Evangélikus Élet, 1977 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1977-04-03 / 14. szám

Templomtisztitás Megmosta lábukat A virágvasárnapkor ünnepelt názáreti Jézus nem a város pe­remén, nem is a katonák között, hanem Jeruzsálem szivében, a zsidó vallási élet centrumában rak rendet, végez nagytakarítást, ad prófétai jelet. Igéjével ezt a munkáját szüntelenül végzi az­óta is, és nem hagyja, hogy auto­matává legyen a hitünk: bedo­bunk valamit s kijön valami... Nem engedi, hogy istentiszteleti életszokásaiba merevedve feled­jük a templom falain kívül ránk­váró feladatainkat, erkölcsi kö­telességeinket az emberek iránt. MIND A NÉGY EVANGÉ­LIUM KÖZLI ezt a különös, szinte botránkoztató történetet János szerint Jézus munkája kez­detén, a másik három evangé­lista tudósításában a nagyheti események bevezetéseként szo­katlan módon, tőle idegen mód­szerekkel ostort fon kötélből és erőszakkal kiűzi a templom eló- udvarából az árusokat. Ezekben az előudvarokban, ahol pogá- nyok is tanyázhattak, helyezked­tek el a pénzváltók, hogy a Ró­mai Birodalom különböző részé­ből templomlátogatásra hazatérő zsidók pénzét beválthassák az előirt érmékre, amiket a papok használni engedtek. Hogyan értsük ezt a szent ha­ragot Jézusnál? Mit akar prófé­tai cselekedetével? Miért ragad ostort a kéz, amely simogatni szokott? ISTEN HÁZA IRÁNTI FÉLTŐ SZERETET MOZGATJA — ez kétségtelen. Erre hivatkozik Já­nos evangélista is a 69. zsoltár 10. versére utalva: ,,A te házad iránt való féltő szeretet emészt engem.” Jézusnak kedves a templom. Már gyermekkorában idehozzák: születése után bemu­tatják, 12 éves korában felviszik, ott hangzik el első szava. Sőt mennybemenetele után, Lukács szerint a tanítványok is a templomba térnek vissza. A szent harag indokolt, mert üzletté, kereskedéssé alacsonyi- tották a szent Isten házát. A ke­reskedők csak eszközök a nép és a papok kezében. Ök szállítják, biztosítják az árut az áldozathoz, a pénzt a belépéshez, az Isten közelébe kerüléshez. Ebben a rutinüzletté vált folyamatban el­veszett a lényeg: Isten hódoló imádása, a bűnbocsánatért való esdő könyörgés és a megújulás a hétköznapok szolgálatára. Az „adok, hogy te is adj” kereske­dői szemlélet érvényesült min­denestül, nemcsak az emberek­kel, de még Istennel szemben is. Cselekedetével Jézus helyet ké­szített a gyógyításhoz és a ta­nításhoz, hogy a templom a tes­ti, lelki gyógyulás helye legyen. Sántákat, betegeket gyógyítót:, és igére éhes-szomjas embereket elégített meg szavával, hallgatóit szinte foglyul ejtette mondaniva­lója. Megmutatta, hogy nemcsak a szombatnap ura, hanem a templo­mé is, mint szuverén Űr úgy cse­lekszik. övé a templom, s templo­mában az történik, amit ö akar. Lényegében az akkori egész kultuszgyakorlat ellen támad, mint ami hamis útra vitt: üzlet­té tette az istenes életet, elfe­dezte az embertelenséget és el­feledtette a morális kötelessége­ket. Hamis biztonságot adott: minden rendben Istennel, em­berrel. Ez a templom így nem fogja megmenteni népét. Csalt Ö mentheti meg kortársait: a lefo­kozott, megüresedett istenhitből és a szeretetparancs elfeledésé- ből. Hallgatóinak, nézőinek most dönteniük kellett: a templomban bíznak vagy őbenne? Áldozattól várnak-e megtisztulást vagy Tő­le? A REFORMÁCIÓBAN ÜJRA EZT A TEMPLOMTISZTITÓ JÉZUST fedezhetjük föl, aki meg akarja tisztítani templomát, egy­házát. ítélete saját népén kezdő­dik el. Van szava, cselekedete népe ellen, népéért. Visszaadja eredeti rendeltetésének a templo­mot. Haragja érthető, mert nem en­gedik szolgálni, akadállyá lett a kultusz. Pedig ha gyülekezetében ö nem szolgálhat, annak semmi köze nincs hozzá, viszont ha hir­detheti a szeretet evangéliumát, azon „feltámad az Űr világossá­ga”. Nemcsak az evangélistákban, de a mai bibliaolvasókban is visszhangot ver Jézus tette. Ko­dály Zoltánt is megihlette az evangéliumi szöveg, 1934-ben ír­ta meg a capella „Jézus és a ku- fárok” című szerzeményét. JÉZUS NEM ÖNMAGAÉRT akart botrányt rendezni a templom előcsarnokában, és nem is fanatikus gyűlölettel csele­kedett, hanem segítő szándék­kal. Nem népe ellen, hanem né­péért haragszik. S ezt az áldott, tisztogató munkáját azóta is vég­zi igéjével. Hálát adhatunk, ha ma sem engedi, hogy automatá­vá legyen hitünk, s nem hagyja, hogy istentiszteleti életszokásai- nak megtartásával feledtessük a templom falain kívül ránk váró feladatainkat, erkölcsi kötelessé­geinket az emberek iránt. Dr. Hafenscher Károly Az utolsó vacsora eseményeit mind a négy evangélista leírja. Nem egyezik ugyan mindenben János írása a többi hárommal, mégis különösen értékes benne az, hogy ő leírja, hogyan mosta meg Jézus vacsora közben tanít­ványainak lábát. Ezt' a történe­tet sokan „epizódnak” tartják csupán, mi azonban úgy látjuk, hogy nagyon is középponti ese­mény: a Diakonosz- Jézus bizony­ságtétele önmagáról, és példaadó cselekedete kővetői számára. FURCSA, DE AZZAL KEZ­DEM, hogy mit nem jelent ez a lábmosás? Jézus nem azért mos­ta meg a tanítványok lábát, hogy tisztává tegye őket. Tévednek, akik valamiféle rituális tisztál­kodás bevezetéséről tanakodnak. Jézus nem a „lábukon keresz­tül” teszi tisztává tanítványait, követőit. Kitűnik ez a Péterrel folytatott párbeszédből is: „ti már tiszták vagytok...” Sokkal többről van itt szó. A lábmosással napnál világo­sabban adta tudtára tanítványai­nak, hogy ö akar szolgálni ne­kik. így adja tudtul nekünk is, hogy eljövetele, egész élete úgy ahogyan történt, de szenvedése, halála és feltámadása is azért történt, hogy „tulajdon vére árán” szerezzen nekünk bűnbo­csánatot, kibékítsen Istennel, új kapcsolatokba állítson embertár­sainkkal, vagyis, hogy megtisz­títson és megszenteljen. Mindez­zel Ő szolgál minekünk. A láb­mosás története mindezt úgy ál­lítja elénk, hogy abból megért­hetjük: Jézusnak ez a szolgála­ta nagyon mélyre való alázko- dást, ilyen mélyre lehajolást kí­vánt tőle. MÉG ENNÉL ■ IS TÖBBET MOND JÉZUS, amikor Péterrel beszél: „semmi közöd sincs hoz­zám”, — ha el nem fogadod le­hajlásomat, szolgálatomat. Pedig ez igazán rabszolgamunka volt. Abban a korban, amikor Jézus élt, ott messze keleten a legele­mibb vendégfogadó szívességhez tartozott, hogy az érkező idegen­nek megmosták a rabszolgák a lábát. Ez annyira lealázó csele­kedet volt; hógy lehetőleg nem saját népükből való rabszolgák­kal végeztették, hanem pogá- nyokkal. De Jézus még ezt is vállalta, minden honfitársánál mélyebbre alázkodott. Péter .ugyan nem akarja ezt elfogadni. Meg akarja előzni Jézust, ö akar szolgálni neki. Meg kell tanul­nunk: Nem tudjuk Jézust meg­előzni az alázatban, a mélyre va­ló lehajlásban, a szolgálat válla­lásában. ő az első Diakonosz, Mi csak követői lehetünk. De ahhoz, hogy azokká legyünk, el kell fogadni az ő szolgálatát. Az A passiójátékokról KRISZTUS URUNK SZENVE­DÉSÉRŐL ÉS HALÁLÁRÓL sa­játos módon emlékeztek meg a középkor óta Európa számos or­szágában. Hosszasan lehetne so­rolni tíz évszázad változatos ha­gyományanyagának sokszínű for­máját „a kereszt felemelése” rí­tusának a húsvéti hajnali mise megkezdése előtt való bevezeté­sétől kezdve a böjti és nagyheti események legkülönbözőbb dra­matizált megelevenítéséig. Főként Németország, Svájc, Franciaország és Anglia egyes vidékein, terjedt el a passió, a szén ved és történet drámai megje­lenítése. A 13. század óta a hús­véti vecsernye után vitték sok helyen színre az ún. „húsvéti já­tékokat”, vagyis az üdvtörténet kiemelkedő eseményeinek dra­matizált összefoglalását. A pas­siót többnyire a gyülekezet ál­tal énekelt latin himnuszok és ünnepi ceremóniák színezték. Jézust, a tanítványokat, Pilátust vagy Mária Magdalénát megsze­mélyesítve felvonultak ilyenkor a szenvedéstörbénet főbb sze­replői. Átélve a Megváltó szen­vedését, a bibliai szöveget éne­kekkel és verses rímekkel igye­keztek érthetőbbé tenni — utóbb a nép nyelvén — a laikusoknak is. A TÖBBNYIRE NAGY NYIL­VÁNOSSÁG ELŐTT, OLYKOR A PIACTÉREN ELŐADOTT PASSIÖJÁTÉKOK során a bűn­től való megváltást — második felvonásként — a húsvéti, fel- támadási jelenetekkel ábrázol­ták. Voltak korok, amikor egyes országokban és városokban az egész üdvtörténet is „színre” te­rült. E misztériumjátékokat né­ha évente, néha hétéven te ad ták elő. Mind az utóbbiaknál, m nd a tulajdonképpeni passiója té­té koknál többnyire két rendező volt: a játékmester és a techni­kus. Az előbbi tanította be a szö­veget, szabályozta a színpadi jö- vést-menést, a szüneteket, ő Jtö- szöntotte a vendégeket, sőt ő sú­gott is az előadás alatt. A tech­nikus főleg a gépezetekkel törő­dött: ő irányította a földrengést, a repüléseket, a mennybemene­telt. A középkori néző ugyanis mindent látni akart. Jézus imá­jánál például: „Múljék el tőlem e keserű pohár” —* angyal je­lent meg és egy poharat nyúj­tott feléje. Az elvont hittételeket általában nem értették a nézők, de a technikai fogások és a lát­ványosság lekötötték a figyel­mét. Ezért kellett mindig rea­lisztikusan ábrázolni a passió történetét: Jézust valóban ke­resztre feszítették az előadások során, Júdás pedig valóban fel­akasztotta magát, ami nem egy­szer komoly életveszéllyel is járt. HAZÁNKBAN a középkori ka­tolicizmus meditativ jellegű, fő­ként kolostori célokra szánt ..ré­gi magyar passiódtól” (ilyen p . a Nádor-kódex 1308-ból vagy a Debreczeni Kódex 1519-ból) a fő­leg ferences feldolgozású (pl. csiksomlyói) dramatizált passió­kon keresztül a német oberam- mergaui mintára kiszínezett szá- zadeleji budaörsi passiókig szé­les skálája és hosszú, érdekes története van a témának. Protestáns talajon azonban sokkal inkább jellemző — éppen Luther nyomán — a „korálpas- sió”, amely szigorúan templomi használatra szánt, orgonán vagy több szólamú énekkel kísért li­turgia, — gondoljunk az 1635-ös Eperjesi Graduálra. Ez a |ejlő- dós azután éppen Bachnál éri el legmagasabb művészi csúcsot, úgy, amint az a Máté- vagy a Já- nos-passió utolérhetetlen szépsé­gében tárul elénk. EGYHÁZUNKBAN TÖBB SZÍNVONALAS PRÓBÁLKO­ZÁS MELLETT Ittzés Mihály győri lelkész (tl951), majd Prőh- le Károly professzor „evangé­lium-harmóniája” nyújtott és nyújt napjainkban is magas szin­tű élményt Krisztus Urunk szen­vedésének átéléséhez. Ennek dramatizált, ének- és zenekísé­rettel ellátott előadására vállal­koztak a Teológiai Akadémia hallgatói közül harmincötén, amikor az idén két böjti műsor keretében a zuglói, majd fasori templomban előadták a Passiót. Dr, l abiny Tibor egyház diakóniai életvitelével nem egyszerűen kopíroz, utánoz, hanem mindenek előtt elfogad­ja, magába fogadja és engedi magán keresztül folyni, áradni Jézus szolgálatát. Ma is Jézus szolgál a diakóniai igehirdeté­sünkön keresztül, diakóniai gyü­lekezeteinken keresztül. Azt a mélyre lehajló, megalázkodó szol­gálatot végzi el, amit a lábmo­sáskor tett. jézus A lábmosáshoz HOZZÁKÉSZÜL. „Levette felső­ruháját, és egy kendőt véve, kö­rülkötötte magát.” Az a kendő volt Jézus „diakóniai köténye”. Nem szégyelte maga elé kötni a szolgaság, a szolgálatkészség jel­képét. Hát az egyház? Ha meg­nézzük az egyház történetét, szé­gyenkezve és pirulva kell lát­nunk, hogy talán gyakrabban tetszelgett a hatalom, a feltűnni akarás, a képmutatás jelvényei­vel ,mint a „diakónia kötényé­vel”. JÉZUS A LÁBMOSÁSSAL PÉLDÁT ADOTT ARRA, hogy lehet egymáson elvégezni a dia­kónia cselekedeteit. Lehet éle­tünket mások szolgálatává tenni, lehet korunk nagy és fájó kér­déseit megoldáshoz segíteni. Le­het benne élni és szolgálni egy olyan igazságos, emberhez méltó, szocializmust építő rendben, melyben a szolgálat nem is pri­vilégium, mert társadalmunkban is ez kap legnagyobb megbecsü­lést. Mennyivel inkább kell hát nekünk tudatosan is viselnünk, hiszen Jézus is erre mutat pél­dát. Ezt kapta drága felismerés­ként magyarországi evangélikus egyházunk és helyezte tanításá­nak és életvitelének közepébe. Jézus szava szerint: „ha tudjá­tok ezeket, boldogok lesztek, ha így eselekesztek”. Tudni és cse­lekedni. Elfogadni és továbbad­ni. Ebben van az egyház felada­ta. És a diakónia nem egyhangú, nem unalmas, nem elszürkítő és nem lehangoló az egyház számá­ra. „Boldogok lesztek...” — mondja Jézus. Az egy, Láz a dia- kóniában megtalálhatja a bol­dogságot, a megelégedettség örö­mét. A munka is örömmé válik, de örömmé válik a gyermeke­kért, betegekért, másokért, em­berekért és népekért, kenyérért és béke érti mindenkiért való fá­radozás. Jézus a diakónia kötényében áll tanítványai elé, szolgál és pél­dát ad, hogy az egyház soha ne felejtse el: Ura nyomdokán ha­ladva boldog követője lehet, Tóth-Szöllős Mihály Csak együtt voltunk Egy levél mondatából ragad­tam ki ezt a pár szót. A mon­dat így hangzott: „Nálunk az ün­nep a tradíción állt; családi ün­nep volt, tízen voltunk, énekel­tünk, olvastunk és csak együtt voltunk.” Bizonyos vagyok benne, hogy sokan mondják egy-egy ünnep után „csak együtt voltunk”, az­zal a hangsúllyal, amely a csák­ót emeli ki. így ez a szó azt je­lenti, hogy unalmas volt, prog- ramtalan, nem volt egymásnak mondanivalónk, csak úgy ücsö­rögtünk, álldogáltunk, iddogál- tunk, nem volt tánc, hangos ze­ne, rossz viccmesélés, tv, rádió, éppen csak együtt voltunk. Ha azonban az együtt léten van a hangsúly, minden egész más értelmet kap. Családi ünnep. Kicsinyek, na­gyok gyűlnek össze. Tízen van­nak. A tíz ember együtt énekel­get. Nem lényeges most, hogy mit. A hangsúly azon van, hogy fiatal, öreg együtt énekel és meg­találják azokat az énekelnivaló- kat, amelyek mondanivalójuknál fogva átvészelték az időket. Nem tudom, hányán ismerik az együtt- óneklés örömét. Hányán tapasz­talták már meg, hogy amikor nyugodt, kiegyensúlyozott az em­ber, mindjárt rágyújt valami énekre. Ami éppen ki kívánkozik belőle. Gyermekkorának egysze­rű dalai, fiatal éveinek slágerei, kedvenc egyházi éneke, egy nagy zenemű dallama. És az éneklés­től boldog, vidám lesz.. Ki gondol éneklés közben gondjaira? Mi­lyen jó éneklő öregeket látni a képernyőn vagy gyermekarcokat nézni, amikor egész odaadással énekelnek a kórusban, vagy ön­feledten az óvodában. Nincs is talán olyan ember, akit valami­lyen formában ne hatna ez meg! „Olvastunk” folytatódik a mon­dat. Amikor belefáradnak az ének - ✓ lésbe, olvasnak. 10-en vannak együtt. Egy a tíz közül felolvas. Talán éppen az édesanya. Talán éppen a szereietröl. Hogy a sze­retet nem gerjed haragra, a sze­retet mindent megért... aztán... ha szeretet nincs bennem, sem­mi vagyok. Elfárad az édesanya, nagyapa veszi át a stafétabotot. Egy régi verset olvas fel, amely annyira szívéhez nőtt, és amikor ehhez a sorhoz ér „ne nézz, ne nézz vágyaid távolába, egész világ nem a mi birtokunk, amit a szív felfoghat magában, magunkénak csak annyit mondhatunk” mo­solyogva nagyanya felé fordul, mert csak ők ketten tudják hány­szor átsegítette őket ez a pár sor a sok nehézségen. A fiúk is bekapcsolódnak. Az idősebb tálán arról vall Radnó­tival, hogy lehet, hogy másnak téi-kép ez a táj. A legkisebb ked­venc meséjét olvassa el Mica mackóról, aki kibújt az odújá­ból, de visszament, mert fázott. S hogy egy kicsit elfáradtak az éneklésbe és olvasásba, „csak együtt vannak. Annyira összetar­toznak, hogy nem zavarja őket az sem, ha nem szólnak egymás­hoz, csak megfogják egymás ke­zét, átölelik egymást, jó szüleik vállára hajtják fejüket. És csak elbeszélgetnek, másnak talán ér­dektelen, de ennek a kis kö­zösségnek mégis fontos dolgok­ról. Csak szépen, csendesen együtt vannak. Nincs hangos szóváltás, kiabálás, durcáskodás, sértődés, irigység, értetlenség, csak meghitt, békés együttlét. Milyen drága, igaz, megnyug­vást és biztonságot adó egy ilyen csak együttlét. Milyen kevés em­bernek adatik meg, milyen ke­vesen ismerik, milyen sokan el­mulasztják, mennyien szeretnék megvalósítani, és félúton meg­állnak. Milyen nagyon hiányoz­nak életünkből ezek a csak együttiétek, így, ilyen egysze­rűen. Mert a természet erre a leg­jobb példa. Ott is minden ter­mészetes, egyszerű, mint az igaz­ság, az igaz barátság, mind az egész nagy rend az uni versum- ban. A létfenntartáshoz szüksé­ges dolgok is fontosait, de nem­csak kenyérrel él az ember. „Te gazdagabb vagy, mint a világ leggazdagabb embere” — fejeződik be a levél — „mert hi­ted van és meleg szíved. Adjon az esztendő sok derűs, szép na­pot, meghitt együttléteket” Legyen ez a néhány szerény mondat hozzájárulásom a mai együttléthez. Köszönöm, hogy az elolvasás idejére együtt lehet­tünk. Jól éreztem magam, pedig „csak együtt voltunk”. Gyarmathy Irén TANÁCSKOZÁS AZ EURÓPAI EGYHAZAK FELELŐSSÉGÉRŐL A FEJLŐDŐ ORSZÁGOK IRÁNT Az Európai Egyházak Konfe­renciája március 7. és 11. között nemzetközi konzultációt hívott össze az ausztriai Gál tnouk irehen evangélikus diakóniai központjá­ba. A tanácskozás célja, hogy megvitassa az európai egyházak lelki, erkölcsi és gyakorlati fe­lelősségét a fejlődő országok iránt és megvizsgálja a Helsinki záróokmány jelentőségét ebben a vonatkozásban. A nemzetközi tanácskozáson, amelyre eddig 24 ország egyházai jelölték meg de­legátusaikat, többek között elő­adást tart dr. Simái Mihály köz­gazdászprofesszor is, a budapesti Világgazdasági Kutató Intézet he­lyettes vezetője. Magyarországról D. dr. Ottlyk Ernő püspök, Ko- vách Attila református zsinati tanácsos és dr. Kocsis Elemér re­formátus teológiai professzor utaznak el a konferenciára

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom