjeként” tartja nyilván a „rendezett vi­szonyt" és azt vallja róla, hogy ez a „magyar nép egyetértésével” ta­lálkozik. A rendezett viszony hosszú, fáradságos utat jelöl, amely a felek kölcsönös jószándékainak köveivel van kirakva. Az út kipró­bált, járható és nagy terheket bír ki. Ez a fontos és szükségszerű jó viszony egyfelől az egyház krisztusi tanításából, másfelől a szocialis­ta humanizmusból táplálkozik. A szocializmust építő magyar társadalom, az állam és párt vezető szervei mindenkor bizonyos elvárással néztek az egyházakra. Nem becsülték le munkáját és társadalmi hatását. Nagyra értékelték az egyház etikai törekvéseit, nevelő munkáját. Az elvárás talán éppen ezen a területen talál meg bennünket, mert a közlemény így szól „Az egész nép érdekét szolgáló feladatok megoldásában a jövőben is az állam és egyházak együttműködésére törekszünk, a különböző vi­lágnézetű emberek összefogására építünk.” Az elvárás nyitott szívre talál nálunk. Mint hazaszerető szövetsé­ges társak vállaljuk nemcsak az eddigi politikából fakadó előnyöket, hanem a fáradságot és munkát, amely a magyar gazdasági élet, társadalomépités, előrehaladás kérdéseiben reánk hárul. Becsülettel és tisztességgel akarunk helytállni az együttműködésben. A külön­böző világnézetű emberek társadalmában helyünknek és súlyunk­nak megfelelően fogjuk kivenni részünket a munkából. Örömünknek adunk kifejezést, amikor a nagy feladatok megoldásában reánk is számítanak, építenek. Levél égy szórvány-konfirmandus édesanyjának Kedves Kató! Eengedje meg, hogy mint a család régi ismerőse, nevén szó­líthassam. NAGY ÖRÖMÖT SZERZETT LEVELÉVEL, amelyben kislá­nya, Klárika részére Konfirmá­ciói Kátét kért. Tudom, hogy Maguk felé, abban a nagy szór­ványban, ha madár jár is, evan­gélikus lelkész nagyon ritkán. Jólesik látni, hogjr kislányát meg akarja konfirmáltatni. Bizony nem elég vállalni és életet adni gyermekeinknek, hanem őket nagy szeretettel és felelősséggel nevelnünk, felkészítenünk is kell! Én is tudom, mint három gyer­mek édesapja, mennyire szeret­nénk gyermekeinknek biztos alapot, erkölcsi tartást jelentő reménységet adni. Látja, kedves Kató, ezzel is szolgál egyházunk a világban. Mi ezt a szolgálatot diakóniának nevezzük. Nagyon örülök annak, hogy — mint írja —. Maga fogja kisleá­nyát felkészíteni a konfirmációi vizsgára. Szívből kívánom, hogy nagyon kedves, meghitt órák le­gyenek azok. amikor együtt ol­vassák a kátét, odahajolnak egy- egy bibliai ige, történet fölé és együtt olvassák el a konfirman­dusok Imádságát. Kedves Kató, mi szülők is mindennap konfir­mációra, megerősítésre szorulunk! Megjelöltem a kátéban azokat a kérdéseket, amelyeket bizony szóról szóra kell Klárikának meg­tanulnia. (Nem baj, legalább a szókincse is gyarapszik!) IGEN FONTOS. HOGY KLÁ­RIKA SZÍVESEN ÉS ÖRÖMMEL készüljön a konfirmációra. Ne féljen! Erre nagyon kérem! Sze­retném, ha konfirmációja élete egy nagyon kedves, örömteli és derűs emléke lenne. A Jézust szerető és követő emberek vi­dám, jókedvű, nyílt emberek és nem afféle bánatot, kriptaszagot árasztó, nyomott kedélyű lények ebben a világban. Azon vagyok, hogy konfirmandusaink életük végéig kedves, jó emlékkel gon­doljanak vissza konfirmációjuk­ra — amint én sem felejtem el soha azt a szép, soproni május végi vasárnapot, 1935-ben! Sze­retném, ha kis szívük örömmel ismerné fel és áldaná a hatal­mas, teremtő Ür Istent, mennyei Édesatyánkat, altinak gyermekei vagyunk, s akiket az Ö szerze­tének melege ölel át szüntelen. Hisz gyermekeink is Tőle kapták testüket, lelkűket, szüleiket, kis­testvérkét, udvart, kertet, virá­LEONARD AIJLA UTÖDA CELOPAS DUMENI A A * | ", \ ;■ f A namibiai evangélikus ovam- lelkész már eddig is helyettese bokavango egyház új püspöke voit. a 270. 000 lelkes egyház Na- Celopas Dumeni (48) lelkész lett. . Leonnard Auala eddigi püspök mibla eszakl reszen- az an§oIal (70) nyugalomba vonul. Dumeni határ közelében levő területen éL. MEGKÜLÖNBÖZTETETT ÉR­DEKLŐDÉSSEL OLVASTAM VÉGIG egy lélegzetvételre Nyu- gat-Magyarország. közelebbről Sopron most megjelent periodi­kájának első számát, a Soproni Füzetek 78-at. Az az igazság, hogy' akik elsodródtak az ősi al­ma mater városától, ha bármi­féle jelzést, információt kapnak régi bolyongásaik, diákéveik, fészkétől, hevesebben dobban meg szívük. A Soproni Füzetek utolérték a volt soproniakat ugyanúgy, ahogy a Soproni írók Antológiája vagy a Vallomások egy városról kiadványok. Üzenet tehát a periodika. Különösen azok felé, akik a szellemi élet pulzusán tartják ujjúkat Azon sem szabad csodálkozni, ha a volt soproniak párásabb szem­mel olvassák a sorokat. Kö­szöntjük a soproniak kezdemé­nyezését, a Sarkady Sándor szerkesztésében megjelent idő­szaki folyóiratot. Köszöntjük az­zal az elfogultsággal, hogy ne­Soproni Füzetek ’78 künk, akiknek a városhoz sok­színű, gazdag és a diákévekben megalapozott kötődésük van, többet, szebbet, igazabbat mond, mint másoknak, akik hűvös ide- genséggel forgatják lapjait. A PERIODIKA KÉTÉVEN­KÉNT FOG MEGJELENNI. így a 128 oldalas Füzet „műfaját” nézve inkább antológia, mint időszaki folyóirat. Sarkady vál­lalja is ezt a minősítést. Ennek megfelelően oszlik két részre, verses és prózai részre a Sopro­ni Füzetek, s itt-ott töri meg a folyamatosságot egy-egy képző- művészeti alkotás fotója. Nem érzem magam hivatott­nak, hogy a már „befutott” vagy kezdő költők műveit bíráljam, gondos .szakelemzésre lenne szükség, hogy értékrendjét meg­állapíthassam. Pusztán jelezni kívánom, hogy tizenhárom Sop­ronban élő költő, több mint fél­száz költeménye hívja fel fi­gyelmünket, közöttük olyan is, (Kerék Imre), aki önállp kötet­tel tette nevét ismertté. A Füze­tek fórumot biztosít lappangó, a hírnév szárnyaival még nem rendelkező tehetségeknek. Meg­ejtő, hogy üzemekben, katedrán, diákpadokban milyen gyakran érint meg lelkeket a múzsa. Sarkady Sándor varázsvesszeje nyomán bukkanunk rejtett te­hetségekre. Soproniakra, akik a poétizmus Parnasszusát akarják megmászni, a legmeredekebb lejtőkét választva. Reméljük, hogy egyesek fel is, jutnak: (Egyebekben szeretném kiemel­ni Kerék Imre, Sarkady Sándor, Herbszt Zoltán költeményeit.) A próza már közelebb áll hoz­zám. A Soproni Füzetek nyolc írótól 13 novellát közöl. Ezek kö­zül különösen Berecz Dezső Ké­szül a sövény, Farkas Imre Cö­nögemadár, Hanti Pál Az arany­trófea és Bernét és az utolsó ná­di farkasok, valamint Szabó Jenő Rontás című novelláik kaptak meg. A felsoroltak témáikban, leírásukban, stílusukban kifor­rott írókról vallanak. Hangvéte­lük friss, megkapó, újszerű. Él­ményt jelent olvasásuk. SZABÓ JENŐNÉL KÜLÖN IS ELIDŐZNÉK, A Rontáshoz öt­letét Sopron város levéltárának ,.acta crimina'liaja”-ból vette: „A gyermekgyilkos pinkafői szü­letésű, húszéves. evangélikus vallású Kappl . Mária felett az ítéletet 1777. február 14-én vég­rehajtották”. Szabó Jenő e rövid jegyzetet ragyogó novellává ke­rekítette. A drámai feszültség majd szétveti a novella kereteit. Tucatnyi sötét fonalat sodor egyetlen fekete kötéllé a leány­zó kivégzésében. „Ahogy a da­rabontok tizedese ígérte, halála (Folytatás az 5. oldalon) gokat. lsen adott nekik eddig is 12 derűs, békés évet. (Ez Is nagy dolog!) Erősödjenek meg ebben a hitükben, mert bizony sokszor nagyon gyenge, erőtelen az a hit. AHOGYAN TÉMÁRÓL TÉ­MÁRA, KÉRDÉSÉRŐL KÉRDÉS­RE halad majd Kató a tanítás­ban — de a tanulásban is! — úgy érzi majd, mintha annak a szelíd és hűséges jó barátnak, akit mi Úrnak és Megváltónak nevezünk, a lábai előtt ülnénk. Hatása alá kerülünk. Jó ez! Tü­relmet és sok örömöt kívánok ehhez a tanuláshoz mindkettő­jüknek. Ha a kis Klárika Édesanyja kedélyén és a konfirmációhoz való hozzáállásán azt fogja lát­ni, hogy Édesanyjának ez ked­ves szívügye és itt nincsen vizs­gadrukk, izzasztó felelés, ijeszte- getés és fenyegetés, hanem sok öröm és Isten szeretetének a megismerése — akkor kedves Kató. Maga nagyon nagy ajándé­kot adott, reménység szerint egy életre. Klárika leányának! És ha majd az úrvacsorához érnek, mondja csak meg bizalmasan Klárikának, milyen hatalmas dolog a .lő. megbékélt lelkiisme­reti a Krisztus vérében kapott bűnbocsánat! Eljön, hamar itt lesz az etső úrvacsoravétel ide­je. Azt hiszem Maga is józanul látja, hogy mennyi tengernyi sok bajnak, szenvedésnek oka a bűn! És milyen jó hír ,—, bibliai szó­val így mondom: evangélium, hogy van bocsánat! A minap egyik iskolánkban hittanórára mentem. Belépve az osztályba látom, hogy a táblára fel van írva: „Pap Józsika vere­kedett”. . Odaálltam a tábla elé, hangosan elolvastam a nevet és a bűnt, a vádat. A tettes ijed­ten, bűnbánóan szepegve lesett rám. A gyerekek néma csöndben figyeltek. Mi lesz most? Azután a vizes szivaccsal letöröltem a vádat. És azon az órán, Jézus bűiitörlő véréről tanultunk. Tu- dom, az. emberek azt véjik, hogy csak bűn, büntetés és megtorlás van. Van vétkek bocsánata és elbocsátása? Itt magasodik fel majd Klárika előtt Krisztus ke­resztjének a titka. FELTÉTELEZEM. HOGY' KLÁ­RIKA szeret olvasni. Jó volna, ha káténkban elolvasná az 55. oldaltól kezdődő egyháztörténe­tet is. Csak gazdagodás lenne ré­szére ez is. Majdnem elfelejtettem, köszö­nöm kedves hívásukat! A közel­jövőben úgyis arra járok. Majd hármasban jól elbeszélgetünk. Lesz miről! Örömmel készülök arra a „konfirmációi órára”. Sümeghy József P BRESTYÁNSZKY ILONA A pest­budai ötvösség című kötete a különböző felekezetek kincseinek valóságos tárhá­zát nyitja ki az olvasó előtt, a könyv a régi magyar kézműipar legrangosabb céheinek világába vezet. Ez a mesterség egyszerre volt ipar és művészet, nem az iparművészet mai fogalmának értelmé­ben, hanem a művészet erősebb hang­súlyával. Alkotói között a mesterségbeli tudáson túlemelkedő, a nemesfémekből csodát álmodó művészegyéndségekkel ta­lálkozunk, akiknek azonban — a hazai munkamegosztás alacsony fokán — még a szerszámaikat is maguknak kellett el­készíteniük. Nem csoda, ha már az ina­sokat is szigorúan választották, és még szigorúbban nevelték: „a pajkosságon, szemtelenségen, kihágáson kapott legény katonaságra adassék” — írta elő a céh szabályzata. Jellempróbáló szakma volt ez. Tragi­kus példa erre a legnagyobb ötvösök egyike, a „magyar Cellini”-nek nevezett Szén tpéteri József, aki európai hírű mű­vészként végignyomorogta az életét, vé­gül piaci árús gazdasszonya tartotta el, de nem mondott le művésizi elképzelé­seiről. Persze, aki inkább iparos volt, mint művész, jól meggazdagodhatott, „di­nasztiát” is alapíthatott, de a nyersanyag mindenkinek sókba került, itt a selejt fényűzését senki sem engedhette meg magának. A MAGYAR ÖTVÖSSÉG TÖRTÉNE­TÉBŐL a szerző térben és időben elha­tárolt metszetet választott ki, Buda, Pest és Óbuda ötvösművészetét abban a min­tegy két évszázadnyi időben vizsgálja, amely a törökök kiűzésétől a XIX. század végéig, a céhek megszüntetéséig tartott. Fejezetei korszakonként, s ezen belül a három városra bontva mutatják be a céheket és a mestereket. Gondos mun­kával kutatta fel az adatokat, s ezek alapján rekonstruálja az életrajzokat, majd felsorolja a műveket (ha lehet, lelőhelyüket is említi), és részletes leí­rásukat közli. A szöveges leírást illuszt­rációk egészítik ki: kitűnő papíron 157 kiváló rajz — Koren Péter munkája — és 88 remekbe készült fénykép. A szép kivitelezés a műszaki szerkesztő, Molnár József munkáját dicséri. A kezdetben rác, később inkább német és magyar ötvösök jó híre már a XVIII. században elterjedhetett, mert sokféléi, olykor igen messziről jöttek hozzájuk a megrendelők. Elsősorban az egyháza cél­ra készült műtárgyak — amelyek az adott időszak minden korszakában az öt­vösművészet legjavát képezték — ván­doroltak szerte a hazában. (Legtöbb kö­zülük a katolikus kegytárgy, de nem ke­vés a református, az evangélikus és az izraelita templomok számára készült al­kotás sem.) E műtárgyak útjára tekintve meglátszik a műhelyek hatósugara is: szinte valamennyi alföldi város neve szerepel, le egészen Zentáig. de találunk d.unántúli és észak-magyarországi lelő­helyeket is. A MI SZAMUNKRA — és különösen most. várva várt múzeumunk megnyitá­sa előtt — elsősorban az evangélikus gyülekezetek birtokában lévő ötvösmű­vészeti remekek érdekesek. Mi készült közülük ebben az időben Pest-Budán? A Deák téri gyülekezet számára 1787- ben Pasberger József formált kelyhet és úrvacsora tányért; a már említett Szent- péteri József 1847-ben kelyhet (amelyhez szelence is tartozik) és úrvacsoratá­nyért, 1848-ban pedig keresztelőkészletet készített (ez utóbbinak fényképe is meg­található a kötetben); 1855-ben Gosz- mann György által alkotott kenyérosztó­tányérral ajándékozta meg a gyülekeze­tei „Geréb Zsigmond konfirmációi ünne­pén” a konfirmandus családja; majd 1855-ben ismét Goszmann kezéből kike­rült kehellyel gyarapodott a Deák téri templom készlete. A Budavári gyülekezet tárgyai közül megtaláljuk a kötetben Laky Károly kelyhének (1838) és ostyatartó dobozának (1845), azonkívül Kovácsy János fedeles boroskancsójának (1847) és ifj. Gretschl József (1847) kelyhének leírását. A vidéki gyülekezetek közül a péteri (kehely és ostyatartó, Kriek János; 1830), a sámsonházai (ostyatartó, Goszmann György, 1868), a vanyarci (kehely 1835, kehely 1941, Goszmann Györgyi, a szt- ráki (ostyatartó szelence. Pasberger Jó­zsef, 1786). az erdőkürti (kehely, Pasber­ger Ferenc, 1815), a pilisi (az 1737-ben készült kehely kupájának javítása 1860. Schmidt Ferenc) és az ikladi (kehely, Starzer Antal, 1834) szerepel tulajdonos­ként a kötetben. A FEJEZETEKET BEVEZETŐ kortörté­neti áttekintés és a szerző megelevenítő képessége a kötet e részét a nem szak­ember olvasóik számára is érdekessé te­szi. Az ötvösművészet felől tekintünk Pest-Budára, és kibontakozik előttünk a töröktől elpusztított három város talpra- állása, mindinkább gyorsuló fejlődése. A kezdetben inkább rác, utóbb inkább né­met mezővárosok fokozatosan válnak magyar ipari és kereskedővárosokká; még sok tekintetben különbözik a három település, de már elindult az egyesülés fe­lé; még nem főváros, de már az ország szí­ve: és mindez tükröződik az ötvösségben is, mikor mit, milyen stílusban és meny­nyi alkotást kívánt, rendelt, vásárolt e gyorsan növekvő városok sokfelől ide- sereglett polgársága és a körülvevő or­szág. A komplex látásmód, a történelmi, életmódbeli fejlődés felől közelítő ábrá­zolás a könyv egyik nagy erénye. A szakember viszont nélkülözhetetlen ké­zikönyvet kap, s nemcsak a műtárgyak bemutatásával, hanem a lexikális résszel, a jegytáblázattal is. A kötetnek mintegy felét kitevő táblázatok tartalmazzák az ötvösségek próbabélyegeit, a mesterek tel­jes névjegyzékét, munkáik teljes felsoro­lását, mesterjegyeiket. E táblázatok se­gítségével pillanatok alatt megállapítha­tó, hogy egy adott műtárgyat ki és mi­kor készített. A kétféle részt ügyesen ál­lította össze Pamer Nóra, a kötet szer­kesztője. A kitűnő kézikönyv kimondatlanul is hirdeti: a nemesfém is csak akkor hor­dozza a szépséget, ha az ihletett emberi munka, a szellem és a kéz formát ad neki, ha a művész áhítattal telt szívéből szól. „ * Bozoky Éva Ötvösművészek a régi Pest -Budán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom