Evangélikus Élet, 1976 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1976-09-12 / 37. szám

Az 1896>os milleniumról Rónai Mihály András újév napjára írt a „Magyar Millenium 1896” címen. Nem is annyira a kerek évforduló miatt, mert hi­szen csak 80 esztendeje ünne­pelte ezt az ország, inkább azért, mivel nem biztos abban, hogy megéli az 1996-ot, amikor ugyanis kerek száz évre tekint-1 hetünk vissza. Írása megdobog­tatta szívemet. Nem azért, mivel a millenium ittmaradt díszletei között botladozók magam is, és mert ahhoz a nemzedékhez tar­tozom, amely nagyanyáik meséi­ből élhették át a nagyszerűnek mondott kiállítást, hanem azért, mert félretolta a szirupos, gics- cses operett-kulisszákat, s az ezeréves Magyarország fekélyeit mutatta be a kor legjobb ma­gyarjain keresztül. EGYNÉMELY SZAVAMMAL NEM KIEGÉSZÍTENI KÍVÁ­NOM a ragyogó írást, inkább sa­játossá tenni, hiszen magam sem biztos, hogy megérem az 1996-os esztendőt. III. Napóleon, a Napóleon-kul­tusz feltámasztöja, a császári gloire kétesértékű figurája ren­geteg baklövést követett el. Egy érdeme azonban vitathatatlan. Mert amíg mi a Bach-korszak ke­serveit nyögtük, s a kiegyezésért sóvárogtunk, azalatt újjáépítette Párizst. Zola nem értette meg, sőt bírálta a régi Páris lebontását, a bulevardok, Champs-Élysées ki­építését, terek és paloták születé­sét a korrupt telekspekulációk miatt, de végülis megszületett az új Páris olyannak, amilyennek ma ismerjük. MI NÉHÁNY ÉVTIZEDET KÉSTÜNK AKKOR, mint a múltban mindig, koncepciójá­ban pedig legalább százhúsz évet. Mert igaz, hogy Országházat, földalattit, Operát, Halászbástyát és városligeti giccskomplexumot csináltunk, de a két . Kőrútnál, Andr ás sy-útnál, (Népköztársaság útja) Oktogonnál, Rákóczi-útnál (Kerepesi volt) többre nem tel­lett, s az egész elavult. város csődtömegét napjainkban kell ke­servesen eltakarítanunk. Tiszte­letre méltó „kezdeményezés” volt világvárossá varázsolni a Duna gyöngyét az ünnepségre, de kül­földit csak a két sugárút és a két Körút gipsz-, és malter palotái során vezethettük végig. Szé­gyenkezve, mint koldusok ron­gyaikat takargattuk a VII. kerület Csikágóját (Keleti pu. környéke), a VI. kerület gettóját, Angyalföld bádog-, és deszkaviskókból álló nyomornegyedeit. A „világváros” kifejezés alig néhány utcára kor­látozódott. Ma gyakran megkese­redetten kerülgetjük a bontáso­kat, átépítéseket, rekonstrukció­kat. azt, amit elmulasztottak megcsinálni egy évszázaddal ko­rábban. De helyette hétvezéres emlék­mű áll. nem diadalív, s hét he­lyen. Pusztaszeren, Munkácson, Pannonhalmán, Nyitra mellett a Zobor-hegyen, Dévényben, Bras­só felett, a Cenk-hegyen és Zi- monyban állítottak „örökre” em­lékműveket. A hét közül két em­lékmű maradt meg a mai Ma­gyarország területén. NEM, NEM AKARUNK ÜN­NEPRONTOK LENNI, nem mint­ha ünnepelne az ország a 80 éves évforduló kapcsán. Átlapoztam ismét a kor történetét, ki tudja hányadszor. Időztem újra a ma­gyar Dreyfuss-pörnél, a hírhedt tiszaeszlári ügynél. A kis Soly- mossy Eszter perét vizsgálgattam, akit 1882-ben állítólag rituális célból megöltek, de áz ügy felka­varta a szenvedélyeket. S mily körülményesen mentették fel a vádlottakat! Tűnődtem a miilé- neumi rendeleteken és törvénye­ken. Ebben az évben 500 népis­kolát kellett felállítani állami költségen. Micsoda pazar intézke­dés a félig analfabéta országban, ahol körömszakadtáig ragaszkod­tak iskoláikhoz a felekezetek, de a kor igényeit, alig tudták kielé­gíteni. Szemléltem a parlament vitáit, ahol vallásügyi kérdések és törvények körül támadtak el­képesztő bonyodalmak, s a turini remete, aki még élt ekkor, és akire egyszerűen azt fogták, hogy „agyalágyult lutheránus”, bele­szólt a vitába. A polgári házas­ságkötést. anyakönyvezést miként vetette el a főrendi ház ismétel­ten, s a római egyház autonómiá­ért, a protestáns egyházak a 48-as elvekért küzdöttek. Vallásszabad­ságtól harsogott a Tisztelt Ház fo­lyosója, s az antiszemitizmus he­vében alig lehetett a zsidókat emancipálni. Cifra nyomorúság! De a millé- neumi év előtt körülményesen megszületett az 1895-ös 43. tör­vénycikk a vallásszabadságról. (Hány kormány bukott bele!) És megszületett egy. anakronisztikus megállapodás: az ünnepi évre va­ló tekintettel elássák a csatabár­dot a pártok és a parlamenti frakciók. S micsoda egység volt látszatra! A május 2-től október 31-ig tartó félév mámoros egysé­gé! A kacagányos urak május 3- án a koronázó templom előtt to­longtak, nem fértek ugyanis mindnyájan be a Mátyásról elne­vezett templomba. A királyi csa­lád, a magyarokat kedvelő, szép­séges Erzsébettel részt vett az ün­nepi istentiszteleten. Június 8-án zenitjéhez érkezett az ünneplés. Hódoló menetet szerveztek ő ki­rályi felség, Ferenc József előtt, amelyre minden törvényhozó testület elküldte díszes bandéri­um kíséretében küldötteit. Fény és csillogás volt mindenütt. A félév alatt több, minit ötmillió ember tekintette meg a világkiál­lítást, amelyre méltán áll a szó lebecsülő értelmében, a „magyar skanzen” kifejezés. Az uralkodó elment a Vaskapu-szoros felava­tására is. Óh, milyen andalítóan szép volt mindez! Ferenc József aranypén­zeket osztott a falvakban, ame­lyeken keresztülment. (Egyik nagybátyám karonülő kicsi gyer­mek volt, ő is kapott.) A zsongító mámor elfeledtette Világost, Aradot, Haynaut és Bachot. Ural­kodó ilyen hűséget alig tapasztalt birodalma tartományaiban. Mon­A westfáliai (Német Szövetsé­gi Köztársaság) evangélikus egy­ház korábbi püspöke, aki egvik alapító tagja volt az Európai Egy­házak Konferenciájának, augusz­tus 27-én töltötte be életének. 75. évét. Szolgálatát a betheli szere- tetintézményekben kezdte. Ami­dom, a rendezés kifogástalan volt! DE AHONNAN ELVONTÁK A FENYFÜGGÖNYT, ott a mezíte­len igazság kavernái sötétedtek. Kossuth és a 48-as emigránsok ellen hozott hontalanság! törvény. A parádés ünnepség előtt két év­vel halt meg hontalanul az, aki hazát adott a magyar jobbágy­nak. A magyarok barátnőjét az ünnepség után két évvel gyilkol­ták meg a Genfi-tónál. Rákóczi­nak tíz évig kellett várnia, míg hazajöhetett. A nemzetiségi kér­désben Trianon fantomja rázta öklét. Az osztályharcba szeren­csétlenül beavatkozó egyházból kiszivárogtak a proletárok. A nyolcórás munkaidő körüli egy­házi viták, a szociális igazságta­lanságban a részrehajlás, az önös célok kergetése lett az elhajított bumeráng. S alig szűnt a milléneumi má­mor, hivatalos adatok jelentek meg a kivándorlásról. Törvénye­ket kellett hozni, igen törvénye­ket!), hogy mérsékeljél-c a kol­dusok hadát az ország elhagyá­sába^ Mert a nemzet színe-java „tántorgott ki” Amerikába. Ha­jóstársaságok és üzletemberek úgy vásárolták őket. mint koráb­ban a rabszolgákat. Egy évtized­del a milléneum után már más­fél millióra rúgott a kivándorol­tak száma. Ez volt a hivatalos adat. De mennyien szöktek? Bol­dog ezredév, amelynek csillogó köntöse alatt tbc és egyéb népbe­tegség, írástudatlanság és szelle­mi sötétség, munkanélküliség és nélkülözés, amit nyújtani tudott az úri Magyarország gyermekei­nek, a haza fiainak! így menetel­tünk az első világháború szaka- déka felé. Ki gondolt akkor arra, hogy másként is lehetett volna ezredévet ünnepelni ? Dr. Rédey Pál kor Hitlerék megsemmisítésre ítélték a szellemileg fogyatékos, beteg embereket, Wilm tiltako­zott. Ezért a dachaui koncentrá­ciós táborba internálták. Mint egyházának vezető embere igye­kezett munkálni Európa egyházai­nak egymáshoz való közeledését. D. dr. Albert Schönherr püs­pök. a Német Demokratikus Köz­társaság Evangélikus Egyházai Szövetsége egyházvezetői konfe­renciájának elnöke, augusztus 17- én Stuttgartban találkozott D. Helmut Class püspökkel, a Német Szövetségi Köztársaság Evangé­likus Egyházai tanácsának elnö­kével. A megbeszélésen a két né­met államban élő evangélikus - egyházakat közösen érintő kérdé­sekről táravaltak. Terv szerint Class püspök szeptember végén rászt vesz az NDK Evangélikus Egvházai Szövetsége zsinatán, amit a Greifswald melletti Züs- sowban tartanak. Toivo Lyy emlékére Madách halála századik évfor­dulóján, 1964-ben, Csesztvén ta- ' lálkoztam először Madách finn fordítójával, Toivo Lyy költővel. Fejét kissé felém hajtotta, hogy a halk tolmácsolást értse. Közben hol az éppen leleplezett érc Ma- dách-fejet ügyelte, hol az avató­beszédet mondó Mihályfi Ernőt. Lelkében — mint később mondta — Kodolányi nyers Tragédia-for­dítása borongott, s a maga mű­fordítói lázának egykori emléke: átültetni a nagy művet úgy, mintha az finn szívből sarjadt volna. Kell. hogy sikerüljön — emlékezett vissza — hiszen any- nyira örök-emberi. A fordítás 1943-ban jelent meg. s finn szín­padon, Paavo Viljanen cikke sze­rint, még akkor elő is adták. Később, 1970-ben, hatalmas művet tett le a finn és a magyar nép asztalára: a magyar líra an­tológiáját finnül. A középkori Mária-sirámtól Garai Gáborig. Hatvankét költőnk kétszázhu­szonhét versét adja közre benne 388 oldalon. Megjelenésekor Ké­pes Géza úgy méltatta a magyar sajtóban, hogy költészetünknek két legsikerültebb külföldi anto­lógiája mellé állította, a francia és az arab mellé, de inig azok több műfordító gyűjteményes ki­adásai, ez egyetlen ember hatal­mas tette. Tíz évig dolgozott rajta Toivo Lyy. Mint költőt a természet szépsé­geinek rajongó átélése és bölcsel- kedő hajlam jellemzi — írta ró­la Képes Géza. A Madách-cen- tenárium során nálam is járt. Emlékkönyvünkbe verset írt: reggeli hangulat a tengeren. Cyprust idézi benne, ahol egykor Afrodite kelt ki a kék habcso- dákböl, de én Naantali tengerpart­ján látom őt. ebben az egykor legkisebb finn városban, ahol la­kott, s ahol sokszor nézte a fel­kelő. vagy lenyugvó nap sugarát, ezt az aranyvesszőt a víz tükrén, amely tollá lett az ő kezében. Toivo Lyy meghalt. Ö maga írta: Kis aranyvessző, nyugodj békén, utam meleg ékszere, hazatérvén. D. Koren Emil István Marian: A kultúra irányítóihoz •Szeressetek bennünket ennyire: soha silányság ne jusson nekünk; a kultúrától a kufárokat tartsátok távol, idejük letűnt. Befurakodnak könyveink közé. hazudnak nekünk színdarabjaik, filmjeikben üresség, hülyeség, eszik kultúránk aranylapjait. Egy álnépmüvelö Eléd teszi a szemetet, teli tállal, te megeszed. „Tűzben, lángban” verskötetből (1976) D. E. Wilm 75 éves Változások Kelet-Afrikában 1977. június 13—25 között Tanzániában, Dar-es-Salaamban jön össze nagygyűlésre a világ evangélikussága. A vendégfogadó ország és annak evangélikus egyháza, tágabb összefüggésekben pedig az egész földrész egyre inkább az egyházi sajtó érdeklődésének előteré­be kerül. Két kelet-afrikai országról, Tanzániáról és Ethiopiáról hadd foglaljunk össze néhány gondolatot most egy nemzetközi ta­nulmányi tanácskozás kapcsán. A tanzániai és az ethiopiai evangélikus egyház évek óta részt vesz a Lutheránus Világszövetség Tanulmányi Osztálya azon munka- programjában, amelyik „Az egyház találkozása a szociális változá­sokra vonatkozó ideológiákkal” címet viseli. A világgyűlés előtt a svájci Glionban találkozott 17 országból 40 résztvevő most júliusban, hogy kicserélje különböző társadalmi, politikai, gazdasági és kultu­rális viszonyok között gyűjtött tapasztalatait. Rájuk már szebb holnap var Kelet-Afrika két említett országa a világ legszegényebb országai közé tartozik. Mindkettőre jellemző, hogy az utóbbi évtizedekben társadalmi-politikai változások mentek végbe bennük, Tanzániában lassabban és előbb kezdődve. Elhiopiában pedig gyorsabban és csak a . legutóbbi években. E változások közös ha.jtórugója a nyugati, ka­pitalista világ iránti elégedetlenség. Ez a világrendszer hozta ugyan­is azt a gazdasági kizsákmányolást, amelyik nemzeti és nemzetközi téren béklyóba kötötte mindkét országot. Tanzániában például az' egy főre eső nemzeti jövedelem évi összege 120 dollár, míg hazánk­ban 1600,— Ethiopiában a régi császári uralkodó réteg óriási vagyon­ra tett szert, inig az ország lakosságának túlnyomó része hihetetlen szegénységben és elmaradottságban .élt. A gyarmati sors és a gazda­sági függés adta távlatok olyan reménytelenek voltak, hogy mindkét ország népe új utat keresett. Mindkét országban tudatosan szakítani akarnak a nyugati típusú gazdasági-politikal-társadalmi rendszerrel. Az anyagi javak elosztá­sának, a társadalom berendezkedésének szocialista útját választot­ták. Földet osztottak a nincstelen szegényeknek, állami irányítás alá vonták az ipart és kereskedelmet, demokratikus reformokat ve­zettek be. Mindkét ország népe igyekszik felhasználni a saját afrikai hagyományait is az újért és jobbért folytatott harcban. Ethiopiában a változások, a forradalmi átalakulás még nem feje­ződött be. Tanzániában viszont Nyerere elnök és pártja megfogal­mazta program az ún. „ujamaa” (ejtsd: udzsamaa). Ez a kifejezés tulajdonképpen családot, közösséget jelent. A közösség, a család, a nép érdeke 3 fontos, ennek kell alárendelni az egyént, aki a közös­ségen belül egyenjogú a többiekkel. Az országnak, a népnek egy nagy „ujamaa”-vá kell lennie. Mindkét országban ott vannak a keresztyén egyházak. A változá­sok nem mindenben találtak kedvező fogadtatásra. Gondoljuk csak el, hogy pl. az ethiop ortodox egyház földbirtokait felosztották, vagy állami kezelésbe vették a tanzániai egyházi iskolákat. Az új útra lelt országokban azonban az egyház is meg akarta találni a maga helyét és örülünk annak, hogy az említett tanácskozáson ez is vilá­gossá vált. Külön öröm számunkra, hogy Tanzania és Ethiopia evangélikus egyháza kifejezte érdeklődését a kelet-európai szocialista országok­ban élő evangélikus egyházak iránt. Tanulni és tapasztalatokat gyűj­teni szeretnének. A Lutheránus Világszövetségen belül helye van az egyes egyházak kapcsolatkeresésének is. Keveset tudnak rólunk és mi sem ismerjük őket, Örömmel osztjuk meg velük tapasztalatain­kat, teológiai és gyakorlati eredményeinket. A tanzániai világgyűlés előkészítésébe, amelyiknek a fő témája a közösség lesz, ez is bele- tartozik, Itj. Harmati Béla A két német állam egyházi vezetőinek megbeszélése

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom