Evangélikus Élet, 1978 (43. évfolyam, 1-53. szám)

1978-05-07 / 19. szám

ELSŐ INDIAI NAPOMON meg­döbbentő élményekben volt ré­szem. Este tíz óra volt. A fárasztó ülések után esti sétára indultam barátaimmal. Új-Delhi nyüzsgő forgalma fokozatosan csökkent, már csak a háromkerekű mptoros riksák és a fekete-sárga csíkos taxik vadásztak utasokra. A szál­lodától kétszáz méterre sem ie- hettüiik, amikor a járdán két kis­gyermeket pillantottam meg. Ron­gyos, piszkos takarón aludtak, egymás nyakát átölelve. Két-há- rom évesek lehettek, láthatólag senkihez sem tartoztak. Vajon et­tek-e valamit lefekvés előtt? Mi­kor ezeket a sorokat írom, arra gondolok, vajon életben vannak-e nég szegények. Lehangoltan mentünk tovább, izíán újabb és újabb rongytöme­gek hevertek a járda mellett. Em­berek, éhes, otthontalan emberek. E m-őI az indiai nyomorúságról már sokat írtak és én is olvastam leírásokat, de szemtől-szembe ta­lálkozni vele leírhatatlan élmény. Az ember tehetetlennek érzi ma­gát embertársai között. INDIAI KÍSÉRŐNK ELMOND­TA. hogy sok városban hajnal fe­lé kocsik szedik • össze a halotta­kat. A világ második legnagyobb népességű országában százmilliók fekszenek'le minden este éhesen. A turistabuszokat nagy sereg ké- regető, mezítlábas gyerek veszi körül és a kapott alamizsnával szaladnak egy marék rizst venni. Vannak szülők, akik kétségbeesé­sükben képesek eltörni kisgyer­mekük lábát, csak hogy a turisták megszánják őket. A betegségek és az alultápláltság következtében igen magas a csecsemő- és gyer­mekhalandóság. Mint ismeretes, ennek ellenére India lakossága évente mégis körülbelül egy „ma- gyarországnyival” szaporodik. A mezőgazdaság és az ipar nem tud lépést tartani az ilyen mérvű nö­vekedéssel. Évröl-évre egyre több szájba nem jut elég táplálék. Ala­mizsnával, segélyekkel csak né­hány százezer emberen lehet se­gíteni. Százmilliók sorsát csak a társadalmi körülmények alapvető megváltoztatásával, az nyagi ja­vak igazságosabb elosztásával le­hetne megjavítani. Óriási mértéket ölt a munka- nélküliség. Boldog ember az. aki talál munkát. A 25 éves Raj Singh gépkocsivezető az egyik jómódú indiai családnál. Többször vitt autójával és közben mesélt ön­magáról : — Szerencsés ember vagyok, mert állandó munkám van. Fize­tésem havi 200 rúpia (kb. 500 Ft), amely lényegesen magasabb az indiai átlagnál. De ezért áldozatot is kell hoznom: 150 kilométerre lakó feleségemet és két éves kis­lányomat havonta csak egyszer láthatom. MINDEZEK AZ ÉLMÉNYEK ÉS TAPASZTALATOK tükröződ­tek az Ázsiai Keresztyén Béke- konferencia Folytatólagos Bizott­ságának ülésén is, amelyre 1978. március 15—19-ig India fővárosá­ban kerül# sor. Az Ázsiai KBK 1975-ben alakult meg, hogy össze­fogja azokat az ázsiai keresztyé­neket. akik tenni kívánnak vala­mit földrészük igazságosabb fej­lődéséért és békéjéért. Most, há­rom éyvel ennek megalakulása után sor került az Ázsiai KBK irányító szervének, a Folytatóla­gos Bizottságnak első ülésére, hogy kiértékelje az eddigi mun­kát és megvitassa az ázsiai népek előtt álló legfontosabb feladato­kat. A J5 ázsiai országból érkezett 33 küldött tanácskozásának közép­pontjában a következő téma állt: „Az ázsiai szolidaritás lehetőségei — hogyan vehetnek részt a ke­resztyének az ázsiai népeknek a békéért és az igazságosságért foly­tatott harcában?” A nemzetközi Keresztyén Békekonferencia dele­gációja megfigyelőként vett részt az ülésen dr. Tóth Károly püspök­nek, a KBK főtitkárának vezetésé­vel. A KONFERENCIA LEGFON­TOSABB MEGÁLLAPÍTÁSA ösz- szekapcsolta a béke és az igazsá­gosság kérdését: „Igazságosság nélkül nincs béke, az igazságos­ság pedig a szegénység, a kizsák­mányolás, a tudatlanság és a disz­krimináció kiirtását követeli meg”. Ez a mondat Ázsia népeinek jelszava is lehetne. Noha legtöbb ázsiai országban nincs háború, né­peik . mégsem élnek igazi béké­ben. Nem lehet „békésnek” ne­vezni azokat a körülményeket, ság tagjai elhatározták, hogy pár­beszédet kezdenek a nagy ázsiai vallások (hinduizmus, buddhiz­mus, shinto, iszlám) képviselőivel kontinensük boldogabb jövőjének elősegítéséről. AZ ÁZSIÁI KERESZTYÉNEK KONFERENCIÁJÁT nagy figye­lemmel kísérte az indiai közvéle­mény. Az indiai rádió interjúi A konferencia résztvevői amelyekben az emberek nyomor­ban és igazságtalanságban, az éh­halál küszöbén és munkanélküli­ségben élnek, nincs lehetőségük a ■ tanulásra — Indiában 65—70 szá­zalékos az analfabetizmus és el kell tűrniük, hogy külföldi vállal­kozók és a helyi felső tízezer ki­zsákmányolják munkaerejüket. (Ugyanazért a munkáért 30—40- szer kevesebb bért kapnak, mint Nyugat-Európában). Az ázsiai keresztyének segíteni szeretnének e viszonyok megvál­toztatásában. Ez csendült ki szin­te valamennyi hozzászóló beszé­déből. Az ázsiai országok többsé­gében a keresztyének száma azon­ban alig éri el az 1—2 százalékot. Csak a nagy ázsiai vallásokkal összefogva remélhető komolyabb eredmény. A Folytatólagos Bizott­mellett a napilapok rendszeres tájékoztatást adtak az ülés lefo­lyásáról. Nagy megtiszteltétést je­lentett, hogy Morardzsi Deszai India miniszterelnöke fogadta a bizottság tagjait. Beszédében utalt a különböző vallások együttmű­ködésének fontosságára és síkra szállt a fegyverkezési hajsza be­szüntetéséért, amely nagy össze­geket tenne szabaddá a szegény­ség és az éhség felszámolására. A gyönyörű hindu templomok és a több ezer éves műemlékek India egykori mesés gazdagságá­nak tanúi. A múlt csodálatos em­lékei között járva még lehango­lóbb a jelen nyomorúsága, de re­mény van arra, hogy ez a hatal­mas nép boldogabb jövőben él­het. Ifj. Görög Tibor G-yertya* asnely hét végén ég Beszélgetés Sebestyén Nándornéval, az Országos Béketanács főtitkárával (Folytatás az 1. oldalról) sében. De szólnom kellene más személyekről is. Az önök egyhá­zában nagyon sokan vállalták ezt az utat. Nagy előrelépés történt ezen a téren. Örömmel olvasom újságjukban, vagy hallgatom a rádióban a vallásos félórákban, amint hitet tesznek a béke ügye mellett. És az egyszerű hívek százezreinek tudatában is az egyik legfontosabb helyet a béke kérdése foglalja el. összecsendül­nek a szándékok és ma el sem le­het képzelni ^mozgalmunkat egy­házi személyek nélkül. — Mi a véleménye az egyházi lapokról, közelebbről az Evan­gélikus Életről? — Amint már említettem, mun­katársaimmal együtt rendszeres olvasója vagyok lapjuknak. Az Or­szágos Béketanács Elnöksége ne­vében ezúton is szeretnék köszö­netét mondani az Evangélikus Elet szerkesztőségének azért a sokoldalú munkáért, amellyel a magyar békemozgalom program­jának megvalósításához hozzájá­rulnak. Programunkról, felada­tainkról rendszeresen, sokolda­lúan számol be lapjuk. De szinte valamennyi cikkükből kisugárzik elvi állásfoglalásuk. Az evangéli­kus egyház vezetői, lelkészei és a hívő emberek segítik a békéért való munkálkodást. — Mit üzen olvasóinknak? — Az előttünk levő feladatok azonosak a vallásos és nem vallá­sos emberek számára. Elengedhe­tetlen, hogy ne együtt oldjuk meg hazánk felvirágoztatása, hazasze­retetünk nagy feladatait. S ezt csak békében végezhetjük. A mindennapos lelkiismeretes mun­ka, a hazához, népünkhöz való hűség békénk legfőbb támasza. Kérjük továbbra is az evangéli­kus egyházat, annak vezetőit, lel­készeit, híveit, s az Evangélikus Élet szerkesztőit, hogy ebben a közös munkában mint eddig is, közösen vegyenek részt. s— Volna egy bizarr kérdésem. Mi történne, ha egyszer „kitörne” a béke? — Mi lennénk a legboldogab­bak. Mert akkor nein lenne szük­ség a mozgalomra. Sajnos ez pil­lanatnyilag utópiának látszik. De azért munkálkodunk, hogy a béke tartós legyen, hogy gyermekeink és unokáink már békében éljenek, és megérjék a háború nélküli vi­lág korszakát. — Mondana valamit a magán­életéről? — Munkámhoz tartozik, hogy sokat olvasok. De csak az éjsza­kai és hajnali órák az enyémek. Kevés a szabadidőm. Férjem is sokat dolgozik. Leányom tanárnő, aki az ifjúsági munkában serény­kedik. De ha lélekzetvételnyi időnk van, együtt vagyunk. Egy gyertya, amely két végén ég egyszerre. Fáradhatatlan, s örökké optimista. De ezt a mun­kát korunkban nem is lehet más­ként végezni, mint ahogyan Se­bestyén Nándorné végzi. Rédey Pál Édesanyák napjára AZ ÉDESANYÁK IRÁNTI SZERETET, néhány tragikus kivétel­től eltekintve, szinte minden ember szívében él. Az élet csodájáért Isten után a legnagyobb tisztelet és hála őket illeti, akiket ezen a májusi vasárnapon virágokkal, imádsággal vagy az emlékezet le­tisztuló gondolataival köszöntünk. Minden ember, még a legkemé­nyebbek is, úgy érzi, hogy adósaik vagyunk és ezt az adósságot tel­jesen soha nem töilleszthetjük le. Valamit azonban mindig adha­tunk és adnunk is kell. Isten tízparancsolatában egyedül a negyedik parancsolathoz já­rul közvetlenül egy Ígéret is: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, arr^elyet Istened, az Űr ad ne­ked!” Ez az ígéret visszájáról nézve is nagyon egyértelmű: nem lesz hosszú életű és boldog az a nemzedék, amely e parancsolatról megfeledkezik vagy nem próbálja mindig újra átgondolni, hogy mit kell tennie az adott körülmények között azokért, akik Isten terem­tő munkájának eszközeiként életet adtak neki. A SZÉP SZAVAK ÉS VIRÁGCSOKROK ÖNMAGUKBAN MEG NEM ELEGENDŐEK, sem Isten, sem az édesanyák számára, ezért kíséreljük meg végiggondolni, vajon milyen „aranytartalékoknak” kellene lenniük a m^leg szavak és szép virágszálak mögött? Először is gondoljunk azokra az édesanyákra, akik életkoruk és feladataik következtében teljes erejükkel benne élnek a család és társadalom vérkeringésében. Egy, két, néha három műszakot vál­laló és teljesítő dolgozó édesanyákm gondolunk, akik munkahelyü­kön is, családi életükben is teljes szerepet kell, hogy betöltsenek. Alkalmasságukat e sokrétű feladatkör betöltésére már bizonyítot­ták, az emberi erő és tűrőképesség azonban véges. Ha ünnepelni akarjuk őket. Anyák napján, akkor előbb minden egyes családtag­nak és munkatársnak őszintén át kell gondolnia: megtettünk-e min­dent azért, hogy terheiken könnyítsünk, szolgálatukat elvégezhető­vé tegyük?! Tisztelik-e az édesanyákat azok a férjek, akik egy ré­gies családeszményre hivatkozva kiszolgáttátják magukat és részt csak a kedvtelésekben vállalnak?! Megállhalnak-e édesanyjuk előtt virágcsokorral és nyugodt lelkiismerettel azok a fiatalok, akik a családi életet csak szükséges rossznak tekintik, az otthont átmene­ti szállás- és étkezöhelynek, esetleg cinikus és könnyed életvitelük­kel pedig már sokszor megbántották a családot összetartani akaró édesanyjukat?! Méltán ünnepelhctik-e az édesanyákat olyan mun­kahelyi vezetők vagy munkatársak, akik hátrányos helyzetbe kény­szerítik talán még ma is érvényben levő törvények és rendelkezé­sek ellenére a dolgozó ‘nőket és azokat az édesanyákat, akik álla­tnunk szociális gondoskod Isa által a gyermekgondozási szabadsá­gukat töltik?! Nem kcllene-e változtatni azon a gyakorlaton, amely az év egy napján valakit készségesen ünnepel, á többi napon azon­ban képtelen változtatni a vele kapcsolatos rossz beidegződésein és ítéletein?! A DOLGOZÓ ÉDESANYÁK: ÜNNEPLESEKOR bizony sokunknak meg kell kérdeznünk önmagunkat: vajon a virág átadásakor nem kell-e magatartásunkon és gondolkodásmódunkon is változtatnunk? Gondoljunk azonban ezen az ünnepen azokra az édesanyákra és nagyanyákra is, akik szolgálataik nagyobb részét már elvégezték és amit még adni tudnak gyermekeiknek, unokáiknak, az inkább rá­adás és a szeretet kimeríthetetlenségéről tanúskodik. A szeretetet és a szolgálalkészséget nem lehet „nyugdíjazni”, erről tanúskodik sok-sok család élete, amely az idős édesanyák és nagyanyák segít­sége nélkül szinte elképzelhetetlen, őket is tiszta szívvel és az élet delén járó gyermekek hálájával, minden segítséget biztosító szere- tetével kellene köszöntenünk! — Sajnos azonban ezen a területen még az előbbinél is több a szomorú tapasztalat, elrettentő példa. Példákat felsorolni fölösleges lenne, hiszen e tekintetben kinek- kinek saját lelkiismeretére kell csupán hallgatnia. A virágok átadá­sa és az egyszeri látogatásra indulás előtt azonban ne próbáljunk szabadulni a lelkiismeret szavától! Isten áldja meg a szolgálatban már sokat fáradt és még mindig fáradhatatlan édesanyákat és nagyanyákat! Az otthonok kis szobái­ban, messze gyermekeiktől, szociális otthonokban vagy gyermekek­től, unokáktól körülvoiten élőket, még erőseket és már gyengülőket, gyermekeiknél talán egyszerűbben gondolkodókat, de a szeretet életbölcsességét hordozókat egészségeseket és betegeket. VÉGÜL GONDOLJUNK MÉG AZOKRA AZ ÉDESANYÁKRA IS, akik már nincsenek velünk testileg. Sok olyan ember van, aki ak­kor tanulja meg igazán becsülni édesanyját, amikor az már nincsen vele és csak lelkében csendülnek fel a szavak és cselekedetek. Ilyenkor ébredünk rá igazán annak igazságára, hogy a „szeretet so­ha el nem fogy”, hogy mindarra, amit tőlük kaptunk, életünk vé­géig szükségünk van. Nem nekik van szükségük a mi emlékezé­sünkre és imádságunkra, hiszen ők a szerető Atya kezében vannak már, hanem nekünk van szükségünk felnőtt vagy éppen deresedö fejjel is az ö szerétéiből született tanácsaikra, kéréseikre, buzdítá­saikra visszaemlékeznünk. A virág, amit sírjaikra teszünk, a gon­dolat, amellyel megfényesítjük az emlékezést, a mi szíveinket von­ják be fénnyel, a mi szemeink látását tisztítják. Még így is ők szol­gálnak nekünk. Sok minden! változott és változik folyamatosan életünkben. Az édesanyák helyzete, szerepe és feladatai is sokat változtak társa­dalmunkban előnyösen az elmúlt évtizedek során, a nők helyzeté-, nek, szerepének, feladatainak változásaival együtt. Legfontosabb és pótolhatatlan szolgálatuk azonban nem változhat és ezért az a tisz­telet, szeretet és megbecsülés sem, amelyre Isten a negyedik pa­rancsolatban gyönyörű Ígéret hozzáadásával utasít. EZEKNEK A SOROKNAK IS AZ VOLT A CÉLJUK, hogy vi­rágcsokorrá és szeretetet sugárzó tiszteletadássá álljanak össze az Édesanyák előtt. Ha ünnepixmtónak tűnő megállapítások is helyet kaptak a sorokban, ez is azért történt, hogy virágcsokrunk igazán szép, tiszteletadásunk egész szivünkkel támogatott, Isten előtt és az édesanyák előtt is hiteles és igaz legyen. Szirmai Zoltán NYOLCVANHÉT LELKÉSZNÖ ALSÓ-SZASZOIiSZAGBAN * Alsó-Szászország (NSZK) öt evangélikus egyháza közül négy­ben férfiak és nőlc egyenjogúak a lelkészi szolgálatban. Az egész tartományban 87 lelkésznő műkö­dik. A legtöbben természetesen a 3,9 millió tagot számláló hanno­veri egyházban: 1658 lelkész kö­zül 72 nő. Ez év január óta itt minden megkülönböztetést meg­szüntettek a férfi és női lelkészek között. Az oldenburgi egyházban (539 000 lélek) hat, a braun- schweigi egyházban (622 000 lé­lek) öt. és az észak-nvugatnémet- országi egyházban (202 000 lélek) négy lelkésznő szolgál. Egy inét inti iában HARMATI BÉLA GENFBEN A Luthei'ánus Világszövetség Tanulmányi Bizottsága április 7— 15-ig tartotta ülését Genfben. Az ülésen egyházunk képviseletében, meghívott vendégként részt vett I-Fn.rm.rtf4 Tinin

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom