Evangélikus Élet, 1975 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1975-03-30 / 13. szám

Nagypéntek igéje Értünk szenvedett... Jn 19, 16—30 ISTEN FIA A KERESZTEN? Akinek szavára csodálatos vilá­gunk létrejött? Aki „ronthat, s teremthet száz világot, s nagy idők folyamit kiméri”? Isten szeretett Fiának kellett elmondani: Én Istenem, és Istenem miért hagytál el engem?! Igen, a valósá­gos Isten és valóságos ember Jézus Krisztus szenved a keresz­ten. Halála azonban nem mártírhalál. Nem valami hősi tett. A keresztre szeretete vitte. Az a szeretet, amelyik az ember üd­vösségét és örökéletét szolgálta a halálban is. Nemcsak a Jor­dán folyóban állt egy sorba a bűnösökkel. A bűn büntetését, a halált is magára vette, hogy az embert megajándékozza bűn­bocsánattal és élettel. Nagypénteken is örömhír hangzik: ör­vendezz világ, Jézus Krisztus érted ment a halálra, hogy győzzön a halál felett, s magára vette bűnöd büntetését. A HALÁL NEM ELŐTTÜNK, HANEM MÖGÖTTÜNK VAN. Krisztus az ember helyére állt. hogy az ember az ö helyére lep­hessen. A kereszten Krisztus fizet az ember helyett. Magára vette mindannyiunk bűnét és elszenvedte a büntetést. Kain bűnétől kezdve a vállán van mindannyiunk bűne. Azoké, akik feldúlták családi életek és otthonok békességét, s azoké is, akik mások verejtékéből alapozták meg jólétüket és gazdagságukat. Azok bűne, akik mosolyognak, amikor mások sírnak, s azoké is, akik felelőtlenül csak maguknak élnek akkor, amikor ez a felelőt­lenség kétségbeejt gyermekeket és öregeket, békességtől és életlehetőségüktől foszt meg népeket és nemzeteket. Remény­telenül a halálba küld magukra hagyottakat, éhezőket, ki­semmizetteket, az emberiség életének peremére taszítottakat. Reá raktuk Isten iránti engedetlenségünk és felebarátaink iránti szeretetlenségünk vétkét. Reá raktuk feledékeny ségünk bűnét. Elfelejtettük rányitni az ajtót arra, aki szeretetünkre várt. Elfelejtettünk becsületesen munkálkodni embertársaink, népünk és hazánk javán. Elfelejtettük gyakran, hogy felelősek vagyunk népünkért, hazánkért és embertársainkért, s nem csupán a gyülekezetért. Megtartottuk magunknak azt, amit másoknak kellett volna adni időnkből, erőnkből, pénzünkből és munkánkból. ISTEN NEM MINDENHATÓ HATALMÁVAL, HANEM KRISZTUS HALÁLA ÁLTAL LETT MEGVÁLTÓ ISTE­NÜNKKÉ. A kereszten látható, hogyan közeledett és békéit meg Isten az emberrel. Nem az emberek erkölcsi tökéletes­sége által, hanem az embert elhordozó és megváltó sze­retet útján. Krisztus szabaddá tette az utat Istenhez és a felebaráthoz. Isten többé nem a félelmetes és kérlel­hetetlen, kifürkészhetetlen és megközelíthetetlen Ür, hanem szerető és irgalmas Atyánk. Aki gyermekei javát munkálja. Megajándékozza földi gyermekeit örökélettel és olyan körül­ményeket akar számukra a földön is teremteni, ahol boldogok és örvendezök lehetnek. Az Atyával szeretetközösségben élő Fiú szeretetközösségbe vonja az Atyával az embert. Ebben a szeretetközösségben nincs helye semmiféle gyűlöletnek, haragnak és ellenségeske­désnek. Nincs helye őserdőket kiirtó vegyifegyvereknek és atombombák gombafelhöinek. Az életet munkáló és békességet teremtő szeretetnek van csak helye. A szeretetlenség mindig önző és önmagával törődik. A szeretet mindig a „másikra” irá­nyul. Odasiet, ahol munkája nyomán több lesz a mosoly, a bé­kesség. A KERESZTEN ELVÉGEZTETETT, hogy többé nem úr az embereket egymással ellenségesen szembeállító démonikus erő, hátiem úrrá lehet a felelős embertárssá formáló szeretet, ame­lyik-nem él önmagának, hanem a közeli és távoli felebarátért élni Krisztus önfeláldozó szeretetéböl tanul. Dr. Nagy István IMÁDKOZZUNK Mennyei Atyánk! Krisztus Urunk áldozatos kereszthalálára emlékezve, áldunk végtelen jóságodért és kegyelmedért, hogy megváltásunkra halálba adtad őt. Kérjük, adj nekünk igaz hi­tet, hogy életben és halálban ő legyen egyedüli reménységünk. Amen. DÉL-AFRIKA Az Egyesült Nemzetek Szer­vezete ír származású. Namíbia ügyeit intéző főbiztosa, Sean McBride egy nyugatnémet fo­lyóiratnak, a Lutherische Mo­natshefte munkatársának adott nyilatkozatában a faji megkü­lönböztetés elleni és a namí- biai függetlenségért folytatott harccal kapcsolatos tevékeny­ségükért elismeréssel méltat­ta a jelenleg még Dél-Aíriká- hoz tartozó Namíbia (Délnyu- gat-Afrika) evangélikus benn­szülött egyházainak szolgálatát, akik ebben a harcban szerin­te „példás munkát” végeztek. Ugyanakkor elmarasztalta Dél- Afrika fehér kormányát, va­lamint az országban élő kere­ken 30 ezernyi német lakos­sal kapcsolatban Nyugat-Né- metország kormányát, mert nem tesznek semmit annak érdekében, hogy elkerülje az ország a hosszú évtizedek faji elnyomása következtében ki­robbanható, a színesbőrű el­nyomottak visszafojtott gyűlö­letéből táplálkozó vérfürdőt, (lwi) Itt van! AZZAL KEZDŐDÖTT, hogy „nincs itt”, A tanítványok Jé­zus halála után úgy tudták: nincs itt többé velük, s ezért elmenekültek. Az asszonyok az üres sírnál döbbenten mond­ták: nincs itt, s ezért megret­tentek. Az emmausiak is a „nincs itt” miatt mentek szo­morúan az úton. Milyen csodálatos fordulat volt, amikor a „nincs itt”-ből „itt van” lett! A sírnál könnye­ző Máriához odalépett a Feltá­madott és megszólította. A zárt ajtók mögött szorongó tanítvá­nyok között megjelent, s be­tért az emmausi vándorok há­zába. Milyen öröm volt az, hogy itt van, mindig velünk van! NÉHÁNY nyugati teo­lógus bedobta a világba egy­két évvel ezelőtt, hogy „nincs itt"; Isten messzire ment az emberektől, mint egykor a té­kozló fiú az atyjától. Termé­szetesen. ez az utolsó háború, borzalmaival, embertelenségé­vel sokaknak azt mutathatta, hogy Isten már nincs itt. Van­nak, akik saját szenvedéseik­ből. csalódásaikból, „meg nem hallgatott” imádságaikra hi­vatkozva mondják: nincs itt az Isten. Ősz hajú, idős házaspár hárította el udvariasan nem­rég templomba invitálásomat tömören: „Három, kedves, te­hetséges lányunk volt. Kettő elhagyta az országot, bennün­ket is. A harmadik meghalt s ránk maradt ez a kis három­éves unoka, aki mindennap várja haza az anyukáját.” BIZONY. SZÖRNYŰ VOLT ez a háború! Bizony, borzasztó megpróbáltatások értek és ér­nek embereket! Szabad-e azon­ban Istent okolnunk a sátáni erők által elindított háborúért? A háború, ez a gonoszságok gonoszsága mutatta meg ép­pen, hogy nem Isten ment el tőlünk, hanem az ember ment el Tőle, a szeretettől. S egv-egy családra, emberre nehezedő te­herre mit mondjunk? Soha­sem azt jelenti a megpróbálta­tás, hogy nincs itt! Itt van és hív: „Jöjjetek énhozzám mind­nyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve — én megnyugtatlak titeket.” LOBOGÓ ZÖLD KÖPENY­BEN egy férfi megy fölfelé egy hegyre. Vállán hatalmas kapu­ajtó. Sámson. Régi bajor templom gótikus ablakán lát­tam ezt a képet a feltámadás örömüzenetének szemléltetése­ként. Egy napon Izraelnek ez a rettentő erejű vezére egymaga ment le a parti síkságra, a fi- liszteusok városába. Gázába. A filiszteusok észrevették az egyik házban a félelmetes ve­zért — bezárták a város vas­kapuját azzal a szándékkal, hogy majd reggel elfogják és megölik Sámsont. Éjfélkor azonban felkelt Sámson, lesza­kította a város kapuját és vál­lára vetve felvitte azt a hegy­tetőre. Az egykori művész ezt a zöld köpenyű férfit, vállán a ka­puszárnyakkal, a feltámadott Jézus mozaikképe mellé he­lyezte. S amikor együtt láttam a kettőt, megragadó üzenetté lettek számomra. AKI LEJÖTT ERRE A FÖLDRE, az „ellenséges vá­rosba” — elfogták ugyan és megölték —, de felkelt éjszaka, leszakította a halál, a remény­telenség kapuit, győzelmesen megmutatta magát a hegyen. Akit úgy körülfogtak a gon­dok, bajok, mint a gázai fér­fiak Sámsont — lélegezz fel! Nem bezárt körben vagy, nem zárt fal teszi lehetetlenné a ki­utat. Van kiút! A kapu le van tépve! Nem igaz a zsákutca gondolkodás, mely szerint úgy­is hiába minden küzdés a jóért — minden kudarcba fullad. Van értelme annak, hogy fel­lélegezve, felszabadultan dol­gozzunk, küzdjünk a jobbért, szeressünk, megbocsássunk, reménységgel szolgáljunk eb­ben a világban. AKI GYÁSZOL, aki egy sír mellett megrekedt — tudja meg, hogy a halál kapuszár­nyalt letépte Isten. A halál nem zár be falak közé. Van. tovább! Isten itt van — ezért nincs zsákutca. Itt van — ezért irány a szeretet, a jóság. „Nincs”-csel kezdődött. Le­het ezzel teli néha az életünk, s ezzel együtt kedvetlen, le­tört emberekként járunk. Fe­lülről jövő csoda, amikor ki­nyílnak kapuk, ajtók s boldo­gan felsóhajtunk: „Itt van! Itt vagy!” Görög Tibor Johannes Heermann: JÉZUS KRISZTUS KESERVES SZENVEDÉSÉNEK OKA Te, drága Jézus, mi történt tevéled, Hogy oly keményen sújt a zord ítélet? A szörnyű vétket el mivel követted? Mi volt a tetted? Megostoroznak, tövissel csúfolnak, Arcodba vágnak, gúnyolódva szólnak, Epét ecettel kínálgatni mernek, Keresztre vernéit. Mondd, ennyi kínnak mi az eredet je? Jaj, vétkeimmel vertelek keresztre! Amit Te szenvedsz, Jézus, én okoztam, Fejedre hoztam. S mily büntetés, mit a világ reád mért? A jó nyájőrző szenved a juháért; A bűnért, melyet szolgák elkövettek, Az Ür fizet meg. Meghal a jó, ki hűség volt s alázat, Az él, ki Isten hántására lázadt; A vétkes ember sértetlen, s bilincsben Ott áll az Isten. Ó, mérhetetlen szeretet, csodás hit, Amely a kínok zord útjára rávitt! Én vigadozva élek és örömben, Te kín-özönben. O, nagy Királyom, minden kor Királya, Hűségedet hogy hirdethesse hála? Nincs emberszív, melyben tanács fakadhat; Néked mit adhat? Ha trónusodnál, Jézusom, Vezérem, Fejem ragyogva fürdik majd a fényben: Énekelek, hol szentül zeng az ének, Dicsérve Téged. Fordította: Áprily Lajos Az élet jelképei Húsvétkor a keresztyének arra emlékeznek, hogy Krisz­tus Urunk legyőzte a halált. Nem maradt a sírban, hanem harmadnapon feltámadott a halálból. Jézus feltámadása azt jelenti, hogy a halálon győze­delmeskedett az élet. Húsvét­kor minden — még a téli ál­mából ébredező természet is — az életről beszél. Ezért olyan örömteli ünnepe húsvét a keresztyéneknek. A hosszú évszázadok alatt kialakult húsvéti szokások is mind az élet örömét és hatal­mát dicsérik. Ezek között a szokások között talán legelter­jedtebb a húsvéti locsolás, A fiúk meglocsolják a leányokat, s közben arról mondanak ver­seket, hogy a virágszálnak mennyire szüksége van az él­tető vízre. Mert víz nélkül nincsen élet. De nemcsak nö­vényeknek van szükségük er­re az éltető vízre, hanem az embereknek lé szükségük van valami éltető erőre. A hivő emberek tudják azt, hogy ez az éltető erő maga Jézus Krisztus, aki egy alkalommal élő vízhez hasonlította önma­gát. Aki hisz Jézus Krisztus­ban, aki elfogadja az ő szere- tetét és vezetését, az mint a bőségesen öntözött növény megtapasztalja az élet igazi örömét és boldogságát. Ami­kor ősi szokás szerint locsol- kodni mentek, vagy meglocsol­nak benneteket, ne feledkezze­tek meg erről sem. A leányok — ősi szokás sze­rint pirosra festett, vagy hí- mes tojással ajándékozzák meg az őket meglocsoló fiúkat. A tojás az élet titokzatosságának az ősi jelképe. Hát nem titok­zatos az, hogy a kotlós 21 napig ül az élet semmi jelét nem ■mutató tojásokon, s akkor egy­szeribe felpattan a tojás héja és megjelennek az aranyos kiscsibék? Ez is emlékeztet arra, hogy csoda Jézus győzel­me is a halál felett. Ezzel a titokzatos életerővel Jézus ma is életre tudja kelteni, ami élettelennek, halottnak látszik. Hittel, reménységgel, új élettel tudja megajándékozni azokat, akik elveszítették reménységü­ket és semmi értelmét nem látják az életnek. Az életunt, reménységet vesztett emberek Jézus igéjében, a vele való közösségben mindig találhat­nak megújulást. A húsvéti nyuszi is elmarad­hatatlan húsvéti jelkép. Akik láttak már nyuszi családot, akik már gyönyörködtek a sokszor egy tucatot is elérő nyuszigyerekek boldog ugrón- dozásában. azok bizonyára könnyen megértik, hogy a hús­véti nyuszi azt jelképezi, hogy az élet olyan erős, hogy újra meg újra megsokszorozódik. Háziállataink között a nyuszi a legszaporább. Mi keresztyé­nek valljuk, hogy az élet meg­újuló ereje mögött az Isten él­tető ereje van. Isten éltető ere­jéből és kegyelméből születnek ma is új életek testi és lelki ér­telemben egyaránt. Húsvétkor a húsvéti szoká­sokban tükröződő jelképek ar­ról beszélnek, hogy Isten az élet Istene, aki azt akarja, hogy mindnyájunknak örven­dező, boldog élete legyen. A LEGFELSŐBB BÍRÓSÁG MEGTILTOTTA A BOTBÜNTETÉST DÉL-AFR1KÁBAN Három egyházi vezető bead­ványára a Dél-Afrikai Köztár­saság Legfelsőbb Bírósága (Bloemfontein) megtiltotta az eddig „példátlan brutalitás­sal” alkalmazott botbüntetést Ovamboföldön (Észak-Namí- bia). D. Leonard Auala evan­gélikus püspök (Oniipa), Ri­chard Wood anglikán püspök (Windhuk) és Thomas Komati (St. Mary’s Mission) már elő­zőleg is tiltakoztak az ovambo- földi helyi törzsi vezetők által bevezetett és a dél-afrikai ha­tóságok által megtűrt botbün­tetés ellen, mivel ezt politikai gyanúsítottakkal szemben, vádirat és a védelem meghall­gatása nélkül, megfélemlítés­ként nyilvánosan is alkalmaz­ták. (lwi) Márciusi horoszkóp Ismertem az egyik szomszéd nemzet költőjét, alighanem számukra a legnagyobbat e szá­zadban, aki hatalmas életművet hagyott hátra meg egy horoszkópot. A költő forradalmár volt, költészete közlendőjével szocialista pél­dakép, idézik országszerte formakényes rit­musait, fordítják itt is. ott is, magyarul is. Azért különös, hogy e költői és magatartásbeli tudattal összefért egy hitvány bördarab, az in­ge alatt fityegő horoszkóp, amelyről sokan tudtak. A nagy költő hitt a horoszkóp jeleiben, mindig mérlegelte a jelek alapján minden lé­pését, utazását, cselekedeteit, megvárta a vo­nalak konstellációját egy-egy műve megírása előtt. Ingadozás nélkül ismerte csillagzatát, ennék alapján megítélte természetét, alapsa­játosságait, szerencsés számait, szerencsés nap­ját, óráját, gyűrűje ékkövét. A horoszkóp su­gallatára hallgatott és irt. vitte a zászlót. Halála után néhány évvel úgy adódott, hogy meglátogattam a költő özvegyét, s megkérdez­tem, hogyan fért össze a szocialista költő élet­osztó igéivel ez a hieáelmes ábragyűjtemény, a horoszkóp? Hát ez a szürrealizmus, ez hozta magával, hogy bízott ilyesmiben s nem hagyta el — mondta az asszony. Nem fogadott el sem­mi érvet a horoszkóp ellen. Ott ültem íróaszta­lánál, a szobában, ahol minden úgy maradt meg, ahogy az élő író használta, könyvtára, képei, írószerszámai. Igen. gondoltam magam­ban. Európában most aggasztó mértékben ha­talmasodik el a megismerésben az ösztön ere­je, a sejtelem elsőbbségét hirdető felfogás át­töri a tényszerűség és anyagelvüség józansá­gát. Figyeljük meg az irodalmat, akár nálunk is, a költészetet és a prózát egyaránt. Már nemcsak a mondatot bontják fel, az írástudók kikezdik az írást, mint jelrendszert, melyet egykor századok építő erejével és az értelem tisztességével elfogadott az európai nemzetek műveltsége. Egykor költők és Írók arra töre­kedtek, hogy megértessék olvasóinkkal a szép­séget, az élet rendjét, az átalakítás szükségét, hitét, erejét, új összerakását mindannak, ami jó s életrevaló. Ma egyesek a szavakat úgy kötik össze s úgy bontják szét, hogy az érthetetlen legyen. A szó testébe értelmetlen jeleket és számokat Iktat­nak, fölborítják a mondatot, ocsmány szavakat kevernek össze rózsák jelzőivel, keverik a tö­kéletesen értelmetlen lírát az értekező prózá­val, régi költőkből idéznek kihívóan két se füle, se farka mondatrész között. Nincs is ennek semmi értelme, agyunk és lelkiismeretünk, vagyis az, aminek harmóniájára szüksége van az embernek, fáradtan és kiábrándultán félre­tolja a folyóiratot, a szózuhatagokat. A fiatal­ság egy része, bár éppúgy nem érti e szövege­ket, mint mi. kérkedik azzal, hogy ez az olvas­mánya, mert állítólag korszerű. Néha ilyen írásművek íróit kitüntetik. Egy nemzet létalap­jait lehet aláásni a valóságtól elrugaszkodó, fel­borított gondolatokkal és mondatokkal. Hová vezet ez az út? Ha egyesek szelleme ilyen zsák­utcába kerül, miért csodálkozunk azon, ami ma a nagyvilágban végbemegy, a zűrzavaron, amit fáilahmk. amit szénvellünk? Minden nemzet önrendelkezési jogához tar­tozik a világos látás, az értelem és érzelem összhangja, az egyetértés a gondolatrendszer­rel, melyet írói teremtettek. Az irodalom fel­adata együvé tartani az egy anyanyelvű nem­zetet. A vers és próza alapvető nemzeti jelkép, ha elhagyjuk, magunkat hagyjuk el. Értelme jelrendszerének feladásával, emlékezete lera­kásával borul fel egy nemzet. Nekünk a szür­realizmus nem kenyerünk, nyugodtan átadhat­juk, mint selejtet, dolgozzák fel újra. Nekünk márciusban olyan „horoszkóp” in­teget, mint Petőfi. Másfél százada nem avult el, nem is fog elavulni, míg egyet érzünk s egyel gondolunk szép és tiszta magyar monda­tokkal. A fiatal költő szavaival és magatartá­sával párhuzamosan azt hirdette, hogy a világ­szabadság alapja a nemzet szabadsága és függetlensége. A nemzeti összefogás szel­lemét terjesztette. Csupán azokat utasí­totta ki a sorból, akik nyilvánvalóan ár­tottak ennek a szellemnek, s akiket, a társadal­mat kiválóan ismerő költő szinte személy sze­rint megjelölt ország-világ szeme láttára. For­radalmi magatartása nem szürrealista volt, hanem realista. Ismerte a magyar szók mérté­két és erejét, szépségét és hivatását. Mélysége­sen hitt e nemzet kultúráidban és történelmi emberségében. Semmi nem tudta megingatni ebben a hitében. Még elgáncsolása sem a kö­vetválasztáson. Az ő életsorsa márciusban ál­lott össze, közvetlenül a társadalmi és politikai valóságból. Voltak ostoba ellenségei, akiknek Petőfi őszintesége, realizmusa, nemzetnevelő hangja póriasnak, parasztinak, útszélinek rémlett. S akik túlélték a költőt, s az idő alkalmat adott számukra, hogy hosszan szegyenkezzenek. Mert a lángész a halál után feltört, mint ma az alföldi olajkutak és hőforrások. Magyar jel­képpé vált Petőfi márciusi szava és márciusi mozdulata. Nem volt szüksége ing alá dugott bőrleffentyűre, nem dobálta szét a szavakat, nem fordította fel a mondatot. Ha már nem tu­dott új országot összerakni forradalmas és szent hitével, legalább felszabadította a nemzet tuda­tát. Egy sorba állította az egy anyanyelvű nemzetet. Petőfi márciusa örök igazolásunk mindarra, amit a honfoglalás óta építettünk és értelmeztünk ezen a tájon. Költészete és em­bersége egyetlen s szétválaszthatatlan erő. Szolgáljuk vele az egész világot. Petőfi a mi közép-európai jelképünk. Vele és általa va­gyunk éppen közép-európaiak, 6 a mi .,szeren­csés számunk”, nemzeti utat jelző csillagza­tunk, varázslatos ékkövünk. Benne egyesül múltunk és jelenünk, üstökösként fénylik a jö­vőbe. Megtartó költészetet, fölrázó magatartást hagyott ránk márciusi örökség gyanánt. Ezt ír­ta: „Ha meghalok, ti terítsetek ki; sokat gya­logolt, de el nem fáradt lábaim egyenesen áll­janak, mint katonakoromban, kezeimet szíve­men imára kulcsoljátok, hogyha már egyebet nem tehetek, a másvilágon is a népszabad­ságért imádkozzam.” Mi Petőfivel a valóság­ban. és nem a horoszkópok babonás világában élünk és jövőnket is a valóság talaján építjük. Szalalnai Rezső í

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom