Evangélikus Élet, 1978 (43. évfolyam, 1-53. szám)

1978-10-08 / 41. szám

Felújították a balatonalmádi imáimat A veszprémi egyházközség fi- liája Balatonalmádi. A harmin­cas években az istentiszteleteket a lelkészek különböző bérelt és kölcsönkért helyiségekben tar­tották. Sokszor az ugyancsak kis létszámú református gyüle­kezettel együtt. Ebben az idő­ben támadt fel a vágy, hogy a gyülekezet saját tulajdonát ké­pező, istentiszteleti célokat szol­gáló épületet emeljen. A vágy kezet tagjai békés, építő' hétköz­napok közben újra és újra be­léphettek lelki otthonukba, hogy a krisztusi szeretetben szolgáló élethez itt nyerjenek erőt és há­lálják Istennek a mindennapi életben megtapasztalt ajándéko­zó szeretetét. Három és fél évti­zed után már rászolgált az ima­ház a javításra és korszerűsítés­re. Az elődök lelkesedésével és és reménység akkor kezdett tes­tet ölteni, amikor a Csorba csa­lád felajánlotta gyülekezeti cé­lokra az Erzsébet királyné úton lévő 200 négyszögöles telkét. 1943 tavaszán született meg a végső döntés az imaház megépítéséről. Hering János esperes és Rátz Károly gondnok vezetésével nagy lelkesedéssel fogott hozzá a kis gyülekezet az építéshez, aminek eredményeként 1943. október 1-én D. Kapi Béla püspök szol­gálatával használatba vehették a 2 imaházat. — 1943 már a má­sodik világháború legborzalma­sabb évei közé tartozott. Szerte Európában a családi otthonok, műemlékek, gyárak mellett sok templom is áldozatául esett az esztelen pusztításnak. Sok gyü­lekezetben lett úrrá a bizonyta­lanság, félelem, a reménytelen­ség a jövő felől, s ezzel együtt a tehetetlenség is. A kicsiny al­mádi evangélikusság, ahogy ez az akkori ünnepségen a gondnok szavaiból is kitűnt, már a béké­re gondolt. A békére, amikor majd „az igazi keresztyén krisz­tusi szeretetben élő lélek” kere­si ezen a helyen is Isten útmuta­tó. vigasztaló, megújító és erőt adó igéjét. Harmincöt év telt el azóta. A balatonalmádi imaház átvészelte a háború súlyos éveit és a gyüle­Megjelent az I EGYHÁZI TÖRVÉNYEK II. kiadása Ára: 32,— Ft. Kapható a Sajtóosztályon szolgálatkészségével látott hozzá a kis gyülekezet imaháza felújí­tásához s bár a gyülekezet lel­késze a közben a gyenesdiási szeretetotthon ideiglenes vezeté­sére kapott megbízása miatt nem tudot't szíve szerint részt- venni a munkában, a gyüleke­zet lelkes tagjainak: Benkő Gyu- láné gondnoknak, Sáfár Lajos r.y. lelkésznek, Sirhán István, Farkas Sándor és Farkas István kőműves mestereknek a vezeté­sével a tervbevett munka céljá­hoz jutott. Tanácsaival sokat segített Basilídesz Sándor festő­művész is, aki az oltárképet is fejtette. Augusztus 27-én ünnepi istentisztelet keretében adta át újra rendeltetésének a megújí­tott imaházat D. dr. Ottlyk Ernő püspök. Az imaház belső terét is a mai szükségletnek megfelelően alakí­tották ki. Annak idején négy­négy sor tölgyfapadot csinálta­tott a gyülekezet, amivel a te­rein egyik félét töltötték ki, a másik felében előbb kerti széke­ket használtak, majd hat évvel ezelőtt, Vétó Béla itteni lelkészi szolgálata alatt néhány öreg templompadot vettek át a kőbá­nyai gyülekezettől. Most ezeknek az anyagából két oldalon olyan sarokpadokat készítettek, mint amilyen korábban á paraszthá­zakban voltak. Ezek elé hosszú asztal került. Ezek a meghitt sarkok szolgálnak bibliaórai es szeretetvendégségi összejövete­lekre. A balatonalmádi Auróra szálló mellett, szép környezetben álló, megújított kis imaház oromfalán a Luther-rózsával és a felírással: Erős vár a mi Istenünk — az erre járó sok hazai és külföld, vendég előtt is bizonyság arra. hogy reménységben élő és szere­tetben szolgáló evangélikus kö­zösség él Balatonalmádiban. H. T. A restaurátor Beszélgetés Kiss Pál egyházmegyei felügyelővel Messze a falun .kívül van Kiss Pál tanyája. Alföldi csönd öleli körül. Szüret előtt áll szőlő és alma. A nyár végi nap sugarai rézsűt hullanak a parányi oázis­ra. Hófehér köpenyben a gazda, a környezettől élesen elválva, halk szóval invitál szobájába. Bábu, a kislánya csendre nógat­ja a kutyát, mely láncát tépné és éktelenül ugat. Albertirsa határában vagyunk, Kiss Pál egyházmegyei felügye­lő, nyugalmazott múzeumi főres­taurátor otthonában. Asztalán éppen annyi a hely, hogy jegyze­teimet kiterítsem. Ismerkedé­sünk zavart csendjében mondom el jövetelem célját. Jellemző lett néhány órai beszélgetésünkre a csend. Házigazdám csendes, halk- szavú ember, alacsony, törékeny alkatú. A művészekre jellemző sokat sejtető mozdulatok kísérik szagait. Ezek a sima mozdulatok még az anyag körül lebegtek, év­tizedeken, keresztül ezek a moz­dulatok voltak csatornái érzé­keny, alázatos lelkének. És nem véletlenül írtam le az alázatos szócskát. Mert a restaurálás min­denkor alázatot, jelent. A saját képesség, művészi ihlet, hajlam, tehetség, ambíció és ösztön alá­vetését egy másiknak, aki sok­szor évszázadokkal ezelőtt alko­tott. Olyan ez a munka, mint a fordítóé. A fordító nevét nem tudjuk, de a nagy alkotók neve fennakad az emlékezés rostáján. Dante nevét tudjuk, de kevesen, hogy a Divinát Babits is fordí­totta. Tolsztojt ünnepeljük, de Németh László nev.e nem Anna Karenina fordítása miatt tapadt tudatunkba. Rendszerint a res­taurátor neve sem marad meg. Lelke, művészete egy-egy hely­reállított műtárgy csillogása alatt szunnyad. Ezért kell alázat eh­hez a mesterséghez. Lapozok szaklapokban, újsá­gokban, amelyek időnként fel­színre dobták a restaurátor Kiss Pál nevét is, méltatták sok éves fáradságos munkáját. Látom a ronccsá vált műtárgyakat, a fénykép megőrizte őket, azután látom múzeumi vitrinekben az alkotók neve alatt. De Kiss Pál nevét legfeljebb a jegyzőköny­vek örökítik meg és egynéhány jelentéktelen riport vagy műle­írás. Két tárgyról különös szeretet­tel szól. Az egyik az esztergomi kincstárban van, az 1050 körül készült bizánci ereklyetartó, a Sztaurotéka. Másfél éves mun­kával állította helyre. A másik Hans Petzolt mester serlege az 1645 körüli évekből, két kerek esztendőt vett igénybe. Ez utób­bi az Eszterházyak kincstárából való. Egy-egy ilyen műtárgy sorsa regénybe kívánkozik. Ez a serleg is az ostrom után bukkant elő borzalmas állapotban, hiszen bombatalálat érte a Tárnok ut­cai rejtekhelyét. Kiss Pál kapta a helyreállítás feladatát. Elmon­dotta milyen sokoldalú felké­szültséggel kell megközelíteni e tárgyakat. Ismerni kell az anyag összetételét, milyen eszközökkel, eljárással készültek, meg kell ál­lapítani, milyen sérülés érte, gyúródott, szakadt, görbült stb. és ugyanolyan eljárással, szer­számokkal kell a helyreállítást elvégezni, mint ahogyan valaha készülhettek. Az eszközöket, szerszámokat is önmagának kell előállítani. A régi mesterek mun­kái — ötvöstárgyakról van szó — fantasztikus színvonalról ta- * núskodnak. Helyreállításuk a legmagasabb fokú művészi igényt kívánják. Kiss Pál ezeket a tár­gyakat teremtette újjá és művé­szetét alávetette a másiknak, a 11. vagy 17. században élt mes­ternek. És ki gondolná, hogy a műtárgy értéke restaurálva is azonos az eredeti értékkel? És .jelenleg? Amióta nyugdíjban van, oda­haza tevékenykedik. Kilenc éve özvegy, maga . neveli Bábut, bá­jos. első gimnazista leánykáját. Bábu éppen szőlőt és colát he­lyez az asztalra. Kínál bennün­ket, én meg faggatom Kiss Pált, de már nem a múzeumi munká­járól. hanem jelenlegi életéről és a Pest megyei Egyházmegyében betöltött tisztségéről. — 1977 óta vagyok egyházme­gyei felügyelő. 29 egyházközség van a megyében, egy-kettő kivé­telével mindegyikben jártam az esperessel együtt. Szeretem a gyülekezeteket s hivatásomnak megfelelően felmérem,, milyen műtörténeti tárgyakkal rendel­keznek. Mondjam azt, hogy egy sereg értéket fedeztem már fel? Figyelmem kiterjed a textil-, fa-, érc- stb. tárgyakra. Ellenőrzőm, hogy gondosan kezelik-e őket, óvják-e, őrzik-e. s észrevételei­met jelentem az illetékeseknek. — Mit tapasztalt a gyülekeze­tekben? — A lelkészek általában jó munkát végeznek. Egyházi tör­vényeink rendjét megtartják. De engem nem pusztán a törvényes rend érdekel. A „szellém”, a „hozzállás”, a „lelkűiét”. S e té­ren is jó tapasztalataim vannak. Külön figyelem azt, kit mikép­pen hat át a diakóniai lelkűiét. Itt van pl. Tápiószele—Farmos. Fiatal lelkész dolgozik itt. Na­gyon szép munkát végez. Láto­gatja a családokat, műemlékjel- legű templomukért sokat fárad, jó kapcsolatai vannak a társa­dalmi szervekkel, beleépül a község életébe. Egyszóval érde­mes szóvá tenni lelkesedését és eredményeit. — Hogyan fogja össze az egy­házmegye laikus munkásait? — Minden gyülekezeti esemé­nyen, iktatáson, jubileumi ün­nepségen stb. részt veszek. Szá­momra is fontos, hogy a lelkész mellett álljanak a presbiterek, s az egyház tisztségviselői. A ran­gok, címek ne dekorációk legye­nek csupán. Felszólalásaimban egyetlen elvre teszem a hang­súlyt: a magyar evangélikus egyház legfőbb életeleme a dia- kónia. Ez sok munkát, törődést igényel a laikusok részéről is. És éz nem pusztán az egyházban végzett szolgálatokra áll, hanem a társadalomban betöltött sze­repre egyaránt. Az egyházmegyei presbiteri gyűléseken „A diakónia részesei vagyunk’’ címen tartottam elő­adásokat. Ennek lényege: csak azok lehetnek jó lelkészek, pres­biterek, felügyelők, akik a közös­ségben Jézus nyomán szolgálni tudnak. Én magam is úgy iparko­dom élni, hogy mások előtt példa lehessek. — Hogyan értékelik felügyelő úr a munkáját? — Barátilag fogadnak. Testvér vagyok a testvérek között. Min­denütt nagy szeretettel fogadnak és értik elképzeléseimet, szolgá­latomat. Meggyőződésem, Jiogy a csendes, türelmes példa magával ragadó és sok társamat tudom kizökkenteni az unalomból, fá­sultságból. Jézus társaságában sohasem unatkozhatnak, és nem lehetnek fásultak az emberek. Alkonyódott, amikor eljöttem Kiss Pál felügyelőtől. Az úton még sokáig gondolkodtam sza­vain. Ügy iparkodik élni, hogy mások előtt példa lehessen. Mint restaurátor elsajátította az alá­zatot, mint felügyelő, aláveti ma­gát az egyház nagy Alkotója, Jé- zun munkájának. Iparkodik hely­reállítani azt, ami sérült, elrom­lott. S ezt csak alázatos szolgá­lattal lehet. Rédey Pál A LUTHERÄNIA ÉNEK- ÉS ZENEKAR október 15-én, vasárnap délután 6 órakor istentisztelet keretében a Deák téri templomban J. S. BACH műveiből EGYHÁZZENEI ÁHÍTATOT tart. C-dúr prelúdium és fúga Vigyázzatok, azt kiáltják — kantáta a-moll prelúdium és fúga Erős vár a mi Istenünk — kantáta Közreműködnek: Szemere Erzsébet, Schultz Katalin, Fülöp Attila, Berczelly István. Orgonái: Trajtler Gábor Vezényel: Weltler Jenő Igét hirdet: Harmati Bcla Az ikebana művészete A viráiíök nyelvén Napjainkban világszerte divatba jött az ikebana. Aki csupán szépen rende­zett virágok együttesének látja és a kompozíció technikáját próbálja eltanul­ni. nem érti lényegét. Hogy ne csak for­mai játékot, elrendezést lássunk benne, hanem megérthessük egy távoli nép ily módon elmondott üzenetét, azért irta meg a hazánkban élő japán ikebana- míivésznö, Ivaki Tosiko Ikebana című könyvét. A hagyományos japán kultúrát, de a japán ember egyéni gondolkodását is át­hatja az az egyedülállóan szoros kapcso­lat. amely ember és természet között ki­alakult. olyannyira, hogy a városi kul­túrát is áthatja, különös ellentétet for­málva a felhőkarcolókkal és a túlontúl szennyezett levegővel, s megőrizve az örök nosztalgiát a föld és a természet iránt. Ez a természetközelség, a természet­hez való hűség mutatkozik meg a japán kérték s a régi japán házak elrendezé­sében. Ez utóbbiaknál ajtón, ablakon át „bejön” a kert a lakótérbe, a falra akasztott tekercseken pedig képi ábrá­zolása kap helyet. Ebből a természethű­ségből faliad ember és növény sajátos összetartozása, mely egy művészeti ág alapanyagává a virágot teszi, hogy végül is. a legilíanóbb, a legmúlandóbb anyag­ba öltöztessen örök érvényű gondolato­kat. A japánok meglátják a növényekben, virágokban is a „belső élet” kifejeződé­sét. a levél erezete, a virág szárának, szirmainak mozgása számukra épp olyan tükre a belső életnek, mint az embernél az arckifejezés. A vázába helyezett nö­vények elrendezése, a kompozíció, ön­álló világot alkot, véges és végtelen ösz- szetartozásáról szól. szimbólum tehát, mely jelképrendszerével a szavakon túli, szavakal kifejezhetetlen egyetemes és örök érvényű dolgokra utal. A japán gondolkodás a zen-buddhiz­mus eszmekörének terméke (a zen szem­lélődést. elmélyülést jelent), és az ősi természetszeretet összekapcsolódik ezzel az eszmevilággal. Ezért hivatott a japán kert is arra. hogy színhelye legyen az elmélyülésnek, a lélek mindenség-élmé- nyének. A tűnődés temploma tehát, ahol Istenhez emelkedhet a lélek. Az ikebana XIV. századbeli elődjét még tatebanának nevezték, de már az is a későbbi ikebana- készítés alapelve szerint jött létre: a mű­vésznek úgy kellett a mesterséges körül­mények között „életre keltenie” a nö­vényt. ahogy az a természetben élt. meg­őrizve legfontosabb tulajdonságát: a nap felé vágyakozást, a fölfelé törekvő igye­kezetei. Ezért van minden kompozíciónak egy fölfelé tartó főága. Ivaki Tosiko fölsorolja a korszakokat formáló, iskolát teremtő művészeket: alkotásaik elhervadhattak, de tudásukat megőrizték és továbbadták a tanítvá­nyok nemzedékeken át. Bemutatja a modern irányzatokat is. és bepillantást enged a technikai eljárások titkaiba. (Megszívlelendő, hasznos tanács: a nö­vény szárát meleg vízbe tartva kell megrövidíteni, mert így nem záródnak el a vizet fölvevő, finom erek!). Felvá­zolja az arányok kötelező szabályait — mintha az európai művészet aranymet­szés szabályának küiönös keleti változa­tával találkoznánk itt! — és végül le­fordítja emberé nyelvre a gyönyörű szí­nes felvételeken látható ikebanák szim­bolikus mondanivalóját. E képek szem­lélésekor döbbenünk rá, hogy értve tar­talommal telik meg a szépség, s ami puszta dísznek látszott előbb, most meg­érint. mert gondolatot közöl, mint a tiers vagy a zene. Az • ikebana egy nép művészete, sőt kultikus megnyilatkozás. Imádság a vi­rágok nyelvén. És mint ilyen, virágból formált eleven vagy a mindenséget te­remtő, fenntartó és formáló Istenhez, kit másképp közelít meg minden vallás, és akihez a szépség változatos útjain is száll a lélek. Az ikebana. világméretű elterjedése pedig híd az emberek között is. akik az egyre szomszédosabbá váló földrészeken egymás megértésére töre­kednek. miközben oly különböző szép­ségekbe szőtt imádságaik a Végtelenben találkoznak. Bozóky Éva

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom