Evangélikus Élet, 1976 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1976-05-30 / 22. szám

Jézus erőterében Jn. 12, 34 Felejthetetlen emlék marad számomra diákkorom egy fi­zikaórájának élménye. Tanárunk a mágneses erőtér szemlél­tetésére mutatott be egy kísérletet. A mágneses erőtérben a mágneses erő irányában, az erővonalaknak megfelelően álltak be a vasreszelékek a mágneses erő vonzásának a hatására. A HIVŐ EMBER SZAMÁRA A MEGFESZÍTETT ÉS FEL­TÁMADT KRISZTUS ezt a mágneses erőteret jelenti. -Akit Krisztus áldozatos szeretete, a Szentlélek mágneses vonzása megragad, az belekerül Jézus erőterébe, Jézus ellenállhatatlan vonzásába. E vonzóerő titka, hogy Jézus tökéletesen elvégezte szolgálatát, önmagát adta a világért, egyházáért és az egyes bűnös emberekért. Ö Isten engedelmes szolgája, aki vállalta a kereszthalált, de egy személyben ő a megdicsőült, feltáma­dott Ür, az új élet teremtője. Szolga és Űr Jézus személyében együtt van. Ez az evangélium veleje, előbbi kifejezésünkkel élve Krisztus egyházat, gyülekezetei teremtő mágneses erőtere. HOGYAN JELENTKEZIK KRISZTUS SZOLGÁLATÁNAK VONZÖ EREJE a hivő keresztyén ember életében? Az az ember, akit megragad Krisztus vonzó ereje, belekerül a krisztusi élet­stílus mindennapi megvalósításának lendületébe. Nemet tud mondani önmaga önzésének. Nem saját vágyai, kívánságai sze­rint cselekszik. Nem önmagát akarja megvalósítani, hanem, egy „belső kényszer", Krisztus szolgáló szeretete szorongatja, ösz­tökéli és alkalmassá teszi az embertárs szolgálatára. Csodálatos delejesség járja át szívét, egész eddigi életét. Pál apostol által leírt életváltozás jön létre: „Elek pedig többé nem én, hanem a Krisztus él bennem". EZ AZ IGAZSÁG HOGYAN ALKALMAZHATÓ A MIN­DENNAPI ÉLETÜNKRE? Mindenek előtt szemléletváltozást jelent. Krisztus irgalmas szemével tudunk tekinteni mai vilá­gunk égető kérdéséire. Kitágul a látóhatárunk. Szolidaritást tudunk vállalni az éhező milliókkal, az elnyomott, kizsákmá­nyolt népekkel (Latin-Amerika, Afrika népei), felelősségtelje­sen vállalunk részt egy új, emberibb társadalom kialakításá­ban, vállaljuk a békéért folytatott szívós küzdelmet. Társadal­munkban, a magunk helyén becsülettel, felelősséggel ember­társaink javára és azok előmenetelére törekszünk a munkában való helytállással. De nemcsak a szemléletünk változik meg, hanem Krisztus irgalmas kezének mozdulataival tudunk cselekedni, sebeket gyógyítani, könnyeket letörölni, áldássá lenni népünk életében, egyházainkban és a legkisebb közösségben, a családban. TEHAT MINDEZEKBŐL NYILVÁNVALÓ, hogy nem lég­üres térben él vagy lebeg a Krisztus erőterében élő keresztyén ember. Nagyon is gyakorlati mindannyiunknak Isten által ki­jelölt helye és szolgálati területe. A legkisebb sejttől a csa­ládból kiindulva, egyházban, hazánkban, vajúdó világunkban kell bizonyságot tennünk arról, hogy Krisztus erőterében élünk', onnan tájékozódunk és szolgálatunk területei összekap­csolódnak egy nagy összefüggésben. A hirdetett és írott ige mindig Jézus Krisztus erőterébe, az Ö szolgáló, áldozatos életének a sodrásába kíván állítani ben­nünket. Krisztus szolgáló szeretetének mágneses erőtere ma sem vesztett semmit vonzó erejéből. Igéje ma is valóság: „En pedig, ha felemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vo­nok.” Garami Lajos — ANGYALFÖLD. A pres­bitérium új fordítású magyar Bibliával ajándékozta meg Kuszy Adolf sajógömöri (Ge- mer), szlovákiai lelkészt. Kuszy Adolf nemrégen került a sajó­gömöri gyülekezetbe. Múlt év őszén Budapesten járt, hogy az itteni egyházi élettel ismerked­jék és a magyar nyelvet is gyakorolja. Örömmel értesült az új bibliafordításról é6 kérte, juttassunk hozzá megjelenése­kor egy példányt. A presbité­rium örömmel teljesítette ké­rését. Határozatát ezzel a mondattal fejezte be: „Amikor a Biblia használatára Isten gazdag áldását kéri a presbité­rium, szeretettel gondol a sajó­gömöri gyülekezetre is, hiszen az ő körükben nevelkedett a közös protestáns bbiliafordító munkaközösség egyik legrégibb tagja, dr. Deák János, volt soproni teológiai professzor.” — ALBERTI. A gyülekezet­ben Deme Károly kondorosi lelkész szolgált. Ezen az alkal­mon 10 500,— Ft-ot adomá­nyozott a gyülekezet a vihar­kárt szenvedett kondorosi templom helyreállítására. Tís nap, amely meg remegtette a sziveket Valahol Betánia és Getsemá- né között, az Olajfák hegyén volt együtt utoljára a feltá­madott Krisztus tanítványai­val. Márk és Lukács evangélis­ta tudósított röviden a menny- bemenetel eseményéről. Lu­kács, az apostolok cselekede­teiről szóló történeti leírásban visszatért az eseményhez. A történetíró részletességével és hitelességével számolt be Jé­zus mennybeviteléről és fel­sorolta a tizenegy tanítvány nevét, aki húsvét után Galileá- ból, Jeruzsálemből és egyéb helyekről gyűlt egybe, hogy a „búcsúzásnál” jelen legyen. A Feltámadott utasítása szerint Jeruzsálemben kellett marad­niuk, várva az ígéret betelje­sedését. TÍZ NAP VOLT A VÁRA­KOZÁS IDEJE. A tudósítások erről a tíz napról megoszlanak. Egyfelől arról szerzünk tudo­mást, hogy a templomban töl­tötték idejüket, másfelől egy bizonyos „felső házban” szo­rongtak, abban a városban, amely megfeszítette az Urat, s amelynek üldöztetése reájuk is várhatott. Ennek következté­ben akár a templomban, akár a felső házban imádkoztak, szorongás és félelem volt min­den pillanatuk, hiszen az ár­mány ráiuk is kivethette há­lóját, mivel tanítványai voltak a Rabbinak. Tíz nap volt ez csupán, ame­lyet mi pontosan tudunk, de' amelyről nekik fogalmuk sem volt. Vagyis nem tudták, hogy csak tíz nap lesz a várakozás ideje, ók az ígéret gyermekei poltak, bíztak és hittek az ígé­retben, mindez azonban nem zárta ki a bizonytalanságot, fé­lelmet és aggodalmat. Mi lesz, ha késik az ígéret? Mi történik az ötödik, kilenpedik, s ki tud­ja hányadik napon? A zsidók ugyanis nemcsak Jézust üldöz­ték halálra, hanem azt is, amit tanított és azokat is, akik hit­tek benne. Az evangélium ügye most tizenegy nyúlszívű em­berre volt bízva, akit már ko­rábban is szerteszórt a félelem és bizonytalanság, s a Feltá­madott pásztori munkájára volt szükség, hogy egybeterelje a maradékot a pünkösdi cso­dához. Tíz nap volt ez, amely megremegtette a szíveket. A tíz nap mélypontra sodor­ta a tanítványokat A „tohuvá bohu” sötétsége vette körül őket, egvédül az „egy akarat­tal együttlét”, és az imádko­zás pislákolt közöttük, mint mécses koromsötét éjszakában. Krisztus az Erő, a Vigasz, a Reménység már nem volt kö­zöttük, s a Szentlélek, a Szó­szóló, a Vigasztaló, az Atyának Lelke még nem érkezett hozzá­juk el. Scilla és Karibdisz kö­zött hányódtak, Szirének hang­jai csábítottak és a realitás, a szürke, sivár valóság vette kö­rül őket: teljesen kiszolgálta­tottjaivá váltak önmarcangoló kérdéseiknek, parttalan re­ménytelenségüknek. Árváknak és gyámoltalanoknak érezték magukat. Soha ilyen mélypon­ton nem lehetett a tizenegy. DE A TIZEDIK NAPRA MEGÉRKEZETT AZ ÍGÉRET. A csoda, pünkösd piros csodá­ja teljesedésbe ment, Isten Lel­ke elárasztotta őket. S ha eddig „egy akarattal” voltak is együtt mégis csak riadt nyáj volt a tizenegy emberből álló csapat, amelyet az árvaság és gyámoltalanság érzésének kö­teléke tartott egyben. Most új közösség született. A „test-vér” közössége, az anyaszentegyház született meg e csodás pilla­natban. Ettől kezdve nemcsak erő és bátorság, hit és bizoda- lom lett kifejezett jellemvoná­sa a tanítványoknak és hívők­nek, hanem a közösség, a test­véri közösség. Ebben a közös­ségben találták meg mindig azt, amire hitünk éhezett és szomjazott. Ebben a közösség­ben, az anyaszenegyházban lelték meg nyugalmukat és bé­kességüket. És ugyanez a kö­zösség a felülről kapott közös­ség indította őket teher-, és ál­dozatvállalásra is. A pünkösdi csoda tehát új perspektívát nyitott egész életüknek. AZ ANYASZENTEGYHÁZ CSALÁDI HÍREK — HÁZASSÁG. Hernád Sán­dor és Gelencsér Tünde április 24-én házasságot kötöttek. Há­zasságuk megáldását a vőle­gény édesapja, Hernád Tibor veszprémi lelkész végezte a veszprémi templomban. — HÁZASSÁGI ÉVFORDU­LÓ. Hernád Sándor ny. igazga­tó-tanító és felesége. Sipiczky Mária május 7-én ünnepelték házasságkötésük 64. évforduló­ját. — HALÁLOZÁS. Venyer- csan Ádám ny. főgondnok, aki húsz éven át hűséggel töltötte be a gyülekezet főgondnoki tisztét, 87 éves koréban csen­desen elhunyt. Temetése ápri­lis 25-én volt Tótkomlóson. A gyülekezet nagy részvéttel kí­sérte utolsó útjára. A jó szol­ga hűségével szolgált már mint nyugdíjas is a presbitérium­ban, a számvizsgáló bizottság­ban és a képviselő-testületben is. — HALÁLOZÁS. Bagyánsz- ki Pál, a csórnád! gyülekezet több évtizede szolgáló hűséges felügyelője, életének 86. évé­ben váratlanul elhunyt. Teme­tése május 2-án volt a gyüle­kezet nagy részvéte mellett. — Molnár Sándor, a sobori gyülekezet presbitere 48 éves korában váratlanul elhunyt. Temetése április 16-án volt nagy részvét mellett. Az élet napos oldalán „Béke! mennyeknek koronás leánya!” A címet adó versidézet, amelyet Virág Benedek „Bé­kességóhajtás” című verséből vettünk, kifejezi a humánu­san gondolkodók tiszteletét, szeretetét, odaadását a békes­ség iránt. Minden jó érzésű ember lelkében szinte áhíta- tos vágy él a békesség után. Természetesen nem elég azonban költői ihletettséggel vágyakozni a békesség után, hanem meg kell azt teremte­ni. Isten ajándéka a békesség, a karácsonyi örömüzenet er­ről az isteni jóról tesz bizony­ságot, azt azonban sohasem szabad elfelejtenünk, hogy a békesség nem úgy jön alá az égből, mint a permetező, ne­velő tavaszi eső. Nem termé­szeti jelenség, melynek örü­lünk, ha van és kívánjuk, bárcsak jönne, ha éppen nin­csen. de magunk nem tudunk érte komolyabb, tényleges lé­péseket tenni. A karácsonyi evangélium­hoz „békesség a földön és az emberekhez jóakarat” okvet­lenül hozzá kell tennünk és együtt kell meghallanunk a Hegyi Beszéd jézusi útmuta­tását: „boldogok. akik békes­séget teremtenek”. Nem an­gyaloknak. embereknek szól ez a jézusi ígéret. Emberek okozzák a háborút, gyilkos pusztítást, emberi gonoszság, valóságos emberi tettek kö­vetkezményei azok a fizikai, lelki, erkölcsi és anyagi pusz­títások, amelyek a háborúk nyomában járnak. A háborút elkerülni, a békességet meg­teremteni az egész világon, emberek feladata! Nem elég óhajtani várni a békességre, a békéért cselekedni kell. Meg kell teremteni és meg kell őrizni. MÄJUS BÉKEHÓNAP HA­ZÁNKBAN. Országszerte tu­dományos üléseket, tömeg- rendezvényeket, nemzetközi szintű találkozókat és falusi Népfrontgyűléseket rendeznek a békesség jegyében. Termé­szetesen nemcsak ebben a hónapban kerül előtérbe és válik mindennél fontosabbá hazánk politikájában és nem­zeti öntudatunkban a békes­ség ügye. Azt hivatott ez a hónap hangsúlyozni, hogy ha­zánk a béke országa és 31 éve a béke társadalmát építjük. A béke hónap a Győzelem Napjával, május 8-val kezdő­dött. arra emlékeztetve, hogy akkor fejeződött be a fasiz­mus által kirobbantott iszo­nyatos második világháború, a haladó erők győzelmével. Tisztelettel adózva emléke­zünk a hősök tízmillióira — legtöbbjük szovjet katona volt — akik életüket áldozták az egész világra éhes fasiszta zsarnoíkság legyőzéséért. A béke hónap azonban nemcsak emlékezés, hanem előretekin­tés a jövőért vállalt felelős­ség tisztázásának hónapja is. Hazánk társadalmának — összefogva a világ minden haladó békerejével — az a szándéka, hogy a történelem­ben a második világháború végérvényesen úgy szerepel­jen, mint utolsó világháború a földön. Ne kövesse soha töb­bé újabb világégés. SOK A TENNIVALÓ MÉG EZÉRT A SZENT CÉLÉRT. Hiszen a béke nem pusztán fegyvernyugvás. A béke ügyé­vel függ össze minden ember és minden nép emberséges és igazságos létfeltétele. A béke egyaránt középponti kérdése a világgazdaságnak, az igaz­ságos társadalmi struktúrák létrehozásának a fejlődő or­szágokban. A béke ügye az anyagi és szellemi kiszolgál­tatottság megszüntetése, az analfabétizmus, az éhség fel­számolása szerte a világon. Nem elég a békét egyszer megteremteni. A békéért mindig fáradozni kell. Nem elég érte egyszer áldozatot hozni. A békesség teremtése: életforma! A szocialista or­szágok összehangolt politiká­ját meghatározó alapmaga­tartás a világbéke megterem­tése és megőrzése. De az egyes ember életében is ál­landó harcot kell folytatnia környezete békességéért, jó légköréért, az egymást támo­gató zavartalan közösségért mind a családban, mind a családon kívül is. AKI BÉKESSÉGBEN ÉL, VALÓBAN AZ ÉLET NAPOS OLDALÁN JÁR. Ezen a na­pos oldalon azonban nincs idő sütkérezni. Aki csak él­vezni akarja azt a békességet, amelyért mások küzdöttek, mások vállalták, mások ál­doztak, csak terhe és hasznot húzója a békességet teremtők fáradozásainak. EGYHÁZUNK SZlVVEL- LÉLEKKEL KIVESZI A RÉ­SZÉT a béke tartósításában és az egész világra való ki- terjesztésében. Kettős kötele­zettség alapján állunk azok oldalán és vagyunk szövet­ségben azokkal, akik ugyan­ezért az ügyért harcolnak. Az evangéliumból folyó krisztusi parancs hív erre, de minden emberrel alapvetően közös emberi, humánus elkötele­zettségünk is erre sarkall. Fe- lekezetre, világnézetre való tekintet nélkül mindannyian élvezzük a béke áldásait ha­zánkban és együtt is fárado­zunk a béke tartóssá tételé­ben az egész földön. Baranyai Tamás TÖRTÉNETE SORÁN NEM EGYSZER ÉLTE ÁT a tíz nap szorongását. Megvolt ugyan gyakran az „egy akarata”, de az Ür Krisztus és a Lélek nél­kül ez az akarata rossz irány­ba érvényesült. A Lélek hiánya pedig nem egyszer Vezetett oda, hogy az egy akaratból sok száz akarat lett. Krisztus és a Lélek hiányában egyfajta cent­rifugális akarat érvényesült és szétszakadozott az egyház. De a tíz nap sötétsége is nem egyszer szakadt az egyházra. Krisztus és a Lélek nélkül a felső házba, vagy a templom­ba húzódott az egyház, s csak imádkozott. Imádkozásával nem lett volna baj, de a „csak”-kal annál több. Ugyanis nem akart tudomást venni a mennybemenetel előtti pa­rancsról: menjetek széles e vi­lágra. A közösség is nem egyszer romlott meg. Nemzeti, faji, vi­lágnézeti, társadalmi diszkri­minációk ütötték fej fejüket az anyaszentegyházbarí. Óh, mi­lyen közösség volt a tesvérek közössége, akik között mély barázda, olykor szakadékként feszült a megkülönböztetés? A tíz nap megremegtette a szíve­ket. Mi lesz, ha ezen az úton fog járni Krisztus egyháza? És hányszor jutott zsákutcába ez a „tes-vér”-i közösség? Amikor zavarában nem tudta, mi a teendője? Nem látta széles e világot. Pusztán csak magát. És leszűkült szava és cselekvé­se. Ha csak a tíz nap szorongá­sából élt, nem tudott tájéko­zódni Ura szavain és tettein. DE AZ ÍGÉRET ÜJRA, MEG ÜJRA BETELJESÜLT. Pün­kösd csodája nem késett. Min­dig akkor jött el, amikor a legnagyobb szükség mutatko­zott, amikor a tíz nap megre­megtette a szíveket. Mint a májusi eső a kiszáradt földre. S ilyenkor feltöltődtek a ki­szikkadt szívek. Az ígéret gyer­mekei újra éledtek. Erőhöz ju­tottak a gyengék, vigaszhoz a szomorúak, reményhez a re­ménytelenek. Újra átélték az evangélium bűnbocsátó szere­tetét, s a testvérek közössége pünkösdi hadjáratra indulha­tott. A szolgálat egyszerű köz­legényei az Űr parancsa alap­ján tudtak szeretni, gyámolíta- ni, terhet hordozni, segíteni. Csodálatos változáson ment ke­resztül ilyenkor a közösség. Megszűnt öncélúsága, nyitott lett és eltűnt belőle az önzés, a „felső házi szemlélet”. Fel­fedezték a világot, az elesett, vergődő embereket, a népek, társadalmak gondjait, a szociá­lis kínokat, az emberiség sok­sok jaját, baját és szolgáltak ott, ahol éppen szükség mu­tatkozott. ILYEN PÜNKÖSDI CSODA MENT VÉGBE a mi egyházun­kon is. A tíz nap, amely meg­rendítette a szíveket, már ré­gen a múlté. S most azpn munkálkodunk, amire bennün­ket pünkösd, az Atyának és a Fiúnak Lelke hívott el. Szol­gálunk az evangéliummal és a szeretet változatos cselekede­teivel. Dr. Rédcy Pál Jézus visszatér Atyjához Lk 24, 50—53. Pályaudvaron vagy repülő­téren gyakran találkozhatunk olyan emberekkel, akik hosz- szabb időre vesznek búcsút egymástól. Búcsúzáskor leg­többjüknek könny szökik a szemébe, lehangoltak és szo­morúak. Érthető is ez. Hiszen nem tudják biztosan, vajon viszontláthatják-e még egy­mást. Minél közelebb állnak egymáshoz, akik búcsúznak, annál nehezebb és fájdalma­sabb minden búcsúzás. Vajon így voltak vele Jé­zus tanítványai is, mikor el kellett Mesterüktől válniok? Lukács evangélista másként írja le. Arról ír evangéliuma befejező verseiben, hogy a Jé­zustól elbúcsúzó tanítványok szíve tele volt örömmel és Is­ten iránti hálás dicsérettel. Hogyan tudtak örülni, hiszen Jézustól el kellett szakad­niuk? Tudták, hogy Jézus áldása kíséri őket további útjukon. Egyik nap — az Apostolok Cselekedeteiről írt könyvéből tudjuk, hogy negyven nappal Jézus feltámadása után — Jé­zus tanítványaival együtt ki­ment Jeruzsálemből Betániá- ba. Ez a hely, ahol Jézus sok­szor együtt volt régebben ve­lük. néhány kilométerre volt csak Jeruzsálemtől, az Olaj­fák lejtőjén. A tanítványok feszülten várták: mi fog most történni? Mit tesz, mit mond nekik Jézus búcsúzóul? Jézus felemelte a kezét és megál­dotta őket. Ezt a kézmozdula­tot ismerték a tanítványok, ismerte minden akkori temp­lomba járó zsidó ember. Min­den istentiszteleten megismét­lődött ugyanaz a jelenet: mi­kor véget ért az istentisztelet, a pap felemelte a kezét és ál­dással bocsátotta el a gyüle­kezetét. Mintegy azt mondta ezzel: menjetek haza, de ne felejtsétek, Isten veletek megy, vezet titeket, segít ben­neteket, hiszen hozzá tartoz­tok. Jézus is ezt akarta utol­jára tanítványai tudomására hozni: veletek maradok. Nem hagylak el titeket ha nem is láttok engem úgy, mint ed­dig. Áldásom, szeretetem ve­letek marad. A búcsúzás el­lenére ezért tudtak örülni a tanítványok. Bizonyosak voltak afelől, hogy Jézus az Atyához tért vissza. Jézust nem láthatták már sokáig a tanítványok. El­tűnt a szemük elől. Pár szót mond erről csak Lukács: „el­távolodott tőlük”. Hová lett a szemük elől? Hová ment? A tanítványok csak egyet tud­tak biztosan: Jézus vissza­ment az Istenhez, az ő meny- nyei Atyjához. Így is szoktuk mondani: mennybe ment, ti. Isten számunkra most még elrejtett világába. De abban is bizonyosak voltak, hogy Is­tentől kapott hatalmával és erejével onnan segíti, őrzi, ve­zeti őket. Ezért tudtak örven­dező .Szívvel visszatérni Je­ruzsálembe. Ezt olvassuk ugyanis róluk: „nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe”. Nem egysze­rűen beletörődtek az elválás­ba. Nem is csupán „öröm­mel”, hanem „nagy örömmel”, örültek, jóllehet magukra ma­radtak és sejtették, hogy nem könnyű út áll előttük. Örömük megmaradt. És az­tán? Nem kopott el ez az öröm a szívükből? Hiszen ti is tapasztalhattátok már, hogy az ember átél valami szépet, örül neki, de aztán ez az öröm mindig kisebb lesz, végül is elfogy. Lukács evangéliuma másként fejeződik be: „min­dig a templomban voltak és áldották az Istent”. Nem fo­gyott el a tanítványok öröme. Naponta tudták dicsérni Is­tent és köszönetét mondani neki. Örömteli szívvel ma­gasztalták az Istent ott, ahol minden ember Istent dicséri: a templomban, az istentiszte­leten. Ha van Bibliátok, lapozza­tok vissza Lukács evangéliu­mának elejére! A karácsonyi történetben azt olvashatjá­tok, hogy az angyal nagy örö­möt hirdetett a Megváltó szü­letésekor: az evangélium utol­só versei pedig arról adnak hírt, hogy ez a megígért nagy öröm betöltötte a tanítványok szívét. Még Jézus mennybe menetele után is. Naponta ta­pasztalták, hogy Jézus velük van, hatalmával oltalmazza, vezeti őket, míg ők is meg nem érkeznek a mennyei Atyához. Azóta is sok-sok keresztyén ember élte át ugyanazt a nagy örömöt. Ilyen el nem fo­gyó örömmel akar Jézus tite­ket is megajándékozni. Sárkány Tiborné — KONDOROS. Május 9-én Mekis Ádám, a Kelet-Békési Egyházmegye esperese szolgált szeretetvendégségen a gyüle­kezetben. A háborúk veszedel­meiről és a béke áldásairól tartott előadást. A szeretetven­dégségen részt vett özv. Hof­mann Vincéné, a békéscsaba- erzsébethelyi gyülekezet tagja, akinek a kondorosi gyülekezet köszönetét mondott az imate­remben elhelyezett oltárké­pért, amelyet ő festett és aján­dékozott a gyülekezetnek.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom