Evangélikus Élet, 1979 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1979-10-14 / 41. szám

Mindennapi kérdések Mivel dicsekedhet««? Az emberi nagyravágyás egyik legismertebb bibliai példája a bá­beli toronyépítés története, amikor emberek összefogtak, hogy egy hatalmas épület felépítésével nevet szerezzenek maguknak. Ön­maguk dicsőségét keresték. Isten azonban nem adta áldását mun­kájukra, összezavarta nyelvüket, hogy ne értsék meg egymást és ne tudják befejezni az építkezést. Azért mondja el a Biblia a bábeli toronyépítés történetét, hogy megtanuljuk ebből: nekünk nem ön­magunk dicsőségét kell szolgálnunk, hanem Istenét. Ö mindent meg­ad nekünk az élethez, sőt Fiában Jézusban még az életét is odaad­ta értünk, de dicsőségében nem osztozik, másnak át nem engedi. A teremtő Isten és a teremtett ember közötti távolságot nem győz­hetik le az emberi nagyravágyás alkotásai, sem a bábeli zikkurátok, sem fáraók piramisai, sem semmiféle öndicsőítésre emelt emlékmű vagy életmű akkor, ha ezek milliók vére, verejtéke és könnye árári épültek. A BÁBELI VÁLLALKOZÁS KUDARCA ELLENÉRE sem maradt utolsó próbálkozás arra, hogy az ember ,;nevet szerezzen” magának. A történelemből sok példát ismerünk, hogy egy-egy ember vagy embercsoport, hogyan kereste önmaga dicsőségét —, hogy legyen mivel dicsekednie; De mert ez csak sokak szenvedése árán való­sulhatott meg, csak kétes dicsőséget szerzett magának. Sok ország gazdag múzeumai és képtárai — melyek ezrével vonzzák a turis­tákat — nem mindig tisztességes úton jutottak értékeikhez. Például a kincsek egy részét lopták, sőt öltek is érte, csak a vérfoltokat már lemosta az idő és feledés. Vagy gondoljunk a Buchenwaldban, Auswitzban vagy Hirosimában történtekre, ahol milliók pusztultak el azért, mert emberek istenekké akartak lenni embertársaik felett és állativá süllyedtek. Idézhetjük a latin közmondást: Hie transit gloria mundi, azaz így múlik el a világ dicsősége. Vagy idézhetjük Madáchot, aki az „Em­ber tragédiájában így ír: „Pár évezred gúláidat elássa, / Homoktor­laszba temeti neved, / Kéj-kertjeidben a sakál üvölt, / A pusztán koldus, szolganép tanyáz”. A múlandóság törvénye alá vetett vi­lágban a szeretet az egyetlen érték, amelyik soha el nem fogy és megmarad a színről színre látásban. NE GONDOLJUK, HOGY A DICSEKVÉS ÉS AZ A VÁGY, hogy „szerezzünk nevet magunknak” csak azok bűne, akik helyet kaptak a történelem kétes pantheonjában és ez nekünk.kis embereknek nem kísértésünk. Mi is dicsekszünk és hivalkodó magatartásunkkal iri­gyeket és haragosokat szerzünk magunknak. Dicsekszünk anyagi le­hetőségeinkkel, szellemi képességeinkkel, jól nevelt gyermekeinkkel, ragyogó összeköttetéseinkkel, nyaralónkkal, ezreket érő síremlékkel, gépkocsival, szépséggel, erővel, kinek mi van és mit szerzett. Dicsekszünk akkor is, amikor értékeinkre tekintve jóleső érzéssel megállapítjuk: vagyok valaki. Csak azt felejtjük el, hogy Isten ér­tékrendje más mint a miénk, mert ő nem aszerint ítél meg minket, hogy mit szereztünk, hanem, hogy mit adtunk másoknak abból amit végső soron Tőle kaptunk. Aki tehát dicsekszik, az Isten aján­dékaival dicsekszik. Ezért mondja Pál apostol, hogy „aki dicsekedik, az az Úrban dicsekedjék!” Az apostol is dicsekszik. Ö az Üjszövet-. ség nagy dicsekedője — de nem önmagával, hanem Isten erejével, aki őt „képessé tette mindarra, amit tett. •J QfTOd ......... • - • {HI ÁBAVALÓ HÁT ÉS ISTENTŐL MEGBÉLYEGZETT minden emberi nagyot akarás, és a talentumot jól forgató szolga éppúgy el­ítéltetik, mint aki eltékozolja azokat? Isten jól tudja, hogy szüksé- * günk van arra, hogy eredményeink legyenek. Kell az emberek megbecsülése, kell a sikerélmény és kell annak tudata, hogy nem hiábavaló az életem. Ö, aki név szerint ismer minket és személy szerint megváltott minket, egyáltalán nem azt akarja, hogy mi a névtelenség szürkeségében létezve sikertelen életüket álszerény­séggel leplező irigyek táborához tartozzunk. Éppen ellenkezőleg, olyan élettel akar minket megajándékozni, amelyik szeretetre épül: nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel és nem a maga hasznát keresi, hanem másokat gazdagít. Ö akar dicsekedni ve­lünk! Veczán Pál Egyházmegyei presbiteri konferencia Sopronban Ma már alig figyelünk fel a fentihez hasonló címekre, annyi­ra megszoktuk, hogy hol itt, hol ott, összejönnek egyházmegyéink presbiterei tanulni, tájékozódni, egymás szolgálatából új erőt me­ríteni. Jó, hogy igy van! Jó, hogy természetessé vált az egymás örö­meiben való részesedés, az „egy­más terheinek” hordozása. Oly­kor egy egész egyházmegyére ki­terjedően, máskor kisebb körze­tekben jönnek össze presbitereink. Mindegyiknek megvan a maga haszna. Az egymással való talál­kozás, az ismerkedés lehetőségé­től kezdve a komoly tanulásig, az ige körül való elcsendesedéstől a világproblémákra való figyelésig, erőgyűjtésre, hitünk felfrissülésé­re, a szolgálat lelkének fellángo­lására* egyaránt alkalmasak ezek a konferenciák. A Győr-soproni Egyházmegye soproni presbiteri konferenciájá­ra az egész egyházmegye terüle­téről eljöttek a gyülekezetek ve­zetői és sokan az érdeklődő egy­háztagok közül is. Egész napos program keretében az ige, a szent­ség és a diakónia került a közép­pontba, a három olyan .szerves egységben, mint ahogy az az egy­ház egész életterületén és szolgá­latában valósul. AZ IGE HALLGATÁSÁVAL kezdődött az egvüttlét. D. Dr. Ott- lyk Ernő püspök Fii 2,4—11 alap­A brazil püspöki konferencia elnöke, Ivo Lorscheiter érsek be­jelentette, hosv II. János Pál pápa 1980. júniusában Brazíliá­ba látogat. Bejelentése szerint, a zenés Áhítat lesz október 14-én, vasárnap délután 6 órakor a fasori templomban (VII.. Gorkij fasor 17.) Műsoron: Pachelbel, Schütz, Buxtehude, Haendel és Bacri művei. Orgonái: Gáncs Aladár. Közreműködik: a fasori énekkar, dr. Tavasz Istvánná (hegedű), Somogyi Eszter (ének). Igét hirdet: SZIRMAI ZOLTÁN ján a Krisztus-himnusz monda­nivalóját a ma szolgáló presbite­rek számára szólaltatta meg. A zsúfolásig megtelt templomban a sokféléi érkezett gyülekezet újra hallhatta, hogy Krisztus értünk mondott le mennyei dicsőségéről és ma is szolgál nekünk. De azt is, hogy a szolgáló szeretet útjára hívja mai tanítványait, a mai presbitereket is. — Ugyanerre az ajándékra és feladatra mutatott rá Sümeghy József egyházmegyei missziói előadó is, aki igehirdeté­sében egészen gyakorlati módon, a mindennapi élet szintjén hívta felelős szolgálatra a presbitereket. Különösen a családban, a gyüle­kezetben és a társadalomban való életünket és szolgálatunkat húzta alá azok közül a területek közül, ahol Urunk bizonyságtevő helyt­állást vár tőlünk. — A befejező áhítatban is az igében _ kapott ajándékra került a hangsúly. Bá­rány Gyula esperes az ajándék­nak való hálás örvendezésre, an­nak továbbadására és teljes meg­ismerésére való törekvésre buzdí­tott. AZ ŰRVACSORA SZENTSÉ­GÉNEK A KISZOLGÁLTATÁSA volt ,,az egész nap középpontia. Kétszáznál jóval többen éltek Krisztus testével és vérével. A szolgálatot régóta gyakorló, öreg presbiter, vagy erre a „tisztségre” most megválasztott fiatalasszony pápa tájékozódni kíván az in­diánok helyzetéről és az ország északkeleti részében uralkodó visszás szociális helyzetről. zenés Áhítat lesz október 14-én, vasárnap délután fél 4 órakor az oroszlányi templomban. Műsoron: Handel Messiás című oratóriuma Előadja az oroszlányi gyülekezet ének- és zenekara. Közreműködik: Mohácsi Judit (szoprán), Kistétényi Melinda (alt) Prevoz János (tenor), Mezőfi Tibor (basszus). Orgonái: Nyirő Gábor Vezényel: Nagy Dániel egyaránt várakozó hittel és re­ménységgel térdeit az oltárhoz, hogy elfogadja a bűnbocsánatot. Elmulasztott lehetőségekre, vagy elkövetett bűnökre került fátyol újra, hogy tisztán és megújult erővel lehessen tovább menni a Krisztustól kapott küldetésben. Újra átélhette mindenki az „egy kenyérből” való részesedés ösz- szetartó erejét. Útkeresésekre, bi­zonytalanságokra kaphattak újra biztos útmutatást, külső és belső békességet. De a „hálaadás kely- h.e” is volt mindenki számára az úrvacsora, hiszen a megfoghatat­lan csoda mégis megfogható való­ság: a szent Isten elfogad ben­nünket munkatársaiul, megbocsát és ránk bízza szent ügyét országa építésében. Az újra megkapott ke­gyelem, az egy hit, az egy szolgá­lat ismeretleneket tett „ismerő­sökké”, testvérekké és szolgatár­sakká. A DIAKÓNIA SZOLGÁLATA közvetlenül és hangsúlyozottan kapott hangot az istentiszteletet követő, püspöki tájékoztatóban. Egyebek között hallhattak a részt­vevők az Egyházak Világtanácsa múltjáról és mai szerepéről, a Lutheránus Világszövetség mun­kájához való rendkívül jelentős magyar hozzájárulásról és a Ke­resztyén Békekonferencia egyre terebélyesedő szolgálatáról, s más fontos külügyi és közegyházi szol­gálatról. Az összkép minden vo­nalon diakóniai felelősségünk szükségét és fontosságát igazolta. Kiemelkedő eseménye volt az egész napnak — a „társadalmi” diakónia szempontjából különö­sen — dr. Friedrich Károly sop­roni presbiter délutáni, vetített­képes előadása. Miközben a mű­vészi képekben gyönyörködtünk, s az irodalmi szinten, szabadon elmondott kísérőszóveget hallgat­tuk, nemcsak Sopron múltja, je­lene, rohamos fejlődése, ember al­kotta és természeti szépségei tá­rultak fel előttünk, hanem volt alkalmunk elgondolkodni is Isten megtartó hűségéről, mindennapi áldásairól és szolgálatunkat váró akaratáról. A szeretetszolgálat kézzelfog­ható jele volt a soproni presbité­rium segítsége a konferenciához. Anyagi áldozatvállalásukkal is elősegítették a testvéri együttlétet. AMI SZEPTEMBER 9-ÉN SOP­RONBAN történt, újra azt hirdet­te: Isten áldó szeretete veszi kö­rül életünket, megerősíti, igényli és elfogadja szolgálatunkat. A tőle kapott megbízatással végez­hetjük tovább szolgálatunkat egy­házunk és népünk javára. Bárány Gyula II. JÁNOS PÁL PÁPA BRAZÍLIÁBA MEGY Képzőművészeti világhét a gyermek jegyében FURCSA, DE TALÁLÓ címmel adott előzetes, tájékoztatást a Pesti Műsorban Németh Erika a Képzőművészeti Világhét alkalmából rendezett, egymáshoz szoro­san kapcsolódó két kiállításról. Az egyik címe: „Láthatóvá tett világ”. Közel 300 gyermekrajzot mutat be. A másiké: „A gyermek világa”. Érdekes kísérlet. Gyer­mekrajzok és mellettük az ihletésükre készült mai művészi alkotások. Mindkét kiállítást a budapesti Műcsarnokban ren­dezték meg szeptemberben. A tájékozatlanokat, vagy rosszul tájé­kozottakat két félreértés kísérti gyer- mekrajz-kiállítás hallatán. Tévednek, akik azt gondolják, hogy itt a jövő nagy művészeit állítják startvonalhoz. A másik félreértés szerint a kiállított gyermekraj- zoknak nincs közük a képzőművészethez. Irka-firkák, ákom-bákomok. Miért is mu­togatják őket? Nyilván újabb modern hó­bort. Érdemes idézni Lyka Károlyt, hogy megértsük: itt régi felismerések és szán­dékok teljesednek ki mind szélesebbb körben. Így írt a gyermekrajzokról 1906- ban (!): „A rajz bizonyos értelemben csak ürügyet, alkalmat szolgáltat eddig neveletlenül hagyott képessségek fokozá­sára. Természetes, hogy e rajzok bizony kezdetlegesek, vagy — hogy e módszer ellenzőinek kifejezését használjuk; nem egyebek firkálásnál. Ne is legyenek egye­bek. Mert. ismételjük, nem Rafaellókat akar az iskola nevelni, hanem embere­ket, akik már gyermekkorukban hozzá­szoktak ahhoz, hogy a maguk szemével nézzenek és lássanak.” (Kis könyv a mű­vészetről. 6. kiadás, 1967.) A gyermek másképpen nézi és látja „a világ apró rebbenéseit”. Nehezen törődik bele a felnőtt. Pedig éppen ez teszi érde­„Miért ne lehetne lila a paci?!” késsé rajzaikat. A gyermek amikor raj­zol: dolgozik, de nem verítékezik. Mun­kája felszabadult, spontán tevékenység: játék. Csodálkozzunk rá néha mi is erre a „másképp világra”! — írja Németh Erika. „Fogadjuk el, hogy bizonyos hely­zetekben a ló lehet lila színű is. és süt­het, ha kell, egyszerre két napocska is az égen.” A KIÁLLÍTOTT GYERMEKRAJZOK témája gazdag: arcképek, állatok, cir­kusz, iskola, népünnep, kirándulás, sár- kányeresztés, téli örömök és a mesék vi­lága. Egy 6 éves gyermek a „Kis göm­böcöt” láttatja velünk. A komlói úttörő­ház 12—14 évesei mesékből ismert figurá­kat zsúfolnak össze színes kavargásban hatalmas táblán, közös munkával. Bibliai történetek: egy osztrák kislány Ádám és Évát, egy finn a Noé bárkáját festi meg. A politikai változásoikat is észreveszi a gyermek. „Portugália felszabadul” — 8 éves gyermek rajza. Valamennyi kép színes. Vízfestékkel, színes ceruzával, krétával, temperával „dolgoznak” a gyer­mekek. Valamennyi földrész képviselteti ma­gát. 3—14 éves gyermekek 36 országból. A nemzeti, népi különbségeket szinte észre se vesszük. Egy 8 éves magyar gyermek „Három zsiráftestvér” és egy 11 éves afgán fiúcska „Az én zsiráfom” cí­mű rajza között nincs döntő eltérés. A gyermek mindenütt gyermek. Sajátosan látja a világot. Nemcsak lila lovat lá­tunk, hanem huszárt cilinderben, apró kis virágokból szerkesztett macskát is. Noé bárkájába tűzpiros szarvasok igye­keznek. A MÁSIK KIÁLLÍTÁS termeibe lé­pünk: „A gyermek világa” címen festők, szobrászok, iparművészek, textilesek és építészek alkotása viszi tovább a gyerme­kek által láthatóvá tett világot. Divatter­vezőt, színházi kosztümök tervezőjét ih­letik meg a gyermekrajzokon látott szí­nek, formák, vonalak. A kiállított ruha- modellek mellett ott látjuk az indítással szolgáló gyermekrajzokat. Váld Dezső a 4 éves Stibrik Lacika vonatos képe alap­ján két nagy táblát is festett. Az egyik­re ráírta: „Megadom magam neked La­cika, a te vonatos rajzod jobb.” Lehet, hogy igaza van. Mintha a dekoratív stí­lussal dolgozók, pl. a zománcégetők könnyebben tanulnának a gyermekektől a grafikusoknál és a festőknél. Stefániái Edit úgy hajol le Noé bárkáját festő 8 éves Gabriellájához és Cousteau kapi­tány, meg Winettu igézete alatt álló 10 éves Miklósához, hogy zománctábláin, a maga felnőtt világába emeli és tovább álmodja gyermekálmaikat. A kiállítás széleskörű érdeklődést vál­tott ki. A megnyitást követő vasárnapon hatezren látogatták. Zsongott a terem. Amint elhangzott. Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes megnyitó beszéde, a látogató gyermekek nyomban rajzolni kezdtek a kosarakba előre kikészített filctollakkal a falat körös-körül beborító öles magasságú papírgöngyölegre. Ra­gasztgatták az asztalra’kitett tarajos pa­pírcsákókat, vagy kis asztalokhoz térdel­ve buzgón festegettek a kiosztott rajzla­pokra. A játék jobban érdekelte őket a kiállítás képeinél. Fel se merült közöt­tük. hogy ki a nagyobb „művész”. Sze­rencsére a felnőttektől se kaptak erre biztatást. A KIÁLLÍTÁSOK MEGTEKINTÉSE hozzásegített a mai képzőművészek meg­szokott látásmódunkat kissé zavaró alko­tásainak jobb megértéséhez. Vekerdy László felnőttekhez intézett kemény sza­vai szinte megtérésre hívnak a reprezen­tatív kivitelű katalógusban: „Mi felnőt­tek, már korán tanítani és képezni aka­runk. Sietünk. Ahelyett, hogy hagynánk, hogy nézzen — kifelé megvakítjuk — be­felé megbénítjuk a gyermeket. Látás — indulat és mozgás helyett: sablont adunk. Unalmat. Képmutatást. Hazugságot.” A kiállítás termeit járva az ember ön­kéntelenül is Jézus szavaira gondol: „Aki befogad csak egyet is e kicsinyek közül, engem fogad be.” És eltűnődik fi­gyelmeztetésén: „Ha olyanok nem lesz­tek, mint e kicsinyek...” A gyermek nyílt, őszinte, csodálkozó, érzékeny te­kintetével találkozunk a kiállításon. így állította Jézus a gyermeket tanítványai körének közepébe amikor azon vitatkoz­tak, hogy ki a nagyobb közöttük. Végül említsük meg: hitoktatók, gyer­mekbibliakör vezetők gyakran biztatják a gyermekeket, hogy nem valamely illuszt­ráció után, hanem saját elképzelésük szerint rajzolják le a hallott bibliai tör­ténetet. Érdemes és tanulságos lenne az ilyen rajzokat összegyűjteni és olykor ki­állítani a gyülekezeti teremben, vagy a templom kijáratánál. Benczúr László k í

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom