Evangélikus Élet, 1976 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1976-10-31 / 44. szám
Nem dogma, hanem erő A reformáció legsajátosabb felismerése és legdöntőbb tanítása a hit által való megigazulás, ami közelebbről azt jelenti, hogy az ember hit által nyeri el üdvösségét a törvény cselekedetei'nélkül. Lehet, hogy sokan csodálkoznak azon, hogy ez a látszólag elméleti hittétel olyan forró lázba tudta hozni a század Európáját, hogy néhány évtized alatt az egész kontinens kepe megváltozott. Hogvan lehetséges, hogy olyan ellenállhatatlanul, szinte futótűzként terjedt a reformáció tanítása, hogy például alig néhány évvel a 95 tétel kiszögezése után Budán már törvényt kellett hozjai a lutheránusok ellen? A LÁTSZATRA BELSŐ, LELKI SÍKRA TARTOZÓ „ÜDVKÉRDÉS” MÖGÖTT hatalmas társadalmi és. gazdasági problémák is feszültek. Amikor Luther felismerte és kimondta, hogy az ember egyedül hit által, a törvény cselekedetei nélkül igazul meg, vagyis elnyerheti üdvösségét anélkül, hogy eleget tenne az egyház által előírt szabályoknak (böjtölés, búcsújárás stb.), akkor ez az évszázados elnyomásból való felszabadulást is jelentette. Az egyház ugyanis azáltal, hogy maga szabta meg az üdvösség feltételeit, és nem tűrt meg semmilyen ellenvéleményt, nemcsak lelki értelemben nyomta el az embereket, hanem azzal, hogy az uralkodó társadalmi rendet támogatta, közvetve hozzájárult az emberek gazdasági elnyomásához és kizsákmányolásához is. A reformáció üzenetét csak akkor értjük meg igazán, ha a hit. által való megigazulás nagyon komoly és mély lelki tartalma mellett ezeket a társadalmi vonatkozásokat sem hagyjuk figyelmen kívül. A HIT ÁLTAL VALÓ MEGIGAZULÁSRÓL SZÓLÓ TANÍTÁS, ami a reformáció korában szíveket lázba hozó és kezeket tettre indító erő volt, a reformáció további története során sok esetben béklyóvá vált az egyház és a tasadalom számára egyaránt. Már a reformáció századában uralomra jutott az a felfogás, amely e tanításban csak merev dogmatikai tételt látott, s az egvház legfőbb feladatának e tétel dogmatikai tisztasága fölött való őrködést tekintette. Nem csoda, ha az ortodoxiának erre a sivár korszakára a kegyes életet és cselekedeteket hangsúlyozó pietizmus következett. Bár a pietizmusnak megvolt az a kísértése, hogy a külső feladatokról belső, lelki síkra terelje a figyelmet, mégis sok diakóniai intézmény megszületése — gondoljunk csak Francke és Wichenrn munkásságára — kapcsolódik ehhez a korszakhoz. Ám*kor azonban nyilvánvalóvá lett, hogy az egyház nyomorenyhítő akcióival, sem az intézményes diakósiával nem tudja megoldani' a társadalmi problémákat, mert ehhez a társadalmi rerjd gyökeres megváltozására van szükség, az egyház — és ez alól a reformáció egyházai sem kivételek — nem tudta egyértelműen támogatni az igazságosabb társadalmi rendért folyó küzdelmet. Ennek oka elsősorban abban kel-esendő, hogy az egyház — éppúgy, mint a középkor egyháza — maga akarta megszabni az emberek „üdvösségének” útját, s félt attól, hogy az emberek az egyház közreműködése nélkül is kezükbe tudják venni sorsuk irányítását. Így kapott a hit által való megigazulás tanítása — mely a reformációban forradalmi lendítő erő volt, éppen ellenkező előjelet. PEDIG A HIT ÁLTAL VALÓ MEGIGAZULÁS TANÍTÁSÁBÓL EGYENESEN KÖVETKEZIK, hogy az egyház nem uralkodni akar, hanem Mesterét követve alázatosan szolgálni azért, hogy az emberek eleiében több legyen az öröm, a mosoly, a boldogság. Bennünket evangélikusokat Luthernek a „két kormányzásról” szóló tanítása különösen is kötelez arra, hogy ne becsüljük le az egyházon kívüli tényezők törekvéseit, hiszen minden jó akaratú ember munkája és törekvése által is Isten akarata valósul meg. A segítő 6zolgálatot éppen a hit által való megigazulás tanítása alapján nagyon komolyan kell venni a keresztyén embernek. Mert a hit által való megigazulásnak két oldala van. A keresztyén ember egyrészt nagyon komolyan veszi a Jézus Krisztussal való közösséget, vagyis, hogy Krisztus érdeméért Isten megbocsátja bűneit, újra visz- szafogadja közösségébe, új élettel ajándékozza meg. A reformáció egyházainak éppen abban van az embereket mozgósító dinamikus erejük, hogy híveiket személyes és közösségi vónatko-zásban is szüntelenül Isten elé állítják. hogy Isten kegyelmének naponkénti elfogadásával szakadatlan megújulásban éljenek. a feltámadott, élő jézus krisztussal való közösségnek azonban a mindennapi életfolytatásban is meg kell látszani. Természetes, hogy a jó fa jó gyümölcsöket terem, A keresztyén emberek egyéni életükben és az egyházak is a maguk közösségében mindenütt jelen vannak és szolgálnak, ahol az embereknek szükségük van valamilyen segítségre. Ezt a segítő szolgálatot Uruktól nyert szerétéiből, önzetlenül végzik, nem azért, hogy a szolgálat ürügyén előnyöket szerezzenek maguknak, vagy visszahódítsák maguknak azt a vezető szerepet, amelyhez évszázadok folyamán hozzászoktak. MAGYARORSZÁGI EAVNGÉLIKUS EGYHÁZUNK ÍGY ÉRTELMEZI a reformáció örökségéből reá váró szolgálatát. Az egyház évszázados és mostani mulasztásaiért bűnbánatot tartva keresi a közösséget Urával, Jézus Krisztussal és mindent megtesz azért, hogy Urának nvomában járva alázatosan szolgáljon társadalmunkban. Ez a szolgálat nemcsak azt jelenti, hogy egyházunk tagjai, presbiterei ott vannak a termelő munkában és becsületes helytállásukkal építik népünk jövőjét, hanem azt is. hogy egyházunk, mint közösség részt vesz minden megmozdulásban és erőfeszítésben, mely népünk és az egész emberiség javáért fáradozik. S míg ezt végzi, eszébe sem* jut, hogy különbnek tartsa magát más egyházi vagy nem egyházi közösségeknél. Egyetlen jutalma az a boldog öröm, hogy eszköz lehet Isten kezében az ember ek boldogságának szent szolgálatában. j)r selmeczi János SEBASTIAN KOLOWA LETT A TANZÁNIAI EVANGÉLIKUSOK VEZETŐ PÜSPÖKE Evangélikus vagyok A tanzániai evangélikus egyház Sebastian Kolowa-1, az északkeleti egyházkerület püspökét választotta meg vezető püspökévé. Kolowa püspök ezzel a nemrégiben váratlanul elhunyt Stefano R. Moshi püspök örökébe lépett és ebben a tisztében nagy szerepet játszik majd a Lutheránus Világszövetség jövő évi, a tanzániai Dareszszalamban megtartandó nagygyűlésének előkészítő munkálataiban, (lwi) Reformáció ünnepén büszkén valljuk: evangélikus keresztyenek vagyunk. Fölidézzük hitünk hőseit a múltból, Luthert, a reformátorokat és magyar evangélikus egyházunk jeles nagyjait. Nem elég azonban csak a múltra tekinteni! Meg kell vizsgálnunk. mit jelent a reformáció öröksége mai életünk számára, mire köteleznek gazdag hagyományaink, mit jelent ma evangélikusnak lenni. Evangéliumhoz kötötten Magyar egyházi életünk jellegzetessége, hogy igazi lutheri szellemben magyarul nem „lutheránusoknak”. hanem evangélikusoknak hívjuk magunkat. A névben már benne van az alapvető és legfontosabb kötöttségünk: nem egy történelmi személyhez kell mérni magunkat, ha még olyan kiválóhoz is. mint Luther, hanem az evangéliumhoz, azaz ahhoz a jó hírhez, ami Jézus Krisztusról szól. Evangélikus egyházunk legnagyobb kincse, az evangélium Jézus Krisztushoz köt minket. Isten Fiához, a megígért Messiáshoz. aki alázatosan, emberi formában jött el közénk, hogy szolgáljon nekünk mint Istenhez vezető út. Istenre mutató igazság, ebben a földi életben kezdődő örök élet. Ezt az evangéliumot az egyház története folyamán elhomályosította az emberi hagyomány. Jézus mellett ott szerepeltek és őt háttérbe szorították az egyház gondolkodásában az üdvösség történetének mellékszereplői, Mária, az apostolok, az egyházi atyák. A középkorban az egyház, annak püspökei és pápái azzal az igénynyel léptek föl, hogy ők Isten akaratának. Krisztus művének egyedül igaz őrzői, az emberek fölött uralomra rendelt letéteményesei. A reformációban az ismert jelmondat szerint „Solus Chirs- tus”, azaz ..egyedül Krisztus” volt a vezérlő gondolat, megtisztult az egyház a rárakódott emberi hagyományoktól és újra tisztán ragyogott föl a názáreti Jézusród szóló evangélium. Az egyházat, a gyülekezetét bibliai alapon úgy értette meg ezen evangélium nyomán a reformáció, hogy egyrészt emberi formájában, a hívők közössége emberi leírható és kimérhető valóságában látható közösség, amelyikben a búzáról és konkolyról szóló jézusi példázat szerint ott van együtt a jó és a rossz. Másrészt pedig Jézusra, a fundamentumra és szegeletkőre épülve vagy más kép szerint Jézusban, mint az egyház fejében vezetőre találva az egyház, a gyülekezet láthatatlan, titokzatos szervezet. Jézus teste. Ebben a kettős, egyrészt emberi, másrészt isteni szer-, vezetben szólal meg az evangélium és kerülnek kiosztásra a szentségek. Azaz az egyház ott található meg. ahol az evangéliumot tisztán hirdetik és a szentségeket Krisztus rendelése szerint szolgáltatják ki. Nem az egyházi szokások megtartása, a liturgia, a szervezet, a papok teszik egyházzá az egyházat, hanem egyedül az evangélium. Nyitoiiság kifelé Az előzőekből következik, hogy az evangélikus egyházi fölfogás szerint az egyház nyitott. Nem bezárkózó közösség vagyunk, akik csak „protestálnak”, ellene mondanak a római katolikus egyháznak, pápás szervezetének, a Szentírás mellett az emberi hagyományt is nagyra tartó gondolkodásának. Amikor az evangéliumot. annak közepét. Jézus Krisztust állítjuk egyházunkban a hit és élet középpontjába, akkor az üdvösség történetének közepét, lényegét ragadjuk meg és ehhez méláink minden mást. Az evangélikus egyházi tanítás egyik legjellemzőbb példája erre nézve, hogy a Szentírásban sem annak betűjét, hanem tartalmát, magát Krisztust tartjuk nagyra. Ezért az egyház megtisztításakor a középkori gyakorlatból mindent meg tudunk tartani, az egyházi szervezetet, liturgiát, egyházi szokásokat, ha azok nem ellenkeztek a Szentírás középponti üzenetével. Szűkkeblű és zárt egyházi gyakorlat azonban az, amelyik csak azt hajlandó elfogadni, ami szó szerint Molvasható a Bibliából. Evangélikus őseink. nem írtak elő tehát egy meghatározott istentiszteleti rendet, általános egyházi szervezeti formát, hanem mindenütt meghagyták a már meglevőt. Nem igaz az, hogy a liturgia nélküli istentisztelet az igazi reformátori. Büszkén őrizzük istentiszteleti életünk régi hagyományait. Az 1530-ban elfogadott Ágostai Hitvallás példás világossággal és egyszerűséggel foglalja össze, mi kell áz egyház egységéhez. Elég, ha megegyezünk az evangélium hirdetésében és a szentségek kiszolgáltatásában. Az egység tehát nem kívülről, az emberi oldalról adatik, hanem belülről. Krisztus felől. Krisztus nyomán tud szeretettel kitárulkozni az egyház, a gyülekezet, az egyes keresztyén, ember más emberek és a világ felé. Evangélikus vagyok, ez tehát azt jelenti, hogy az evangélium nyomán ismerem Jézus Krisztust. Nem Péter vagy Pál apostolhoz, nem Lutherhez köt az evangélium. hanem Krisztushoz. Aki pedig Krisztushoz van kötve. Innak a Mester útját kell járni. Ahogyan Ö is nyitott volt meghallgatni a különféle embereket, ahogyan Ö kész volt segíteni a rászorulókon, úgy kell tennünk nekünk is. Evangélikusnak lenni annyit jelent, hogy Krisztus nyomán kész vagyok mindenféle jót. igazat, szépet, békességre vivőt elősegíteni. Parancsa szerint az Isten sze- retete és az embertárs szeretete egyszerre igaz és szétválaszthatat- lan. A Krisztusban való szolgálatban találhatok testvéreket, nem maradok egyedül. A reformáció magvetése, az evangélium magvetése nyomán ma sok millió evangélikussal együtt adhatunk hálát Istennek az evangéliumi tiszta tanításért Jézus Krisztusról. Hitünk hőseinek, egyházunk jeles nagyjainak nyomába lépve követjük Urunkat, aki egyszer majd számon fogja kérni tőlünk a ránkbízott drága kincset. Ifj. Harmati Béla A wittenbergi vártemplom Reformációi emlékünnepély A Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsa október 31-én, vasárnap este 6 órai kezdettel a Budapest-Deák téri templomban a tagegyházak közreműködésével REFORMÁCIÓI EMLÉKÜNNEPÉLYT tart. Az emlékünnepélyre mindenkit szeretettel hív és vár AZ ÖKUMENIKUS TANÁCS ELNÖKSÉGE Az emlékünnepély rendje: 1. „Erős vár a mi Istenünk...” 1. és 2. verse. Énekli a gyülekezet. 2. Igét olvas és imádkozik Laczkovszki János, a Baptista Egyház elnöke. 3. „Térj magadhoz drága Sión...” 1. vers. Énekli a gyülekezet. 4. Igét hirdet dr. Nagy István esperes. 5. Pachelbel: „Mind jó, amit Isten tészen” — kantáta. Előadja a Kálvin Kórus, vezényel Máthé Jánosné, orgonán kísér Máthé János. 6. Ünnepi beszédet mond dr. Aranyos Zoltán református osztályvezető. 7. J. S. Bach: Zárókórus a 106. kantátából. Előadja a Lutheránia Énék- és Zenekar, orgonái Trajtler Gábor, vezényel Weltler Jenő karnagy. 8. Befejező imádságot mond Hecker Frigyes metodista szuperintendens. 9. „Tebenned bíztunk eleitől fogva __” 90. Zsoltár 1. vers. Énekli a gy ülekezet.
