Evangélikus Élet, 1978 (43. évfolyam, 1-53. szám)
1978-03-26 / 13. szám
XLII1. ÉVFOLYAM 13. SZÁM 1978. március 38. Ara: 3.50 Ft ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS H ET I LAP Jímmaus fele... Az úton A feltámadásnak, nem volt közvetlen szemtanúja. A sírt őrzó katonák aludtak, Jézus szerettei és baraiai szomorúan és álmatlanul keszuioatek temetői teendők végzésére. A feltámadás híre mégis futótűzként terjedt el övéi között, bár a halál fárasztó bénító csendje nem könnyen szakad fel emberi szivekben. A bölcs ember fejet hajt a halál hatalma előtt és nem áltatja magát kósza híresztelések illúzióival... AZ ÜNNEP ELTELTÉVEL ILYEN GONDOLATOKKAL INDULHATOTT HAZAFELE A KÉT EMMAUSI TANÍTVÁNY IS. Ütrakeltek, hiszen feladatok Várták őket otthonukban és nem volt maradásuk már a számukra szomorú ünnepet hozó Jeruzsálemben. Miért éppen őket választotta ki'Jézus, hogy csatlakozzék hozzájuk és nagy Örömre szabadítsa fel őket kábult szomorúságukból? Talán éppen azért, mert ők útrakeltek, mert megértették, hogy az embernek nem szabad megállnia és szomorúságába merevednie, hanem mindig úton kell lennie, vállalnia az új meg új feladatokat, szolgálnia kell azoknak, akik ezt várják. Mai életünk sok tekintetben megváltozott a régiekéhez képest. Felgyorsult az élet, nemcsak világméretekben és a tudományos fejlődés ütemében, de az egyes emberek és családok mindennapi életében is. A családtagok reggel „útrakelnek” és kiki a maga útjairól csak estére tér haza, gyakran még akkor is feladatokat hozva magával. Hétvégeken is sokan kelnek útra, hogy kikapcsolódást, vagy újabb, de másfajta munkát keressenek maguknak, közelebb a természethez. Ezeken a jelenségeken túlmenően azt is bátran állíthatjuk, hogy u keresztyén embereknek és az egyháznak is egyaránt élete középpontjába került a munka és a másokért való fáradozás. Szemlélődő életmódra, kizárólag elméleti jellegű meditációkra. íróasztal mellett születő „életfilozófiákra” egyszerűen nincs idő, a gyorsuló élet lesöpri az ilyen próbálkozásokat is. Szüntelenül úton kell lennünk, vállalva az úton elénk kerülő új feladatokat is, a fárasztó emelkedőket is, az út- egyengetés és útkészítés nem könnyű szolgálatait is. AZ ÜTŐN AZONBAN Ml IS TALÁLKOZHATUNK JÉZUSSAL! Aki úgy véli, hogy Jézussal csak a lélek csöndjében, a zajos életből való kikapcsolódás áhítatában találkozhat, az hamarosan rájön arra, hogy így leginkább a saját leikével, saját gondjaival-ábrándjaival találkozott, de nem Jézussal. A feltámadott Jézus feltámadása után mar nem „lakik” együtt tanítványaival,: ö is szüntelen mozgásban van, úton van az emberek'között és azon munkálkodik, hogy erejük, hitük hasznos erővé, hitté váljanak. „Pedig mi azt hittük ...” — kezdi kétségeit magyarázni az emmausi tanítvány, de Jézus szavaival és a kenyér megtörésének jelével kiszabadítja őket kétségeikből. Húsvét ünnepén sem tehetjük, sem igehirdetésékben, sem újságcikkekben, hogy arról a csodáról mondjunk vagy írjunk fejtegetéseket, amely Isten cselekvése és titka, amelynek mi csak elfogadói lehetünk. Arról kell ezen a nagy ünnepen is beszélnünk, ami az álon történik velünk és embertársainkkal, gondokról és reménységekről, fárasztó szolgálatokról és ennek a szolgálatnak legjobb megoldásait kereső teológiáról és életfolytatasról. Hiszen Jézus éppen azért támadt fel a halálból, hogy igazán segítsen az emberen, életében és örök életében. AZ ÜTŐN A MI IDŐNKBEN IS VANNAK-NYOMASZTÓ GONDOK ES HÁLÁRA KÉSZTETŐ ÖRÖMÖK. Van afrikai belháború és tűrhetetlen faji élnyomás, van közel-keleti feszültség, van írországi vallási színezetű öldöklés, van terrorizmus és gazdasági elmaradottság. van természeti csapás és rosszul végzett munka, van erkölcsi lazaság és életeket veszélyeztető felelőtlenség. De van belgrádi megállapodás -is, békés úton való megegyzések is, jól végzett munka is, másokért való felelősségvállalás is. Van teológiai meggyőződésünk is, amely ige- hirdetéseinkban közérthető szavakban válhat közkinccsé, amely nekünk szolgáló Jézus Krisztust állítja a középpontba, aki utunkon nemcsak megszólít, hanem minket is szolgálatba állít, hogy örömmel vállaljuk a másokért élés minden terhét és örömét, ösz- szetett és sűrű, zajos és megterhelő ez a mi mai életünk? Jézus csatlakozik hozzánk és segít ezen az úton is! szirmai Zgltan Bement velük. Soproni templomunk kapubejárata fölött üvegkép búcsúzik az elmenőtől. Jézus emeli áldásra kezét. A gondolat, amely ide tervezte ezt az üvegablakot, igen szép. Jézus áldásával mennek mindennapi útjukra az istentiszteletről távozók. Csak el ne tévedjenek a gondolattal a templomból kilépők: vivén magukon az áldást, de otthagyva öt, az áldó Jézust a templomban, mintha az volna az ő kizárólagos szálláshelye, otthona, a miénk pedig a mindennapok lüktető üteme, s a magunk otthona, lakása, megpihenésünk és felkészülésünk, kikapcsolódásunk és tervezgetéseink. kötetlen magunkHúsvéti híradás Látsz halott arcot és hulló virágot: mindenütt a halál hatalmát látod, és gyászod terhét roskadva viszed, ha nincsen húsvéti hited. Ha sír a gyász, a bánat, mi vigasztalna más: a Krisztus él, feltámadt, és van feltámadás! A sötét felhő széled, áttör a napsugár, mert győzött O, az illet! Új elet útja vár. Miért nem emeled fel könnyes arcod? Mért vivőd mindig egyedül a harcot? Soha nem talál békét a szíved, ha nincsen, húsjvéti hited. Szólj, diadalmas ének, mint boldog híradás a bánkódok szívének, hogy van feltámadás! Az élő Megváltóra ki egyszer rátalált, a nagy Vigasztalóra, nem retteg sírt, halált! Nem hallod a Feltámadott hívását? Nem hallod igéjét, vigasztalását? Q minden benne hívóin segített! Mért nincsen húsvéti hited?! Szólj, diadalmas ének, és szárnyalj, mint a szél! Szállj északinak és délnek, és hirdesd: Jézus él! Az élő Krisztus Jézus jár velünk szüntelen. Ha szent nyomába lépünk, mienk a győzelem! Túrmezei Erzsébet Megnyílt a szemük, és felismerték... Fiatal teológusként, egy húsvét délutáni istehtiszteleten prédikáltam először életemben a Jeruzsálemből Emmausba tartó két tanítvánnyal megesett történetről. Azóta — s ennek éppen harminc esztendeje van az idén — sokszor és nagyon szívesen vettem elő ezt az igeszakaszt, hogy a magam módján újra, meg újra elmondjam tanulságait, legfőbb üzenetét. EHHEZ A TÖRTÉNETHEZ VALÖ ILYESFAJTA VONZÓDÁSOM, ragaszkodásom azért nem valamiféle nosztalgiából vagy valami véletlenszerűségből fakad, hanem a történetből magából adódik a számomra. Adódik egyszerűen azért, mert valahányszor elolvasom az itt leírt mondatokat, olyan légkör, olyan atmoszféra vesz engem is körül, amit a legegyszerűbben nagyon emberinek tudok csak mondani. Mert nagyon emberi az, ahogyan azok ketten, csüggedt ván- szorgásukban olyan vakokká lesznek, hogy „nem látnak a szemüktől” és így nem ismerik fel azt, aki útjukon, társként hozzájuk csatlakozott. Sőt: az emberi természet szinte törvényiszerű megnyilvánulásaként, éppen ennek a fel nem ismert Jézusnak mondják, sorolják el csalódásaikat, kétségeiket. A csalódásaikat úgy, hogy ki is jelentik: „mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt”. A kétségeiket pedig úgy, hogy őszintén kifejtik: őket megdöbbentette az, hogy néhány „közülük való aszszony” üresen találta azt á sírt, amelybe Jézust örök nyugalomra elhelyezték. MINDEZEKEN TÜL, ÉN AZÉRT TALÁLOM NAGYON EMBERIEKNEK az itt rögzített szavakat, történésben mozzanatokat, mert közülünk bárkivel megeshetett és meg is eshetik mindaz, ami azon az első húsvéti napon, azzal a kettővel történt meg először az Emmausba vezető úton. Az út és az azon az úton történtek — persze — nem ismétlődhetnek meg mégegyszer és ugyanúgy, de emberi mivoltunk újból és újból akadályozhatja a látásunkat,, elmondathatja velünk csalódásainkat és kétségeinket. Akadályozhatja a látásunkat úgy, hogy Jézusban — a nekünk is olyan jólismert Jézusban — képtelenek vagyunk meglátni a Megváltót: szémélyünk és az egyház urát. Elmondathatja velünk csalódásunkat, mert úgy véljük, valamely pillanatban, hogy Jézus akkor meghalt, mégpedig örökre, s kétségeinket, amelyek „üres asszony: fecsegésnek” minősíthetik az üres sírról hangzó, nagyón is a vaskos valóságon alapuló híradást. MINDEZÉRT AZT IS BEVALLOM, hogy soha sem merészelném valamiféle hitetlenségnek minősíteni azt, ahogyan az egykori két és a rajtuk kezdve azóta megszámlálhatatlanul sok tanítvány viselkedett vagy viselkeFolytatás a 2. oldalon élésének színhelye, igazi valónk megteremtésének belső, külvilág elől zárt fészke. HA IGAZ AZ ÁLDÁS. AMIT TEMPLOMI ÁHÍTATUNK CSENDJÉBEN KAPUNK, ha igaz az igehirdetés és hitünk, hogy feltámadott Urunk van, úgy bennünk is felébred a vágy: „maradj velünk”.- Nem is keli unszolni, mint az emmausi tanítványok tették, mert ismerjük az ajtó előtt álló és zörgető Jézust, aki maga kér bebocsátást. A feltámadással dicsőségébe lépett, majd mennybe szállt Jézus, — éppen ö — adta az ígéretet: „íme én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Vagyis velünk léte a mindennapok társává szélesedést es otthonunkba lépését jelenti. Nem a templomok, oltárok, szószékek foglya. Belép az otthonokba. Lakótársunk ő. Előtte tárulnak ki napi kérdéseink, benne oldódnak fel feszültségeink. Megoldja a magány kérdését. Az egyedül- maradottak mellé lép, s arra indít minket is, hogy együtt lépjünk a társadalommal azokban a jó törekvésekben, amelyek a mindennapi élet területén az ember javát keresik, s a magányosság terhes korproblémáját is enyhíteni, megoldani igyekeznek. Magunk mellett tudhatjuk öt, amikor a napi fáradság éppen otthonunkban érlel feszültséget, s a megszokottság meg nem értéssé élesedik, s népes családban is úgy érezzük, magunkra maradtunk. Vele gazdagodva, mellettünk állása által erősödve gyürkőzünk türelemre, jótékony megértésre, békességszerető megbocsátásra életünk perifériális jelenségeiből napi őrlő- déssé duzzadó jelenségei közepette, mint a még felszámolatlan társbérletekből fakadó gyűlölködések, vagy nemzedékek problémáinak éppen a családban fellángoló súrlódásai, s az otthonok zárt világában mindig aránytalanul nagyra növő kérdése, mint a házastársi feszültségek, elvesztett gyermek, szülő, vagy testvér. 0 AZ. AKI EZEK HELYETT ARANYOSAN MEGNÖVESZTI A BÉKESSÉGET, AZ ÖRÖMÖT, AZ EGYETÉRTÉST, s mellénk ül, hogy a fáradságszülte cinizmus, elidegenedés, közömbösülés helyett segítő szeretet, békességszerző kezdeményezés, derű, mosoly és bizalom töltse be szivünket és otthonunkat. A gyermek fejét simogató szülői kezet ő vezeti, az idősek kívánságainak elébe menő készséget ő erősíti. Mivel ő jelen van, nyelem vissza a haragvó, bé- kétlen, bántó szót, s mondom ki a szelídét, a megértőt, a segítőt. Üj lakótelepek vándora ő, s az utolsó, aki kilép a lebontásra ítélt, ódon emlékeket rejtő otthonból, hogy bátorítson az újra, s oda is a családdal menjen. Néhai jó Kovács Sándor egy hallei diákszoba ünnepi magányában és árvaságában, amikor nagyon egyedül volt, sóhajtotta el: „Kitárom előtted szívem, ó jöjj, légy vendégem nekem ...” (127 énekünk). Hogy harsog ajkunkon az ének: „boldog hajlék, boldog szív, mely őelötte már megnyílt” s „Jézus hozzánk is belép, megosztja velünk életét” (720). Székács Józsefek egykori orosházi otthonában a gyermekek szívéből fakadt fel a jelenlévő Jézus bizonyosságában az ima, s az apa megszövegezésében lett énekké: „add, veszély nélkül aludjam szent karjaid között..(473) s így született meg Györy Vilmosék otthonában a Krisztussal együttlakás békességében a 99 sz. kedvelt énekünk: „Ez a nap is csendesen ...” MERT „BEMENT HÁT, HOGY VELÜK MARADJON” — ezért csendesen szép a nap otthonainkKorcn Emi!
