Evangélikus Élet, 1979 (44. évfolyam, 1-52. szám)
1979-06-24 / 25. szám
Az énekeskönyv-sserkesztők műhelyéből * * LELKESZAVATAS ES IKTATÁS . Z>o//am •' f/oes tiny i2o kiál^ <rz ej&g Fel,-fel, uj - jongj,Isién hé-pe. Kezdj örvendező ének-les- be, .íMert o te- ged nem {elejt el, sznlgá-lcitra pásztort rendel,-4Nagy ri'gan áldjad az. ti- rat t ..' t| —I-, [■_' f ß _ i—n * Walle-ló-ja! Su'-vunkvi^qd ás hálát ad, Ment jó az Úr és hu marad.. Ki elhívtad kegyelemmel, Te fogd kezét erős kezeddel, És áraszd rá Szentlelkedet. A jó útra bátran lépjen. A tűz lelkében lánggal égjen, Hadd gyújtsa fel a szíveket. Szeresd, hogy szeressen, Vezesd, hogy vezessen. Meg ne álljon. Éljen veled Szent életet, És híven szolgáljon neked. Mit rábíztál, szent igédet, Hadd hallja mindig tisztán néped: A kürtzengés biztos legyen. Hozzád hívjon minden embert, Ki megfáradt és bűnnel terhelt. A jóhír zengjen szüntelen Hű eszközöd Mind kicsik és nagyok között. A bűnt ne kímélje. A bűnöst szeresse Így lehessen Hozzád kötött Ha majd eljön szent országod, S a mennyek kapuját kitárod, Hadd álijon ö is ott velünk. Lássa majd, amit elvégzett, És neked adjon dicsőséget, Mert minden jót te adsz nekünk. Ha végig hű maradt, Adj néki jutalmat Kegyelemből Zengjen velünk Üj énekünk Tenéked örök Istenünk. Dóka Zoltán Idős lelkészeink és a Lapunkban nem egyszer tettünk említést arról, hogy a ma még szolgálatban álló lelkészek közül többen igen magas korúak. Ez a kérdés nem speciálisan egyházi probléma, hiszen köztudott, hogy hazánk népességének korösszetétele is eltolódott az idősek „javára”. A magas életkor viszont önkéntelenül is felvetette a nyugdíjakkal kapcsolatos kérdéseket. Mert nem mellékes kérdés, hogy az élet alkonyán milyen anyagi biztonsággal él valaki. Egyházunknak — s ez is köztudott — egyik legnagyobb gondja éppen a lelkészek nyugdíja volt. Sok mindent megoldottunk már az elmúlt harminc esztendőben — de mi tagadás — ez a kérdés csak egy esztendeje került nyugvópontra. Igaz, egy eseményt esztendős évfordulóján még nem szokás értékelni és méltatni, de egyházi közgondolkodásunk ösz- szefüggésében úgy érezzük említést kell tennünk egyházunk nagy nyilvánossága előtt is erről az örvendetes eseményről. Lapunk munkatársa felkereste dr. Karner Ágoston országos főtitkárt, aki egyben egyházunk Myugdíjosztályának a vezetője is, hogy néhány közérdeklődésre számot tartó kérdést tegyen fel. — Tulajdonképpen mi volt a helyzet a rendezés előtt? Egyházunkban az egységes nyugdíjrendszer volt érvényben. Ez azt jelentette, hogy szolgálati helytől, illetménytől függetlenül minden nyugállományba vonuló lelkész egyforma összegű nyűg- ellátmányt kapott. Ennek fedezetéül egyrészt a gyülekezetek járuléka, másrészt a lelkészek ugyancsak egyenlő összegben befizetett ún. személyi járuléka szolgált. — Milyen összegű volt ez a nyugdíj7 Akkor sem hallgattuk el,' hogy igen alacsony volt az az összeg, amit idős szolgatársaink nyugdíjként kézhez haphattak. Bár a nyugellátmányokat mi is emeltük, illetve „emelgettük” az elmúlt esztendőkben, mégis az elUjpestiek Nyíregyházán Régi kedves tervét valósította meg az újpesti gyülekezet 16 tagja, amikor egy ragyogó májusi reggel vonatra szálltak, hogy a Nyíregyházi szeretetotthonokat felkeressék. Az évek óta folyamatosan tartó otthonlátogatások 10 éves tervébe illeszkedő látogatás azonban nem kis vállalkozás volt, hiszen a több, mint félezer kilométeres, közel 7 órás utazás, valamint a személyenként vállalt jelentős kiadás többüknél egyéb másról való lemondást is jelentett. De a testvéri szeretet melegét nem lehetet pénzértékben sem mérni, sem megfizetni! Könyvszemle Beremendi Géza: Legendárium — Valahol hallottam már ezt a nevet — tűnődött sok tévénéző, amikor tavasszal egy késői adásban az Imre című filmet látta. ILLIK EZ A TŰNŐDÉS AZ ÍRÓ NEVE HALLATÁN. Bereményi Géza nincs reflektorfényben, nem dörömböl a halhatatlanság kapuján. Nem követelte korábban sem a „fiatal író” jogán az érvényesülést, és messze van még a „nagy öregek” biztos glóriájától. Játékos jókedvvel írja tárcáit, novelláit. A fiatalok inkább dalszövegeit ismerik. Legendárium ci mű rendhagyó családregényéből (Magvető Könyvkiadó. 1978) az Imre tévéfilm forgatókönyvét is megírta. Az irodalom minden műfajában otthonosan mozog. Nem tél a bizarr beállításoktól, nem utánozza a nagyokat, nem gyújt tűzijátékokat, kerüli a drámai helyzeteket. Mégis sokszor meghökkentően megfricskázza az olvasót. aki ezért mégsem bosszankodik. Miért bosszankodnánk? Minket ír meg, és nincs izgalmasabb téma előttünk, mint a magunk élete. A hétköznapok embere úgy tudja, hogy nem különösebben érdekes, ami vele napról napra történik. Ő csak egy csepp az élők nagy folyamában, és néhányszor! ritka alkalom volt, hogy a felszínre került, a fénybe. De egyébként? Életünk egyhar- madát átalusszuk. több mint egv- harmadát munkával töltjük, vagy a munka ürügyén álfontoskod- ,uk. Az utolsó harmadra pedis a hozzátartozók és barátok tartanak igényt, esetleg megtartjuk önmagunknak. Itt van Bereményi Gézának olyan mondanivalója, ami lapunk hasábjaira kívánkozik. EBBEN A CSALÁDREGÉNYBEN AZOKAT A KÉRDÉSEKET FESZEGETI, amelyek nem a munka frontján adódnak, hanem a családi kötelékben Mivel nekünk is drága a családi, testvéri kötelék, szívből örülünk minden vallomásnak, amely egy irányban segíti a családot. De őszintén, valósan! Itt a buktató a családregényekben. Vagy cukormázzal öntötték le egy család regénykrónikáját, vagy vitriollal. Pozitív és negatív figurák tömegében, csapás és szerencse körülményei között, szánták-marták a családtagokat. Ha a főhős a család büszkesége volt, a többieknek csak statisztaszerep jutott. Visszasírják sokan Cromint, aki egy család édes-búsra formált históriáját újból megkönnyeznék. Fiataljaink megmo- solygják a nagy Dickenst. aki az igazság és szeretet diadalának vonalába állította a családi drámák kibontakoztatását. Jókai is fekete-fehéren írt, Balzac pedig a kor hősi-érzelmes igényét szolgálta ki. Hol van Bereményi ettől? Nem nagyobb náluk, de itt van. Fekete-fehér jellemzések helyett, cukormáz és vitriol nélkül. Mikszáth kesernyés anekdo- tázásai nélkül, leírja a családot néhány hónap eseményében — másfél évszázadot átfogva. AHOGY AZ „IMRE” TELEVÍZIÓS FILMBEN SOKAN LÁTTÁK ennek a regénynek cselekményes részeit — az író előállítja a 48-as ükapát és a huszonegyedik századból az ükunokát. Más családtagokkal együtt ők is elmondják monológjukat a töb- biekröl és önmagukról. Nem mindig könnyű követni a krónikát, de hozzászokik az olvasó, hogy fejezetenként félszáz. száz. évet ugrik előre vagy vissza. A család a mi hetvenes éveinkben mutatja meg vissza-el őre önmagát. Egy temetési illendő felvonuláson. majd a húszszemélyes családi fényképtablón, amelyen egy kiterjedt lombozatú. tiszteletre méltó nagy tölgyfára emlékeztetnek. Ezt a tablót bontja ízekre az író. Kiderül, hogy a kirakat-alkalmakon kívül szinte semmi sem köti már őket össze. Zilált kis látszatközösség marad vissza. Az író megszólaltatja az Apa Apiát, a Leánygyermeket, a Középső Fiút, a Legidősebb Fiút, az Ükapát, és mindenki elmondja a családról, önmagáról azt, amit átélt. AMI A TÖBBLET EBBEN A MONOLÓGFÜZÉRBEN az. hogy majdnem induiatmentesen szól mindenki. Abban egyetértenek, hogy a családi becsület látszata az első. meg kell őrizni a kirakat egyöntetűségét. De a széthullás már magánügy. Azt falakon belül. csendes megvetéssel egymás iránt tudomásul kell venni. Az Apa Apja haldoklása — még a formabontó bemutatásban is — megdöbbentő. A látszatra mindig ügyelő „vas-öreg” öntudata utolsó napjaiban megvallja, hogy Imre nevű négyéves meghalt fiacskája meglátogatja éjszakákon. Aki haldokolva végre túljut a pózokon, az akarnoksá- gon, már könnyen elejti élő hozzátartozóit, akikhez igazában nem tűzte mély érzelmi kapcsolat, és reménykedve odamenekül a régi tiszta élményhez, az egykori szeretett kisgyermekhez. A regénybeli Legendárium hazug díszes lapjai méltó helyre kerülnek, az enyészetbe, a kukába. Ám megmarad legfontosabbnak az egész mutatás életbő! az érdek nélküli, őszinte, tiszta szeretetnek néhány élménye, amihez könnyes örömmel szabad visszamenekülnünk. BEREMÉNYI CSAK TÜKRÖT AD. Azt se elénk, csak mellénk. S ha bele merünk oldalt nézni — a nem keresztyén irányú regény lapjain át —. érezzük, hogy amíg időnk van. gyorsan megkell keresnünk a mi kis „imréinket”, akiket még életünkben szerethetünk. H. Németh István Fokozott elkötelező indítást adott a gyülekezetnek Káldy Zoltán püspök-elnök által 1978 decemberében meghirdetett 31 pont, amely a testvéri együttérzés és találkozások jelentőségére is ismételten felhívta a figyelmet. A hosszú út alatti családias együttlét, kedves beszélgetések után Nyíregyházára érve, már a pályaudvaron várta a vendégeket a gyülekezet és az otthon képviseletében két lelkészük és az otthonvezető lelkészné. A délelőtt maradék része az Élim gyermekotthoné volt, amely a látogatók egyértelmű érzése szerint a nyugálom, a beteg gyermekek biztonságának, a rendnek és tisztaságnak mintája: biztos oázis! Szívet markoló az apró és nagyobb betegek látása, de ennél sokkal megragadóbb az az áldozatos szeretet, amellyel a gondozók őket ellátják. A rendszeres nevelés sok olyan megkapó eredményt ér el, mint például az eltérő képességű gondozottak egymásra vigyázó, szinte egymást „kiegészítő” kölcsönös szolgálata. Természetesen egy ilyen látogatás jelentős esemény a gyerekek életében: ennek megfelelően gyakran maguktól mutatták be teljesítményeiket. J'ó idő lévén a játszókertjükben foglalatoskodtak, már akik erre képesek voltak; így a minden szükséges játszótéri berendezéssel szépen felszerelt kertjükben a kirakott gumikerekeken ugrándoztak, tornaszereken, hintákon mutatták önfeledten tudásukat. A fehér asztal melletti beszélgetést felváltotta a gyerekek kórusának éneke, majd egyik lányka kedves szavalata (fél évig tanulta a gondozójával a 10 versszakos, 40 soros verset, amelyet kiváló hangsúlyozással, tisztán, értelmesen mondott el!). A vendégek apró ajándékokkal és testvéri köszönő szavakkal búcsúztak az otthontól, a vezetőtől, az önmagukat adó. önfeláldozó gondozóktól, és a gyerekektől: magukkal vitték a sugárzó szeretet és szolgálat bizonyságait. A további program az öregotthonban tett látogatás, ottani szerető vendéglátás, majd a templom megtekintése volt. A vendégek az új énekeskönyvünkbe tervezett énekbemutató eiének- lésével és kis áhítattal köszönték meg a szíves látást, és itt is letették szerény ajándékaikat, valamint adományaikat. Mindannyian azt érezték, szerettek volna valamit „magukkal” hozni az otthonokba, de önmaguknak be kellett vallani, hogy mennyivel többet „vittek” magukkal a meglátott és megtapasztalt szolgálat- szeretetből! Köszönet a nyíregyházi otthonok vezetőinek, dolgozóinak, hogy új meglátásokra indították gyülekezetünk tagjait személyes példájukkal, hűségükkel, hitükkel. Ö. I. múlt esztendő júliusáig egy lelkészt nyugdíj összege alig érte el a havi 1700,— Forintot. Ebből adódhat a következő kérdés, amelyet azonnal meg is válaszolok, hogy ti. miért nem emeltük ezt az igen alacsony összeget. A válasz egyben egyszerű és tényszerű: csak annyit tudtunk nyugdíjként kifizetni, amennyi a Nyugdíjosztály pénztárába befolyt. Egy víztelen kútból még a szomjazó sem tud vizet meríteni. — Mégis, hogyan sikerült nyugdíjasaink ügyét megoldani? Saját erőnkből nem tudtuk volna. Ez már korábban is világos volt azok előtt az egyházi vezetők előtt, akik ezt a kérdést állandóan napirenden tartották. Tudtuk, hogy csak akkkor tudunk a nyugdíjasok helyzetén gyökeresen változtatni, ha államunk erre anyagi fedezetet nyújt. Ezért fordult az Országos Egyház Elnöksége az Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül államunkhoz segítségért, amely kérésnek a megértése kapcsán, 1978. július 1-től államunk az Állami Nyugdíjfolyósító Igazgatóságon keresztül olyan segélyt nyújt egyházunk Nyugdíjosztályának, amely lehetővé tette a nyugdíjak (sajátjogú és özvegyi ellátmányokat, árvaellátást stb.) rendezését. — Immár egy esztendeje így funkcionál Nyugdíjosztályunk anyagi vonatkozásban. Hogyan fogadták ezt a rendezést a lelkészeink? Mondanom sem kell. igen nagy örömmel és köszönettel. Hiszen az anyagi támogatás tulajdonképpen két nagy kérdésünket is megoldotta. Egyrész lehetőségünk nyílt arra, hogy az 1978. július 1-e előtti nyugdíjasaink nyugel- látmányát is egységesen, havi 700,— forinttal felemelhessük. Ez is igen nagy eredmény. Ma mar elmondhatjuk, hogy ún. régi nyugdíjas lelkészeink, akik természetszerűen ma is egységes nyugdíjban részesülnek, de ösz- szegszerűségükben már megközelítik a többi nyugdíjasok átlag- nyugdíját. A nyugdíjkor előtt levő lelkészek államunk és egyházi vezetőségünk iránti egyértelmű köszönettel fogadták a nyugdíjrendszert, s ezt a köszönetü- ket többféleképpen és módon ki is fejezték. — Befejezésképpen az utolsó kérdésünk: hogyan funkcionál ma a nyuqdíjosztályunk? A nyugdíjak rendezésével nem változott a Nyugdíjosztályunk „profilja”. Ma is lelkészi karunk minden nyugdíjjal kapcsolatos kérdését, problémáját egészen a nyugdíjak megállapításáig Nyug- díjosztályunk végzi. így ez a kérdés nem került ki a rendezéssel egyházunk kezeléséből. Az elmúlt esztendő tapasztalata alapján elmondhatom. hogy az új nyugdíj- rendszer, amely a lelkészi illetményeket tekinti alapnak, mind a nyugdijak megállapításánál, mind pedig a progresszív személyi járulék fizetésénél mind ez ideig problémamentes volt. Ugyanakkor azt szeretném hangsúlyossá tenni, hogy bár még ma is több idős lelkészünk végez gyülekezeti szolgálatot, a nyugdíjba vonulási „kedv” nem növekedett az elmúlt esztendőben. Évente ugyanis 15 idős lelkész- testvérünk nyugdíjba kerülésével számolunk. Ez a szám nem any- nyira a Nugdíjosztálv összefüggésében érdekes, inkább az ige- szolgálat folyamatosságának a biztosítása szempontjából, hogy egyetlen gyülekezet se maradjon igehirdető nélkül. Ma már a havonta kifizetett nyugdijak összegének fi0 százalékát államunk biztosítja a SZOT Társadalom biztosítási Főigazqató- ságon keresztül a Nyugdíjosztályunknak. Ezért igen hálásaknak kell lennünk államunknak, hogy ebben az égető kérdésben is segítségünkre volt. Ugyanakkor jóleső érzéssel mondhatom, hogy gyülekezeteink és lelkészeink is — a korábbi esztendőkhöz viszonyítva — a nyuqdíjosztályi járulékokat időben és pontosan befizetik. —a — 8 i I
