Evangélikus Élet, 1979 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1979-01-14 / 2. szám

1. Péter 4,7—11

JANUÁR 14., VASÁRNAP

Mindennek a vége pedig már közel van” (1 Péter 4,7/a).

Jóéi 3,1—5 Lukács 12,35—40

Az Ószövetség arról is bizonyságot tesz, hogy Izráel népe nagy messiásváradalomban élt, „évezredes ádvent”-ben. Az Újszövetség népe, az egyház Jézus Krisztus kijelentésében és a váltság művében megkapta Isten üdvözítő ismeretének kegyelmi ajándékát. Még két váradalom beteljesedése van hátra: a keresztyének egységének megvalósulása és „mindennek a vége”.

Az egység vonatkozásában nem lehetnek hamis váradalmaink. Hisszük és valljuk, hogy Jézus Krisztusnak mindig is egyetlen egyháza volt és lesz. A földi egyház kezdettől fogva a nemzeti, felekezeti és gyülekezeti rnegosz- tottságban élt. Helytelen cél lenne ezt a megosztottságot szervezeti egységbe erőltetni. Dogmatikai formulák sem tudják eltörölni a különbségeket. Erre nincs is szükség, mert hitünk szerint az egyház egysége Krisztusban valóság és a Szentlélek műve. Az Őbenne • gyökerező és valóságos egységet mi a magunk „felekezeti nyelvén” valljuk meg és a jó cselekedetek gyümölcseiben tesszük láthatóvá.

ADJUNK HÁLÁT azért, hogy Isten Jézus Krisztusban ma is kijelenti magát, a Szentírásban megismerhető, az Ö ismerete elveszi szívünkből a félelmet és a szorongást a vég gondolatára.

VALLJUK MEG bűnbánattal, hogy sokszor hamis elképzelésünk volt az egyház egységéről; gyakran csak a különbségeket tartottuk szem előtt, nem pedig azt a boldogító tényt, hogy Krisztusban már egységre jutottunk.

KÖNYÖRÖGJÜNK újjáteremtő Szentlélekért, aki képessé tesz erőink teljes feláldozására; az Egyházak Világtanácsáért, hogy ébressze továbbra is a világke- resztyénség lelkiismeretét és buzdítson együttérző cselekedetekre a világ sok részén megalázott, jogfosztott embermilliókért.

JANUÁR 15, HÉTFŐ

„Legyetek tehát bölcsek és józanok, hogy imádkozhassatok” (1 Péter 4,7/b).

Habakuk 2,1—4 Efezus 5,14—18

A Biblia tanúsága szerint bölcs ember az, akinek szívében van Isten ismerete és félelme, aki mindent „az örökkévalóság szempontjából” tud nézni. Az emberi gondolkodást annyiszor megkísértő túlzásokkal szemben az értelmes hit helyes arányban látja a világot és az embert. A rész szerint való ismeret elégséges arra, hogy ne legyen a keresztyén ember ingadozó nádszál, vagy a pillanatnyi lelkesedés és álmodozás léghajóján a valóság felett lebegő teremtmény. A bölcs ember a „keskeny úton” jár felelősen és örvendezve. Életében Isten, a Jézus Krisztus Atyja az Öt megillető első helyen van, ezért képes azután maga körül mindent a helyére tenni.

Péter apostol attól, akinek életében felragyogott a Krisztus, józanságot vár. Ez nem jelent rideg, barátságtalan tartózkodást másokkal szemben, hánem derűs, megváltott komolyságot. Mások gondját-baját komolyan vevő el- kötelezést lát Péter abban, hogy Isten is komolyan vette a veszendő embert és Szabadítót küldött hozzá a Földre. A testet öltés útján Üdvözítőt küldött a világnak, hogy a szoros kapun, a hit és ön- megtagadás józan kapuján mi is visszatérhessünk Őhozzá.

ADJUNK HÁLÁT Isten megismerésének ajándékáért, az imádság szolgálatának megbízatásáért; a bölcs és józan életvitelért, amelyre Krisztus követésében jutunk el.

VALLJUK MEG bűnbánattal, hogy nem mindig tudunk kérni, gyakran hiábavalóságokra pazaroljuk az imádkozás szent alkalmát.

KÖNYÖRÖGJÜNK a keresztyén egyházakért, hogy tudják feltárni a mennyei Atya előtt a mai ember földi és mennyei szükségeit; a világvallásokért, hogy

Szolgaija tok egy s:: isnak. isten dicsőségére

Egyetemes imahét, január 14—20.

mindennap éreznénk is, hogy Nélküle nem megy. A szolga öröme: eszköz az Alkotó kezében. Ö vigye jó céljához minden munkánkat!

ADJUNK HÁLÁT Istennek na.

ponta megtapasztalt erejéért; az igehirdetés, az evangélizáció alkalmaiért; a szolgálatban való növekedésért.

ablakukon kitekintve, meglássák a szenvedő embert és tudjanak közösséget vállalni vele.

JANUÁR 16., KEDD

„Mindenekelőtt az egymás iránti szeretet legyen kitartó bennetek, mert a szeretet sok bűnt elfedez” (1 Péter 4,8).

3 Mózes 19,18/b János 15,12—17

Péter az egymás iránti kitartó, folyamatos szeretetve szólítja fel olvasóit. Ennek a szeretetnek „megfeszítettnek” kell lennie, állóképesnek, terhelhetőnek. A versenyfutó a rajt után minden izmának teljes igénybevételével képes jó eredménnyel célba jutni. A keresztyén szeretet tehát nem romantikus érzelem, nem is egyszerűen szimpátia, hanem minden lelki és szellemi erőnk, rajtra kész állapota. A keresztyén, azaz Krisztusból táplálkozó szeretet többlete: a szeretetlen vagy szeretni nem képes embert is elhordozzuk általa. A „megfeszített szeretet” nem emberi termék, egyedül imádságban nyerhető el a Meg- feszített-től.

Az ilyen szeretet sok bűnt elfedez. Mózes által Isten arra tanította Izráelt, hogy a felebaráti szeretet még a bosszú indulatát is megfékezi. Hisszük, hogy az Atya Krisztus érdeméért eltörli fékezhetetlen bűneink adósságát, s minket már ez életben megigazít. így készít fel minket arra, hogy miután sok bűnünk megbocsáttatott, mi is, megbocsássunk másoknak. Támaszul és buzdításul a feloldozás nagy erőt igénylő tettéhez az Igében olvassuk, hogy a megaláztatás és elhagyatottság mélypontján, a kereszten Jézus így fohászkodott: „Atyám, bocsáss meg nékik!” Naponkénti segítség a Miatyánkban elmondott kérés: „Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőnek.”

Reformátori megfogalmazásban ma is érvényes, hogy egyedül a szeretet a gyógyszere ennek: emberek, akik kölcsönösen minden kis hibát bűnül rónak fel egymásnak, szeretet által szabadulnak ki az ördögi körből, s kölcsönösen sokat tudnak elnézni egymásnak. Ez a szeretet nemcsak a testvér, a gyülekezeti tag, hanem a felebarát, a más felfogású „útitárs” számára is tartogat bocsánatot. Tudjuk, hogy Isten lényege a szeretet, ami képessé tette arra, hogy fúl-lépjen önmagán,, íci-lép- jen örökkévalóságából, Fiában testet öltsön, a belépjen a múlandó életbe. Isten szeretete által mi is Jd-léphetünk önmagunkból, odafordulhatunk a másik emberhez, a sorsában, gondjában, küzdelmében való őszinte részvétel krisztusi indulatával. Ez a szeretet szül újjá embereket, formál egészen mássá, áldozatos életűvé, akik nem nézik a maguk hasznát, hanem a másokét is.

ADJUNK HÁLÁT a kitartó, „megfeszített” szeretetért, amelyre Isten irgalmas szeretete által, Krisztusban jutunk el; Isten ember- és világszeretetéért, ami bennünket is kivon az önszeretet terméketlen bűvköréből.

VALLJUK MEG bűnbánattal, hogy gyakran még a szomszédunk, a testvérünk sem fér el szűkös szeretettünkben;, sokszor csak azokat tudjuk szeratni, akik kiérdemlik valamivel, az érdemtelenekről gyakran elfelejtkezünk.

KÖNYÖRÖGJÜNK a kicsinyekért, a gyermekek éjve alkalmából is; a család, az iskola táplálja őket az emberség alapvető elemével, a védő, befogadó, megbocsátó szeretettel; egyházi szeretet- intézményekért, ahol Isten szere- tetének oltalmában életük utolsó idején vagy „örök nyomorúságban” emberek menedéket találnak.

JANUÁR 17., SZERDA

„Legyetek egymással vendég- szeretők, zúgolódás nélkül” (1 Péter 4,9).

1 Mózes 18,1—15 Lukács 10,38—42

A keresztyén ember úgy él a jelenvaló világban, mint Krisztus megváltott és megszentelt gyermeke. A megváltás öröme áthatja egész életét, minden kapcsolatát. Pétert a közeli vég sem indította arra, hogy nemet mondjon a kí- vülvalókra és .csak a saját, egyéni üdvösségével törődjön. A Krisztus-követés minden addigi vallás- és világképnél teljesebb „minőségi sajátságát” abban fedezte fel és gyakorolta, hogy felelőssé tette őt Ura mindenkiért, akivel találkozott. A keresztyén ember küldetését látta abban, hogy magát elveszítheti mások építésére. Az irány számába nem a kolostori félrevonultság vagy az elefántcsonttorony emberek feletti gőgje volt. hanem a világ szíve, a való élet döntéseket és hitvallást sürgető küzdelme. A keresztyén ember tiszte ma is az, hogy minden helyzetben felismerje az alkalom követelményét, és annak igyekezzen az ige zsinórmértéke szerint megfelelni.

Az ősegyház élete vendégszeretet nélkül elképzelhetetlen. A vándorprédikátorok a testvérek otthonában szálltak meg. Isten ügyének terjesztésére kicsiny hajlékokat is felhasznált. Isten ma is kirendeli a kitárt ajtókat, a befogadókat, hogy az evangélium terjedjen a világon. — Magának a keresztyén gyülekezetnek is szüksége volt a vendégszeretetre. Az első két században nem voltak még templomok. Az istentisztelet szállásadói a megtért testvérek voltak. így sokan nemcsak a küldötteket fogadták be, hanem magát az Űr Krisztust (Mt 25,35—43). Ma sincs annál kedvesebb üdvözlése az idegennek, mint megosztani vele otthonunkat, kenyerünket. s azt. ami nálunk „otthon van”: a Bibliát, szeretetett a békesség gyógyító hatalmát, az élő Krisztus ismeretét. Isten előtt senki sem idegen, mi se zárjuk be senki előtt a „mi világunk^’: gyülekezetünk, teológiánk, dogmatikánk ajtaját. Ne csak vendéglátók legyünk, hanem gyakoroljuk a vendégszeretetet, ami alkalmas eszköz lehet Urunk parancsának teljesítésében. Tegyetek tanítványokká minden népeket!

ADJUNK HÁLÁT azért, mert nemcsak Istennek vannak elvárásai velünk szemben, hanem a világnak, a felebarátnak is; a másokkal megosztható otthonért, békességért, szeretetért, ami Krisztus ajándéka bennünk. •

VALLJUK MEG bűnbánattal, hogy sokszor bizonytalanok vagyunk, bátortalanok, hogy elmondjuk a körülöttünk levőknek Isten jó híreit; gyakran zárva tartjuk az ajtókat a kívülállók előtt, mintha miénk lenne csak az üdvösség.

KÖNYÖRÖGJÜNK a Keresztyén Békekonferenciáért, hogy világméretekben munkálhassa a népek közötti megbékülést. a világ és az emberiség emberibb holnapját; felelős politikusokért, akiknek őszinte célja a béke és a jövendő megmentése.

JANUÁR 18., CSÜTÖRTÖK

„Ki milyen lelki ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai” (1 Péter 4,10).

Jeremiás 31,10—14 János 13,1—17

Isten a kegyelmi ajándékok sokféleségét bízta a megigazított emberre. Gyönyörködik abban, ha minden javunkkal és eszközünkkel felebarátunk hasznára élünk. Reformátori tanítás, hogy aki jól sáfárkodik, az gyakorolja magát az ön-szeretet levetkezésé- ben, elhagyásában. Ma is fenyegető, nagy kísértése az embernek, hogy a különféle képességek és jóravaló lehetőségek a rossz sáfárok kezében a fékevesztett ön- szeretethez, a megosztáshoz elkülönüléshez, testvérkéién ítélgetés- hez szolgálnak alkalmuk Ma pedig minden rendelkezésre álló eszközzel az ember védelmére kell összefognia a keresztyénség- nek, hiszen a jövendőben a „túlélésnek nincs alternatívája”. A rossz sáfár-ok ma világkatasztrófát idézhetnek elő.

Az antik gondolkodás szerint a sáfár felelős volt mindenért, amit Ura rábízott. Isten megbízottai - ként felelősek vagyunk a teremtményért, s annak holnapjáért. — A sáfár megbízójának érdekeit képviselte, szempontjait érvényesítette távollétében. Ma nekünk kell képviselni Urunk életmentő etikumát a halálerőkkel való küzdelemben. — A sáfár tudta, hogy mindazért, amit tett vagy elmulasztott, Urának felelős. Isten bennünket is számadásra hív, még ma, igéje által: mit tettél az emberibb élet, a humánum győzelméért?

A jó sáfár tudja, hogy minden csak ideiglenesen az övé. Ezért nem tékozol, de nem is szűkmar- kúskodik. A szükség mértéke szerint ad. A mai sáfárok, elfáradó örök adakozók számára a nagy evangélium: minden Jézus Krisztus tulajdona, maga a sáfár is. Igyekezzünk hűséggel és jól élni a kapott ajándékokkal: Isten dicsőségére, az ember javára, az anyaszentegyház épülésére — sokakat, sokféle módon gazdagítván.

ADJUNk HÁLÁT Isten adakozó jókedvéért, az életünkbe lehelyezett sok kegyelmi ajándékért; a megbízatásért, hogy Urunk tulajdonával gazdálkodhatunk mások életének építésére.

VALLJUK MEG bűnbánattal, hogy nem vettük észre néha a világ nagy krízisét, vonakodtunk a harcban részt venni a másként gondolkodók oldalán, szűkmar- kúskodtunk Urunk sokféle ajándékával.

KÖNYÖRÖGJÜNK az Egyesült Nemzetek világszolgálatáért, a világ békéjének sáfáraiért, a fel- sőbbségért a nemzetek élén, hogy őrizzék a rájuk bízottakat és igazgassák lépteinket a békesség ösvényére.

JANUÁR 19., PÉNTEK

„Ha valaki prédikál, úgy mondja szavait, mint Isten igéit, ha valaki szolgál, úgy szolgáljon, mint aki azt az Istentől kapott erővel végzi” (1 Péter 4,11/a). Ézsaíás 6,1—8 Lukács 22,24—27

Bizonyságtételünk két formája: a szó és a tett. E kettőnek egységben kell lennie, egyik táplálja a másikat vagy visszahat ösztönzőleg. Az igehirdetö: Isten igéjének sáfára, üzenetet közvetít, nem a magáét mondja. Feladatát nem önhatalmúlag, magánvállalkozásként végzi, hanem Isten kikerülhetetlen elhívása és megbízása alapján. Nem magáért emel szót, hanem mindig másokért. Türelemmel végzi munkáját, nem vár gyors sikert, mert eleve tudja, hogy más a vető és más az arató. Egészséges' tanítást beszél, hogy a mendemondákhoz, mítoszokhoz tévedetteket visszavezesse az igazság beszédéhez. Alázatosan és mégis határozottan végzi prédi-, kálását, mert tisztában van azzal, hogy az emberi beszéd törékeny cserépedényében maga Isten szól a világhoz. A mai prédikátor küldetésének világtávlata van: a teljes evangéliumot, minden embernek, az egész világon hirdetheti. Ez adja munkájának a méltóságot és a terhet is.

Az igehirdető bizonyságtételének mélysége és magassága: a másik emberért élő Ember — Jézus Krisztus. Életének és váltság- halálának középpontjában ez a cél tündököl: Isten és ember halálig menő szolgálata. Az Isten erejére támaszkodva tudta maradéktalanul beteljesíteni megbízatását. A szolgálatban mi is erre a végtelen erőre, Isten energiájára támaszkodhatunk. Bárcsak

VALLJUK MEG bűnbánattal, hogy sok mindenre vállalkoztunk a magunk erejének tudatában; nem láttuk mindig küldetésünk világtávlatát.

KÖNYÖRÖGJÜNK az evangélizáció és az igehirdetés áldásaiért egyházainkban; az Ökumenikus Tanács tagegyházaiért, hogy bizonyságtételükben felragyogjon új fénnyel a másik emberért élő Ember; a Biblia terjesztéséért és minél szélesebb körben való ismeretéért.

JANUÁR 20., SZOMBAT

..Mindenkor az Isten dicsőíttes- sék Jézus Krisztus által, akié a dicsőség és a hatalom örökkön- örökké. Ámen.” (1 Péter. 4,11/b). Zsoltár 145 János 17,1—8

Az egyetemes imahétnek nem lehet más célja, mint Isten dicsőítése azokban a felekezetekben, hazánkban és határainkon kívül, ahol egy héten keresztül hallgattuk a megmentés és a megtartás örömhírét. Jézus életének egyetlen főtémája: Isten dicsőíttessék meg általa. Ezért utasította el magától a világuralom kísértését, ezért hajóit le a kárhozott világba, megmosni tanítványai lábát, ezért vonult félre az emberek csodálata elől. Jézus egész élete egyetlen megszakítás nélküli Isten-dicsőítés, az önmegüresítés, a szolgai forma felvételének, az alászállásnak fenséges himnusza. Az Öt követő egyház szolgálata is csak a Tőle adott példa hűséges követése által lehet Isten dicsőségének szerény szolgálata. Régi, mélységesen megrendítő teológiai igazság: az élő ember Isten dicsősége. Ettől a „felmagasztalástól’* csak a rendíthetetlen helytállás irányába lehet menni. Megváltott életünk önkéntes, sőt önkéntelen következménye legyen Isten dicsőségének szolgálata.

Az egyházak akkor viszik szét a világba hitelesen az örök élet és a megtartás örömhírét, ha nem magukat akarják azzal megtartani, hanem minden módon a szeretet hatalmának, uralmának, a béke „nemzetközi megvalósításának” ügyét szolgálják. Mindez ingyen kegyelemből, hit által. Jézus érdeméért lehetséges. Ö a garancia arra, hogy a magunk sokszor tökéletlen módján is szerezhessen dicsőséget magának az Isten, mindeneknek Atyja. Krisztus kezessége révén lehetséges, hogy „úton vagyunk a másik ember teljesebb megismerése és elfogadása” irányába. Az a küldetésünk, hogy hitből fakadó tettekkel tápláljuk a mai emberiség nemegyszer „reménytelennek tűnő reménységét”. Ez az alkotó, jövőt mentő, szent eltökéltség Isten ajándéka a számunkra, aki úgy könyörült meg rajtunk, hogy egyszülött Fiát küldte erre a világra, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen. Ezért a szabadításért egyedül övé legyen a dicsőség, nemzedékről nemzedékre. És még ma kezdjünk el szolgálni egymásnak — Isten dicsőségére.

ADJUNK HÁLÁT az imahéten nyert áldásokért, az új világ erőiért, amelyek már tevékenyen működnek a megigazított emberek életében és rajtuk keresztül a világban.

VALLJUK MEG bűnbánattal, hogy elfeledkeztünk Isten dicsőségének szolgálatáról; kis győzelmek helyett nagy csodákat vártunk az ember sorsának megváltoztatására.

KÖNYÖRÖGJÜNK Szentlélekért, hogy az emberi válságokban minél többen megtapasztalják a váltság örömét; világi szervezetekért, amelyeknek célja az emberiség békés jövendőjének biztosítása; szolgákért, akiket Urunk ki- küld az Ö aratásába; a világ reménységének és az émberiség jövőjének beteljesedéséért; Isten dicsőségének szolgálatáért.

V