Evangélikus Élet, 1977 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1977-01-02 / 1. szám
Egy megírandó tanulmány margójára Mi a mi dolgunk, kosos feladatunk? Hosszabb ideje készülök egy tanulmány megírására, olyan régóta, hogy a tekintélyes teológiai foíyóirat szerkesztője — azt hiszem — már le is mondott arról, hogy valaha is megkapja tőlem a kért cikket. A kérdés, amit ebben a tanulmányban „körül kellene járnom”, meg kellene vizsgálnom, valahogy így hangzik: miben és mennyiben változott meg a felszabadulás óta egyházunk, gyülekezeteink tagjainak tudata? Látszólag könnyű témáról van szó, hiszen nagyobbrészt éppen elegendő lenne nyomon követnem kortársaim és a saját sors- és gondolkodásbeli változásait s ezeket pontosan rögzítve, csak fogalmazási nehézségeim lehetnének, olyanok, amelyeket hetek • alatt le tudnék gyűrni. Csakhogy nem ilyen egyszerű a dolog! Nem, mert azt meglátni, megírni, ami nem változott, ami nagyjából változatlan maradt, az köny- nyű feladat, de azt, ami állandóan változóban volt és van, azt felfedezni és rögzíteni, az már hallatlanul nehéz. Márpedig ebben az esetben mindkettőről szó van: arról, hogy mi bizonyult időtállónak, megújulásra képesnek és arról, hogy mit és miképpen változtatott meg az elmúlt évek sora a személyes keresztyén és egész egyházi életűnkben, életvitelünkben, „közgondolkodásunkban”? \ si AMI IDŐTÁLLÓNAK, MEGÚJULÁSRA KÉPESNEK BIZONYULT — és ezt nem is kellene hangsúlyoznom —, az a Szentíráshoz való hűség, az apostolok, reformáció tanításához való ragaszkodás, hagyományok megőrzésének, ápolásának szépséges indulata. Mindennek valóságát bizonyította a most elmúlt esztendő is és ezért, amikor a vasárnaponként és más alkalmakkor igét hallgató sok tízezer testvérünkre, de ugyanakkor egyházunk egész szőgálatára gondolunk, akkor — a számunkra kötelező alázat és önvizsgálatra való készség fenntartásával — dicsekvés nélkül, nyugodtan elmondhatjuk: azt tettük, amit Isten akarata szerint tennünk kellett. V HOGY PEDIG MI MINDEN VÁLTOZOTT MEG BENNÜNK MAGUKBAN, egyházunk életének mindennapjaiban, arról csak egykori fájdalmas emlékek felidézése után lehet bármit is mondani. így, mert csak ezen a módon lehet igazán örvendetessé tegnapunk és jelenünk valósága. Ezért ilyenek jutnak eszembe: templomokból kirekesztett evangélikusok, széthullott gyülekezetek, lebénult presbitériumok, nemzetiségi torzsalkodások — sőt: gyűlölködés —, józanabb politikai megfontolások következetes elutasítása, mások hitének, világnézetének semmibevétele, kigúnyolása, „hazafias” jelszavak pufogtatása. a szomszédos népek ócsárlása, sokszori szűklátókörűség. Ezek azok, amelyekre emlékeznem kell, mert átéltem, átéltük elburjánzásukat, mert megrontották gondolkodásunkat, cselekedeteinket és egész életünket. S legyenek bár másoknak jobb tapasztalatai, szebb emlékei (természetesen: nekem is vannak), mégis úgy igaz, hogy az én „kisebb hazámban”, a Viharsarokban. evangélikusok ezrei nem juthattak el vasárnap a templomokba többek között azért, mert szegénységük miatt nem volt megfelelő „templombajárós” ruhájuk. Más ezrek pedig azért „rekesztődtek ki” az egyház vérkeringéséből. mert távoli tanyákon élve csak az élet nagy pillanataiban (keresztelés. esküvő) kerültek kapcsolatba a gyülekezettel. (Csak zárójelben: külön vizsgálódást kívánna meg az, amit az egyik dunántúli lelkésztársam panaszolt el nekem, az, hogy találkozott olyan idősebb, odaszármazott Békés megyei „tanyai” evangélikusokkal, akik nem voltak megkeresztelve. Vajon milyen lehetett ezeknek a kívülre- kedteknek a „vallásos tudata”?) MOSTANÁBAN JÁRVA UGYANEZT A TÁJAT, mit láthat, mit tapasztalhat gyülekezeteinkben az ember? — ez lenne tehát a dolgom abban a tanulmányban megírni. S, ha majd belátható időn belül meg is teszem, akkor a legfontosabb szakaszt így fogom kezdeni: „A vagyoni-társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetésével alapvetően változott meg híveink magatartása, gondolkodása. Megváltozott olyan módon, hogy a régi, káros beidegződöttségek helyébe pozitív tartalmú tudati és magatartásbeli elemek kerültek: a teljes egyenlőség tudata, a közösségi tudat, a nemzetiségi harmónia megélése, az ökumenizmus szelleme, a mások világnézetének megbecsülése, ragaszkodás hazánk szocialista rendjéhez, a világméretű látásmód és az ezekhez hasonlók.” APRÓPÉNZRE VÄLTVA AZ ELŐBBIEKET: templomokat láthatok, ahonnét már senkit sem rekeszt ki a maga vagyoni, társadalmi (rossz) helyzete, ahol együtt ülnek — ha van hitbeli igényük erre — az istentiszteleteken az egykori nincstelenek és tehetősebbek, vagy ezeknek utódai. Presbiterekkel beszélhetek, akik — így írtam ezt egyszer — „emberi méltóságuk tudatában” közösen, egyetértésben tárgyalják meg gyülekezetük ügyeit. Hívekkel találkozhatom és beszélgethetek el s köztük olyanokkal, akikről tudom, hogy úgy negyven évvel ezelőtt nehezünkre esett volna egymással szót ejtenünk, íé- vén ők szlovák, én meg német származásúak. Vagy: a medgyesegyházi szeretetvendégségen ott látom a helybeli baptista gyülekezet lelkipásztorát és azt a fiatalembert, aki a Szabadegyházak Tanácsa Lelkésznevelő Intézetében a tanítványom. Senki sem ütközik meg ezen, sőt még örülünk is — egymásnak, egymásért. Vagy: előadást kémek tőlem, a világkeresztyénség kérdéseit tárgyalandót és már előre tudom, hogy nem „lazíthatok”, mert ezt híveink rögtön észreveszik s jaj nekem, ha lebecsülném tájékozottságukat. Vagy: régi osztálytársaimmal, barátaimmal találkozom, azokkal, akikkel valaha sokat vitatkoztunk, veszekedtünk; ma nem ezt tesszük még akkor sem, ha homlokegyenest más a világnézetünk: a fontos és a megbeszélendő az, hogy mi a mi dolgunk, közös feladatunk és mért éppen a miénk! IGEN: A FONTOS ÉS ÁLLANDÓAN KÖZÖSEN „MEGBESZÉLENDŐ” AZ, hogy mi a mi dolgunk, mi a mi feladatunk, s egyúttal éppen ez volt társunk azon az úton, amelyen járva, másképp — így is kifejezhetem: „egyházi- asabban” — gondolkodunk, cselekszünk, mint régen. Ezt a folyamatot nevezzük tudatváltozásnak s, ha majd sikerül pontot tenni a tanulmányom végére, akkor az utolsó pont előtt még leírok egy mondatot: ezt a tudatváltozást — elsősorban — az a politika segítette elő közöttünk, amelyet egyszerűen szövetségi politikának szoktunk nevezni. Dr. Vámos József Gyarmathy Irén: Csak egy kis időt Uram, csak egy kis időt kérek, szívemben ezer dallam van még, Uram, csak egy kis időt kérek, a lelkem ma még lobogva ég. Mint kagyló, melynek sebéből melegfényű gyöngyszem született, így kaptam az élet kezéből szenvedésben érett szüretet. Óborrá lettem. Átlátsz rajtam, Rád emelem hitem serlegét, a lélek, fehér ruha rajtam, a Te Igéd hintem szerteszét. Mielőtt én nyugodni térek, annyi tennivalóm lenne még. Uram, csak kis időt kérek, annyi szent vágy feszül bennem még. Mi jó van széles e világon, odaadnám a szenvedőknek s mi virág a tavaszi ágon, lehunyt szemekre szemfedőnek. Ami szépet ez a föld adhat, szétosztanám mindenki között, s a széptől, mit mindenki kaphat minden szív szépségbe öltözött. Kora reggel harmatot szednék, odaadnám tikkadt virágnak, este meg mennyei fényt vennék a sötétben járó világnak. Reményt adnék fásult szíveknek, a magányosnak társaságot, és koronát a végig hívnek, s minden öregnek békés álmot. Tervem sok, mondani sem bírom, a végére tán sohsem érek. a döntést én Tereád bízom, Uram, még egy kis időt kérek! Újév igéje Okosok—boldogok Mt 7, 84—27 ' Amikor az egyház népének tagjai e reggelen boldog új évet kívánnak egymásnak, úgy tűnik, boldogságukat senki és semmi sem zavarhatja meg. Már az év első napján így zeng az ének: „Jézus legyen jelszavunk, midőn egy új évbe lépünk”. Milyen jó, hogy ezt az új évet is az ö nevében kezdhetjük. Jó, hogy nevét mindjárt a kezdet kezdetén ajkunkra vehetjük. Jó, hogy tudhatjuk, szeretete elkísér az előttünk ismeretlen új esztendő minden napján. A KÉRDÉS AZONBAN AZ, HOGY JÉZUS NEVE JELSZÓKÉNT HANGZIK-E MAJD, vagy sokkal többet fog jelenteni. Hiszen Ö világosan megmondta övéinek, hogy nem jelszavak hangoztatását, nem „Uram Uram”-ozást várt, hanem sokkal többet. Az új esztendő első igéjében fokozottabb igehallgatásra buzdít minket Urunk. A vele való szoros kapcsolatunk kialakulásának feltétele, hogy kinyissuk szivünket és fülünket előtte. Hiszen a hit hallásból van. Szaván keresztül halljuk meg akaratát. Igéjén keresztül áll mellettünk, hirdeti szeretetét, jóságát, igazságát. Nincs olyan helyzete és pillanata életünknek, amelyre ne lenne valamilyen mondanivalója. Eligazít életünk apró és létfontosságú kérdéseiben. Ezért az új esztendőben minden alkalmat meg kell ragadnunk igéjének hallgatására. JÉZUS ÜZENETÉNEK HALLGATÁSÁT KÖVETNIE KELL A NEKI VALÓ ENGEDELMESSÉGNEK. Az a bölcs ember, aki ura szavát tettekre váltja. Aki „csak hallgató”, de nem tesz semmit, azt Jézus bolondnak nevezi. Az egyik fülön be, a másikon ki magatartásnak semmi értelme és haszna nincs. Gyermekeknek szüleik munkából való hazaérkezése, az újra együttlét öröme hányszor válik szomorúsággá, amikor kiderül, hogy a reggel kapott utasításokat a gyerekek meghallgatták ugyan, de feladatukat nem teljesítették. Az igazi öröm a jól elvégzett munka gyümölcse. MIT KÍVÁN TÖLÜNK JÉZUS? a kijelölt igeszakasz a Hegyi beszéd végén található. Három fejezeten keresztül tanít Jézus arról, hogy az ember legfőbb feladata a szeretet parancsolatának megvalósítása, az egymásnak szolgáló életvitel. Családokon belül, különböző nemzedékek közötti jó viszony kialakulása az új évben is attól függ; engedelmeskedünk-e Jézus parancsának vagy nem. A neki való engedelmesség abban is segít minket, hogy részt vehessünk a munkahely jó légkörének kialakításában. Parancsa betegek, öregek, magánosok, segítségre szorulók mellé szólít. Jézus tanítása elítél minden igazságtalanságot gazdasági, politikai és társadalmi téren is. Az új év kérdése az, hogy mit teszünk társadalmunk további előrehaladásáért, vagy például korunk gazdasági problémáinak megoldásáért, az éhínség enyhüléséért. Hozzájárulunk-e a feszültségek és a különböző háborúkban elesettek számának csökkentéséhez. AMIKOR JÉZUS NEVÉBEN INDULUNK EGY ÜJ ÉV ŰJ FELADATAINAK MEGOLDÁSÁRA s közben jókívánságokkal biztatjuk egymást, jusson eszünkbe; boldogok, akik hallgatják és megtartják az Isten beszédét. Kosa László IMÁDKOZZUNK! Hálát adunk neked örökkévaló Isten, hogy szent nevedben kezdhetjük el ezt az évet is. Áldunk, hogy szólsz hozzánk, kijelented nekünk akaratodat. Könyörgünk, adj bölcsességet ahhoz, hogy tudjunk gazdálkodni időnkkel, erőnkkel. Telsejíthessük a ránk bízott feladatokat. Áldásod kisérje minden lépésünket. Ámen. Üj kezdés öröme Diósgyőrött SZÉP ÜNNEPE VOLT a közelmúltban a diósgyőri gyülekezetnek. A 14. században épült ősi vár árnyékában, a mi századunk elején épült templom harangjai lelkésziktató istentiszteletre hívogattak. S nem hiába! A zsúfolásig megtelt templomban feizendültek az „evangélikus himnusz” hangjai, mikor a gyülekezet egyhangúlag meghívott új lelkésze, Veczán Pál, eddigi miskolci másodlelkész állt az oltár előtt, hogy egyházunk rendje szerint az egyházmegye esperese, Szebik Imre beiktassa őt diósgyőri szolgálatába. 90 ÉVVEL EZELŐTTI ESEMÉNY ismétlődött. 1886-ban ugyanezen a napon a gyülekezet első lelkészét, Nemes Károly volt miskolci segédlelkészt iktatta hivatalába Zelenka Pál miskolci lelkész, akkor hegyaljai főesperes. Most a gyülekezet negyedik lelkésze áll a szolgálatba. Szebik Imre esperes 2 Tim 1,7 alapján arról szólt, hogy a keresztyén ember életét, a lelkész szolgálatát az erőnek, szeretetnek, józanságnak a Lelke, maga Isten táplálja. Nincs helye a csüggedésnek, mert Krisztusban olyan Istenünk van, aki önmagát adja nekünk, hogy az evangélium erejével, a szeretet és a józanság Leikével szolgáljunk itt a mai magyar társadalmunkban és a gyülekezet tagjai között. A Szent Lélek segítségül hívása és az ősi Confirma felcsendülő éneke után a luther-kabátos szolga társak és taláros lelkipásztorok áldó igéi hangzottak. A BEIKTATOTT LEIKÉSZ, Veczán Pál Jn 15,5 alapján a szőlőtő-szőlővesszó képéből kiindulva a Krisztusban maradás értelméről s a gyümölcstermő keresztyén élet mai követelményéről szólt, amellyel a gyülekezet jól tanúskodhat hitéről abban a környezetben, amelyben Isten belehelyezte, hogy só, világosság, fény és hegyen épített város legyen. AZ ÜNNEPI KÖZGYŰLÉS ELŐTT katnurakórus szolgálata dicsérte Istent hitből fakadó énekkel. Majd dr. Meskó László mb. felügyelő köszöntő szavai után az új lelkészt üdvözölték a testvéregyházak, a szomszédos gyülekezetek és előző szolgálati helyének lelkészei. Russ János pedig, a Hazafias Népfront Miskolc III. kerületi bizottsága nevében meleg szívvel együttmunkál- kodásra hívta az új lelkészt a város ,és népünk előrehaladása érdekében. A gyülekezet az új kezdés örömének és a vendégek iránti sze- retetének példás jelét adta, amikor az ünnepi közgyűlést követően gazdagon terített asztalhoz hívta az együtt örvendezőket. Feledhetetlen marad örömük és szeretetük. DIÓSGYŐR MÉG HÁROM ÉVTIZEDDEL EZELŐTT kis község volt a Bükk tövében. Ma új városközpont épületsorai jelezik, hogy méltó akar lenni külső formájában is az ország második legnagyobb városa kitüntető rangjához. Hatalmas bérházak, új lakótelepek evangélikusai várják a gyülekezet új lekészének pásztori szeretetét, példás szolgálatát és hűséges munkáját. Legyen Isten áldása megkezdett szolgálatán, annak a Krisztus-hitnek méltó folytatásaként, amelyből itt, Diósgyőrött született 4-es énekünk: „Dicsértessék Uram, örökké szent neved!” Sz. L