Evangélikus Élet, 1978 (43. évfolyam, 1-53. szám)
1978-08-06 / 32. szám
A járművezető hibájából Az 1977. évre vonatkozó statisztikai adatok szerint a halállal, illetve sérüléssel végződött 20 121 baleset közül 15 929, vagyis a balesetek 79,2%-a a járművezetők hibájából következett be. Az okok közt szerepel: gyorshajtás, sebességkorlátozás túllépése, elsőbbségi jog meg nem adása, szabálytalan előzés. MÉG EGY ELGONDOLKOZTATÓ SZÁMADAT: ittas járművezetők 2719 balesetet okoztak, melynek „eredménye”: 221 haláleset. Azt hiszem — pontos adataim ugyan nincsenek — ez a statisztika, sajnos, azóta sem javult számottevően. Tudom, hogy a balesetek előidézésében — erről is szól részletes statisztika — nemcsak a járművezetők hibásak. Okoznak gyalogosok, utasok is balesetet, műszaki hiba is lehet előidéző, de az is tény, hogy a legmagasabb arányban a járművezetők felelősek a balesetekért. Sokan, sokféleképpen, a kérdést nálam sokkal jobban ismerők foglalkoztak már eddig is ezzel a témával, keresve a megoldásokat, hogy kevesebb legyen az értelmetlen halál, kevesebb legyen a balesetek által előidézett családi tragédia, és kevesebb legyen az egész életre balesetben megrokkant embertársunk. Azt is tudom, hogy a közlekedési szakemberek egyre-másra rendelik el — helyesen és szükségszerűen — a szigorú intézkedéseket, hogy ezek a balesetek megelőzhetőek, elkerülhetőek legyenek a jövőben. De az is tény — a statisztika néha nagyon kegyetlen tükör —, a balesetek számában, súlyosságában, a járművezetők felelősségében nem történt javulás. Azt is tudom — s ez az élet- színvonalunk örvendetes emel- * kedésével jár együtt —, az elkövetkező években még több ember szerez járművezetői engedélyt, és még több lesz a gépkocsi útjainkon. A statisztika tükrében várható tehát a balesetek számának, ezen belül a járművezetők hibájából okozottaknak , az,, emelkedése ! ? Valóban szükségszerű ez? Nem kell hogy az legyen! AZ EMBERI ÉLET VÉDELMÉÉRT. megmentéséért számtalan jó és előremutató intézkedés történt társadalmunkban. Mindegyiknek a célja az ember maga. Ezeket az intézkedéseket mindannyian örömmel és , megelégedéssel fogadtuk és igen gyakran élünk is velük. S ez vonatkozik a közlekedésre is. De amig sok vonatkozásban valóság lett a köztudatban is az élet védelme, a közlekedés még kivétel ez alól. Ha gyilkosságról olyasunk az újságban — esetleg van egy kis sajnálat bennünk — felháborodottan ítéljük el a gyilkost, kívánva a legszigorúbb büntetést számára. Ha viszont közlekedési baleset kapcsán olvasunk, hallunk esetekről vagy bírósági ítéletekről : legfeljebb megdöbbenés és sajnálat van bennünk. Lehet, hogy kicsit túlzott az összehasonlítás. De végiggondoljuk-e mi, akik rendszeresen vagy alkalomszerűen ülünk a gépkocsi volánjánál, vág}' motorkerékpáron, hogy a felelőtlen vezetés, erőszakoskodás, eszeveszett rohanás, a közlekedési szabályok figyelmen kívül hagyása, előnyünk feltétlen kierőszakolása, a vezetés előtti és alatti alkohol fogyasztása potenciálisan egyenlő a gyilkossággal. Ha így jobban tetszik: az 5. parancsolat elleni vétséggel. Gondoljunk csak Jézus parancsolatmagyarázatára (Mt 5, 21—26.). S ha nem következik be baj, megkönnyebbülünk, de sokszor néhány óra múlva folytatódik a felelőtlenség. JÖ ÉS SZÜKSÉGES IS, hogy egyre több embernek legyen autója hazánkban. Az viszont nem szükségszerű, hogy továbbra is évente ezrek haljanak meg értelmetlenül és tízezrek nyomo- rodjanak meg egész életükre. Ehhez azonban arra van szükség, hogy akik az autók volánjainál ülnek — bármennyire is elcsépelten hangzik: — nagyobb felelősséggel vezessenek. Vagyis: védjék az életet, ne csak a magukét, de a felebarátét is. NEMCSAK AZ KELL, hogy betartsuk a közlekedés írott és íratlan szabályait, hanem az is, hogy nagyra értékeljük, és minden elé helyezzük az ÉLET-et, a felebarát életét! Gondoljunk gépkocsivezetés közben is arra. hogy Isten ajándéka az élet — a mienk is, a másiké is —, és ne mi legyünk azok, akik veszélyeztetjük azt, akik ártunk, akik semmibe vesz- szük az életet! Így kevesebb lesz az értelmetlen halál, tragédia, és jó ügyet, az életet szolgáljuk. ifj. Rendeli György Falvakon, tanyákon ül ii s í á í* ni a g Beszélgetés egy falusi presbiterrel Horváth György, a meszlen— acsádi gyülekezet Acsádon élő és szolgáló presbitere. Vele beszélgetünk most, — Mióta presbiter? — 1948. március 26-a óta. Idén — éppen húsvét ünnepén — volt 30 éve ennek. — Ha jól számolom, 24 éves korában lett presbiter. Szokatlanul fiatalon választották meg. Miért? — A második világháború utón — mint francia hadifogoly — fogadalmat tettem. Isten megsegített és hazajöhettem. Presbiter akartam lenni, hogy szolgálhassak. Olyan időpontban jelentkeztem. amikor hiány volt vállalkozókban. Ne haragudjanak a kritikáért, de el kell mondanom: 1945 előtt elképzelhetetlen lett volna, hogy presbiter lehessek. Az akkori egyháznak nem kellett a ..szegény ember”! A felszabadulás után azonban megváltozott a helyzet. Hát ezért lettem 24 éves koromban presbiter. — És iratterjesztő. Ügy tudom, hogy szolgálatának ez az a része, amelyet harminc éven keresztül töretlenül végezhetett. így van? — Igen. Az iratterjesztés áll hozzám legközelebb. Az elmúlt harminc esztendőben általam került az Evangélikus Élet. az Evangélikus Naptár és a többi sajtótermék az acsádiak és mesz- leniek asztalára. Szeretem ezt a munkát. Nézzenek szét a szobámban! Sajtóosztályunk valamennyi kiadványa megtalálható itt. Nézetem szerint csak az tudja másokkal megszerettetni az egyházi sajtót, aki maga is szereti, megveszi és elolvassa. A harminc év alatt négy lelkésszel szolgáltam egvütt. Nem voltak egyformák. Velem kapcsolatban sem. de ezt az ügyet mindegyikük pártolta és támogatta. — A jubileum alkalmából rekordforgalmat tervez. Hogyan áll az iratterjesztés helyzete az első negyedév után? — Nagyon jól! Rövidesen elérjük a 4000.— Ft-ot. Mivel lelkészünk helyettesként egy másik gyülekezetei is gondoz, sajtószolgálatomat most nagyobb területen végezhetem. Bízom abban, hogy az év végére 10 000,— Ft-os forgalmunk lesz. — A sajtómunka mellett egy időben kántor volt. Beszélne erről? — Nem szívesen! Néhai lelkipásztorunknak rossz hallása volt. A kántor nélkül maradt gyülekezet énekvezetőre várt. Megtanultam. Később — lelkipásztorunk egyre súlyosbodó betegsége idején — még istentiszteleteket is tartottam. Prédikációs kötetből igehirdetéseket olvastam föl. Sajnos nem kaptam kellő támogatást. 1951-től 1963-ig voltam a gyülekezet kántora. Életünk és szolgálatunk olykor törésekkel is jár. Igyekezzünk elfelejteni ezeket! — A temetések kántori szolgálatát mind a mai napig végzi. Nem volt hiábavaló a tanulás. Azután meg itt áll a sarokban a citera is! — A temetések kántori szolgálatát Horváth József testvéremmel felváltva végezzük. Az egyik család őt kéri, a másik engem. Ami pedig az említett hangszert illeti, ez az öreg citera sokszor megvigasztalt már. Amíg édesanyám élt, esténként együtt szoktunk énekelni. Nagyon szépek az egyházi énekek. Az egyikből végtelen nyugalom, a másikból erő, a harmadikból bátorítás, biztatás árad. Most is gyakran énekelek. Sajnos, hogy már csak egyedül. Édesanyám négy éve meghalt. — Gyárban dolgozik Szombathelyen. gondnokhelyettes, naponként utazik oda-vissza, itthon gazdaságot, háztartást vezet, építkezik. tanul (!). Hogyan jut ideje és ereje minderre? — A sok feladat megsokszorozza az ember erejét, időm azonban kevés van. A munkákból — sajnos — vasárnapra is marad. Szívesen mennék minden vasárnap templomba. A munkám miatt ezt nem tehetem meg. Csak az vigasztal, hogy az időben, jól elvégzett. becsületes munka is egyfajta istentisztelet. — Hogyan ünnepelte meg a gyülekezet ezt a jubileumot? — Egyszerűen! Az istentisztelet után a lelkész röviden megemlékezett a harminc esztendőről, megköszönte szolgálatomat, könyvvel ajándékozott meg. Ez így van rendjén. Ne beszéljünk sokat szolgálatunkról, hanem tegyük azt! — Ne haragudjon, hogy most félbeszakítom. De a magam részéről már a prédikáció közben gondoltam az ünnepeltre. Ennél a résznél: „Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az Vett a sarokkő!” A megvetett megbecsült lett! Húsvét ünnepén ez Jézusra alkalmazandó. Nem eretnekség azonban, ha az emberre is vonatkoztatjuk. Nem gondolja? — Hogy eretnekség-e, nem tudom. Csak azt tudom, hogy társadalmunkban megbecsült az ember és az egyházunknak is első számú témája a felebarát. Hiszem és tudom, hogy? ez így van jól. — Végül néhány rövid kérdés. Minek örül most a legjobban? — A kedvezményes áron kapható Bibliának és Üjtestamen- tumnak. — Mit szeretne, ha volna? — Luther-rózsa. Volt egy. de elvesztettem. Most sehol sem kapok. — Mit szeretne megérni? — öt év múlva nyugdíjba megyek, utána több időm lenne a szolgálatra. Jó volna megérni ezt. — Melyik a kedvenc zsoltára? — A 103. „Áldjad, lelkem az Urat!” — Melyik a kedvenc éneke? — A 358. Ezt énekeltük legtöbbször édesanyámmal. — Megkérhetem, hogy befejezésül eljátssza nekem? — Szívesen. Előkerül a citera. rövid hangolás. s máris megszólal a közismert, szép ének: Szegény fejem, hová hajtnálak, ha a Krisztus ölére nem? ... ... . Weltler Sándor Szicíliai jegyzetek TAORMINA. Kétszáz méter magas sziklafennsíkra épült a tenger fölé. Görögök alapították a Krisztus előtti negyedik században. Délszaki növényzettel borított zöld lombok veszik körül karéjban. A városka kéttenyérnyi széles főutcáján az olasz élet színes forgataga — jóleső kép Róma esti kihalt utcái után. Itt nem fenyeget a terrorizmus réme. éjszakai órákban is nyugodtan járkálnak az emberek, helybeliek és külföldi turisták. Késő középkori épületek szabják meg „Szicília gyöngyszemének” a hangulatát. Lent a tengerparton kis öblökben fürdözök a forró májusi napsütésben. A nagy élmény mégis másutt vár itt reám: a görög színház romjainál. Az ókori szabadtéri színházak lebilincselő látványával találkoztam már Görögországban. Most mégsem másolatban van részem. És ezt nemcsak táji háttér teszi: a félkörben futó, emelkedő, időbarázdálta kő ülőhelyekről, az egykori színpad mögötti oszlopok és romok között és fölött a tenger kéksége és az Etna háromezer-háromszáz méteres teteje néz reám. Mindezen túlmenően a varázs hazai eredetű. Egy magyar festő, Csontváry Kosztka Tivadar festette meg naplementekor a taorminai görög színház romjait húsz négyzetméteres vásznon a század első éveiben. A festmény lenyűgöző színhatásai az emlékezetemből átizsitják bennem a szemem elé táruló valóságot. A természet adta benyomást a belső színlátomás oly mértékben fokozza fel a vásznon, hogy aki ismeri a képet, a művészet teremtő szépségét éli át az eredeti helyszínen. Milyen hatásos lenne és szolgálná hazánk hírét, ha a Csontváry-képet reprodukcióban. képeslapon kapni lehetne Taorminában! Nem tudom, milyen szerv gondoskodhatnék erről nálunk. Az 1958. évi brüsszeli világkiállítás óta Csontváry festményeit világsiker jegyzi. SIRACUSA. A barokk dóm meglepetést tartogat. Kívülről is észrevehetően, bent pedig jól láthatóan beleépültek a helyén állott ókori pogány templom maradványai. Időszámításunk előtt az V. században Athéné tiszteletére emelt templom hatalmas dór oszlopai tagolják a hosszanti falakat, és választják el a templomhajót. Megragadó építészeti látvány, és elgondolkoztató jelkép. Az antik görög művészet alkotása itt tovább él keresztyén kultuszhelyen. A kettő nem ütközik. Ahogyan a mi korunk és társadalmunk is ápolja a görög világ hagyományait, a keresztyénség sem utasíthatja el, hiszen ezeken az alapokon épült fel az európai kultúra. Teljes Krisztushivő meggyőződéssel tudjuk vállalni a Krisztus előtti kor egyetemes emberi értékeit. Siracusában is ott találjuk az egykori, görög színházat, mégpedig a legnagyobbat és legépebbet a fennmaradt antik színházak között. Éppen a nyári ünnepi előadásokra ácsolták benne az emelvényt és borították fával a kemény és hideg, töredezett kő ülőhelyeket. Ahol csak a görög hajósok messze hazájuktól megtelepedtek — mint itt is —, színház nélkül nem tudtak élni. Mert ez volt a művelődésnek, a művészi és emberi élménynek a legnagyobb forrása számukra. Drámaíróik szava ma sem vesztett megrendítő erejéből — tapasztaljuk mi is. Édesanyám emlékének hódolva írom e sorokat, amikor már a kultúra sokféle csövön patakzik szerte a népben. De a színpad kiemelkedő hatását ma is érezzük nagy művek és nagy színészek előadásában. Az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyv elbeszélése szerint Pál apostol Róma felé hajózván három napot töltött Siracusában. Jártam Szent Martinas föld alatti kriptájában, amelyet több történész Szicília első keresztyén templomának tart. A hagyomány szerint ennek oltára előtt prédikált Pál. Mellette kezdődik a katakombák kiterjedt folyosóhálózata. Nagy részük természetes üreg volt, amelyet már Krisztus előtt 300 körül sírkamrául használtak az ottlakók. A keresztyének később kibővítették a barlangokat, s a föld alatti folyosók a III—V. századig, tehát jóval az üldöztetések idején túl is istentisztelettel egybekapcsolt temetkezési helyül szolgáltak. Ezek a siracusai katakombák a Rómában találhatók után a legnagyobb területűek Itáliában. Az egyik sírüreg alatt szép őskeresztyén szimbólumokat láttam a sziklába vésve. Emlékezetem szerint itt találkoztam először életemben a hal és a hajó összei:ont jelképével. A hal görög szavának betűi ezt a hitvallást rejtik: „Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó.” Az egyház — a hajó — azoknak közössége, akik ezt vallják. A kettős körbe helyezett jelkép „Jézus Krisztus” monogramja, az alfa és az omega — a kezdet és a vég — egyszerűsített betűjével. A sötét folyosókon botorkálva nem a halál levegőjét éreztem, hanem az egyház életéét, mely különböző korokban, más és más rnszo- nyok között a történelem évszázadain át halad az élő Krisztusba vetett hittel és munkálkodó szeretettel. S Isten hangzó igéje élteti, ami ezeknek az ősi helyeknek is az igazi tartalma volt. CATANIA. A dómban Bellini sírját keresem. A múlt század első felének legnagyobb olasz operaszerzöje itt született ebben a városban. A templom egyik oszlopánál ,van a síremléke. Rajta kottasor, olasz szöveggel, alatta dombormű női alakokkal: jelenet az egyik operájából. Égy gyónókra váró idős papot kérdeztem az útikönyvem jelezte kápolnák felöl. Felcsillant a szeme, amikor megtudta, hogy magyar vagyok — ezt tapasztaltam különben utam során az olaszok között, lett légyen az illető halász, munkás vagy értelmiségi járókelő. Szeretnek bennünket. A pap beszédesen, mosolyogva mondta nekem: Cataniának három nevezetessége van: Agathe (a vértanú, akinek emlékére épült oldalkápolna a román ivű színes ablak sárga fényében úszott), az Etna (a ma is működő tűzhányó, melyet a magasban már csak dzsippel és a forró talajon gyalog lehetett megközelítenem) és Bellini. Ó, hálátlan utókor, a negyediket nem említi: Vaccarinit, az építészt, akinek köszönheti a város az Etna kitörése és földrengés után a XVIII. század elején az újjáépítést. A szélesen tervezett, egyenes utcák, minden szép régi épület, barokk lakóházak és középületek az ő emlékét dicsérik. Miért van, hogy az építészeket még mindig nem becsülik eléggé a művészek között? Pedig ők adják meg otthonunk, városunk hangulatát. Az egykori nagy bencés kolostor ma amolyan képzőművészeti gimnázium, ahogyan kiveszem az udvarán körém gyűlő diákok beszédéből. Ök is örülnek a magyar idegennek. Éppen déli szünetjük van. A környező utcákon fiúk, lányok hármasával száguldanak motorkerékpárokon és vidáman integetnek nekem. Egyszerű emeletes ház kopott küszöbén egy leány és egy fiú tanul közösen. Mosolyogva üdvözölnek, mintha ismerős lennék. Odalépek hozzájuk: francia szakos egyetemisták. Magyarországról érdeklődnek. Mindig is szerettem a fiatalokat, de nem elfogultságból mondom: odakint is nő fel egy ifjúság. mint nálunk is, amely komolyan-vidáman készül a felelős életre. ,, .. .. . Veoreos Imre