Evangélikus Élet, 1976 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1976-02-22 / 8. szám

„i\e keményítselek meg a ti szíveteket” Zsolt 95, 7—8 A Zsidókhoz írt levél 3. fejezetének 7. és 8. verse is ugyanezt tanítja, mint a 95. Zsoltár fenti idézete: „Ne keményítsétek meg a ti szíveteket... „Minkettő az Isten igéjével való össze­függésben mondja ezt: „Ma ha az Ö szavát halljátok”. Mit mond nekünk ez az ige általában és mit mond konkrétan, a böjt felé vezető úton, hatvanad vasárnapján? ÁLTALÁNOSSÁGBAN. Mindenekelőtt a Gondviselés drága bizonyságát villantja elénk. „Mert Ű a mi Istenünk.., Min­den időkre szólóan érvényes és elégséges evangélium ez Isten népe számára: Gondviselő Istenünk van. Az Ür. Mégpedig egye­dül Ö az Ür. Ö nem más, mint Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. Ö, aki megjelent e világnak Jézus Krisztusban. Ö, aki teremtette az eget és a földet. Ahogy a Zsoltár 3—5 versei dicsőítik: „Mert nagy Isten az Űr, és nagy Király minden Istenen felül. Akinek kezében vannak a földnek mélységei, és a hegyeknek magasságai is az övéi. Akié a tenger, és Ő alkotta is azt, és a szárazföldet is az ő kezei formálták.” Ámikor mindez hit által feltárul a zsol- táros előtt, akkor csendül fel ajkán a hívogatás szózata; még­pedig kétszer is: „Jöjjetek és örvendezzünk az Űrnak ...”. „Jöj­jetek és hajoljunk meg, boruljunk le”. A Gondviselésbe vetett bizalmunk ilyen hatalmas fundamentumra épül, a mindenható Teremtő Istenre. S a Gondviselésbe vetett bizodalmunk. a felőle nyert teljes bizonyosságunk ilyen nagy örvendezésre segít el: „Jöjjetek, örvendezzünk az Űrnak!” Általánosságban érvényes az is, amit rögtön az előbbiek után tanít a zsoltár: „Ne keményítsétek meg a ti szíveteket!” „Na­gyon fontos tudni, hogy az ige ezt a hívőknek mondja. Nem a kívülállók, a nem-hivök számára készített figyelmeztetés ez. Hanem a mindenkori keresztyén élet egyik sebezhető pontjára irányítja figyelmünket az ige. Jellegzetes, speciálisan keresz­tyéni, hivő kisértés ez, a szívnek a megkeményítése. Ez a kí­sértés utat tör magának minden egyes alkalommal, amikor igéjében elénk áll a gondviselő Isten. Keresztyén emberek is bizony stagnálhatnak éveken, évtizedeken át ebben a lelki nyomorúságban, ebben a szellemi, hitbeli megkötöttségben. Hallják, hallgatják az igét, de a gondolkodásuk, a szívük sze- retete, az egész életük nem változik semmit. Mert megkemé­nyítik szívüket, éppen akkor, amikor Isten igéjének zörgeté- sekor szélesre kellene tárniuk szívük ajtaját. Bizonyára sokszor megszomorodik miattunk Isten Szentlelke, hogy halljuk az evangéliumot, a szeretetnek és szolgáló életnek friss üzenetét, de szívünk keménységéről, mint páncélról a nyilak, úgy pat­tan vissza minden szó. KONKRÉTAN. Hatvanad vasárnapján semmiképp sem tér­hetünk ki Isten igéje elől. Ezen a vasárnapon Isten igéjének lényegéről, munkájáról, köztünk való sorsáról — mint például a magvető példázatában — hallunk. Különösképpen hálát kell adnunk Istennek, hogy egyáltalán szól hozzánk, sok minden ellenére. A mindenható Isten ige által cselekszi ezt. És az ige által elsőrenden a szívünkhöz szól. Nem az értelmünkhöz. Hanem a szívünkhöz, mert onnan kell kiindulnia a döntő for­dulatnak. A szívünk az, amit Isten igéje hajlíthatóvá, formál- hatóvá akar tenni. Egyházunk életerős teológiája, a diakónia. a szolgáló élet teológiája is elsősorban a szívnek a dolga. Szív­ügy. Szívünk nyitottságán, a Krisztusban megváltott világ felé fordulásán, szeretetének minőségén és erősségén dől el, hogy számunkra is — egyénileg és gyülekezetileg egyaránt — vajon az Isten és ember iránti el nem fogyó szeretet forrása lehet-e nemzedékünk új útja. Épppen ezért, amikor hangzik az ige, a szolgáló szeretetnek az igéje, amikor szól hozzád a gondviselő Isten, ne keményítsd meg a te szívedet! Az ige is az Istené és a te szíved is, Engedd, hogy találkoz­zanak! Győr Sándor Kiszabadult gályarabjaink sorsa Nyolc prédikátorunk: nyolc gályapadhoz láncolt evangé­likus lelkész és tanító volt még életben azon a nevezetes február 8-i napon, amikor I. Lipót császár Bécsben — erős külső nyomásra —, aláírta a gályarabok szabadon bocsá­tásáról szóló nyílt parancsot. Elsőnek a nyolc hitvallónk közül a Nógrád megyei Lest 63 éves lelkipásztorának, Tin- kovitz Jánosnak a sorsát kell megemlítenünk. A felszaba­dító holland hajóhad közele­désével egyidejűleg vált ugyanis végzetessé egyre foko­zódó kimerültsége. A szicíliai partok mentén az állandó eve­zéstől, nélkülözéstől és verés­től oly súlyos betegségbe esett, hogy a nápolyi rabkórházba kellett szállítani. Ott azokban az órákban lehelte ki lelkét, amikor társairól levették a hajó bilincseit. Kocsi Csergő Bálint szépen írja róla. hogy „ő Isten kegyelméből még na­gyobb szabadságra jutott, amelyen *öbbé semmi változás nem esik”. Svájci gálvarabsír A hét életben maradt evan­gélikus és tizenhat református rabprédikátor azt hitte, hogy álmodik a szabadulást követő napokban. Ruyter admirális parancsára — Weltz György nápolyi evangélikus kereskedő közvetítésével —, ruhafoszlá­nyaik helyébe új, finom öltö­nyöket kaptak, és puha. fehér ágy várta őket hittestvéreik lakásán. Nápoly, majd Róma régiségeinek megtekintése után a Margareta nevű angol ke­reskedelmi hajón nemsokára Velencébe érkeztek, ahol má­sik nagy protektoruk, Zaffius doktor — orvos és lelkész esy- személyben — részesítette őket gazdag vendéglátásban. Egy­kori velencei szállójuk — ma­gam is láttam — ma is áll. mint oénzüuvi palota a Canal Grande partján, a Rialto-híd közelében. Ütjük mégsem volt diadal- út, sorsuk ezután is kereszt- hordozás maradt. Reménysé­güket a semleges, protestáns többségű Svájcba vetették, hi­szen az ottani gyülekezetek nagy pénzösszeggel járultak hozzá szabadításukhoz addig is. Nem is csalódtak bennük. Ám a svájci utat, mindjárt Itália elhagyása után, gyász és könny is kísérte. Graubünden kies vidékén, Chur városában az erőtlenségtől ágynak esett, majd meg is halt Turóczi Végh András, a füleki evangélikus egyház prédikátora. Koporsó­ja felett a helyi lelkész — csa­ládjának akkori bejegyzését itt Budapesten őrizzük —, Vedro- sius János prédikált 2 Tim. 4, 7—8 igéje alapján. Halála után imádságot találtak zse­bében. Kocsi Csergő Bálint feljegyzése szerint így hang­zott egyik részlete: „Édes Megváltóm, örvendeztess meg, hogy ujjonghassak az ítéletben! Hűséges Jézusom, Veled aka­rok megpihenni abban a tu­datban, hogy mostantól nem látok hiányt! Efölötti örö­mömben mondom azt is, hogy ÁMEN!” Ma már bizonyára jeltelen svájci sírja fölé az utókor mast leteszi az emlékezés és a hála babérkoszorúját. Hírnökeink Európában A pozsonyi perek során el­ítélt, teológiai és politikai meggyőződésükért egyaránt szenvedő prédikátorok ember­telen sorsáról és a magyaror­szági protestánsok üldözéséről ezekben a hónapokban már nagy tömegeknek volt tudo­másuk Európa különböző vá­rosaiban. Főleg a protestáns országok közvéleményét háborította fel mindaz, amit az útközben. Itá­lia földjén megszökött Masz- nyik Tóbiás. Lányi György és Simonides János hosszabb-rö- videbb formában, röpiratok- ban vagy visszaemlékezések­ben, sőt rajzokban és metsze­tekben is ismertetett. A rész­letekről és a teljes igazságról azonban keveseknek volt tu­domásuk. A háromszintes gá­lyák — az ún. trirémiszek — evezőpadjaihoz bilincselt püspökök, tanárok és lelkészek további sorsának alakulását sokan figyeltek izgalommal. A gályákról Ruyter tenger­nagy által 1676. február 11-én kiszabadítottak első hosszabb közös otthona Zürich volt. Szí­ves fogadtatásuk emlékei a zü­richi állami levéltárban. Heid­egger és Laivater professzorok, és más lelkészek sajátkezű be­jegyzései, igeversei a később magukkal vitt emlékalbumok­ban maradtak fenn számunkra. Legális hazatérésüket — Thököly Imre fegyveres győ­zelmeinek a hatására —, csak az 1681-es soproni országgyű­lés végzései tették számukra lehetővé. Szabadulásukkor még kötelezvényt kellett aláírniuk, hogy nem térnek vissza hazá­jukba és „nem állnak bosz- szút” az elszenvedett sérel­mekért. Bugányi Miklós sajó- gömöri, Leporini Miklós pol- tári és Nikléczi Sámuel újbá­nyái lelkészek mégis hazatér­tek 1678-ban, sorsukról azon­ban eddig viszonylag kevés megbízható adat került nap­fényre. Fontos szerepet vittek a Svájcból más európai orszá­gokba utazó prédikátoraink. Ezeket akár mint exuláns egy­házi diplomatákat is számon- tarthatjuk. Ilyen volt Nikléczi Boldizsár, a nógrádi Sztregova lelkésze, a fenti Sámuel fiata­labb testvére. Az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött eredeti albumában szebbnél- szebb. igen értékes bejegyzé­seket találhatunk, főként hol­landiai. angliai, dániai, svéd- és németországi kőrútjának eay-egv állomásáról. Ennek az albumnak — csakúgy, mint Masznyik Monumentum című, saját egyházi tulajdonunkat képező albumának —, feldol­gozása és publikálása hazai egyháztörténet-írásunk adós­ságai közé tartozik. Együtt járta Nikléczivel a fenti európai országokat Stel­ler Tamás besztercebányai rektor, aki Wittenbergben még 1668-ban „magister theologiae” tudományos fokozatot nyert. Utódai ma is élnek és számon- tartják, hogy Nikléczi hazaté­rése után ő még Wittenberg­ben maradt — kezeírásával ott találkoztam is —, -majd a besztercebányai Szent Erzsé- bet-templom paróchusa lett, és utóbb vakon tengette életét egészen 1715-ig. Boldizsár lel­kész- és sorstársa ugyanitt már 1704-ben meghalt. Házai földben Az egyetlen, Ruyter által ki­szabadított, evangélikus gálya­rabunk, aki hazánk mai hatá­rai között nyugossza síri álmát, o Balatonfelvidék hitvalló pré­dikátora, Zsédenyi István. A zsédenyi születésű dörgicsei lelkész további sorsáról — em­léktábláján kívül —, keveset tudunk. A soproni országgyű­lés után ismét Dörgicsén, majd Kővágóőrsön, s végül Mencs- helyen találjuk. Itt egy 1720- ból való — bizonyára jóval halála után írt —, anyakönyvi bejegyzés e szavakkal örökíti meg emlékét: „Itt Mentshelen végezte el ditséretesen jó éle­tét és innen vitetett a ditső- ségbe”. Mindnyájuknak adósaik va­gyunk hálával, hűséggel, az egyház és a haza iránti szere­tettel. Dr. Fabiny Tibor Másfél évszázad választja el egymástól a most itt egymás mellé kerülő emlékkönyvi be­jegyzéseket. 1617-ből való Jo­hannes Kepleré, 1764-ből a Tessediké. Miért szól róluk mégis együtt az írásom? Azért, mert mind a kettő rpagyaror- szági diákemlékkönyvben ta­lálható. És itt igazán helyén­való a talál ige, mert „talált tárgyak” módján jutottak elém. A téma az utcán hever, így szokták mondani. Csak észre kell venni, csak le kell érte nyúlni; és már meg is van a megírni való. Történetesen a Fizikai Szemlében, egy tu­dományos folyóiratban lapoz­gattam. így tapadt meg a sze­mem Kepler emléksorain. Tes- sedik bejegyzésével pedig elő­ször csak egy reá utalásban volt találkozásom. Egy napi­lapban, a Magyar Nemzetben olvastam egy riportot, és ab­ban figyeltem fel Tessedik nevére: tőle is vannak emlék­sorok egy XVIII. századi ma­gyar diák albumában. Tesse­dik bejegyzését aztán saját szememmel is betűzhettem az emlékkönyv birtokosának. Ber- czelly Margitnak a szíves en­gedélyével KEPLER 1617. JÚNIUS 22-ÉN Linzben írta be az em­léksorokat Horler Szaniszló albumába. Egy latin párverset írt be abba. Annak első sorát egy római költő, Persius sze­rezte; ez a sor lett Kepler jel­mondata; ezt szokta volt beírni az emlékkönyvekbe. A pár­vers második sorát aztán a magaszerzéséből írta hozzá, egyszer ezt, máskor azt. Így meglehet, hogy a hazánkba ke­rült Kepler-emléksorok másutt is megtalálhatók. Viszont ép­pen ezért van a sajátos érté­kük abban, hogy hol és mikor írta be azokat egy hazánkfia úti albumba. Az első sor az eredeti versmértékben is köny- nyűszerrel megszólaltatható, mert Persius szatíráit magvar­ra is többen lefordították. Ó mi temérdek gond! Ó mennyi hiá­bavalóság! (Barna Ignáctól) A második sor pedig így tol­mácsolható: Hiszen maguk a szép csillagok is elnémulnak egykor. Akármi volt is másutt Kepler és Tessedik emléksorai Renner János emlékének a második sor, akár hányszor írta is a nagy csillagász éppen ezt — e párversnek különle­ges a tanulsága. A második sorból értjük meg igazán az elsőt! Éppenséggel nem a tu­dás, nem a törekvés hiábavaló­ságát mondja ki az; nem a esalódottság sóhaja a sok tö­rődés terhe alatt! Sokkal in­kább: a bajok, keserűségek, csüggedésre kísértések ellené­ben az élet igenlése, a tudo­mány rendületlen szolgálata szól belőle; lám ő az életét teszi rá a „csillagok”, a boly­gók törvényeinek a kutatására — pedig tisztában van azzal, hogy egykor maguk a csillagok is elmúlnak, bármennyire szé­pek ... — A diákalbumot, amely Kepler kezeírásával vált rendkívüli kinccsé, a szom­bathelyi Smidt Múzeum őrzi, és K. Smidt Erzsébet ismer­tette. DE KI VOLT HORLER SZA­NISZLÓ? A Szepesség, Lőcse város szülöttje. Szülővárosá­ban, majd Szepsiben, Sáros­patakon és Kassán tanult. 1612-ben külföldre ment ta­nulmányai folytatására, El- szászba, a strasbourgi egye­temre. Itt 1615-ben a „hét sza­bad tudomány” magisztere lett. Ügy látszik, hogy a tudo­mányok mestere fokozat elnye­résekor „alapította” diákalbu­mát. Az emléksorokat kérő felhívás számunkra nyelvi emlék is, a latin sorok közt magyarok is vannak, valószí­nűleg egy bibliai idézet. Meg- ' látogatta Tübingent. és persze magával vitte az albumot, és ott nekünk is érdekes bejegy­zéseket kapott a professzorok­tól. Állítólag egy félévet töl­tött ott, de a neve nem talál­ható a tübingenl egyelem be­iratkozottjai között. Tán ma­radt volna tovább, de vissza­ment Strasbourgba az akkor fizikát tanító professzora hí­vására. Ott bizonyára folytat­ta tanulmányait, de most már maga is elkezdte a pedagógusi munkát. Amolyan tanulmányi felügyelő lehetett a Tamás Kollégiumban. Ezekben az években sikerrel Védte meg Meteorológiai Vizsgálódások című disputációs iratát. A me­teorológia szó ekkor az égi testek tudományát is jelentet­te. Nyilvánvaló tehát, hogy Horler nemcsak a jó biblia- magyarázás érdekében művel­te a csillagászatot. De azért most is hasznos ügyelni a szükségletre: általános alapis­meretek nélkül nincsen igaz biblia-értésünk. Asztronómiai kifejezések ismerete nélkül nem értjük meg Jakab levele 1, 17-et; az új fordítás sem biztosítja ezt egészen, bár ki­válóan újított, így: az Isten­ben nincsen változás, sem fénynek és árnyéknak válto­zása. E bibliai szakasz értel­mezésében Groó Gyula is cél­zott asztronómiai műkifejezé­sek itteni jelenlétére. 1616-ban üdvözlő verset írt egy honfitársa filozófiai-teoló­giai irata elé, és ebben bát­ran tiltakozott hazája hamis megítélése ellen. Azt mond­ják: Lám elűzi a tudományt a Pannónia-beli háborúsko­dás, nem is alkalmas a tudo­mányra! íme az ellenkezőt bi­zonyítja a honfitárs műve: a tudomány dicséretét nyújtja a maga rendje és módja sze­rint. HORLER 1617-BEN TÉRT VISSZA HAZÁJÁBA. Útját megszakítva, Linzben meglá­togatta Keplert, Felső-Auszt- ria „matematikusát”. Most már tudjuk, hogy a csillagá­szat iránti vonzalma vitte a híres asztronómushoz. A Sze- pességre visszaérkezvén, előbb Lőcsén volt tanár, majd 1627- ben az ige szolgálatába szegő­dött. Iglóra ment át prédiká­tornak, majd ugyanott lelki­pásztorrá lett. Ott fejezte be életét 1645. augusztus 19-én. Benne harmonikus volt meg együtt a természettudomány és a teológia amúgy is jól összeférő szolgálata. Iskola­tanítói és igehirdetői működé­se mellett, íme, nevezetessé válik azáltal is, hogy az ő ré­vén jutott Kepler kezeírása egy hazai gyűjteménybe. A természettudomány mű­velésével, közelebbről az or­vostudomány diákjával és gyakorlójával függ össze Tes­sedik Sámuel emlékkönyvi bejegyzése is — erlangen! di­ákkorából. 1763-ban ment ki oda, és akkor már. két és fél éve volt ott orvoskari diák Lipszky Pál Trencsénből. Ő már itthon, 1760-ban elkezd­ve, gyűjtötte emlékkönyvébe a bejegyzéseket. Jeles pozso­nyi tanáraitól is vannak ben­ne aláírások. De ezúttal fi­gyeljünk mégis Tessedik em­léksoraira. Magyarul: Sem nem akarom, sem erőm nin­csen rá, hogy mindenkinek tessem. De akarom, ha bírom, hogy tudjak tetszeni a jóknak. Isten veled, tudós férfiú, igaz barátom; akit ezen ... az egyetemen szereteteddel övez­tél, ezentúl a hazában szintén szeressél tovább is. Száradjon el a jobb kezem, ha netán el­felejtett lészen Tessedik Sá­muel, a szent teológia tanuló­ja. 1764. május 27—i keltezése után szokás szerint oda je­gyezte a maga jeligéjét, és ez magyarul: Küszködésen át, si­kerek felé. TESSEDIK tehát már akkor* azt vallotta, amit egész életén át bizonyított: helytáliott a tanult és szorgalmas emberré nevelésnek a hivatásában, nem törekedve sötét fejek, törpe lelkek, rideg szívek 'tet­szésének megnyerésére. Már túl jutott élete napja a delelő- jén, amikor megkísértette a csüggedés, mégis folytatta a munkálkodást! Találóan mondja róla Túrmezei Erzsé­bet szép verse az idei Evan­gélikus naptárban: „S azok fordultak balgán ellened, aki­kért szegény fáidat nevelted ... De parancsod volt, hogy ültess tovább ... S te könnyek között ültettél tovább ...” Sólyom Jenő Gyermekek evangéliuma Márk 10, 13—16 Bizonyára okozott már nek­tek is keserű perceket, hogy nem olvashattok el még min­den könyvet, amit szeretné­tek, nem nézhettek végig min­den filmet a televízióban, ami pedig érdekelne benneteket, mert azok korhatárhoz kötöt­tek. Ez még nem való nek­tek — szokták ilyenkor szü­léitek mondani, s ti vágya­kozva gondoltok arra az idő­re, amikor majd átlépitek azt a bizonyos ..korhatárt”. Igénk fölé legszívesebben ezt a címet írnám: korhatár nélkül. Mert az előbb említett tilalom, ami helytálló és szük­séges sokszor. Jézusnál érvé­nyét veszti, még akkor is. ha sok felnőtt ezt másként gon­dolja. Miről is szól ez az ige? Szü­lők mentek Jézushoz gyerme­keikkel. Odavitték a kicsinye­ket, hogy Jézus megáldja azo­kat. A tanítványok így gon­dolkoztak: mit keresnek ezek a kicsinyek Jézusnál? Nem ér­tik. amit Jézus mond, tanít, csak zavarnák a Mestert. Mit tett Jézus? Megharagudott a tanítványokra, megdorgálta őket, s maga köré gyűjtötte a kicsinyeket, ölébe vette és megáldotta őket. Figyeljetek most Jézus há­rom felszólítására! Engedjétek hozzám, jönni a kisgyermekeket! Jézus Isten szeretetét hozta közénk. Erről beszélt minden szava és tette. Szeretettel fordult a kicsinyek, a gvengék felé. s teszi ezt ma is. Ahogv meaérzitek szüléitek szeretetét már egész kis koro­tokban, sokszor szavak nélkül Is, úgy érezhetitek Jézus sze­retetét is. Jézusnak ez a szava biztat bennünket egyházunk keresztelési gyakorlatában is: a kisgyermekeket őhozzá visz- szük, áldását kérve rájuk. így hoztak el benneteket is, mi­kor még egész picinyek volta­tok. Ne tiltsátok el őket! Jézus korában törvény szabta meg, hogy a gyermekek 12 éves ko­ruk után vehettek részt az is­tentiszteleten, foglalkozhattak a törvényen. Ezért is csodál­koztak azon, hogy a 12 éves Jézus mennyire érti Isten igé­jét. Ez az ige arra figyelmez­tet. hogy nincs korhatár. Nem lehet elé korán Jézushoz vin­ni a gyermekeket. Nem kezd­hetitek el elég korán az Isten igéjével való foglalkozást. Örömmel gondolok arra az édesanyára, aki istentisztele­teinken ölében kislányával fi­gyelte az igehirdetést vasár­napról vasárnapra. Ez a kis­lány ma már felnőttként, maga is örömmel hallgatja Isten igé­jét. És végül: fogadjátok gyer­mekként Isten országát! Meny­nyire tudtok örülni, ha aján­dékot kaptok. Milyen hálás örömmel köszönitek meg szü­léiteknek, talán még nyakuk­ba is ugrótok. Jézus példának állítja a felnőttek elé is ezt a gyermeki, ajándékot elfogadó hálát. Hálá,s gyermeki szívvel fogadhatjuk el Isten országá­nak minden aiándékát, első­sorban magát Jézust, felnőttek és gyermekek, nagyok és ki­csinyek. mert Jézus szeretető korhatár nélküli! Keveházi Lászlóné A PRÉDIKÁCIÓ VILÁGREKORDJA Robert Marshall 55 éves Evangelischer Pressedienst detroiti (USA) unitárius lel- egyik legújabb számának hírét, kész prédikációt tartott a kö- Nem azért hitetlenkedünk, vetkező témáról: „Ábrahám- mintha nem tudnánk elkép- tól Augustinusig”. A prédiká- zelni ilyen teljesítményt. In- ció — megszakítás nélkül — kább az a megdöbbentő és el- 60 óra 31 percig tartott, és ez- szomorító, hogy olyanok, akik zel megdőlt az eddigi, 50 órás Krisztus követőinek tartják világrekord magukat, így visszaélnek a Hitetlenkedve olvassuk az prédikációval. FELROBBANTOTTÁK A LIBANONI BIBLIAKERESKEDÉST Bejrút belvárosában levegő- ban felgyújtottak egy teher­be röpítették a libanoni bib- autót, melynek rakománya a liatársaság könyvkereskedését, mohamedánok szent könyve, Feltehetőleg bosszúról van a Korán volt. Emberéletben szó. Nem sokkal korábban nem esett kár. ugyanis egy keresztyén falu- (epd)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom