Evangélikus Élet, 1977 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1977-01-02 / 1. szám

Egy megírandó tanulmány margójára Mi a mi dolgunk, kosos feladatunk? Hosszabb ideje készülök egy tanulmány megírására, olyan régóta, hogy a tekintélyes teoló­giai foíyóirat szerkesztője — azt hiszem — már le is mondott ar­ról, hogy valaha is megkapja tő­lem a kért cikket. A kérdés, amit ebben a tanulmányban „körül kellene járnom”, meg kellene vizsgálnom, valahogy így hang­zik: miben és mennyiben válto­zott meg a felszabadulás óta egy­házunk, gyülekezeteink tagjainak tudata? Látszólag könnyű témáról van szó, hiszen nagyobbrészt éppen elegendő lenne nyomon követ­nem kortársaim és a saját sors- és gondolkodásbeli változásait s ezeket pontosan rögzítve, csak fo­galmazási nehézségeim lehetné­nek, olyanok, amelyeket hetek • alatt le tudnék gyűrni. Csakhogy nem ilyen egyszerű a dolog! Nem, mert azt meglátni, megírni, ami nem változott, ami nagyjá­ból változatlan maradt, az köny- nyű feladat, de azt, ami állandó­an változóban volt és van, azt felfedezni és rögzíteni, az már hallatlanul nehéz. Márpedig eb­ben az esetben mindkettőről szó van: arról, hogy mi bizonyult időtállónak, megújulásra képes­nek és arról, hogy mit és mikép­pen változtatott meg az elmúlt évek sora a személyes keresztyén és egész egyházi életűnkben, élet­vitelünkben, „közgondolkodásunk­ban”? \ si AMI IDŐTÁLLÓNAK, MEG­ÚJULÁSRA KÉPESNEK BIZO­NYULT — és ezt nem is kellene hangsúlyoznom —, az a Szent­íráshoz való hűség, az apostolok, reformáció tanításához való ra­gaszkodás, hagyományok megőr­zésének, ápolásának szépséges in­dulata. Mindennek valóságát bi­zonyította a most elmúlt eszten­dő is és ezért, amikor a vasárna­ponként és más alkalmakkor igét hallgató sok tízezer testvérünkre, de ugyanakkor egyházunk egész szőgálatára gondolunk, akkor — a számunkra kötelező alázat és önvizsgálatra való készség fenn­tartásával — dicsekvés nélkül, nyugodtan elmondhatjuk: azt tet­tük, amit Isten akarata szerint tennünk kellett. V HOGY PEDIG MI MINDEN VÁLTOZOTT MEG BENNÜNK MAGUKBAN, egyházunk életé­nek mindennapjaiban, arról csak egykori fájdalmas emlékek fel­idézése után lehet bármit is mon­dani. így, mert csak ezen a módon lehet igazán örvendetessé tegna­punk és jelenünk valósága. Ezért ilyenek jutnak eszembe: templo­mokból kirekesztett evangéliku­sok, széthullott gyülekezetek, le­bénult presbitériumok, nemzeti­ségi torzsalkodások — sőt: gyű­lölködés —, józanabb politikai megfontolások következetes el­utasítása, mások hitének, világ­nézetének semmibevétele, kigú­nyolása, „hazafias” jelszavak pufogtatása. a szomszédos népek ócsárlása, sokszori szűklátókörű­ség. Ezek azok, amelyekre emlé­keznem kell, mert átéltem, átél­tük elburjánzásukat, mert meg­rontották gondolkodásunkat, cse­lekedeteinket és egész életünket. S legyenek bár másoknak jobb tapasztalatai, szebb emlékei (ter­mészetesen: nekem is vannak), mégis úgy igaz, hogy az én „ki­sebb hazámban”, a Viharsarok­ban. evangélikusok ezrei nem juthattak el vasárnap a temp­lomokba többek között azért, mert szegénységük miatt nem volt megfelelő „templombajárós” ruhájuk. Más ezrek pedig azért „rekesztődtek ki” az egyház vér­keringéséből. mert távoli tanyá­kon élve csak az élet nagy pillana­taiban (keresztelés. esküvő) kerül­tek kapcsolatba a gyülekezettel. (Csak zárójelben: külön vizsgáló­dást kívánna meg az, amit az egyik dunántúli lelkésztársam panaszolt el nekem, az, hogy ta­lálkozott olyan idősebb, odaszár­mazott Békés megyei „tanyai” evangélikusokkal, akik nem vol­tak megkeresztelve. Vajon mi­lyen lehetett ezeknek a kívülre- kedteknek a „vallásos tudata”?) MOSTANÁBAN JÁRVA UGYANEZT A TÁJAT, mit lát­hat, mit tapasztalhat gyülekeze­teinkben az ember? — ez lenne tehát a dolgom abban a tanul­mányban megírni. S, ha majd be­látható időn belül meg is teszem, akkor a legfontosabb szakaszt így fogom kezdeni: „A vagyoni-társadalmi egyen­lőtlenségek megszüntetésével alapvetően változott meg híveink magatartása, gondolkodása. Meg­változott olyan módon, hogy a ré­gi, káros beidegződöttségek he­lyébe pozitív tartalmú tudati és magatartásbeli elemek kerültek: a teljes egyenlőség tudata, a kö­zösségi tudat, a nemzetiségi har­mónia megélése, az ökumenizmus szelleme, a mások világnézetének megbecsülése, ragaszkodás ha­zánk szocialista rendjéhez, a vi­lágméretű látásmód és az ezek­hez hasonlók.” APRÓPÉNZRE VÄLTVA AZ ELŐBBIEKET: templomokat lát­hatok, ahonnét már senkit sem rekeszt ki a maga vagyoni, társa­dalmi (rossz) helyzete, ahol együtt ülnek — ha van hitbeli igényük erre — az istentisztelete­ken az egykori nincstelenek és tehetősebbek, vagy ezeknek utó­dai. Presbiterekkel beszélhetek, akik — így írtam ezt egyszer — „emberi méltóságuk tudatában” közösen, egyetértésben tárgyalják meg gyülekezetük ügyeit. Hívek­kel találkozhatom és beszélget­hetek el s köztük olyanokkal, akikről tudom, hogy úgy negyven évvel ezelőtt nehezünkre esett vol­na egymással szót ejtenünk, íé- vén ők szlovák, én meg német származásúak. Vagy: a medgyes­egyházi szeretetvendégségen ott látom a helybeli baptista gyüle­kezet lelkipásztorát és azt a fia­talembert, aki a Szabadegyházak Tanácsa Lelkésznevelő Intézeté­ben a tanítványom. Senki sem ütközik meg ezen, sőt még örü­lünk is — egymásnak, egymá­sért. Vagy: előadást kémek tőlem, a világkeresztyénség kérdéseit tárgyalandót és már előre tudom, hogy nem „lazíthatok”, mert ezt híveink rögtön észreveszik s jaj nekem, ha lebecsülném tájé­kozottságukat. Vagy: régi osz­tálytársaimmal, barátaimmal ta­lálkozom, azokkal, akikkel vala­ha sokat vitatkoztunk, veszeked­tünk; ma nem ezt tesszük még akkor sem, ha homlokegyenest más a világnézetünk: a fontos és a megbeszélendő az, hogy mi a mi dolgunk, közös feladatunk és mért éppen a miénk! IGEN: A FONTOS ÉS ÁLLAN­DÓAN KÖZÖSEN „MEGBESZÉ­LENDŐ” AZ, hogy mi a mi dol­gunk, mi a mi feladatunk, s egy­úttal éppen ez volt társunk azon az úton, amelyen járva, másképp — így is kifejezhetem: „egyházi- asabban” — gondolkodunk, cse­lekszünk, mint régen. Ezt a fo­lyamatot nevezzük tudatváltozás­nak s, ha majd sikerül pontot tenni a tanulmányom végére, ak­kor az utolsó pont előtt még le­írok egy mondatot: ezt a tudat­változást — elsősorban — az a politika segítette elő közöttünk, amelyet egyszerűen szövetségi politikának szoktunk nevezni. Dr. Vámos József Gyarmathy Irén: Csak egy kis időt Uram, csak egy kis időt kérek, szívemben ezer dallam van még, Uram, csak egy kis időt kérek, a lelkem ma még lobogva ég. Mint kagyló, melynek sebéből melegfényű gyöngyszem született, így kaptam az élet kezéből szenvedésben érett szüretet. Óborrá lettem. Átlátsz rajtam, Rád emelem hitem serlegét, a lélek, fehér ruha rajtam, a Te Igéd hintem szerteszét. Mielőtt én nyugodni térek, annyi tennivalóm lenne még. Uram, csak kis időt kérek, annyi szent vágy feszül bennem még. Mi jó van széles e világon, odaadnám a szenvedőknek s mi virág a tavaszi ágon, lehunyt szemekre szemfedőnek. Ami szépet ez a föld adhat, szétosztanám mindenki között, s a széptől, mit mindenki kaphat minden szív szépségbe öltözött. Kora reggel harmatot szednék, odaadnám tikkadt virágnak, este meg mennyei fényt vennék a sötétben járó világnak. Reményt adnék fásult szíveknek, a magányosnak társaságot, és koronát a végig hívnek, s minden öregnek békés álmot. Tervem sok, mondani sem bírom, a végére tán sohsem érek. a döntést én Tereád bízom, Uram, még egy kis időt kérek! Újév igéje Okosok—boldogok Mt 7, 84—27 ' Amikor az egyház népének tagjai e reggelen boldog új évet kíván­nak egymásnak, úgy tűnik, boldogságukat senki és semmi sem zavar­hatja meg. Már az év első napján így zeng az ének: „Jézus legyen jelszavunk, midőn egy új évbe lépünk”. Milyen jó, hogy ezt az új évet is az ö nevében kezdhetjük. Jó, hogy nevét mindjárt a kezdet kezde­tén ajkunkra vehetjük. Jó, hogy tudhatjuk, szeretete elkísér az előt­tünk ismeretlen új esztendő minden napján. A KÉRDÉS AZONBAN AZ, HOGY JÉZUS NEVE JELSZÓKÉNT HANGZIK-E MAJD, vagy sokkal többet fog jelenteni. Hiszen Ö vilá­gosan megmondta övéinek, hogy nem jelszavak hangoztatását, nem „Uram Uram”-ozást várt, hanem sokkal többet. Az új esztendő első igéjében fokozottabb igehallgatásra buzdít min­ket Urunk. A vele való szoros kapcsolatunk kialakulásának feltéte­le, hogy kinyissuk szivünket és fülünket előtte. Hiszen a hit hallásból van. Szaván keresztül halljuk meg akaratát. Igéjén keresztül áll mel­lettünk, hirdeti szeretetét, jóságát, igazságát. Nincs olyan helyzete és pillanata életünknek, amelyre ne lenne valamilyen mondanivalója. El­igazít életünk apró és létfontosságú kérdéseiben. Ezért az új esztendő­ben minden alkalmat meg kell ragadnunk igéjének hallgatására. JÉZUS ÜZENETÉNEK HALLGATÁSÁT KÖVETNIE KELL A NE­KI VALÓ ENGEDELMESSÉGNEK. Az a bölcs ember, aki ura szavát tettekre váltja. Aki „csak hallgató”, de nem tesz semmit, azt Jézus bolondnak nevezi. Az egyik fülön be, a másikon ki magatartásnak semmi értelme és haszna nincs. Gyermekeknek szüleik munkából való hazaérkezése, az újra együttlét öröme hányszor válik szomorú­sággá, amikor kiderül, hogy a reggel kapott utasításokat a gyerekek meghallgatták ugyan, de feladatukat nem teljesítették. Az igazi öröm a jól elvégzett munka gyümölcse. MIT KÍVÁN TÖLÜNK JÉZUS? a kijelölt igeszakasz a Hegyi be­széd végén található. Három fejezeten keresztül tanít Jézus arról, hogy az ember legfőbb feladata a szeretet parancsolatának megvalósítása, az egymásnak szolgáló életvitel. Családokon belül, különböző nemzedékek közötti jó viszony kiala­kulása az új évben is attól függ; engedelmeskedünk-e Jézus paran­csának vagy nem. A neki való engedelmesség abban is segít min­ket, hogy részt vehessünk a munkahely jó légkörének kialakításá­ban. Parancsa betegek, öregek, magánosok, segítségre szorulók mellé szólít. Jézus tanítása elítél minden igazságtalanságot gazdasági, politikai és társadalmi téren is. Az új év kérdése az, hogy mit teszünk társa­dalmunk további előrehaladásáért, vagy például korunk gazdasági problémáinak megoldásáért, az éhínség enyhüléséért. Hozzájáru­lunk-e a feszültségek és a különböző háborúkban elesettek számá­nak csökkentéséhez. AMIKOR JÉZUS NEVÉBEN INDULUNK EGY ÜJ ÉV ŰJ FEL­ADATAINAK MEGOLDÁSÁRA s közben jókívánságokkal biztatjuk egymást, jusson eszünkbe; boldogok, akik hallgatják és megtartják az Isten beszédét. Kosa László IMÁDKOZZUNK! Hálát adunk neked örökkévaló Isten, hogy szent nevedben kezdhet­jük el ezt az évet is. Áldunk, hogy szólsz hozzánk, kijelented nekünk akaratodat. Könyörgünk, adj bölcsességet ahhoz, hogy tudjunk gazdál­kodni időnkkel, erőnkkel. Telsejíthessük a ránk bízott feladatokat. Ál­dásod kisérje minden lépésünket. Ámen. Üj kezdés öröme Diósgyőrött SZÉP ÜNNEPE VOLT a közel­múltban a diósgyőri gyülekezet­nek. A 14. században épült ősi vár árnyékában, a mi századunk elején épült templom harangjai lelkésziktató istentiszteletre hívo­gattak. S nem hiába! A zsúfolásig megtelt templom­ban feizendültek az „evangélikus himnusz” hangjai, mikor a gyü­lekezet egyhangúlag meghívott új lelkésze, Veczán Pál, eddigi mis­kolci másodlelkész állt az oltár előtt, hogy egyházunk rendje sze­rint az egyházmegye esperese, Szebik Imre beiktassa őt diós­győri szolgálatába. 90 ÉVVEL EZELŐTTI ESE­MÉNY ismétlődött. 1886-ban ugyanezen a napon a gyülekezet első lelkészét, Nemes Károly volt miskolci segédlelkészt iktatta hivatalába Zelenka Pál miskolci lelkész, akkor hegyaljai főespe­res. Most a gyülekezet negyedik lelkésze áll a szolgálatba. Szebik Imre esperes 2 Tim 1,7 alapján arról szólt, hogy a ke­resztyén ember életét, a lelkész szolgálatát az erőnek, szeretet­nek, józanságnak a Lelke, maga Isten táplálja. Nincs helye a csüggedésnek, mert Krisztusban olyan Istenünk van, aki önmagát adja nekünk, hogy az evangélium erejével, a szeretet és a józan­ság Leikével szolgáljunk itt a mai magyar társadalmunkban és a gyülekezet tagjai között. A Szent Lélek segítségül hí­vása és az ősi Confirma felcsen­dülő éneke után a luther-kabátos szolga társak és taláros lelkipász­torok áldó igéi hangzottak. A BEIKTATOTT LEIKÉSZ, Veczán Pál Jn 15,5 alapján a szőlőtő-szőlővesszó képéből kiin­dulva a Krisztusban maradás ér­telméről s a gyümölcstermő ke­resztyén élet mai követelményé­ről szólt, amellyel a gyülekezet jól tanúskodhat hitéről abban a környezetben, amelyben Isten belehelyezte, hogy só, világosság, fény és hegyen épített város le­gyen. AZ ÜNNEPI KÖZGYŰLÉS ELŐTT katnurakórus szolgálata dicsérte Istent hitből fakadó énekkel. Majd dr. Meskó László mb. felügyelő köszöntő szavai után az új lelkészt üdvözölték a testvéregyházak, a szomszédos gyülekezetek és előző szolgálati helyének lelkészei. Russ János pedig, a Hazafias Népfront Mis­kolc III. kerületi bizottsága nevé­ben meleg szívvel együttmunkál- kodásra hívta az új lelkészt a vá­ros ,és népünk előrehaladása ér­dekében. A gyülekezet az új kezdés örö­mének és a vendégek iránti sze- retetének példás jelét adta, ami­kor az ünnepi közgyűlést köve­tően gazdagon terített asztalhoz hívta az együtt örvendezőket. Fe­ledhetetlen marad örömük és szeretetük. DIÓSGYŐR MÉG HÁROM ÉVTIZEDDEL EZELŐTT kis község volt a Bükk tövében. Ma új városközpont épületsorai jele­zik, hogy méltó akar lenni külső formájában is az ország második legnagyobb városa kitüntető rangjához. Hatalmas bérházak, új lakótelepek evangélikusai várják a gyülekezet új lekészének pász­tori szeretetét, példás szolgálatát és hűséges munkáját. Legyen Is­ten áldása megkezdett szolgála­tán, annak a Krisztus-hitnek méltó folytatásaként, amelyből itt, Diósgyőrött született 4-es énekünk: „Dicsértessék Uram, örökké szent neved!” Sz. L

Next

/
Oldalképek
Tartalom