Evangélikus Élet, 1977 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1977-04-03 / 14. szám
Úgy szerette... Minden kor, minden nemzedék a maga módján, a maga egyedül- valoaa sajátságos helyzetének megfelelően értelmezte és értelmezi a Szentírás ugyanazon igazságát, ugyanazon üzenetét. Az erre való törekvés természetesnek és jogosnak mondható egészen addig, amíg valamely nemzedék nem érti félre Isten örömüzenetét, amíg az Evangélium lényegét közvetíti, alkalmazza minden kornak, minden emberi nemzedéknek. Ezért „hangsúly- eltolódásnak’' is nevezhetjük ezt a természetes igényű jelenséget, és abban az értelemben, ahogyan más és más esetben kimondjuk ugyanazt a mondatot, de mindig azt a szót emelve ki — hangsúlyozva —, amely az adott pillanatban számunkra a legfontosabbnak látszik. \ ÍGY VAN EZ NAGYPÉNTEK EVANGÉLIUMÁVAL. — azaz: örömüzenetével is, éspedig olyannyira így van, hogy a napjainkig elhangzott nagypénteki igehirdetések alapján szinte teljes pontosággal meg lehetne írni az egyház, az egyházak történetét. Meg lehetne írni, mert — például — mi következtethető ki abból, hogy énekeskönyvünkben, annak különösen régebbi részében olyan sok a fájdalmas vagy (bocsánat a kifejezésért, de később magyarázatot találunk rá) a „siralmas” böjti, nagypénteki ének? > Egyszerűen: két dolog, két egyháztörténeti tény. AZ EGYIK AZ, HOGY EZEK A PANASZKODÓ, ÖNMAR- CANGOLÓ, az ember és az egyház sorsat jövőtlennek látó énekek olyan korban születtek, amikor volt miért panaszkodni, volt miért fájdalmasan bánkódni, és sok jel mutatott arra, hogy nem maradhat, meg az ember, hogy nem maradhat meg az egyház. Gondoljunk csak az énekeink költőinek életsorsára, korára. Koruk nélkülözött minden emberséget: az egymással szembenállók házakat, falvakat égettek fel s tettek tíz- és tízezrekét hajléktalanokká. Pusztulás, halál, járvány járt a nyomukban, és az ilyen körülmények között megszólaló költő vajon mi másról énekelhetett volna, mint az emberi fájdalomról, minden érték pusztulásáról, és vajon mi másban lelhette volna meg vigasztalását, mint Krisztus szenvedésében, halálában? A MÁSIK AZ, HOGY A MÜ- LÖ IDŐVEL nem műlóttak el az egyház, az egyházi élet égető problémái, haném még egyre sokasodtak is. Ügyannyira nem múltak el, hogy visszanézve egy- egy történeti időszakra, nyugodtan állíthatjuk: az egyház jó néhányszor volt mái- „siralmas” helyzetben. Siralmas helyzetben abból a szempontból, hogy a hatalom kisértésébe esett papjai feladták a keresztyénség hitelveinek legfontosabb elemeit: az Isten előtti egyenlőségről, az igaz felebaráti szeretetről, az isteni és emberi igazságosságról szóló szentírási tanítást. Az egyház, a gyülekezetek egyszerű népe* pedig a „saját bőrén” érezte meg ennek következményeit. Az enyhülést, a vigasztalást a népe soraiban szenvedő hivő ismét csak a panaszos, a szomorú, a fájdalmas szövegű és daliamé énekekben próbálta megtalálni — és sokszor nem is hasztalanul. MINDEZ AZONBAN AZZAL IS EGYÜTT JÁRT, hogy Pál apostolnak és Luther Mártonnak a „keresztről való’’ diadalmas, tettre indító „beszédét” a Krisztus szenvedéseiről és kínhalálá- rói való elmélkedés váltotta fel sokszor a szószéken, és ez tükröződik meg a kezünkben levő énekeskönyv több énekében is — egészen addig, amíg a közeljövőben ki nem adjuk az új énekeskönyvet. Igen, egészen addig, mert a mi viszonyaink között és az evangéliuma közepére talált hitünk alapjára többnyire már csak múzeumi emlékként hatnak ezek az egykor őszinte megnyilatkozások. Nekem legalábbis ilyeneknek tetszenek és úgyany- nyira, hogy az igehirdetések elkészítésénél sokszor nagy gondot jelent áz alkalmas énekek kiválasztása. Nem azért, mert világunkban nem leime még ezernyi gond, tengernyi fájdalom, hanem ezért, mert a mi korunkban hazai egyházúaknak újra megadatott az, hogy újból „igazán értse és értelmezze a Keresztről való beszédet, Jézus Urunk áldozati halálát. MEGADATOTT NEKÜNK AZ, HOGY FÉLREISMERJÜK: benne Isten végtelen szeretete úgy jelent, jelenik meg, mint akinek minden szava, minden cselekedete, minden szenvedése és a kereszthalála a legteljesebb szolgálat — diakónia — volt. Olyan szolgálat, amely az Istennel való megbékélés lehetőségét kínálta, s kínálja fel a mai kor hivő emberének, és ugyanakkor szolgálatra kötelezi el az őt követő tanítványokat. „Énekeljetek új éneket!” — szól hozzánk a zsoltáríró, és ez azt jelenti, hogy mi nem tudunk, nem akarunk másképp bizonyságot tenni, róla „új éneket énekelni”, mint az úr és szolga Krisztusról, aki hallatlan szenvedésében, megalázó kereszthalálában lett végképp Isten szenvedő és mindnyájunk szerető és igaz szolgája. S ez a mi új énekünk pedig akkor lesz tisztán csengővé, ha bizonyságtételünk fedezetét szolgáló életfolytatásunk adja. Or. Vámos József JohannesJourdan: Hiába Tekintsetek bele pusztulásotok krónikájába! Vérontást elhallgató emlékművek, márvány és érc félistenek. Filozófusok és hóhérok háborút celebrálnak, papok adják az áldást. S hiába, hiába kiált a Názáreti: Ö, ember, ó. ember, miért hagytál el engemet?! Németből lord. Túrmezei Erzsébet Nagypéntek igéje Haléiig és halálával is szolgáló Megváltó 6 János 19, 1—7 Művészeket ihlető szakasz ez az ige. Jézus Urunk perének Pilátus előtti tárgyalásából való részlet. Nemcsak szemléletesen eleven leírása, de tartalma miatt is megragadó, inspiráló erejű. Csodálatos és különös módon találkozik össze — fonódik össze és kerül ellentétbe — benne Jézus ártatlanságának felismerése és a halálát követelő vád, messiási remények kigúnyolása és igenlése, emberi szánalmat ébresztő igyekezet és irgalmat nem ismerő, hatalom}éltestől elvakult Önzés. Emberi érzések, indulatok és vélekedések hatalmas áradatában mégis Jézusra figyeljünk. A nagypénteki történetnek ebben a darabjában is az Ő személyére kell tekintenünk. AZ ELLENTMONDÁSOK TÜZÉBEN UGYANIS FELRAGYOG ELŐTTÜNK 1STENFIÜI, MESSIÁSI VOLTA, igaz, vádlóinak ajkán, és kénytelen-kelletlen, de felhangzik az igazság. Akarva-akaratlanul elszólják magukat. Nem a lázadás vádja — amivel illették — az igaz, hanem az, hogy istenkáromlás vádjával ítélték halálra. Mert Isten Fiának mondta magát. Az öt gúnyoló, egyben az egész zsidóság messiási reménységét kicsúfoló katonák szavában és cselekedetében pedig Messiás, Megváltó volta nyer kifejezést. De micsoda Isten Fia, micsoda Messiás 0?! A karikatúrája ennek, gondolhatták a katonák és Pilátus is. Csakhogy Pilátus gúnyos és részvétet felkelteni igyekvő szavából más is kirajzolódik előttünk. Teljes ember volta. „íme, az ember!” — mondta a helytartó, és szavai csodálatos igazságot takarnak. Ű ott emberlétünk mélypontjára került. Megalázott, meggyalázott, kiszolgáltatott voltában, fájdalmat hordozva, halálos ítélet terhe alatt áll. Valóban olyan, akin csak megeshetne az ember szíve. Isten Fia a legmélyebbre szállt.../ Ha valaha, hát nagypénteken fel kell ismerni, meg kell látni és érteni ezt! Magára vette embervoltunk minden nyomorúságát. Tudatosan választotta a szolgálatnak ezt a mindig alá- szálló, mindig magát elvesztő útját, hogy így legyen egészen testvérünk, és szolgáljon önfeláldozó halálával is. ILYEN ISTEN FIA, ILYEN MEGVÁLTÓ ö! Nem karikatúrája a Messiásnak, ahogy kínzói gondolták, hanem ellentéte a hamis reményeknek, aki az uralkodás helyett az önfeláldozó szolgáló szeretet útját választotta. Aki „a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta", aki „a mi vétkeink miatt kapott sebeket”, s akit „bűneink miatt törtek össze”. (Ezsaiás 53, 4—5.) Emberré lett egészen, értünk emberekért. Vállalta értünk a legnehezebbet, a halál útját is, hogy általa életet szerezzen nekünk. MIKOR PÁL APOSTOL JÓL ISMERT, CSODALATOS HIMNUSZÁBAN magasztalja ezt a dicsőségéről lemondó, szolgáló Krisztust, aki a kereszthalálig végigjárta ezt az utat, igy kezdi dicséretét: „Azt törekedjetek megvalósítani magatokban.” (Filippi 2, 5.) Nem lehet Urunk szenvedésére és halálára való emlékezésünk egyszerűen az ő siratása, de még pusztán bűneink siratása sem. Sokkal többé kell válnia. A magát megalázó, szolgáló Krisztus nyomába való lépéssé kell lennie. Magyár evangélikusságunk köztudatában nagypéntek egyik legnagyobb ünnepünkként szerepel. Igazán azzá akkor lesz, ha halálig, halálával szolgáló Megváltónk irántunk való végtelen szeretete szolgáló életre újit meg bennünket. Hogy vállaljuk azt is, ami abban nehéz, az alázatot, a magunkról való lemondást, sőt magunk és saját érdekünk feláldozását embertársainkért. Bánfi Béla IMÁDKOZZUNK! Áldunk, Ür Jézus Krisztus, hogy Te, az Egyszülött Fiú egészen alá* szálltál értünk. Emberségünk minden terhét magadra vetted és a halált is elszenvedted értünk, hogy ezáltal is szolgálj nekünk, megváltva minket. Add, kérünk, Szentlelkedet nekünk, hogy ö újítson meg bennünket szolgáló életre, hogy áldozatos halálodra való emlékezésünk kedvessé lehessen előtted. Engedd, hogy nyomodba lépjünk, s ne csupán szánkkal, hanem cselekedeteinkkel s életünkkel dicsőítsünk Téged, aki az alázatos szolgálat útját végigjárva halálba mentél értünk. Ámen. Lelkészlakás szentelés Nagygeresden Örómünnepre gyűltek az ősi templomba március 6-án a nagygeresdi gyülekezet tagjai. Ezen a napon avatta fel az Északi Egyházkerület püspöke, D. dr. Ottlyk Ernő a kis Vas megyei faluban, az új lelkészlakást. Az érkező vendéget a parókia ajtajában a gyermekbibliaóra egyik kis résztvevője köszöntötte, majd kezdetét vette a hálaadó ünnepi istentisztelet. AZ EGYHÁZKERÜLET PÜSPÖKE IGEHIRDETÉSÉNEK BEVEZETŐJÉBEN szólott arról, hogy a történelem folyamán többször fordult már a figyelem a nagygeresdi gyülekezet felé. Így volt ez a nagygeresdi egyezmény megkötésének idején, majd az 1848-as szabadságharc nagy püspökének, Háubner Máténak nagygeresdi szolgálati idején. . A gyülekezet tagjai az elmúlt években áldozatos szeretettel fáradoztak azon, hogy az új, szép és korszerű parókia felépüljön. Beleépült azonban ebbe az épületbe a nagygeresdi gyülekezet áldozatkészségén, túl egész egyházunk, más távoli gyülekezetek áldozatos szeretete is. Majd szólott arról a püspök, hogy az egy szív egy lélek szeretetben való szolgálata jellemezte az első keresztyén gyülekezetét, A középkor folyamán azonban a szolgálat helyébe az ux’alkodás lépett. Amikor a reformációban az ige által megújult az egyház, nyilvánvalóvá lett, hogy csak a szeretetben szolgáló gyülekezet jár azon az úton, melyet Jézus Krisztus jelölt ki számára. így látja azt a reformátor a képzeletbeli minta gyülekezetről írott művében. Ezután szólt az igehirdetés arról, hogy hogyan lesz egészen gyakorlati valóság ez a szeretetben való szolgálat a társadalomban és embertársainkhoz való viszonyunkban. AZ ISTENTISZTELET VÉGEZTÉVEL A GYÜLEKEZET a lelkészlakás elé vonult, ahol két dicséret elénekelése közt a kerület püspöke imádsággal és áldással adta át rendeltetésének az épületeit. AZ ÜNNEPI KÖZGYŰLÉSEN a gyülekezet lelkésze Bánfi ■Béla köszöntötte a püspököt és a többi vendéget. Rámutatott arra az örömre, hogy az azonos hitbeli és teológiai meggyőződés hogyan fűzi össze a legfelsőbb egyházi főhatóságot és az egyszerű falusi lelkészeket és gyülekezeteket. Csak egy bizonyos vetülete lenne a közegyházhoz való tartozás felismerésének, ha azt mondanánk, hogy a gyülekezet komoly összegekben tapasztalhatta a közegyház gondoskodó, szeretetét, s tudja, hogy ez őt is kötelezi. A gyülekezetnek az említett azonos hitbeli meggyőződés alapján kell egész magyar evangélikus egyházunkkal, annak felismert útját vállaltba, azonosulnia. A LELKÉSZLAKÁS ÉPÍTÉSÉNEK TÖRTÉNETÉT ismertetve szólott arról, hogy az 1856-ban épült régi lelkészlakás a harmincas évektől kezdve rohamosan vizeseden el. A helyzet tarthatatlan voltát az épületekét felülvizsgáló egyházmegyei bizottság már 1960 táján megállapította. A gyülekezet 1970-ben úgy határozott, hogy a probléma gyökeres rendezése érdekében ezt az épületet lebontja, helyette új, költségkímélés miatt kétszintes épületet építtet, melynek alsó szintjén helyet kap egy gyűlési, sót isten- tiszteleti célra is alkalmas gyülekezeti terem, valamint melléképületi helyiségek. A bontás 1973 februárjában kezdődött meg, s ugyanennek az évnek tavaszán kezdte meg a gyülekezet társadalmi munkában az alapozást. A kivitelező vállalat 1974 nyarán készült el a munkákkal Kovács Viktor építész, a szombathelyi gyülekezet felügyelőjének terve szerint annyira, hogy a lelkészcsalád az addig igénybe vett szükségmegoldást képező lakásból be tudott költözni. A gyülekezet felvett kölcsónének letör- lesztése után, 1976-ban kérte a kivitelező vállalatot a további munkák elvégzésére. Ez az esztendő őszén meg is történt. Ezután ismertette a lelkész az építés anyagi részleteit, felhívva a figyelmet a közegyház nagy segítségére. különösen is kiemelve ebből a Gyülekezeti Segély áldozatos szolgálatát. AZ ÜNNEPI KÖZGYŰLÉS VÉGÉN emlékezett meg a gyülekezet Sebestyén Ferenc felügyelőről, aki eddig kántora is volt a gyülekezetnek, s most korára és egészségi állapotára való tekintettel erről lemondott. Szolgálatában mindig szíve és egyházsze- retete vezette, s kötelességén túl is mindig, mindenben kész volt az érte való szolgálatra. A gyülekezet vezetősége áldozatos szolgálatát megköszönve annak az óhajának adott kifejezést, hogy engedje Isten felügyelőként még sokáig működni egyházunk javára. A közgyűlés, s egyben a gyülekezet ünnepi egyiittléte, D. dr. Ottlyk Ernő püspök búcsúzó szavaival ért véget. B. B.
