Evangélikus Élet, 1979 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1979-09-02 / 35. szám

Kitúrt kapuk Egy halálra ítélt vallomásaiból Balatonparti szolgálatom jellegzetes élménye volt mindig újra a nyárvég, mely viharos gyorsasággal söpört végig a még napsugár­ban úszó vidéken a legnagyobb kánikulát ígérő hónap kellős köze­pén. Siófoktól Keszthelyig az északi és déli parton augusztus 20-al visszavonhatatlanul megszűnik a nyár. Bőröndök alatt roskadozó, vonatra tülekedő, pánikszerűen csomagoló emberek; izzadton gyön­gyöző idegesség; hangzavar a páyaudvarokon; egymásbaérő, men­tesítő vonatok alatt csattogó sínek — s az esti szellő már csak zsi­bongó közelmúlt néhány gyűrött papírszeletét, csalódottan kongó, üres konzervdobozát sodorja a kihalt vízmelléken. S azután nem­sokára — s talán épp ezért — a fák is Idssan hullani kezdik lomb­jaikat . .. Ám, ahogy elnéptelenednek az üdülőövezetek, úgy telnek meg a városok és falvak. S megtelik velük együtt az emberek körül a le­vegő is egyfajta új, remegő izgalommal, amely már nem a vibráló nyár élményéiből, hanem a jövőre készülés izgatottságából fakad. Abból az izgatottságból, mely augusztus 20-al indul, s egyre nö, így szeptember élőn pedig óhatatlanul rabul ejti már az összes kis- és nagygyermekes családot, társadalmi méreteket öltve: iskolakez­désre készül az egész ország. A NYITOTT KAPUK ENGEM — S TALÁN NEM VAGYOK VE­LE EGYEDÜL — MINDIG MEGBABONÁZNÁK, „feldobnak”, iz­galomba hoznak. Valahogy a nyitott lehetőségek szépsége, egy új, küszöbön túli világ felfedezésének öröme, a gazdagodás nemesítő élménye csábít bennük, amely megmagyarázhatatlan, de kézzelfog­hatóan szív, vonz, kényszerít, hogy belépjek, de legalább bepillant­sak ama nyitott, kapuszárnyak mögé. Különösen így érzem ezt, mi­kor a tudás, a továbbtanulás kapuja nyílik rám, mint ahogy rányí­lik most a terményt érlelő koraöszön a nyarlásban felfrissült gyer­mekek és ifjak hadara is, akik velem együtemű szívodobbanással készülnek a tudás birodalmának megostromlására. .4 TANÉVKEZDÉS, S A VELE EGYÜTT FELHORGADÚ „HOL?", „HOGYAN?”, és „MIT?” KÉRDÉSEK azonban nemcsak a tanulni készülő ifjúságot, hanem átgyűrűzve megmozgatja a „nagytársa- ialom” egészét is — és nem elsősorban családi szinten. A tanév­nyitás nem csupán a felszínét, de belső lényegét tekintve is, való­ban össztársadalmi ügy. Nem azért; mert minden kisgyermekes csa­ládot érint (s ők sokan vannak), hanem — és főként — azért, mert szocialista államunk és hazank egyik alapvető, minden évben megújuló, jövőt építő célja valósul meg benne: népünk eljövendő életének szellemi alapkőletétele. S ez minden pénzt megér! Még a gazdasági gondok ellenére is. A jövőn, s a jövő emberén, a gyer­mekeken, nem lehet, nem szabad, spórolni! „Mert ki az közülünk, kitől kenyeret kér a gyermeke és követ ad neki?” — Épülnek hát sorra új iskolák, s öltöznek jelújított köntösbe a régiek. De ugyan­ezért áll mindig újra a jó szándékú kritika, a közgondolkodás ke­reszttüzében a nevelés, a tanítás, tananyag kérdése is, keresve láza­san a jó és még jobb utakat, módszereket, lehetőségeket. Ezért vál­lalják a pedagógusok a nyár végi hőségben, és gyúrják — talán épp idős fejjel — a továbbképzéseket. Hogy korunkkal egylélegzetű, jó 9lapvetés induljon vagy folytatódjon a megújult iskolák falai kö­zött. Ami tehát a kitárt, hívogató kapuk mögött van, az több az évezredek kikristályosodott tudásának épp következő szeleténél: a szocializmust építő társadalmunk áldozatkészsége, szeretete, akará­sa és bizalma, a jövőben és a fiatalokban vetett hite lüktet benne, minden pénzt, fáradtságot vállalva érte. LEHET-E E MINDENKIT ÉRINTŐ KÉRDÉSEK MELLETT EL­MENNI? S lehet-e az erőfeszítéseket tétlenül szemlélni? Nem! Kü­lönösen azért nem, mert a tanévkezdés nem kevesebb, mint egy új generáció szolgálatba indítása az ember, a világ javának, haladásá­nak, békéjének és építésének munkálására. Mert mindez az iskola­padoknál kezdődik! E felelősségteljes feladatot azonban nincs az az iskola, tanrend és pedagógus — még a legtökéletesebb körülmények között sem —, aki egymaga vállalni s betölteni tudná. Kell hozzá még a szülök, a „nagyok” és felnőttek társadalmának teljes odaadá­sa, akik nemcsak pénzt, de időt, ideget s erőt sem kímélve kiveszik részüket az új nemzedék nevelésében. Mert a jövő gyermekeinkben felnövő új világa a mi kezünk alatt is formálódik, példánk és út­mutatásunk által. S ebben, nekünk keresztyéneknek is, követve Mesterünket, nagy felelősségünk van! Abban ti., hogy a tanév­nyitásban kitárt Izapuk necsak a tudás és tanulás birodalmába, de egy új, még szebb világba is vezessék gyermekeinket. ÍGY HAT AMA NYITOTT KAPUSZÁRNYAK — vegyük komo­lyan — nem egyszerűen egy új munkaévre, hanem egy új életre is hívnak, s bennünket, felnőtteket is munkánk, hivatásunk jobb meg­becsülésében, s egymásért minden percet és energiát feláldozni íudó szeretetben. ifj. Foltin Brúnó A mai vasárnap perselypénze, egyházi főhatóságaink rendelkezése értelmében, a szor- ványgyülekezetck megsegítését szolgálja. Gyülekezeteink előtt is­mert az a tény, hogy egyházunkat szórványegyháznak szoktuk ne­vezni. Ez azt jelenti, hogy ma már nincs egyetlen olyan gyülekeze­tünk sem, amelyhez ne tartozna egy vagy több szórvány, azaz olyan település, amelyben evangélikus hittestvéreink kis lélekszámban élnek, de rendszeres lelkipásztori és igehirdetési szolgálatban ré­szesülnek. Egyházunk igen hangsúlyosnak tekinti a szórványokban élőknek a gondozását is. Bár mindegyik gyülekezetünk szórvány­gyülekezet, mégis nem kevés azoknak a gyülekezeteknek a száma, amelyek összességükben is igen kis lélekszámúak. Ezekben a gyü­lekezetekben komoly anyagi terhet jelent a szórványok gon­dozása. Ezeknek a megsegítését segíti elő a szórvány-offertórium. A mai vasarnap gondoljunk azokra a hittestvéreinkre, akik távol él­nek az anyagyülekezetektöl s mégis vágyódnák Isten igéje után. KEREKEN NEGYVEN ÉVE TÖRT KI A MÁSODIK VILÁGHÁ­BORÚ. Utolsó hónapjait hazánkban a nyilas rémuralom, a leplezet­len fasizmus jellemezte. Százezreket tereltek a biztos megsemmisülés felé, a haláltáborrokba, százezrek álltak még fegyverben egy re­ménytelen, vesztett háború érdekében, hátukban a magyar fasisz­ták géppisztolyaival. Akad-e valaki, aid a mélyben lappangó, meg­keseredett ellenérzést felszínre hozza és megszervezi, lesz-e valaki, akt a nemzet karszt patakjait egyetlen mederbe tereli és hömpöly­gő áradatával elmossa a sok szennyet? Lesz-e csillag, amely az át­hatolhatatlan sötétségben utat mutat? De sok tiszta szívet szorogat- tak ilyen kérdések! Ebben a rövid írásban, a háború kitörésének évfordulóján, állítsunk emléket csupán néhány mondat erejéig azok­nak, akik e keserves órákban kiutat kerestek és lettek mártírjai az igaz ügynek. 1944 NOVEMBER 22-ÉN BU­DAPESTEN az Andrássy út 29. számú házban, Tartsay Vilmos lakásán néhány embert letartóz­tattak. Köztük volt a házigazda és felesége, Nagy Jenő, Révay Kálmán, Almásy Pál katonatisz­tek, Makay Miklós és Boldizsár Iván polgári személyek stb. Más­nap Budán elfogták Kiss Jánost, Bajcsy-Zsilinszky Endrét pedig búvóhelyén, a józsefvárosi Fü- vészkertben. A magyar ellenál­lási mozgalom teljes vezérkara még mielőtt cselekvőképességét kifejthette volna, árulás követ­keztében hurokra került. Tör­vénytelenül, de kereken két hét múlva ült össze a statáriális bí­róság, amely az alábbi ítéletet hozta: „A magyar királyi honvédve­zérkar főnőkének III. bírósaga, az 1944. december hó 6, 7. es li­án megtartott rogtónitéio tárgya­lás aiapjan hozott ítéletével nut- lenség bűntette miatt kötéllel végrenajtandó halalbüntetesre iteite Kiss János altábornagyot, Nagy Jenő ezredest, dr. Tartsay Vilmos nyugállományú vezérkari századost, Almasy Pál hadimú- szaki törzskari alezredest, Révay Kálmán nyugállományú huszar- századost es IVlakay Miklós pol­gári egyént. Nevezettek azt a bűncselek­ményt követték el, hogy folyó évi október és november havá­ban, az őrizetben levő Bajcsy- Z,sUin»zKy Endre országgyűlési képviselő és a szökésben levő lady Zoltán vezetése alatt álló Ellenállási (Felszabadítasi) Moz­galom és a Magyar Front néven szereplő szervezkedésben részt vettek, mely szerveszkedésneK célja a törvényes kormány és az államfő (Szálasi és kormánya, a szerzői eltávolítása, a harcoló magyar, hadsereg és a szövetsé­ges nemet haderők harci szelle­mének megtörése és gyengítése és hadászati intézkedések meg- akadályozasa mellett, az ellen­séges szovjetorosz haderő által esetleg megszállás alá kerülő területek erre a célra való elő­készítése volt.” A MARGIT KÖRÚTI FEGY- HÁZ UDVARÁN hat bitóía állt. Hat halálraítélt sápadtan várta sorsa beteljesedését. Kínosan tel­tek a percek, amíg a rogton- . ítélő bíróság kegyelmi bírósággá alakult, s a hat halálraítéltből háromnak, Almasy Pálnak, Ré­vay Kálmánnak és Makay Mik­lósnak megkegyelmezett. Kiss Jánost, Nagy Jenőt és Tartsay Vilmost a siralomházba vitték. Tragikus végük ismeretes. Tulajdonképpen ebben a pilla­natban „született másodszor” kedves barálom, Almásy Pál, je­lenleg nyugalmazott altábornagy. Vele ülök szemközt és hallgatom kemény, katonás pontossággal fogalmazott mondatait. A halál­raítélt vallomásaiból állítom ösz- sze magamnak arról a félelme­tes, embertelen, vak korról a ké­pet. Almásy Pál kinyitja előttem a statáriális bíróságok tárgyaló- termeinek ajtajait, a Margit kör­úti, sopronkőhidai fegyház ka­puit, látom az irgalmatlan bírás konok, egykedvű arcait, a bör­tönök sivár folyosóit, a cellákat. Látom azokat, akikért már csak egy halk fohász szállhat az ég felé és azokat, akik valami meg­magyarázhatatlan csoda követ­keztében még itt vannak közöt­tünk. Ó, magyar sors! Bajcsy-Zsilinszky Endre Sopron- kőnidán (egykorú rajz után) SOPRONKŐHIDA, 1944. DE­CEMBER 12. iviar előző nap, éj­féltájt útnak indították azt az auioDusz-karavant, amexy a Mar­git korúti fegyhaz rabjait Koni- aara szállította. A 25 oras utón Almásy Pál abban az autóbusz­ban zótykóiődótt, amelyben az „utolsó kuruc’, Bajcsy-zsiiinsz- ky Endre is utazott. A rabosnak Zsilinszky csak „Bandi bácsi” volt. Zsilinszky Endre ügyet el kellett választani a katonatisztek ügyétől. Mint képviselőt pilla­natnyilag védte mentelmi joga. De Almásy Pál szerint „tökéle­tesen tisztában volt sorsával, első perctől fogva tudta, hogy halál vár rá. Abszolút lelki nyu­galommal nézett sorsa elé.” Ama decemberi napon egymás mel­letti cellába kerültek. Gyakran találkozott vele a sétákon, sót beszélni is tudtak egymással. Az őrök elnézőek voltak, így köny­veket is cserélhettek, s Zsilinsz­ky sokat beszélt a magyar jövő­ről, s majdani kulturális éle­tünkről. Révay Kálmán, mint kitűnő rajzoló, börtöntársaival együtt Zsilinszky Endrét is meg­örökítette. Két őr van jelen a rajzon Zsilinszkyvel, mert az őrök is szerették hallgatni öt. Nyugodt és határozott volt, — írja róla Révay, — mint a fő- tárgyaláson. Szorongó szívvel féltettük valamennyien. Törtük a fejünket, hogyan kerülhetne el innen. De ő szökni nem akart”. A nemzeti felkelés vezérét elő­ször meg kellett fosztani men­telmi jogától, csak akkor lehe­tett az ítéletet végrehajtani raj­ta. A már Sopronban ülésező nyilas „csonka parlament” meg is fosztotta képviselői mandátu­mától és december 23-án, szom­baton, a börtön szomszédiágában levő iskolában meghozták a ha­lálos ítéletet.' Hevenyészve, kap­kodva. Még az éjszaka folyamán felhívták hozzá Bárdost Jenő börtönlelkészt, hogy készítse fel utolsó földi útjára. Bárdosi be­szélgetett vele, Zsilinszky úrva­csorát vett és átadta a lelkész­nek búcsúlevelét. Ekkor különös eset történt. A magyar törvények értelmében vasár- és ünnepnapokon nem le­hetett ítéletet végrehajtani. Bár­dosi ezt tudta és tiltakozott az ellen, hogy december 24-én, va­sárnap kivégezzék. De mert hét­fő, kedd is ünneo — karácsony — volt, úgy gondolta, hogy há­rom napot nyerhet. „Ki időt, életet nyer”, vélekedtek Zsi­linszky barátai. De a kivégzés sürgős volt. * DECEMBER 24-EN Almásy Pál kora reggel a börlönirodába sietett, — időközben börtönírnok lett —. A nyitott ajtóból látta, hogy Zsilinszky Endre egy őr kí­séretében fal felé fordulva áll. „Elszorult a szívem. Nem tudom megmondani, mit éreztem. De hirtelen kiszakadt belőlem a ki­áltás: Bandi bácsi! A megszólí­tásra szembefordult velem, s mielőtt az őr valamit is tehetett volna, kezet fogott velem. Ezt a pillanatot sohasem fogom elfe­lejteni. Ez volt az utolsó kézfo­gása. Nyolc óra lehetett, amikor kivégezték.” Ezt megelőzően Pataki Istvánt, Kreuz Róbertét és Pesti Barna­bást lőtték agyon. „Szomorú ka­rácsony volt, — emlékezik visz- sza Almásy Pál. —De az egész kőhidai tartózkodás mély nyo­mot hagyott lelkemben. Március elejéig legalább 15 embert vé­geztek ki. Sohasem lehetett tud­ni, ki a következő. Március 29- én, nagycsütörtökön elhagytuk Kőhidát. Innen már tudod az életemet”. * „Igen. — bólogattam. — Jú­nius 20-a után hazakerültetek. Rögvest ezredes lettél, majd ok­tóberben vezérőrnagy, s novem­berben altábornagy. És a kon­cepciós porok idején életfogytig- lanra ítéltek. De hogyan érlelő­dött benned az antifasizmus?” „1937-ben Berlinbe kerültem a katonai attasé mellé segédtiszt­nek, s mivel lengyel kapcsola­taim, barátaim voltak, amikor kitört a második világháború persona non grata lettem s el kellett hagynom a Birodalom fő­városát. Körülbelül akkor kez­dett érlelődni bennem az anti- íasizmus.” 1939-ben még nagyon kevesen láttak világosan! Rédey Pál „Hanem, hogy O szolgáljon” Lapzártakor szállításra készen állt dr. Káldy Zoltán püspök nép­szerű könyvének: Hanem, hogy ő szolgáljon, második kiadása. Klint ahogy annak idején erről lapunk hasábjain is beszámoltunk, a könyv első kiadása három hónap alatt elfogyott. A mai igehirdetés és a diakóniai teológia iránti érdeklődés felkeltésében és népszerű­sítésében kiváló szolgálatot végzett mű újra megjelentetése bizo­nyara sokak megelégedésével találkozik. Ezért nyomatékosan is felhívjuk arra lelkészeink és gyülekezetemig tagjai figyelmet. A könyv ára 140,— Ft. — Megrendelhető a Sajtóosztályon (1088 Bu­dapest, Puskin u. 12.), ületve a lelkész: hivatalokban és gyülekezeti iratterjesztésekben, i i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom