Evangélikus Élet, 1978 (43. évfolyam, 1-53. szám)
1978-05-28 / 22. szám
A Moro-ügy kapcsán Amikor ezeket a sorokat olvasóink kezükbe veszik, már talán le is kerültek a Mórával kapcsolatos hírek a világsajtó első oldaláról. Hosszú hetek izgalma tetőzött május 9-én, a gyilkosság napján. Elrablásával, fogva tartásával, a politikai alvilág követelésével kapcsolatban a legkülönbözőbb nézetek keltek szárnyra. Sok szó esett a terrorizmus bestiális módszeréről, az emberek morális tudata megrendült, kutatták a kegyetlen akció politikai hátterét, ez szakembereknek volt a feladata, de legtöbben az olasz rendőrség csődjét látták a közel két hónapos tehetetlenségben. Nem kerülte el figyelmünket az a hang sem, hogy a tehetetlenség mögött bűnös cinkosságot fiejtett a közvélemény. A MORO-ÜGY —, s eőször fejezzük ki magunk is megrendültén együttérzésünket, — egy hosszan tartó válság tetőzése volt. Ne té-, vesszen meg bennünket az,-hogy milyen néven jelentkeztek ismételten a terroristák. Az sem, hogy cinikus társaik „nemzeti hőstettként” kommentláták a gyilkosságot. Az ügy sokkal komplikáltabb és a „rejtély” mögött a hátteret kell világosan látnunk. Elsősorban az olasz demokrácia hosszan húzódó válságát. Mit jelentett ez a gyakorlatban? Azt, hogy éppen a válság következtében az olasz belpolitikai életben az utóbbi esztendők során sorsdöntő társadalmi, politikai változás állt be. Régóta felfigyelt a világ arra, hogy a baloldal, a munkáspártok egyre inkább élvezik a tömegek bizalmát, s a helyzet kedvezőbbre fordulását tőlük remélik. Moro azok közé a keresztyén demokrata politikusok közé tartozott, akik ezt a történelmi változást felismerték, s a kérdéshez pozitívan viszonyultak. Más szóval híve volt annak, hogy az olasz kommunista párt helyet kapjon nemcsak a parlamentben, hanem a kormányban is. Nyilvánvaló, hogy ezzel a koncepcióval a hosszan tartó olasz gazdasági, társadami, politikai válságot kívánta holtpontjáról kizökkenteni. Még egy dolgot kell világosan látnunk az olasz belpolitika taglalásánál. A sorozatos fasiszta provokációt, amely már-már valóságos „mini háborúvá” fajult az olasz társadalmon belül, s rettegésben tartotta az egész közéletet. Róma, Milánó, Nápoly stb. utcáin este már nem volt tanácsos utcára lépni, s fényes nappal raboltak el és gyilkoltak meg embereket, robbantottak középületeket, hivatali helységeket. A VÁLASZTÁS AZUTÁN ÉPPEN MORORA ESETT, a haladó gondolkodású politikusra, s a magát „vörös brigádnak” nevező csoport hajtotta végre a gyilkosságot. Az idősebb nemzedék jól emlékszik egy másik, hasnló drámára. 1933-ban Németországban felgyújtották a Reichstagot, a berlini parlamentet. A történelem azóta világossá tette, de akkor is tudta minden józanul gondolkodó ember, hogy az a német fasizmus menetrendjéhez tartozott. A hasonlóság tökéletes! A módszer is azonos! Önkéntelenül vetődik fel a kérdés, mi célja volt a terroristáknak Moro meggyilkolásával. Meg kell csak figyelnünk a hangulatkeltést, a hisztéria fokozását, „vörösök”, a „baloldal”, a „hatalomra törő kommunisták”, — ilyen, s hasonló pánikkeltő főcímek jelentek meg a jobboldali sajtó hasábjain. Éppen úgy, mint 45 évvel ezelőtt, a Reichstag rőt fényeinél. Igen óvatos megjegyzésünk az, hogy veszélyen van az olasz demokrácia. Legalábbis annak alapján, ami jelenleg kitapintható az olasz válságban. Nem tudjuk milyen erők és tényezők húzódnak meg a terrorista csoportok mögött, de az félő, hogy könnyű lenne áthangolni az olasz közvéleményt a baloldal ellen. A gyilkosságot követő napon VI. Pál pápa is megszólalt: „Az erőszakot ne erőszakkal győzzék le”. Ez a felhívás volt a dolgok józan mérlegelésére. Az elfakult hisztéria ilyen esetben a legrosszabb tanácsadó. MORO ÁLDOZATA LETT A HALADÁS SZOLGÁLATÁNAK, de esete figyelmeztetés arra, hogy a mélyben sötét erők működnek, amelyek nem válogatnak az eszközökben azért, hogy a történelem kerekét visszafordítsák. Rédey Pál — HÄZASSÄG. Ifj. Takács dózisuknak szép eredménye Károly, a meszleni és Kovács van”. Gyöngyi az acsádi gyülekezet tagjai május 6-án a szombathelyi — Neválonics Sándor a kősze- templomban tartották esküvőjü- gi és Pongrácz Judit, a cáki gyüket. A szertartást Weltler Sándor lekezet tagjai május 6-án a kő- meszleni lelkész végezte. „Jobban szegi templomban tartották es- boldogul kettő, mint egy; fára- küvőjüket. A legkisebbek között Káldy Zoltán püspök Tolna-Baranyában (3.) Ezen a vasárnapon a Kapos völgyében vitt utunk. Az időjár rás szeszélyesen és metsző széllel, csípős hideggel kísért. Az útmenti búzatáblákon azonban már közel araszos volt a haragoszöld vetés szép termést ígérve. TOLNANÉMEDIBE értünk. A falu hosszan nyúlik el az országút mellett. Gondozott házai, szép kertjei bizonyítják, hogy szorgalmas emberek laknak errefelé. A lelkészlak udvarán Janko- vits Béla lelkész és dr. Győry József gyülekezeti felügyelő fogadja a presbiterek élén a látogatásra és szolgálatra érkező d. dr. Káldy Zoltán püspököt és kíséretét. A parókiát nemrég renoválták. Szinte újnak hat. A templom is gondozott és tiszta. Az istentiszteleti szolgálatot végző püspököt népes gyülekezet várja a templomban, köztük reformátusok is vannak' és többen Tenge'licröl jöttek át. — Az isten- tisztelet liturgiáját Sólyom Károly, a Tolna-Baranyai Egyházmegye esperese végezte. Az egyházkerület püspöke Mt 18, 11—14 alapján szólt a gyülekezethez igehirdetésében. — Az ige az elveszett bárányról szól. — Mi szívesen számoljuk magunkat ahhoz a 99-hez, amely nem veszett el. Pedig elég csak az előbb énekelt énekvers után: „Hozzáfűzte lelkemet, sírig a hit és ' a hála” — megkérdezni önmagunkat — biztos, hogy így van ez? — Rá kell döbbennünk, hogy mi vagyunk az elveszett bárányok. — Így igazi örömhír számunkra a bárányt kereső Jézusról szóló ige. Még inkább az, ha Lutherral együtt megértjük, hogy ő „nem arannyal, sem ezüsttel, hanem szent és drága vérével váltott meg”. — A továbbiakban az igehirdető püspök arról tett bizonyságot, hogy Jézus számára minden bárány nagy érték. Az egyet is számon tartja. Minket is arra tanít, hogy becsüljük az egyet. Menjünk utána, keressük. Töröljük le a könnyét a könnyezőnek, vegyük gondunkba a rászorulót. Mindenütt szívesen és örömmel szolgáljunk és segítsünk. Az egyeseknek is, meg a közösségnek, a falunknak, népünknek. Az istentiszteletet követő közgyűlésen Jankovits Béla lelkész őszinte képet adott a gyülekezetről a problémákat is feltárva. A És Csanád Béla azt akarja, hogy lássunk. Lássuk meg a múltat, lássuk meg, amit elrontottunk, hogy többé ne tegyük, de lássuk meg az életünkben rejtett kincsként előcsillanó szépet, tennivalónkat, s a jövő reménységét is. Nyilván nem véletlenül kerültek azok a versek a kötet végére, amelyek a feltámadás reménységére, Isten új világának hitére nyitják szemünket. Mindent összegezve, a „Veronika kendője” versei emberségében és hitében gazdagítják azt, akit kézbeveszi a kötetet. BaUcza Iván — HALÁLOZÁS. Boros József a nagykanizsai gyülekezetnek kora ifjúságától fogva mindvégig hűséges munkása, volt gcftidnoka, pénztárosa és mindenben szolgálatra kész presbitere április 30- án 65 éves korában elhunyt. Temetése a gyülekezet nagy részvétével és részvételével május 4- én volt. „Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja.. Veronika kendője Csanád Béla verseskötete Egy régi legenda szerint, amikor Jézus a keresztúton összeros- kadt terhe alatt, egy jeruzsálemi asszony, Veronika törölte le véres, csapzott arcát kendőjével. S ezen a kendőn ott maradt Jázus arcának képe. A legenda megka- póan mondja el, hogy az irgalmasság szolgálatának eszköze mindig magán hordja Krisztus bélyegét. így hordozza a Krisztus-arcot Csanád Béla római katolikus pap-költő, teológiai tanár verseskötete, melynek címe: Veronika kendője. A kötet előtt mintegy ars poeticaként áll a hasonló című vers, a költő vallomása arról, hogy számára a verselés olyan szolgálat, melynek célja a szenvedők arcát „felmutatni a világnak”. A kötet versei így elsősorban arcokat, embereket mutatnak be, sorsokat, azzal a hittel, hogy a szenvedés és az öröm, a rossz és a jó láttatásának önmagában is értelme van, mert ezáltal önmagunkra és feladatainkra is ráismerünk. Nem lehet ugyanis közönyösen, állásfoglalás nélkül elmenni amellett, amit egyszer megláttunk. legnagyobb probléma a fiatalok elvándorlása, aminek következtében elöregszik a gyülekezet. Káldy Zoltán püspök a felvetett problémákkal kapcsolatban mutatott rá arra, hogy az ilyen esetekben mennyire döntő a gyülekezet tagjainak személyes hite, az egymással való törődés és az igehirdetési alkalmak hűséges látogatása. Arra is rámutatott, hogy a gyülekezet ereje elsősorban nem a számoktól függ. Hiszen az evangélium ügye 12 tanítvánnyal indult a világba. TAMÁSIBA vitt utunk e nap délutánján. A dinamikusan fejlődő, városiasodó járási székhelyen egyik legkisebb gyülekezetünk él, amelynek tagjai szintén javarészt idős emberek. Maga a lelkész is, Stovicsek Gusztáv, akinek unokája virággal köszöntötte püspökünket, idős ember. Beteg lábai miatt nagyon nehezére esik a járás. Az egyházi épületek is alapos renoválásra szorulnának. Káldy Zoltán püspök a szószékre lépve meleg szóval adja át egész magyarországi evangélikus egyházunk köszöntését, amely felveszi a kicsinyek gondják és odaáll a rászorulók mellé. Ennek a mostani útnak is ez a célja. Ez a kicsiny gyülekezet is drága Jézus Krisztus számára és az egyházunk számára is. Ez biztatás arra, hogy mi is hűségesek maradjunk, hogy minden félelemtől megszabadulva örömmel szolgáljunk egyházban és hazában. A közgyűlésen Stovicsek Gusztáv lelkész adott tájékoztatást a gyülekezet életéről. Arról is, hogy miképpen adja tanújelét újra és újra ez a kicsiny gyülekezet is élni akarásának. Káldy Zoltán püspök hangsúlyozottan fejezte ki egyházunk köszönetét az idős lelkészházaspár hűséges szolgálatáért, a nehéz körülmények között. A gyülekezet tagjaiban egyházunk nagy családjához tartozásának gondolatát azzal is erősítette, hogy széles körű tájékoztatást adott magyarországi evangélikus egyházunk sokszínű szolgálatáról. sok közös eredményről és örömről. Az esti órák csendjében még sokáig folyt a beszélgetés a lelkészcsalád otthonában a' gyülekezetét érintő időszerű ügyekről, a nehézségek megoldásának lehetőségeiről. A TOLNA—BARANYAI EGYHÁZMEGYE kicsiny gyülekezeteiben tett püspöki látogatásnak ez a része is ösztönzi egész egyházunkat, hogy még fokozottabb figyelmet fordítsunk a „legkisebbekre”. —m —y Kétszáz éve halt meg Voltaire 1694—1778 1778. május 30-án lefüggönyözött hintó gördült ki lopva Párizsból, melynek utasai között egy holttest ült. Voltaire tetemét csempészték ki barátai ilyen módon a városból, mivel ott megtagadták tőle a keresztyén temetést. Scel- liéres-ben akadt egy pap, aki imádsággal és áldással adta át Voltaire testét az enyészetnek. I Voltaire, akitől nemcsak a temetési szolgálatot, de a bűnbocsánatot, a gyónás utáni feloldozást is megtagadta egyháza, három hónappal halála előtt titkárának, Wagnernek a következő írásbeli nyilatkozatot adta át: „Ügy halok meg, hogy imádom Istent, szeretem barátaimat, nem gyűlölöm ellenségeimet, és megvetem a babonát. Voltaire, 1778. febr. 28.” Miért nem volt elég egy ilyen nyilatkozat ahhoz, hogy a gyónó feloldozást, a halott pedig szentelt földet kaphasson egyházától? Azért, mert Voltaire a három legérzékenyebb pontjára tapintott rá kora római katolikus egyázának: a dogmára, a fanatizmusra és a babonára. S erre nem volt bocsánat. A fent idézett rövid hitvallását Voltaire ahelyett tette, hogy Gautier abbénak a feloldozás feltételéül szabott aláírást megadta volna, aminek értelmében a római egyház minden tanának kivétel és korlátozás nélkül aláveti magát. Elmaradt az aláírás, elmaradt a feloldozás. Gautier abbénak megvolt a jó oka arra. hogy ilyen aláírást kérjen, hiszen Voltaire műveiben szellemesen és kíméletlenül megcsipkedte az egyház tanítását. A vadember című regényében például egy indián a maga ősi kultúrájából manipulálatlan lélekkel csöppen Franciaországba és rácsodálkozik az egyházi tanra és gyakorlatra. Miután katolikus hitre térítették, gyónásra is biztatják az indiánt, megmagyarázva neki, hogy Jakab apostol meghagyta: Valljá- tok meg egymásnak bűneiteket. Engedelmeskedik is az apostoli intésnek, de meglepődve fogadja a pap elutasítását, amikor gyónása végeztével azt ajánlja, hogy cseréljenek helyet, és gyónjon a pap is neki, hiszen az apostol az egymásnak való kölcsönös bűnvallásra int. A Candide című legismertebb és legsikeresebb regényében, amelyet az 1766-os iszonyú emberáldozatot követelő lisszaboni földrengés feletti döbbenetében írt, kígúnyolja az olyan vulgáris gondviseléshitet, amely mindent az Isten számlájára ír, és inkább kényelmesen rámondja mindenre, hogy bizonyára a lehető legjobban van, ahogyan van s a legjobb cél felé halad, mintsem hogy küzdene a rossz és a baj ellen, megvédené attól az embereket, előmozdítaná a jó kibontakozását és azt osztályrészévé tenné mindenkinek. A vallásos fanatizmus ellen is síkra szállt Voltaire, s talán életében először nem játékos szellemességgel, hanem halálos komolyan. „Nem tréfára való idő ez” — írja 1761-ben, amikor Tolouse- ban inkvizicíós módszereket alkalmazott a fanatizmus. Egy protestáns kereskedő, Jean Calas fia felakasztotta magát. A helyi törvények értelmében az öngyilkolt meztelenül, arccal lefelé saroglyá- hoz kötözve hurcolták végig a városon. Az apa, hogy ilyen meggyalázástól megkímélje fia tetemét, azt vallotta, s tanúkat is nyert hozzá, hogy fia természetes halállal halt meg. Erre viszont a katolikus város azzal gyanúsította az apát, hogy saját kezével ölte meg fiát, mert az katolikus hitre akart térni. Az apa tagadott, és kínvallatás közben halt meg. Üldözött családja Voltaire-hez menekült. Ez az ügy és még két hasonló, amelyekben szintén minden bizonyíték nélkül hoztak és hajtottak végre ítéletet, indította Voltaire-t arra, hogy tollával harcolva e fanatizmus ellen, és világgá kiáltsa híres-hírhedt jelszavát: Zúzzátok szét a gyalázatost! Azt a fanatikus hatalmat, amelynek ártatlan áldozatai vannak. „Ma még csak azt mondja: Hidd, amit én, különben Isten elkárhoztat! De holnap így szól majd: Hidd, amit én, különben meggyilkollak!” Voltaire-nek a babona elleni harca éppen úgy felvilágosult gondolkodásából következett, mint a dogma és a fanatizmus elleni. A jó Brahminról szóló történetével azt a meggyőződését fejezi ki, hogy nyugtalanság és kínzó kétely vállalása árán is megértésre és világosságra törekszik az ember. A történet szerint a jó Brahmin panaszkodik a filozófusnak, hogy bár szüntelenül tanul és kutat, mégsem találja a lét nagy kérdéseire a kielégítő választ. A filozófus a szomszédban lakó együgyű asszonyra mutat, aki a Gangesz szent vizében elvégezheti kultikus mosakodását, akkor a világ legboldogabb hívője — és megkérdezi: Nem szégyenled magad boldogtalanságod miatt, ha őreá nézel? A Brahmin válaszol: Ezerszer elgondoltam, hogy boldog volnék, ha olyan tudatlan lennék, mint ez az asszony, és mégis az ilyen boldogságot nem kívánom. Hogy Voltaire a babona és nem a vallásos hit ellen küzdött, azt megragadó képpel juttatja kifejezésre: A babona anyja a vallás, de a vallásnak szörny- szülöttje a babona, mely anyját is fojtogatja. A szörnyszülöttől meg kell szabadítani az anyát, de úgy l$ell a babonát földre tiporni, hogy az anyát, a vallást meg ne sebesítsék közben. Egyháza nem bocsátotta meg Voltaire- nak — s hozzátehetjük: a protestantizmus sem igen bizonyult nagylelkűbbnek itt a megbocsátás tekintetében! —, hogy a dogma, a fanatizmus és a babona ellen megalkuvás nélkül harcban állt. Voltaire szavait, tetteit és egész életét megítélni nem a mi feladatunk. Isten ítéli azt meg, és Voltaire-nak is ez a legjobb, mert Isten irgalmasabb, mint mi emberek. Nekünk nem ítélkeznünk kell felette, hanem megérteni őt és tanulni tőle. Ebben segít nekünk Victor Hugo kijelentése: Itáliának- volt reneszánsza, Németországnak volt reformációja, Franciaországnak Voltaire-ja volt. Hazája számára ő volt a reneszánsz, a reformáció és a szellemi forradalom. Amit másutt több nemzedék végzett el, az itt őreá várt a gondolkodás megtisztítása terén. Annak idején tiltakozott az egyház és a kereszténység a reneszánsz ellen is, a reformáció ellen is és a forradalom ellen is. Ma mindháromnak áldásait és eredményeit elfogadja és élvezi. Talán egyszer Voltaire is megkapja utólagos feloldozását a keresztyénségTakácsné Kovácsházi Zelma