Evangélikus Élet, 1976 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1976-04-18 / 16. szám

Húsvétra várva ÍGY HŰSVÉT ELŐTT A SZERETETOTTHON ÖREG ÉPÜLETEINEK ABLAKAI ragyognak a tavaszi napsütés­ben, mint vidám, örömtől fénylő gyermekszemek. Meg­tisztulnak. megfrissülnek az épületek kívül és belül. Szor­gos kezek takarítanak min­denfelé. Csak tavaszi nagyta­karítás ez? Nem, több ennél. Ünnepváró, húsvétot köszön­tő készülődés, belső öröm ki­fejezése: Jézus feltámadott. Húsvét előtt mozgalmassá Sesznek a még kopár kertek, «dvarok. Gyermekek, öregek sétálgatnak egyedül vagy cso­portokban. Mpg télikabát.ban és a friss, hűvös levegő piro­sítja arcukat, de már a fala­kon kívül, szabadon, feszélye- zetlenül. szinte tánclépések- nek vélhetnéd. Öreget, ifjat megújító tavaszi napok! Ben­nünket húsvét tányéré emlé­keztetnek : Jézus a sírból, a halottakból feltámadott. A MOZGALMASSÁGOT VIDÁM ÉNEKHANGOK IS ' KÍSÉRIK. Megtelik az Otthon temploma hétköznapok dél­előttiéin is a gyermekek se­regével. A járni nem tudókat kocsikon tólják vagy támo­gatják.’ Egymásba kapaszkod­va is megy egy-egy kisebb csoport. Ha nehezükre is esik és fáradságukba is kerül, de mindenki ott akar lenni a húsvéti énekek tanulásán. És lelkesen, hangosan felcsendül­nek húsvét énekei, Aki tudja, mondja a szöveget is, de van­nak. akik csak a dallamot dú­dolják s akad olyan is, aki csak hallgat, mély áhítattal. Mindez nem akadályozhatja az éneklést. Nem pontos a dallam, nem tökéletesen is­mert a szöveg? Senkit nem zavar. És nem zavar a sokszor összekuszálódó polifónia sem. Hiszen a legfontosabbat jól tudja mindenki, énekli, mond­ja, hallgatja: Jézus él! HÚSVÉTRA KÉSZÜLNEK A MUNKAASZTALOK MEL­LETT IS. Ügyes kezek, szor­gos kezek húsvét szimbólu­mait mintázzák gyöngyökbe, papírokba. „Halottakat kelt­hetsz életre — mondotta egy lelkész régen —, ha használ­hatóságuk tudatára ébresztesz olyan embereket, akik magu­kat a világban feleslegesnek érzik.” Itt ez is húsvét örömei közé tartozik. ÁGYAK ÉLETFOGYTIG­LANI FOGLYAI, krónikus betegeink talán mindenkinél mélyebben élhetik át ezt az ünnepet, ha szenvedésükben Jézushoz kapcsolódnak. Az Húsvét harmadik napja Nem. Nem tévedésből írtam le a fenti címet. Igaz, Húsvét ünnepének nincs harmadik napja sem a naptárban, sem az egyházi esztendő rendjé­ben. De van nap a húsvéti ün­nepek után is, amikor kinyit­nak az üzletek, szélesre tárul­nak a gyárak, hivatalok ka­pui, újra zsúfoltak a villamo­sok, autóbuszok, „egymás sar­kát tapossák” a járművek, lánctalpas munkagépek gyúr­ják a mélyen felázott talajt, álmos gyerekeket riaszt az éb­resztőóra. Egyszóval újra hét­köznap van. A HÜSVÉTNAK MÉG- SINCS VÉGE AZ ÜNNEPEK UTÁN. Legalábbis, ha igazán és komolyan volt húsvétunk, nem lehet vége. Inkább kez­det az, feldobó erő, küldés, in­dulás. Ahogyan az volt a ta­nítványok életében és azzá lett mindenki számára, amikor va­lósággá és igazsággá érett szá­mára a tény, hogy Jézus való­ban feltámadt. Ezért nekünk, keresztyéneknek szabad és kell is így számlálnhnk a napokat, hogy húsvét utáni első, má­sodik stb. nap. A HÜSVÉT UTÁNI NA­POK ALAPGONDOLATÁT számunkra az adja meg, hogy Jézus nem maradt a sírban, győzött a bűn, halál és kárho­zat felett. Feltámadott, él örökké és tevékenykedik. Je­len van valóságos isteni és emberi mivoltában életünkben és világunkban. Jelen van Űr­ként, aki nem engedi ki kezé­ből a világ sorsát, jelenét és jövőjét. S jelen van Szolga­ként, aki az „utolsó hely” nagy lehetőségéből korlátlan szere­tettel munkálja minden em­ber földi boldogságát és örök­ké tartó üdvösségét. A HŰSVÉT UTÁNI NA­POK TEHÁT SZÁMUNKRA A FELTÁMADOTT, ÉLŐ ŰR IRÁNTI BIZALOMBAN foly­hatnak. Teremtő és gondviselő szeretete az ember és világa iránt nem fogy el. Az ö ne­vében, áldásában reményked­ve nemcsak terveznünk lehet, hanem jó szívvel részt is ven­ni minden munkában, ami a világot és az ember életét olyannak tartja fenn, vagy olyanná formálja — amilyené­re ö akarja, amire ö is igent mond. Szabad reménységben magot vetni, kenyeret sütni, házat építeni, családot nevel­ni, békét védeni. Szabad mind­azért, amit kaptunk, amit el­értünk Néki hálát mondani és szabad nehézségek között, próbatételekben hozzá fohász­kodni. Mindezt azért, mert él és uralkodik és jó végre kor­mányozza életűm et és vilá­gunkat. A HÜSVÉT UTÁNI NAPOK SZÁMUNKRA A FELTÁMA­DOTT, ÉLŰ SZOLGA KÖVE­TESÉBEN folyhatnak. Az van jelen, aki asztalt terített az énezőnek, sebet kötözött, gyá­szolót vigasztalt, vihart csen­desített, megromlott emberi közösségeket megújított, em­beri sorsokat fordított meg, aki közösséget vállalva ottho­nosan forgolódott az emberek hazaiban s aki azonos mérték­kel mérte a zsidó és a görög, a jeruzsálemi és a samáriai életének értékét. Jó szívvel szolgált, azoknak, akik segít­ségéért ostromolták, de élete, szava és tette mindenki szá­mara jó szolgálat volt és az is maradt. A FELTÁMADOTT KÖVE­TÉSÉNEK SZOLGÁLATÁ­BAN A HÜSVÉT HARMA­DIK NAPJÁN mindent sza­bad, lehet és kell tennünk, ami embereket old fej bűnös indulatok, vágyak, önzés meg­kötöttségéből, aki szolgálja az emberi élet egész és ép voltát, ami hozzájárulás a hiányok betöltéséhez, ami feszültsége­ket old fel emberek és népek között, ami biztosítja az em­beri élet méltóságát és tisztes­ségét, ami együttélésre és együttmunkálkodásra segít népeket, fajokat, országokat, ami segíti védeni, megtartani és fejleszteni a természet vi­lágában kapott drága ajándé­kokat és az ember alkotta ér­tékeket. A HÜSVÉT UTÁNI HOL­NAPOK MINDIG ÜJ RE­MÉNYSÉGET, ÜJ KÜLDE­TÉST, SZOLGÁLATOT ÉS ERŐT ígértek és adtak azok­nak, akik Vele, a Feltáma- dottal találkoztak a temető­kertben. Máriaként, akik ke­ze mozdulatára ismertek a ke­nyér megtörésében, akik hab lották békességet köszöntő szavait, akik megértették kül­dő szavát és elhitték, hogy le­het Vele élni tovább és lehet Vele szolgálni tovább. A fel­támadott és élő Ür és Szolga Jézus Krisztus ma is együtt­munkálkodik azokkal, akik hisznek benne és követésére indulnak. Húsvét harmadik napján nemcsak az üzletek, hivatalok, gyárak kapui tárulnak széles­re, hanem az élet egész terü­lete tárul ki előttünk a szol­gálat helyéül a családban, munkahelyen, népünk közös­ségében, a világ minden ügyé­ben. Azzal a hittel, jó re­ménységgel tegyük szolgála­tunkat mindennapi munkánk­ban, emberek segítésében, nér pünk javéra, minden, a világ javát szolgáló igyekezetben, hogy velünk van az, aki nem­csak meghalt, de fel is támadt értünk és az egész világért. Mezősi György volna, ha a szenvedés értel­metlen volna. A böjt tanít húsvétra várni. Ebben a húsvéti időben kí­vánkozik a szeretetotthon la­kói közé a természet is. Az élővilág kis, vörös szemű nyu­szi vagy — volt már rá példa — fehér szőrű bárányka ké­pében látogatja meg az öre­geket és gyermekeket. Bohó­ságuk és bájuk jó kedvre de­rít, sorsuk az áldozatra is em­lékeztet, arra az Egyetlen, mindenért és mindenkiért elégtételt adóra: Jézusra. HÚSVÉTRA VÁRVA, KÉ­SZÜLŐDÜNK AZ ÜRVACSO- RÁRA. Már böjt előtt kérdi több gyermekünk, öregünk: mikor lesz? Kapunk-e úrva­csorát, itt a szobában, ágyban fekvő betegek? Mindenki, aki kéri, kívánja, aki készen vár­ja ... Nagycsütörtök este az otthon népe együtt a temp­lomban: az Úr asztala terítve van. Vajon milyen lesz Ferike húsvetja? Ezekben a napok­ban érkezett, új lakó. Másfél éves. Kis életét mérhetetlenül nagy szenvedések kísérik. Egyre nagyobb megrendülés­sel olvasom a kötetre rúgó zá­rójelentéseket. Háromhónapos koráig normális életmenet. Hirtelen magas láz, eszmélet­vesztés: agyvelőgyuliadás. Ki- lenchónaposan agyműtéten esik át. Röviddel később bai lábát combközépen amputál­ják. Nem lát, de hangokra fi­gyel. Megsimogatom dundi ar­cát. Mosolyog. Ennyi szenve­dés és kín után is. Miért tör­tént vele mindez, miért e kis­dedbe szorult tengernyi fájda­lom? Kérdjük mindannyian és nem találunk feleletet. Kérd­jük, de húsvétra várva, ama nagy húsvéti feltámadásikor a magyarázata. A pogányok temetkezési szokásairól hallanak a nagy fiúk a rádióban. — Ha téged eltemetnek La­jos — szól Matyi — veled te­metik a magnódat, hiszen azt szereted a legjobban. — Melléd meg a járógépe­det fogják temetni — így La­jos. (Mert Matyi gyermekbé­nulás következtében lábait nem tudja használni.) — Te nem tudod — hangzik a válasz —, amikor feltáma­dunk, egy volt betegnek sem kell már járógép vagy tolóko­csi. Mindenki ugrálni fog örö­mében két lábon!... SAJNOS SEM ITT, SEM MÁSUTT NEM TUDUNK CSODÁKAT TENNI, mégis borrá változhat a mindennap vize egy csöppnyi szeretettől, egy csöppnyi húsvéti hittől. Muncz Frigyes ,TOVÁBB IMÁDKOZUNK” Néger gyülekezet imádkozik. Csillagos afrikai égbolt borul egyszerű templomukra. Énekük, imádságuk áthatol a sötétségen, az éjszaka csendjén, át pásztoruk kis hajlékáig, ahol a halállal vívódik órák óta a drága segítőtárs, a kedves feleség. Messze a kórház és messze az orvos. De a gyülekezet imádkozik. — Milyen erő a hordozó imádság! Harcban pajzsunk, viharban sátorunk! — Néha benéz egy fehér hajú, tisztes néger presbiter a betegszobába. Látja, hogy a válság egyre tart. Éfs csak annyit mond csendesen: „Akkor — tovább imádkozunk!” Ez ismétlődik óráról órára. Küzd a halállal a beteg. Küzd az imádkozó gyülekezet. S az első hajnali sugárral megérkezik a felelet: a láz alábbszáll hirtelen. Megérkezik az igen és az ámen: az élet és a győzelem. Ilyen erő a hordozó imádság! Harcban pajzsunk, viharban sátorunk! S bár a felelet néha késni látszik, és mi lankadunk és roskadozunk, mondjuk ki mégis csüggedetlen hittel, mondjuk mi is néger testvéreinkkel: „Akkor — tovább imádkozunk!” Túrmezei Erzsébet Embermentés tikája azonban folyton emel­kedik. Az okát nem tudjuk. Olyan ez, mint amikor a ha­lált állandóan jelenlevő ellen­ségnek mondjuk, de sohasem nézünk a szemébe. — Mif mondhatnánk az élet számára megmentett serdü­lőknek, ha visszahelyezzük abba a családi környezetbe, ahol csak széthúzást, veszeke­dést, gyűlöletet hall. Hogyan előzzük meg az öngyilkosságot olyan világban, ahol az ember mindennapos viselkedésének velejárója a türelmetlenség, az agresszivitás, a rombolás vágya — mondta az orvos. — Erről a témáról csak ak­kor vitatkozhatunk, ha tüze­tesebben megvizsgáljuk a ha­lál fogalmát és az ember ma­gatartását a halállal szemben. Ügy látszik az élet félelmei erősebbek mint a halálféle­lem. Aki öngyilkosságba me­nekül az élet bizonytalansá­gából menekül. — A nagyvilág fiatalságá­nak egy része a rombolás, a halállal való „flörtölés” vilá­gában keresi az élet értelmét. — És az utak öngyilkosai? Rohanó világunkban százan és százan követnek el öngyilkos­ságot a volán mellett. A bal­esetek adatai ékesen beszél­nek. — Miért? Miért lett öngyil­kos? — kérdeztem megint. — Félt. — Mitől? — Hogy hogyan állja majd meg a helyét az egyetemi fel­vételnél! Erről beszélt este ba­rátaival. — És az a másik miért lett öngyilkos nálatok? — Azt mondta, az egész életnek nincs értelme. — Miért? Halálos beteg volt? Éhezett? Nem volt ke­nyere? — Nem. Unta az életet úgy, ahogy van. — És senki sem magyarázta meg neki, hogy nincs igaza. Nem mutatták meg neki mindazt, ami célt, értelmet ad az életnek? Nem beszéltek ne­ki a napi küzdelemről a száz- arcú rosszal, amelyet minden­ki legyőzhet, ha tudatosan ké­szül rá? És ez a győzelem erő. Erő, amely naponként meg­újul bennünk és naponként meghozza az életörömet. Nem mutatták meg neki a terem­tett világot ezer csodájával, amelynek megismerésére egy élet nem elegendő? Nem ad­tak a kezébe Bibliát? Nem ol­vastak neki fel a magyar iro­dalom remekműveiből, nem vitték el egyszer egy szeretet­otthonba, hogy elcsodálkozzék az. öregek szerénységén, igény­telenségén és bölcsességén? Nem vitték el a templomba, mint gyermeküket József és Mária, hogy hallja Isten be­szédét és talán maga is egy­szer vezetővé váljék? Miért? Miért menekülnek annyian a halálba, miért erősebb szivük­ben az élettől való félelem, mint a halál közelsége? Ki a hibás? A kor, amelyben élünk? A mód, ahogyan élünk? Mi emberek valamennyien, akik önmagunkkal annyira el vagyunk foglalva, hogy már csak akkor döbbenünk meg, ha az eldobott élet ott kopog­tat a saját portánkon? Ki tudná ezt megmondani? — Ha a pontos okát tud­nánk, könnyebben megtalál­nánk a gyógymódot — mond­ta az orvos. — Barátaim, keressük megI — néztem valamennyire. — Vezessük vissza az életbe a halálba indulókat! Felálltunk. Megemeltük a poharunkat és elindultunk. Egy akarattal a közös célért: embert menteni! Gyarinathy Irén egyetlen szemléiért, nézőpont, melyben a szenvedésnek ér­telme van: Krisztus. Van ér­telme a szenvedésnek, mert ő is vállalta, ártatlanul és — értünk. A kereszt bolondság Baráti társaság volt együtt. És ahogy ez lenni szokott, ha régen láttuk egymást és ket­tőnél többen vagyunk, egyik a másik szájából kapja ki a szót és az is megesik ilyenkor, hogy valamennyien egyszerre beszélünk. Most is változatos volt a beszédtéma. Politika,' színház, művészet, tv, rádió, divat, árak, nők, férfiak, rövi­den minden és semmi. Házigazda lévén, mégis örültem, mert a vidám beszél­getésből arra következtettem, hogy mindenki jól érzi magát. Könnyű bort töltöttem a talpas poharakba és mind­egyikbe jégkockát tettem. — Ma a házunkban öngyil­kos lett egy fiatalember! A beszélgetés mintegy áram­ütésre megállt. Mindenki a fiatal mérnök felé fordult. Mintha eddig is őt hallgatták volna. — Miért? — kérdeztem. A mérnök maga elé nézett és mintha hangosan gondol­kodna, ezt mondta: — Az emberi lélek meg­változott. Talán azóta, amióta tudja, hogy élete a másodperc töri része alatt megsemmisít­hető. — De ki gondol folyton er­re? — kérdezte a művész. — Az optimisták persze nem. Az öngyilkosok statisz­Egy utazás — térkép nélkül A térképet most az egyszer otthon hagytam és nem vittem magammal turistáknak való útikönyvet sem. De miért is tet­tem volna ilyet, amikor az elsuhanó táj, benne a fák, az állo­mások százszor látott ismerősökként üdvözöltek: lám itt van- gyunk mindnyájan, a Tisza, a Kőrös, a Zagyva, a falvak, a dű- löutak, a hótakaró alatt bóbiskoló tanyák. Szóval, ismét haza­mentem a megyémbe; mentem, mert hívtak és vártak a csör­gés i hívek. Váriak és fogadtak, mint ahogyan ez most már minálunk régóta szokás: szeretettel és — nincsenek más sza­vaim — tisztességgel, méltósággal. Azzal a tisztességgel és méltósággal, amely egyszerre becsüli meg a saját maga és a mások emberségét, emberi méltóságát. MINDEZEKET ÚJÓLAG ÉS ÖRÖMMEL MEGTAPASZTAL­VÁN, azért hirtelen eszembe jutott valami. Valami olyan, amit napjainkban már nem■ nagyon „illik’’ felemlegetni: az én me- zöberényi eleim nagyon nem szívesen jöttek ide, ebbe a határ­ba és csak panaszolkodni tudtak akkor, ha csak szóba is ke­rült a csorvási puszta neve. Márpedig szóba került, mert nem is egyszer, hanem számtalanszor, maguk tették szóvá. S ép­pen úgy, ahogyan ezt 1837. október 10-én a szószóló ügyvéd­jük az úriszék színe előtt elmondotta: „Mikor a jobbágy az egynapi messzeségé Csorvásra gyalog­robotra kimenni kéntelen, minthogy ott néki három-négy na­pokat kelletik eltöltenie, szükségképpen ki kelletik nekie há­rom-négy napra való élelmét, munkaszerszámát és gúnyáját is vinni, mely három rendbeli teher s messze úti gyaloglás elcsi­gázik n és erejében megcsökkentvén, már mint levert kéntelen napköltétöl naplementig szorítva a robotot tölteni. S ha a nyugalom ideje eljön, haszontalan remél ő az éjnek jóságától erejének megújulást, mert pihenésre alkalmatos enyhely nem lévén, télen a hideg éjtszaka sanyargatásainak, nyáron pedig a szúnyog és egyéb álmot űző és zavaró férgek­nek lévén kitétetve, ha este lavkadtan feküdt le. bizonyosan bágyadtan kél fel, s kedvetlenül kéntelen az őt ismét munká­ra szólító napköltét köszönteni. A nap hősége szomjúságát nevelvén, kéntelen a szokatlan vízből szokatlan mennyiséget inni. Ez és az, hogy három-négy- napi egész munkaideje alatt főttet nem ehetik, hanem száraz kenyéren kell tengenie, erejéből még inkább kiveszik, s tel­jességgel nem csuda, ha mind ezek miatt ötét a betegségek kü­lönféle nemei megszállják s elnyomorítják. Hazaeresztik végre három-négy nap múlva, s ő inaszakad- tan lépdegél hazafelé, s ezen útjában újra kifáradva, tér le­veretve házához, hol — már a hétnek négy napjai a robotba eltelvén, az ötödik tőle hazagyaloglásban elmúlván —, a hato­dik maradna csak nékie önmunkájára fenn, de az sem mindig az övé, mert sokszor és igen gyakran megesik, hogy ezen na­pon forspontosnak kergettetik, vagy más közmunkára rendel­tetik. s így egy egész hetet veszte el, melyet egy egész hónap sem üthet helyre . . (Csak úgy zárójelben had’ írjam még csak azt le, amit az. uradalom ügyésze az elhangzott panaszok egyikére válaszolt: „Ami a nyári sanyargattatásokat illeti, amennyiben ezek a szúnyogoknak tulajdoníttatnak, azon tanács adatott a jobbá­gyoknak, vigyenek magokkal szúnyoghálókat.’’) „HOL VAN MÁR EZ AZ IDŐ?!” — mondhatja valaki —, miért is emlegetem ilyen hosszasan ezt a hajdanvolt ügyet? — Igaz, nagyon igaz: ez az idő a múlté — a panaszkodó job­bágyaival, a munkától, a megaláztatásoktól hétrét görbedt parasztjaival együtt. De azért mégsem szabad elfelejtenünk: hogy elmúlott, hogy elmúlhatott, azért kellett tenni valamit, kellett vállalni valamit és nem is keveset. Cselekedni kellett az egymást váltó nemzedékeknek 1848—49-ben, 1919-ben és a legtöbbet a felszabadulásunk óta. S sokat, nagyon sokat kel­lett tenni nagyon sokaknak a mi határainkon túl azért, hogy a maga kezébe vehesse sorsa irányítását a munkás, a paraszt>' és minden jóakaratú ember. Hogy jelenünkben nekünk is még sokat kell tennünk, vállalnunk, az már csak természetes, hi­szen Földünkön még nem mindenütt járhat azzal a méltóság­gal és tisztességgel minden ember, mint ahogyan teszik ezt a kedves csorvásiak. S MINDEZ NEMCSAK AZÉRT JUTOTT ESZEMBE, mert — térkép és turistáknak való útikönyv nélkül — egyszer ismét a szülőhelyemen jártam, hanem azért is, mert újból ránk kö­szöntött húsvét ünnepe. Az az ünnep, amely hírrel hirdeti: minden mi jóban való fáradozásunk nem volt és nem lesz hiábavaló, mert az emberség, a szabadság, a béke szép gyü­mölcseivel áldotta és áldja meg Isten. Az az Isten, aki Krisz­tus feltámasztásával az örök és a jelenvaló élet bizonyos re­ménységét ajándékozza nekünk nemzedékről nemzedékre és napról navra. „ ______________________________Dr. V^mos József HUSZO NNÉGY KILOMÉTERES GYALOGÜT AZ ISTENTISZTELETRE Jenny Nyberg 75 éves svéd korán felkel, elolvassa az az- asszony minden vasárnap kb. napi igét és elindul a temp- 24 kilométeres gyalogutat tesz lomba. Jó három órát tesz ki meg, hogy részt vehessen gyű- az ót a templomig, s ugyan- lekezete reggeli isten tisztele- , . tén. Négy év óta özvegy és az- ann™ VISSza- Na^on rltkarl óta rendszeresen eljár az is- adódik olyan alkalom, hogy tentiszteletre. Vasárnaponként valaki autóián elviszi.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom