Evangélikus Élet, 1978 (43. évfolyam, 1-53. szám)

1978-02-26 / 9. szám

A családi élet mindennapjainak szépsége Harmadszor kezdem már el ezt a cikke*: Ne; ve is *en nekirugasz­kodással óira összeszedem a gon­dolataimat. amikor kislányom be­dugja a fejét az ajtón. Apu. hol a lázmérő? Anyunál keresd, az ő reszortja nálunk az ilyesmi. A lázmérő előkerül, folyhat tovább a cikkírás. Körülbelül két percig. Azután: apu. légy szíves, tíz perc múlva szólni, ha kivehetem a lázmérőt! Itt az órám, kislányom, magad is mérheted az időt. Né­hány percnyi csend után a szom­széd szobából hegedűakkordok szűrődnek ki. Édes fiam, nem ér­zed, mennyire hamis? Lassan azért megkerülnek a helyes han­gok. Nyugodtan kopog tovább a kezem alatt az írógép, amikor újabb hang érkezik, ezúttal a konyhából. Pumpáljátok fel a bi­ciklit, ki kell mennem a faluba, sok az influenzás. Feleségem te­hát indul szokásos délutáni szol­gálatába. Lassan nekem is ké­szülődnöm kell a filiába. Min­denki szétszéled a dolgára, majd csak este verődik újra össze a család. Indulás előtt mindent gon­dosan megnézni, tüzet, csapokat elzárni, villanyt, rádiót kikap­csolni, ajtót bezárni, nehogy a távoliét alatt valami baj történ­jen. Milyen jó Vplt. amikor itt voltak a nagypapáék, egy percre sem maradt magára a ház. a kert, a baromfi. De nemcsak ezért hiányoznak. Jobban estek a va­csora utáni üldögélések. beszél­getések az unokák kíváncsi kér­déseivel és a nagyszülők régi tör­téneteivel, jó tanácsaival. Min­denki jobban megtalálja a he­lyét. ha együtt vannak azok. akik együvé tartoznak. SOK OKOS KÖNYV SZÓL A CSALÁDI ÉLETRŐL, nagy tár­sadalmi áldozatot követelő törvé­nyek és rendeletek születnek a család védelmében. Bizonyos va- gvok abban, hogy akik ezeket ír­ták, a törvényeket hozták, azok az emberek a mindennapi életük­ben tapasztalták a családi élet különös szabályát. Aki a család­^.BÜCSŰ A FEKETE TALÁRTÓL A norvég evangélikus egyház száz lelkésze félretette fekete ta­lárját (Luther kabátját) a fehér Mózes-táblákkal együtt, hogy li­turgikus öltözetként helyette fe­hér ruhát hordjon liturgikus szí­nű stólával. Minden egyházkerü­let öt-öt gyülekezetében két kü­lönféle öltözetet próbálnak ki. A kísérlet két évig fog tartani, mi­előtt az egyház dönt a liturgikus öltözet felől. A most használatba vett új talárok hasonlók a Finn­országban, Svédországban és az Egyesült Államokban használtak­hoz. ban mint házastárs. gyermek vagy szülő csak örömöt keres, az egyre hatalmasabb gondokkal ta­lálja szemben magát. Aki viszont vállalja a családtagokért hozott áldozatokat és a szükségszerűen következő gondok szolgálatát, az előtt kitárul a felelős élet szép­sége. Ami a családon kívül álló szemében csak gondnak, teher­nek látszik, az belül mind öröm is lehet. CSALÁDJOGI TÖRVÉNYÜNK — VILÁGVISZONYLATBAN IS PÉLDAMUTATÓ — teljes egé­szében arra szolgál, hogy a csa­ládtagoknak levegye a válláról a terhet. Nem a családi élettel vál­lalt terheket! Külső terhektől sza­badít meg, hogy az illető család­tag testestől-lelkestől minden erejét a családjának szentelhesse, ha erre szükség van. A kismama azért maradhat távol három évig a termelő munkától, hogy min­den óráját, napját újszülöttjének szentelhesse. Történelmünkben nem volt még korszak, amely jo­gilag. anyagilag és erkölcsileg olyan magasra emelte volna a családot, mint manapság. DE EZ CSAK KERET. Lehet humánus törvényeket alkotni, nagy társadalmi áldozatokat vál­lalni és tiszteletet parancsolni a család védelmében, ha a család­tagok nem a családért vállalt mindennapi feladatok, gondok önzetlen szolgálatának vállalásá­ban találják meg mindennapi örömüket. „Megértő” harmadik vállán-keblén elsírni a hitves el­leni panaszokat, hol pofonnal, hol busás ajándékkal helyettesíteni a szülői szeretet semmivel sem pó­tolható melegségét, a társadalom gondoskodó karjaiba lökni a te­herré vált öreg szülőt, aki egész munkás életét gyermekei, unokái- javára élte le — olyan emberekre vall. akik a családi élet szépségeit a családtagok rovására, nem pe­dig azok szolgálatában keresték. Az emberséges kereteket ember­séggel kell kitölteni! A CSALÁD KÖZÖSSÉGÉBEN TANULJA MEG AZ EMBER A NAGYOBB KÖZÖSSÉG SZERE- TETÉT ÉS SZOLGÁLATÁT, de ott kaphat — családon belüli él­mények. tapasztalatok alapján — közösségellenes, a társadalmat károsító, de az antiszociálissá ne­velt egyént is megnyomorító ha­tásokat. Nagyon emlékszem egy elkeseredett szülő kifakadására: tudja a büdös kölyök, hogy érte lopok-csalok, miatta túlórázom, az ő jövőjéért nincs egy szabad percem sem, mégsem becsüli meg sem magát, sem engem. Minden családnak megvan a maga gondja, terhe. Mégis szép az élet abban a családban, ahol a terhek megoszlanak az áldoza­tot vállaló szeretet felelösségé­Baranyai Tamás Falvakon, tanyákon Az átalakuló Akik szívükön viselik a ma­gyar falvak sorsát, jogosan kér­dezhetik: mi lesz falvaink jövő­je? Mi lesz annak a településnek a sorsa, ahol bölcsőnk ringott, ahol életünk Ihosszabb vagy rövi- debb szakaszában otthonra talál­tunk. Mi lesz veled, falu? Az új típu­sú falvak körvonolaít már látjuk. A kultúrházak, a rendelőintéze­tek, az emeletes falu-központok, a színvonalas s áruval megrakott áruházak már sejtik, hogy milyen lesz a holnap faluja. A név. az elnevezés bizonyára még sokáig meg fog maradni, de annak tar­talma máris megváltozott, mint- ahogy változott a falu népességé­nek az életformája, gondolkodás- módja is. (Nagyon nehéz ennél a kérdésnél időileg következetesnek maradni. Van az átalakulásban már sok minden, ami megtörtént. Ez tehát már a múlté. S nem ke­vés azoknak a változásoknak a szükségessége, amely még előt­tünk van. Ez még a jövő felada­ta.) A KÖZÖSSÉGI ÉLET „KOHÓ­JA” A GAZDASÁGI FEJLŐDÉS. Ez érvényes falvainkra vonatkoz­tatva is. Ennek jelét mindenütt látjuk, bármerre is járunk az or­szágban. És ennek velejárója, hogy a vidéken, kis településeken élők gondolkodásmódja is átala­kulóban van. Ma már nincs olyan nagy űr a falusi és a városi em­ber között, mint volt régen. Nem azt mondjuk, hogy már nincs kü­lönbség. Van! Éspedig neon iscse- kény! Nem csak a gazdasági adottságok, a munkamegosztás­ban elfoglalt hely stb. miatt, ha­Olyan sikeresnek bizonyultak az egészséges és fogyatékos fia­talok részére közösen tartott kon­firmációi táborozások Svédor­szágban, hogy a svéd evangélikus egyház illetékes szerve elhatároz­ta, rendszeressé teszi azt, amit eddig csak kísérleti alapon foly­tattak. öt évvel ezelőtt rendezték az első közös táborozást. Ügy gon­dolták, ha a fogyatékos fiatalok természetes és nyugodt környe­zetben együtt lehetnek a nem­fogyatékos fiatalokkal, akkor ez mindkét részt segítheti egymás jobb megértésében és elfogadásá­ban. Ez igaznak bizonyult. nem az évszázados múlt s annak sokszoros ^cáros beidegződése mi­att is. Van még társadalmunk­nak mit tennie — benne egyhá­zunknak is! —, hogy a még meg­levő szakadék eltűnjék. VALAMIKOR A FALU EGYET JELENTETT A LAKÓHELLYEL és a mezőgazdasági áruk termelé­sének a helyével. Legtöbbször a megtermelt áruk eladása is hely­ben történt. A nagykereskedők szívesen utaztak az áruért, mert így a termelő nem tudta meg soha. hogy amit elad, annak mi is a valódi ára. Ma — néhány tanyán szakadt idős kivételével —. alig van olyan falusi ember .aki életében ne járt volna már a fővárosban. Hány generáció nem jutott el a felsza­badulás előtti időkben még a kö­zeli városba sem, nemhogy Bu­dapestre! Ügy haltak meg. hogy falujuk határán túl már azt sem tudták mi van. Akkor ez volt a törvény: minél kevesebbett tud, annál jobban kötődik a földhöz. Ez pedig a nagybirtokosoknak, a bor nagykereskedőknek és ma­lomtulajdonosoknak jó hasznot hozott. És ez volt a fontosabb ... Mindez már a múlté. Emleget­jük. mint rossz álmot. Ma már mástól „fő” a falusi ember feje. A MEZŐGAZDASÁG ÁTSZER­VEZÉSE UTÁN tucatjával jelen­tek meg a gépek, új műtrágyák­kal kellett ismerkedni, az állatte­nyésztés „összkomfortos” istálló­kat igényelt, a tanyák körül ka- pirgáló csirkék helyett tojásgyá­rak „termelik” a rántottának va­lót. A fogatosok helyét átvették Most újabb lépést terveznek: idegi és mentális nehézségekkel küzdő fiatalokat is be akarnak vonni ebbe a tevékenységbe. A cél ugyanaz: elősegíteni a jobb megértést olyanokkal, akik sok­szor elszigeteltnek érzik magu­kat, és megtanítani az egészsége­seket, hogy elfogadják azokat és felelősnek érezzék magukat azok iránt, akik különböznek tőlük. Az oktatás maga integráltan, tehát nem elkülönítve folyik, és nincs elkülönítés a sport foglal­kozásokon vagy a szabad idő el­töltésében sem. a traktorosok, a kapások helyét a gyomirtók. Ez pedig azt jelentet­te. hogy a hagyományos paraszti munka átértékelődött. Ezzel együtt járt, hogy sokain nem bíz­tak a nagyüzemi mezőgazdaság jövőjében, vagy pedig alkalmat­lannak találták magukat arra, hogy a régi. megszokott paraszti munkát felcseréljék az ipari jel­legű mezőgazdasági munkával. Ezért sokan otthagyták a földet, sokszor az otthont és családot is s a városban kerestek boldogu­lást. Adatok nélkül is tudjuk, hogy mennyit kellett akkor „csomagol­ni”. A végleg elköltözöttek mel­lett a hétvégeken hazalátogatók száma is emelkedett. S ezzel együtt emelkedett a széthulló családok száma is . .. A falusi népesség olyan mér­tékű csökkenése indult meg. hogy már-már aggódni kezdtünk fal­vaink jövőjéért. De mindez ugyancsak már a múlté. Ha az elvándorlók nem is tértek vissza, de a falvakból való elvándorlás visszaszorult a normális népesség mozgás határai közé. IDŐKÖZBEN A MEZŐGAZ­DASÁGI ÜZEMEK ANYAGILAG IGEN MEGERŐSÖDTEK. A fej­lődés viszont magával hozta, hogy a sok. viszonylag kisterületű me­zőgazdasági üzemet közös irányí­tás alá szervezték át. Tizenöt esztendő alatt a termelőszövetke­zeti üzemek száma 4600-ról 2300- ra csökkent. Természetesen azok a települé­sek fejlődnek gyorsabban, ahol a termelőszövetkezeti központ van. Így bizonyos falusi átrendeződés megy végbe, amely erőteljesen meghatározza az egyes települé­sek jelenét és jövőjét. A régi. ha­gyományos. sokszor- idillikusnak ábrázolt falu már csak emlék. S a régi falusi eszmény is a múlté! A fejlett mezőgazdaság gazdag falvakat hozott létre. S bár a fa­lusi ember, a nagyobb jövedelmet életkörülményei nak. kulturális igényének kielégítésére fordítja nagyobbrészt, mégis bizonyos tte- gatív jelenségekkel is találko­zunk. A pénzszerzés, a pihenés­nélküli életforma, a túlhajszolt vagyonszerzés torz képe sátáni mosollyal szedi áldozatait. A dí­szes kerítések mögé zárkózó, a luxus kriptákat építő ember, vad­hajtásai egy gépesített, bonyolult tudást igénylő falusi társadalom­na^' Karner Ágoston KONFIRMÁCIÓI OKTATÁS FOGYATÉKOSOKNAK Illyés Gyula gonclja „JAVA KÖLTŐINK, ÍRÓINK SOHA NEM TÉRTEK KI sorskérdéseink válla­lása elől” — mondotta egyik születés- napi beszélgetésében a múlt év őszén a 75 éves Illyés Gyula, s ezzel személyes vallomást tett: ö is erre kényszerült éle­te folyamán, mert vállalnia kellett a nemzeti feladatokat. (Látóhatár, 1977. december) Szavára ma sokan figyelnek, határainkon belül és kívül, magyarok és nem magyarok. Melyik az a sorskér­désünk, amely ezekben az években szin­te prófétai zaklatottsággal foglalkoztat­ja? Lépten-nyomon találkozunk vele publicisztikai, sőt költői megnyilvánulá­saiban is. Maga így vallott erről az em­lített alkalommal: „Kiderült, hogy a hu­szadik század legnagyobb problémája a nemzetiségi kérdés. A sovinizmus, nem­zeti türelmetlenség idegbaj, elmebaj, vi­lágszerte küzdeni kellene ellene. Nem titok, munkásságom delén — bár lírai költő vagyok — ez a legnagyobb, szün­telenül foglalkoztató, zaklató gondom.” Az a meggyőződése, hogy „igazán nemzetközivé csak a nemzeti, nemzeti­ségi kérdések megoldásának jussán vár­hatunk”. A távoli népek ügye is izgat­ja: „az írek a példa arra, hogy az erő­szakos asszimiláció semmit meg nem old, csak guúanyagot teremt, amely rob­banhat bármikor.” Vagy: „Nemzeti jo­gaik érvényesítését, elsősorban népi nyelvük ápolását a katalánok például a rádió révén vívták ki s most a televí­zión át tökéletesítik” — írja egyik cik­kében. Ami azonban ebben a kérdés­körben leginkább a szívére nehezedik, érthetően, a magyar nép nemzeti sorsa. A Magyar Nemzet karácsonyi és újévi számában megjelent, tanulmányszámba menő két cikke mindenekelőtt Herder jóslatával és Ady fájdalmával néz szem­be. A nagy német gondolkodó 1791-ben, az akkori magyar szellemi helyzet alap­ján állította: „A mások közé ékelt kis számú magyaroknak századok múltán majd a nyelvét sem lehet fölfedezni”. Ady magyarság-féltése a világháborús összeomlásban a haldokló tekintetével párosult, de már jóval előbb — idézi Illyés Fülep Lajos megrendítő beszámo­lóját — a népével azonosuló költő szo­rongó kétségbeeséssel, eszelős érzékeny­séggel mondotta: „Én vagyok az utolsó élő magyar”. Illyés Gyula válasza Her- dernek és Adynak a különböző érzület­ből fakadó jóslására: „a nemzet időszerű tudatának szolgálata". S EBBEN A SZELLEMI FELADAT­BAN Illyés mindkét oldalt feltárja: a tényekét és a reménységét. „Az Alpok és a Kárpátok közt mintegy tizenötmil­lió magyar él. Ebből azonban csak tíz­millió az ország határain belül; a többi kívül, nagyrészt úgy tapadva a térkép­ben országra, mint kenyérre a héja. Jól oda kell néznünk, hogy a valóság és vele egy eltakarhatatlan kérdés határait lás­suk. A magyarok anyanyelve se nem ger­mán, se nem szláv, se nem latin erede­tű: rokonságban Európában csak a tá­voli finnekkel és észtekkel van. A ma­gyarok közül tehá t minden harmadik nem ismervén vagy csak igen nehezen sajátíthatván el áz övétől merőben más szerkezetű államnyelvet, számos — de számba mindmáig kellően nem vett ne­hézségekkel küzd. Alap oka ennek az, hogy századunkban oly nem várt erővel elharapozódott nemzeti ingerültségnek, különösen a kisebbséggyötrő türelmet­lenségnek ellenében sok helyt hatásta­lan az a humanizmus is, melyet a szo­cializmus hirdet.” A példákkal tovább részletezett tény­állásban reményt keltőnek vallja az író a mai magyar társadalom hivatását: a világ minden táján élő magyar anya- nyelvűeknek sugalbti a helyes magatar­tást, ez ellentétek eloszlatását, a béke állapotát, a hitet a nép jövőjében, amelyért érdemes áldozatot hozni. A múlt tamiságtételét is idézi: „A Rokon­talan nép’ irodalmából már az ezer- négyszázas-ötszázas években kiemelke­dett a legfelső európai szintre két nagy költő is, az egyik latin, a másik magyar nyelven. Az ország közéleti szelleme az ádáz protestáns hitviták közepette ju­tott olyan magaslatra, hogy a kontinens első türelmi törvényét — a szabad val­lást s annak anyanyelvi gyakorlatát — e földön hozták, 1606-ban.” Az egykori jóslatok borúlátását eloszlatni csak té­nyekkel lehet — zárja gondolatmenetét Illyés Gyula. RÖVIDDEL ELŐBB KÖZÖLTE AZ űj Írás Németh László 1966. év­ből származó, nyomtatásban még meg nem jelent veszprémi előadását „A nem­zet-ragasztó” címen (1977 október). Az ő tapasztalata is idevág, mely két fel­ismerésében erősítette meg. „A nemzet — mi úgy tanultuk — nyelvében él. Ma azonban, főként a más országokba ke­rült, a világba szóródott magyarságnál más a helyzet: ha valóban csak a nyelv köt, azt egy nemzedék alatt el lehet ve­szíteni ... A nemzetet, ha valóban az, mint minden igazi közösséget, a nyelv­nél komolyabb kohézió tartja össze: be- rógzött szokások, érzések, emlékek, gon­dolatok, amelyeket nem lehet kitépni magunkból.” „A másik felismerés — folytatta Németh László —, hogy az ol­vadóban levő (nemzeti) ragasztóanyagot, ha lehet, hát csak a megfelelő magyar jellegű műveltséggel lehet pótolni, meg­erősíteni ... Nem tudom, van-e ország a világban, a bibliai zsidó nép óta, ahol az irodalom annyit jelentett, s az író ennyire a nemzet vezetője volt. Termé­szetes tehát, hogy a szétszóródók kohé­ziólazulását érezve magunk körül, előbb ösztönösen, aztán tudatosan: mi írók, az irodalmat iparkodtunk ezzé a ragasztó- anyaggá tenni...” — mondta a kortárs író. A magyar népnek a nagyvilágban élő egyharmadát az összetartozás érzésével öleli át hazánk. Az anyanyelv bármily nehéz ápolása, a magyar irodalom és művelődés szellemi értékeiben való ré­szesedés, a nemzeti múlt megbecsülése, a hazalátogatás, a szülőföld emlékezete, és az egyházban élőknél a magyar nyel­vű igehirdetés az idegenben — mind szolgálja a gond oldódását, mely nem­csak Illyés Gyuláé, vagy volt Németh Lászlóé. Mindnyájunkké. Veöreös Imre

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom