Evangélikus Élet, 1976 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1976-12-19 / 51. szám
Hitünk mai kérdései Lehet-e Istent bizonyítani? Aki embernek született, hit helyett látni szeretne. Másrészt bizonyítani, szinte a kétszer kettő egyszerűségéig. Istent is bizonyítani akarja. Más kérdés, hogy milyen eredményt ígér ez az emberileg érthető vállalkozás. A múltba visszatekintve már ismerjük az Isten-bizonyítás kudarcát. ígérhet-e többet olyan korban, amikor a megismerni és bizonyítani akarás és annak lehetősége egyre szélesedik? Istenre tekintettel nem. Akadálya jórészt Istenben van. ö tette feleslegessé bizonyítását. Az emberben is van, mert képtelen rá és lehetetlen. Kiábrándulást jelenthet ez számunkra. Mindaddig, amíg rá nem döbbenünk: vigasztalóbb, megnyugtatóbb megismerésről gondoskodott Isten a Jézus Krisztusban. Minden Isten-bisonyítás zsákutca A sokféle és rokon vonásokat mutató kísérletezésből csak jellegzetes vonásokat emelhetünk ki. Ezek az Istent bizonygató elméletek a római katolikus ke- resztyénség számára hivatalos tanná váltak. Mi másként vélekedünk erről. Mégis foglalkoznunk kell vele, mert lecsapódásban előbukkannak nyomai az evangéliumi keresztyénség gondolkodásában is. Kívánatos, hogy az utóbbi átadja helyét az Istenünk felől való igei, evangéliumi bizonyosságnak. Az egyik bizonyítási forma lényege az, hogy az emberi értelem képes elgondolni a legtökéletesebb lényt is. De akkor ez a tökéletes lény nemcsak a gondolatunkban, hanem a valóságban is létezik. A legtökéletesebb, legnagyobb létezőt tehát — Isten az — nem lehet nem létezőnek gondolni. — Nem nehéz belátni ennek az érvelésnek agyaglábait. Isten ez esetben csak az emberi gondolkodás szülötte. Elméleti isten, amelyet másfajta következtetéssel cáfolni lehet. Meggyőzőbbnek tűnik az okozatból az okra visszakövetkeztető eljárás. Például: a világban észlelhető mozgásból következtethetünk az első mozgatóra és „mindenki megértheti, hogy Isten az” — mondotta Aquinói Tamás. Minden létezésnek és létezőnek végső oka Isten. De nem is több mint felételezett végső ok. Ez bukkan elő a gyakran hallható ilyen nyilatkozatokban: valakinek csak lenni kell, aki útjára indította világunkat. A harmadik bizonyítás a világban észlelhető célszerűségekből indul ki. Ezekből következtet a legnagyobb és legfőbb értelemre. Ez a minden más értelem feletti értelem világunk célszerű rendjének létrehozója. Ez az „értelem-isten” kétségtelenül értelmünk függvénye, akkor is, ha fölényét elismerjük. Ez az Isten valóban nyugodtan pihenhet, amíg a célszerűen beindított mű forog. De kinek lehet vigasztalója, amikor az élet-halál kérdések szorongatják? Az erkölcs és erkölcsi törvény területére visz a negyedik bizonyítás. Az ember erkölcsi tudatából következteti, hogy léteznie kell egy legfőbb hatalomnak, amelyiktől az erkölcsi törvény származik és annak legfőbb őre is egyúttal. — Ez az „isten” is nagyon emberszabású. Csak igen homályosan bukkan fel „az erkölcsi látóhatár peremén”. Az emberi értelem tehát nem képes Istent bizonyítaná megnyugtató és vigasztaló módon. Persze, meggyőződésünk szerint, érvényesen cáfolni sem. Az Istenbizonyításra is áll tehát Krisztus Urunk mondása: Embereknek lehetetlen, de nem az Istennek (Lk 18. 27). Az emberi bizonyítás csak zsákutca. Istent csak saját maga bizonyíthatja Más alkalommal láthattuk, hogy a természetb en, lelki ismeretben fellelhető nyomok elégtelenek Isten felőli bizonyosságra. Előbb pedig azt, hogy az értelmünk bizonygatása is szép kevés erre. Az ember felől eddig sem vezetett, ezután sem vezet út igaz istenismeretre és szeretete megtapasztalásához. „Jákob létrája” nem az ember útja Istenhez, hanem Istené az emberhez. Vagyis: az önmaga megismertetését Isten saját maga vette kezébe, ö maga közeledett aiz emberhez. Törvényében világosan kifejezte akaratát választott népének. Megváltót ígért a világnak a próféták igehirdetésében. Azután az ige testté lett és közöttünk lakott Jézus Krisztusban egészen megmutatta Isten voltát, szeretetét és végső szándékát. Tudtul adott mindent és megtett mindent a világért, az ember üdvéért. Az egyház tanításában ezt nevezzük igei kinyilatkoztatásnak, kijelentésnek. A kinyilatkoztatás szavunk talán jobban jelzi azokat az eseményeket, amelyekkel Isten a világ számára nyilvánvalóvá tette egész szeretetét és feltárta üdvakaratát Krisztusban és az evangéliumban. A kijelentés szó viszont emlékeztet Istennek a teremtett világhoz való odafordu- lására és arra, hogy nem másítja meg többé, amit ígért és kimon- s dott. Isten tehát csakugyan megfordította az ő megismerésének útját. Maga jött emberközelbe a Fiában. Elvégezte a Krisztus életével, szenvedésével és halálával mindenek megváltását. Feltámadásával igazolta a halál legyőzését és megvetette alapját a végső üdívbeteljesedésnek. Így bizonyította meg Isten saját magát élő, szerető Istennek. Tudhatjuk tehát bizonyosan: Kicsoda Isten! Hol van az az emberi bizonyíték, amelyik eddig eljuthatna? — Nincs! Nem is lesz. A hit számára elegendő bizonyíték Krisztus Az. Őbenne önmagát feltáró és elkötelező Istent — személyét, szeretetét és végső szándékát — a hit ragadja meg és tapasztalja meg. Csak a hit tudja igazán, hogy Isten megismerése egészen Isten ajándéka, és egészen Krisztushoz kötött, öt ismerni annyi, mint hinni Jézus Krisztusban. Ez az Isten-ismeret elég is addig, amíg hitben járunk, nem látásban. Hit által abban a bizonyosságban élhetünk a földön és végezhetjük örömmel feladatunkat: „Az Isten szeretet, és aki a szeretjeiben marad, az az Istenben marad, és az Isten is őbenne.” Azért fontos, hogy Isten bizonygatása helyére a bizodalmas hit lépjen. Lehet, mert szól az evangélium és munkálkodik Isten Lelke. Neki csakugyan lehetséges, ami lehetetlen embereknek. Szabó Gyula Gyarmaihy Irén: Csillaggyújtás Este, csillaggyújtáskor az égen, szürkén lebeg az alkony a légen. Ablaknál állok. Hull a hópehely, kezemben csenddel megtöltött kehely. Iszom belőle és lelkem egén mint égen csillag, kigyúl a remény. Hallgatom, távol egy csillag dalol s Isten békéjét érzem valahol mélyen szívemben. Rég elmúlt évek tavaszai most hozzám beszélnek. Nyári csillagképek, őszi álmok s mit értük fizetünk: téli vámok, tévutak ködben, mélybezuhanás s új célok felé örök utazás ... emlékre emlék. Csordul a kehely, ottkünn csak hull, hull a sok hópehely, csillaggyújtás van éppen odafönt s szívemre lágyan ráborul a csönd. Elhunyt tlv. Eúnossy Eujus Hosszú betegség után november 21-én elhunyt dr. Jánossy Lajos evangélikus lelkész, a volt Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Hittudományi Kara gyakorlati tanszékének nyugalmazott professzora. Hamvait a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra december 2-án. Az igehirdetés szolgálatát dr. Hafenscher Károly végezte Róm 14, 7—12. alapján. Jánossy Lajos Komáromban született, édesapja evangélikus lelkész volt. A komáromi bencés gimnáziumban érettségizett A budapesti teológiai akadémián (a pozsony-eperjesd áttelepített teológiai főiskola) kezdte tanulmányait majd Sopronban tanult. Külföldön ösztöndíjasként Lipcsében, Rostockban, Uppsalában járt. 1927-ben szentelték lelkész- szé. 1932-ben tett teológiai doktorátust a gyakorlati teológia tárgyköréből. 1934-ben rendkívüli egyetemi tanár, 1938-tól 1950-ig nyilvános rendes tanár. 1950 óta nyugdíjba vonultán élt. Halála előtt több, mint egy esztendeig egyre súlyosbodó betegség hatalmasodott el rajta. Jánossy Lajos egyfelől a 2000 éves keresztyén tradíció tisztelője volt, másfelől teológiai tájékozódására jelentős hatást gyakorolt az északi, közelebbről a svéd evangélikusság, annak ún. magas- egyházi irányvon,ala. Fiatal teológiai tanár korában főleg az evangélikus istentiszteleti élet megújításán fáradozott. Elsősorban a liturgiával foglalkozott. Hosszú nyugdíjas ideje alatt egyre kevésbé vett részt egyházunk mai életében. Budai Szeretetotthonunkban hunyta le szemét. 74 éves volt. Kedves éneke az ősi, 10. századi himnusz volt: Libera me Domine; ónekeskönyvünk 593. éneke. Álljon itt néhány sora: „Menits meg engem Uram, az örök haléitól... Ó adj nekünk Uram örök nyugodalmat, szegény bűnösökön mutasd meg irgalmad . .. Örök világosság fényeskedjék nekünk !” f Boíyánszky János Az egykori Békési Egyházmegye 12 éven át volt esperese, a szentesi gyülekezetben 8 évig, a mezőtúri gyülekezetben 22 éven át szolgált lelkész Botyánszky János ny. esperes 83. életévében hosszú, békességgel viselt szen- dés után november hó 25-én Mezőtúron elhunyt. Temetésén mindkét egykori gyülekezetéből számosán vettek részt. Földi maradványait korábban meghalt hitvestársa mellé helyezték el. Ravatalánál Koszorús Oszkár esperes, sírjánál Fodor Ottmár esperes és Riesz György mezőtúri lelkész szolgált. „Én békességben távozom, lefekszem és elalszom, mert Te adsz nekem Uram egyedül bátorságos lakást.” (Zsolt 4, 9) Uj Európát MÉG NOVEMBER 25—26-ÁN HANGZOTT EL BUKARESTBEN az a mondat, amelyből a címet vettem így: „A Helsinkiben elfogadott elvek és megállapodások következetes valóraváltása új Európát teremt: a biztonság és az együttműködés Európáját”. Ez a mondat belekerült a Nyilatkozatba is, és ennél magasabbra értékelni a sokáig vajúdó értekezletet aligha lehetett. Nos, az azóta eltelt idő, s az élet is bizonyítja, hogy nem volt más választási lehetőség, mert az európai béke és biztonság oszthatatlan, szenesen összefügg kontinensünk valamennyi államának sorsával. Van egy történelmi atlaszom. A legkedvesebb „olvasmányaim” közé tartozik. Gyakran lapozgatom, s ha a századok határvonalai alapján lennék kénytelen Európát ismerni, akkor annyi képem lenne róla, ahány öröklés, háború, győzelem és vereség lejátszódott e véres földrészen. Amíg lapozgatom, Kosztolányi szavai zsonganak lelkemben: „zúgni kezd a térkép tengere”. Mert valóban, mintha átok ült volna évezredek óta Európán s ez fokozná a térkép zúgását. Ki az, aki véletlenségböl, vagy unalomból felocsúdva egyszerűen csak rábólogatott, amikor a múlt év során Európa népeinek képviselői aláírták a záróokmányt? Nemde valami elképesztően új szituációba sodorta azt az 5—600 milliónyi tömeget, amely itt verejtékezik, küszködik, dolgozik, e jó öreg kontinensen? És nem éreztük-e azonnal, hogy ez az okmány lesz a jövőben garancia arra nézve, hogy a nemzeti gőg gyermekbetegségéből kigyógyuljunk, a faji nézetek elavult mitológiáját levetkőzzük, a félreértelmezett igazságot elfelejtsük, a megrögzött hagyományok és szokások rabságából szabaduljunk, s a világ kérdéseit más-más alapállásból megítélve, nem fogunk egymásra kardot rántani? Mert Helsinki olyan kötelezettséget rótt minden államra, amely lelohasztja a régi idők harcos hevületét, és valami tudatos nyugalmat parancsol minden felesleges lobogásra. IDÉZZÜK ISMÉT HELSINKI LÉNYEGES ELVEIT: „szuverén egyenlőség, a szuverenitásban foglalt jogok tiszteletben tartása, tartózkodás az erőszaktól, vagy az erőszakkal való fenyegetéstől, a határok sértetlensége, az államok területi épsége, a viták békés rendezése, a belügyekbe való be nem avatkozás, az emberi jogok és az alapvető emberi szabadságjogok tiszteletben tartása, a népek egyenjogúsága és önrendelkezési joga, az államok közötti együttműködés, a nemzetközi jogi kötelezettségek becsületes teljesítése.” íme, a helsinki „kosár”, amelynek tartalma számunkra egyértelmű és nem szorul magyarázatra. Vagyis mi „egy kosarat” ismerünk, amelyben a teljes biztonság elvei vannak együtt. De miért foglalkozunk most közelebbről ismételten ezzel a kérdéssel? Nem akarok a szokásos kifejezésekkel élni, hogy ti. mindig lesznek, akik másként értelmeznek dolgokat, mindig akadnak, akiknek más a véleményük az „egyenlőről” és a többiről, akiknek számítása akkor üt be, ha feszültség van, s lesznek mindenkor olyanok, akik megrögzötten bizalmatlanok, akik csak egyetlen dologban hisznek, abban, hogy a két világrendszer előbb-utóbb véres háborúban számol le egymással. Mondom, ezeket nem citálnám most. Inkább azt a folyamatot boncolgassuk, amely miatt a bukaresti Nyilatkozat is megszületett. A legegyszerűbb szemlélő előtt is feltűnhetett, hogy ami Helsinkiben elindult, valahol útközben megtorpant. Helsinki után dinamikusabb változást vártunk főként katonai, fegyverkezési vonatkozásán. Más szóval a realitás az, hogy a záróokmánnyal szemben a konfrontáció veszélye nem csökkent, a leszerelést célzó intézkedések lelassultak, földrészünkön változatlanul a korszerű fegyverek, beleértve a nukleáris fegyvereket, roppant arzenálja van, a fegyveres állományok és külföldi katonai támaszpontok gyűrűje található. Ezek a kiáltó tények Helsinkivel szemben. A VARSÓI SZERZŐDÉS TAGÁLLAMAI VILÁGOSAN LÁTJÁK, hogy a fegyverkezési hajsza a népgazdaságtól és az alkotó építéstől von el jelentős eszközöket, és ebbe a versengésbe kizárólag csak népeik békés munkájának megbízható védelme, a háború és a mili- tarizmus erőinek megfékezése érdekében sodródtak. Minden erőfeszítés, energiabevetés hiábavaló lett volna, ha ebbe most belenyugodnánk. A döntő dolog mégiscsak a népek általános békevágya. Ezért olvasható a Nyilatkozatban: „a fegyverkezési hajsza megfékezése, a leszerelés megvalósítása, a világháború veszélyének elhárítása”, mint legsürgősebb feladat. Mert ezek nélkül lehetetlen valóban visszafordíthatatlanná tenni a nemzetközi kapcsolatok fejlődését. És ezért hangzik így a konkrét javaslat: „a záróokmányt aláírt összes állam írjon alá szerződést, hogy egymás ellen elsőként nem használ nukleáris fegyvert, a vegyi fegyverek gyártását betiltja, megállapodik a fegyverek és fegyveres erők csökkentésében, és a leszerelést világkonferencia elé utalja.” Ez a javaslatkomplexum jelenleg ott fekszik az európai kormányok asztalán. A szorongatott európai helyzet teljes felelőséggel ,betört” a parlamentekbe, a párnázott ajtajú kormányszobákba, s a résen beszüremlett a népek általános békevágyának moraja. Nem első esetben! És nem először kellett ennek érdekében döntő lépésre szánniuk magukat a kormányoknak. AMI TEHÁT A BUKARESTI KONZULTÁCIÓ ÉS NYILATKOZAT LÉNYEGÉT ILLETI, az jelen pillanatban az, hogy sürgősen tovább kell lépni azon az úton, amelyet Helsinki kijelölt. Még mielőtt a megmerevedés általánossá nem válik, még mielőtt befagynának a kapcsolatok csatornái, még mielőtt „hidegháborús” szelek fújnának! Az út és mód a javaslatok szellemében teljesen világos. A mi nemzedékünk új Európát akar, a béke és biztonság Európáját. A mi nemzedékünk nem akarja a térképek tengerének zúgását hallani. A mi nemzedékünk Európa népeivel egyetemben biztonságban akar élni és biztonságban akarja tudni holnapját, jövendőjét. Végzetes dolog lenne elmulasztani az alkalmat. És mi reménykedünk abban, hogy akik felelősen nézik a kérdéseket, a felkínált lehetőségeket megragadják és nyitottan, bizalommal lépnek tovább a Helsinkiben intonált indulóra. Dr. Rédey Pál — Advent 4. vasárnapján az oltárterítő színe: lila. A délelőtti istentisztelet oltári igéje: Jn 1, 19—28; az igehirdetés alapigéje: Jel 19, 6—8. — EVANGÉLIKUS ISTEN- TISZTELET A RÁDIÓBAN. December 26-án, vasárnap reggel 7 órakor az evangélikus egyház félóráját közvetíti a Petőfi Rádió. Igét hirdet D. KÁLDY ZOLTÁN, a Magyarországi Evangélikus Egyház püspök-elnöke. — MISKOLC. November 14-én teológusnap volt a miskolci, a diósgyőr-vasgyári, a diósgyőri, a hejőcsabai és az amóti gyülekezetben. A miskolci gyülekezetben dr. Fabiny Tibor dékán hirdette az igét, s a vezetése alatt álló tizenegy főnyi teológuscsoport a diósgyőri és a miskolci szeretet- vendégségen — a délelőtti szolgálatok után — közös műsort adott a nagyszámú hallgatóság előtt. A teológusnap bevétele 8.960.— Ft volt. — SOLTVADKERT. A gyülekezet befejezte temploma belsejének renoválását. Ebből az alkalomból december 19-én hálaadó istentisztelet lesz a gyülekezetben, amelyen igét hirdet D. Káldy Zoltán püspök. — GYULA. December 5-én a délelőtti istentiszteleten és a délutáni szeretetvendégségen Harkányi László, a Sajtóosztály tördelőszerkesztője szolgált a gyülekezetben.
