Evangélikus Élet, 1975 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1975-02-09 / 6. szám

Nemcsak magunknak élünk — ssociáletikai sorosat Elköteleaés nélküli élet A bölcsesség és az erő Dán. 2, 20. Amikor Dánielnek Isten megjelentette a babiloni király ál­mát , a próféta áldani kezdi az Ür nevét, önkéntelenül tör ki belőle: Áldott legyen az Istennek neve örökké, mert övé az erő és a bölcsesség. Olyan öröm töltötte el lelkét, mint minden más emberét, akik látják az okos és értelmes építés tervét. Mennyi ember nézte meg a Budapest városépítkezési tervé­nek kiállítását! Emberi mivoltunkhoz hozzátartozik a tervez- getés öröme. Gyönyörködik a szemünk a megvalósult terveken is. Éppen ebben az esztendőben hallunk majd sokat arról, hogy hogyan sikerült a háború okozta rombolásokat megújítani, helyrehozni. Magam is átéltem ezt az örömöt, mikor vidéki is­merősömnek a Metrót mutattam meg. Mindezek az eredmények azt mutatják, hogy népünk ereje, bölcs gazdálkodása hatalmas dolgokra képes. Dániel istendicsőítése ma is el kell, hogy gon- dolkoztasson bennünket. BÖLCSESSÉG NÉLKÜLI ERŐ: Nabukodonozor hatalmas uralkodó volt. Politikai ereje leküzdhetetlennek tűnt. A Szent­írás szerint azonban nem tudott hatalmi ereje mellé népét bol­dogító bölcsességet is szerezni. Így ereje eltékozolódott, kegyet­len erőszakká változott, amely saját magának ásta meg a sírt. A mai világ legnagyobb kérdései is benne vannak e két dolog­ban. A világ régi társadalmi és politikai berendezettsé­gét őrző országokban az erő társa nem a haladást szol­gáló bölcsesség, ezért ember és társadalom-ellenes erőszak ala­kul ki. Vajon bölcsen éltek-e ezek a szellemi erővel jobban és gazdagabban rendelkező civilizált társadalmak a rájuk bí­zott ajándékkal, akkor, amikor az elmaradott népeket nem se­gítették. Nem alakult-e gyakran át az anyagi és szellemi erő erőszakká? Azóta is érvényben van Isten akarata: felelősek vagyunk a reánk bízott erőért az emberek javára. A BÖLCSESSÉG AZT JELENTI, hogy minden a célnak meg­felelő. A bölcs erőfelhasználás azt jelenti, hogy nem pazarol­juk felesleges dolgokra az erőnket. A bölcsesség azonban azt is kell, hogy jelentse, s ezt alá kell húznunk, hogy ez a jó erö- felhasználás csakis jó ügyért lehetséges. Gonosz célok elérését is meg lehet tervezni logikusan, ésszerűen. ERŐ ÉS BÖLCSESSÉG ISTEN ÜDVTERVÉBEN valóságosan vannak együtt! Most a böjti időszak előtt jó arra gondolnunk, hogy Isten üdvtervében, melyben egyetlen Fiát áldozta fel ér­tünk olyan efő, hatalom van, mely bölcs. Amely következetesen a célért van, vagyis a mi boldogulásunkért, békességünkért itt a Földön, és örök üdvösségünkért a Mennyben! Ez az időszak azonban arra is jó, hogy megvizsgáljuk magunkat: vajon gyer­mekeiként, mindazt az anyagi és szellemi erőt, amelyet kap­tunk, az ő akarata szerint mi is embertársaink szolgálatára, boldogulására — népünk és az egész emberiség békéje és hala­dása érdekében használjuk — bölcsen. Győri János Sámuel Ugyan ki szeretne nehezen élni? Egészséges ösztönünk diktálja, hogy bajainkon igye­kezzünk könnyíteni. Viszont életellenes, beteges dolog, ha sóhajok hídjává tesszük az életet, amelyet pedig illenék megbecsülnünk, szebbé, hord- képesebbé tennünk. A mo­dern ember végképp szakított a siralomvölgye-szemlélettel, s jól is tette. Ahogyan különben Jézus a kánai mennyegzőr örö­mébe döntően besegített, az rendkívül sokat mond e tekin­tetben is. És ugyan ő „halálo­san” komolyan vette, hogy az élet szolgálat! Ne csináljunk hát gyászmenetet az életből — de sétakocsizást se, mert nem az! ÉLJÜNK KÖNNYEDÉN? Jó az nekünk? Tűnhet úgy, főleg eleinte, hogy jó, mivel kellemes, és az ember hajla­mos a legkönnyebb utat vá­lasztani. Óvakodik attól, hogy bármit is „mellre szívjon”, fe­lelős döntések elől lehetőleg kitér, jelszava: mindig csak „fal mellett”, elkötelezetlenül, senkihez-semmihez nem kö­tötten. Jó ez az egyénnek? Ha va­laki erre az útra csúszik, többnyire fiatalon teszi, job­bára környezeti hatásokra. S mi lesz az eredmény? Kitér az erősítő nehézségek elől így gyenge marad, önfegye­lem, kötelességteljesítés, em­bertársi kiállás, egészséges rend es főleg a közösségi érzés kifejletlen marad benne, mert ugyan miben is izmosodhatott volna meg magatartásilag, ha a próbatételeket széles ívben elkerülte s lehetőleg másokkal igyekezett megoldatni a prob­lémáit? Csakhogy így aztán bármi nehézsége támadt, ösz­tönösen is a megfutamodás útját keresi, miközben máso­kat tekint és hirdet felelősnek. Igényeskedik „kifelé”: csa­ládtag, munkahelyi vezető, sőt a társadalom asztalára sorra rakja le kívánalmait-kö- vetelményeit, miközben ön­magával szemben siralmasan csekélyek elvárásai. Nem ve­szi észre, (nem is akarja), hogy gyermekes magatartást mentett át felnőtt korába, egy bizonyos önkiszolgáltató igényt, amelyben ő elsírja-el- kiáltja, hogy mit szeretne, s azt mások rohanjanak rögtön teljesíteni. (Gyermekeiket ké­nyeztető szülők sokszor nem, is gondolják, hogy ilyen be­állítottság alapjait rakják le az emberpalántábin.) Amikor aztán az ilyen felelőlien, elköte­lezetlen felfogás súlyosan ösz- szeütközik a társadalom, vagy a szőkébb környezet egészsé­ges igényével, akkor abból komoly törés is lehet, de ha az aránylag jobb eset következik is be, akkor is keserves tanul­ANGLIA „Nemzetközi Namíbia-Béke­központ” annak az intéz­ménynek a neve, amelyet a Namíbiából a dél-afrikai faj­üldöző kormány által 3 éve kiutasított anglikán püspök, Colin O’Brien Winter Sutton Courtenay-ban alapított. Ott­hont kíván nyújtani kiutasított namíbiaiaknak és a központ rendezvényeivel is föl akarja hívni a figyelmet a szabadsá­gát követelő afrikai országra, (epd) ságok sorozata kell egy vi­szonylag jobb magatartás ki­építéséhez is! Minél tovább tart a „könnyebb” út, annál nehezebb ... . Talán a közösségnek jó az elkötelezetlenség életstílusa? Nevetséges! Minél többen me­nekülnek a felelősségtől, mi­nél kevesebben veszik szívük­re és vállukra a közösség ügyeit, annál rosszabb a lég­kör, annál több az olyan em­ber, aki hitelezőként viselke­dik szinte az egész világgal szemben és senki adósának nem tudja magát, sem szoli­daritással, sem szeretettel. Ha pedig egy kisebb-nagyobb kö­zösség a kollektív önzés állás­pontjára helyezkedik, saját rosszul felfogott érdekében, akkor ugyanaz az ön- és köz­romboló folyamat indul meg, mint az egyén esetében, csak sokkal meszemenőbb követ­kezményekkel. MIT ÍGÉR AZ ELKÖTELE­ZETTSÉG a könnyű élet va­rázsával és csalásával szem­ben? Jótékony nehézségeket, fej­lesztő küzdelmeket. Megtanu­lunk szembenézni súlyos fela­datokkal, mert ha azoknak hátat fordítunk, úgy is utolér­nek s akkor legázolnak. Szem­től szemben azonban van győ­zelmi esélyünk, s a nemes harcban erősödünk. Olykor egészséges önkiábránduláson is megyünk át, de kudarc után is lehet fölállni és legkö­zelebb mégis nyerni. Aki meg­szökik a jótékony nehézségek elől, az később őrlő nehézsé­gek között fogja magát találni. Növekedést. Hálaérzetben, mert nem veszítjük szem elől, mi mindent köszönhetünk má­soknak. Tettkészségben, mert belénk idegződik, hogy nem­csak önmagunkért kell és ér­demes cselekednünk, hanem például egy másik kollektívá­ért, egy „vadidegen” embe­rért egy távoli népért, öntu­datban, hiszen így nem va­gyunk egyedül. Személyisé­günket gazdagító tulajdonsá­gokban, mert életterünk olyan tág, amilyen széles ölelésű a felelősségérzetünk. Élettarta­lomban, mert nemcsak a ma­gunk kisebb-nagyobb ügyei izgalmasak, hanem otthonosan mozgunk a közösség „pályá­ján” is. Dinamikus egyensúlyt. A legcsábítóbbnak valami eleve adott, fix, álló egyensúly lát­szanék. Ilyen azonban nincs. Csak mozgó egyensúly van, akár a kerékpáron, szüntelen előre menve. Ennek érdeké­ben tudnunk kell változni az ugyancsak változó közösség­ben: a korábbinál jobb beállí­tottságot, magatartásformákat sajátítanunk el mások és ma­gunk javára. Jövőképességet. Az élet egy mindenre kiterjedő tanulási folyamat, melyben „iskolatár­sainkkal” együtt kell előbbre jutnunk s vonzereje van a cél­nak. Különösen, ha nagy. S főleg, ha végtelen. Aki csak „magán-alapon” mozog, elár­vul: még ha körül is bástyáz­za magát ezzel-azzal. sose pó­tolhatja kívül, ami belül hi­ányzik. MENNYIRE BELEADJA sa­ját súlyát a szántó földműves a munkájába! — tűnt fel Al­bert Schweitzernek: ilyen ko­molyan kell venni az életet. Aki csak bandukol az eke mellett, olyan is lesz a szán­tása! Elkötelezetten élni. ígé­retes szolgálatokban, egészsé­ges kötelmekben találni meg saját funkciónkat, ebbe adni bele, amink van: nem mindig könnyű, de ennek van értel­me! Dr. Bodrog Miklós Nagy gyülekezetekben Az ország fővárosában (2.) Az Olvasónak bizonyára fel­tűnt, hogy sorozatunkban a főváros evangélikusságát most úgy tekintjük, mintha egy gyülekezetről volna szó, holott legújabb országos névtárunk legszűkebben véve is legalább 24 parókiális kört sorol fel. A budapesti gyülekezetek kö­zött azonban, amelyeket sok esetben csak a kocsiút választ el egymástól, van egy olyan sajátságos összetartozás, amely egyrészt a már az előző rész­ben érintett történeti háttér­ből származik. Másrészt adó­dik a jelen feladataiból, ame­lyekre többek között a buda­pesti lelkészek és gyülekeze­tek képviselői előtt D. Káldy Zoltán püspök a Déli Egyház- kerület elnökségének újévi köszöntésén rámutatott. És a jövő, amelyről a későbbiek­ben még szólni szeretnénk, az összetartozásnak még na­gyobb szükségszerűségét rejt­heti magában. Ez vonatkozik talán legin­kább a „hét testvérre”, akik — mint előző cikkünk befe­jezésében említettük — a Deák tér központú Pesti egy­házközség egykori részeiként váltak önállóvá nem is olyan régen. Fasori segédlelkészsé­gem idején az 50-es évek kö­zepén fejeződött be ez a fo­lyamat az „ikrek”, a Deák tér és Fasor szétválasztásával. A növekvő főváros jobb lelkészi ellátottsága sürgette annak­idején eut az osztódást, első­sorban egykori vallástanárok bevonásával, amely végül is az önálló anyagi gazdálko­dásig is eljutott. A még eddig nem említett, a felszabadulás óta hatalmas fejlődésen át­ment munkáskerület. Angyal­föld; a József Attila-i egy­kori proletár negyed, az utób­bi évek egyik legnagyobb új városrészével meggazdagodott Ferencváros; a sok tekintet­ben'még ma is az egykori bér­házakat magába foglaló, ma egyre inkább belvárosi résszé váló Józsefváros; a felszaba­dulás előtt ipari és tisztvi­selő-telepeket magába foglaló, napjainkban struktúrájában nagyot változó Kőbánya, a Rákos-patak felé óriási ütem­ben kiszélesedő, fővárosunk evangélikusságát a felszaba­dulás után legújabb templo­mával gazdagító és a múlt évben új teológiánk számára is heivet biztosító Zugló és a felsoroltakhoz kapcsolódó úgy­nevezett prédikáló székek ma is a főváros pesti oldalán éló evangélikusok lelki gondozá­sának bázisai. DE AZ EGYKORI „KÖL­DÖKZSINÓR”. a felszabadu­lás előtti főváros területén élő gyülekezetekkel való ösz- szetartozás emlékét idézi, (nevében is) a gyári dolgozó­kat és különösen a két világ­háború között kistisztviselők számára otthont biztosító We- kerle-telepet is magába fog­laló Kispest; a belőle leszár­mazó, szinte napjainkig a csepeli és más környéki gyá­raknak munkásokat biztosító, a földművelő Soroksár egy ré­szét is magába foglaló és a most folyó negyedszázad alatt (a már említett Csepellel és Óbudával együtt) a legradi­kálisabb újjászületésen át­menő Pesterzsébet; a ma is a könnyűipar, a közlekedés szá­mára munkaerőt biztosító, kertvárosi jellegét leginkább megőrző Pestlőrinc. MÁS HÁTTÉRBŐL, első­sorban a Pest közelében kö­zel 300 éve letelepedett szlo­vák ajkú evangélikusok egy- házszeretetéböl nőttek fel a mai Budapest pesti oldalához tartozó — még eddig nem em­lített gyülekezetek. Elsőnek feltétlenül Cinkotát kell meg­említenünk, amelynek mély történeti gyökereit, mint ar­ról lapunkban is írtunk — régi temploma feltárásával napjainkban véglegesen iga­zolta a tudomány. A még szü­letőben lévő főváros evangé- likusságának egykori hozzá­tartozása emlékét őrzi a régi Kerepesi úton (ma üzletekben gazdag Rákóczi útunkon) ta­lálható Luther-udvar és szlo­vák istentiszteleti hely. — De ebből a gyökérből erednek a Rákosok — a faluból a fel- szabadulásunk harminc éve alatt jelentős fővárosi kerü­letté izmosodott Rákoske­resztúr, a legtöbb új lakó­negyeddel meggazdagodott Rá­kospalota és részben vele egy­benőtt Pestújhely és a mind­két korábbi történeti háttér­ből erősödő, kertvárosi jelle­gét ugyancsak napjainkig őrző Rákosszentmihály—Sas­halom. A két tömb közé éke­lődve az önállósodás sajátos útját járta a százéves múltra visszatek'ntő, a felszabadulás előtt a pesti gyárak munká­sainak (Csepellel és Angyal­földdel) küzdelmeikben bá­zist jelentő Újpesten gyüleke­zetté érlelődött evangéljkus- ság ma szintén a főváros ha­talmas fejlődésének tanúja. A DUNA MÁSIK OLDALA — bár fiatalabb a főváros pesti oldalánál — sokkal ko­rábban, szinte Wittenberggel egy időben találkozott a lutheri reformációval a budai Várban — épp, hogy csak száz éves gyülekezeti múltat tud felmutatni. Miután ellenrefor­máció és török uralom letép­te a négyszázötven éve kinyílt virágot, 30 évvel ezelőtt' úgy tűnt, hogy a Várral és az egész budai városrésszel együtt az evangélikus gyüle­kezeti élet is a halál marta­lékává válik emberélet hosz- szúságú múltjával. A .porai­ból újjászülető Phönix” legen­dája aligha szebb az újjászü­letésnek annak a valósá­gánál, aminek nemcsak a fő­város és az ország népe, de az évenként hazánkba láto­gató külföldi turisták (köztük „külföldre szakadt hazánkfiai” is), tanúi lehettek az elmúlt három évtizedben. A veresé­get szenvedett fasizmus egyik utolsó fellegváraként rommá lett Buda ma jelképesen és valóságosan is bizonyítja a szocializmust építő magyar nép „csodáját”. Evangélikus hittestvéreink, akik anhak idején ezeknek a kerületek­nek lakóival pincék mélyén, vagy a budai hegyekbe mene­külve, csak a „világ végét” hitték eljövendőnek, ma újjá­épült templomokban dicsérik az új kezdetet ajándékozó Is­tent. Bécsikapu téri templo­munk fővárosunk és kormá­nyunknak a műemlékeket megbecsülő, példamutató ál­dozata árán ma szebb, mint amilyennek a mi nemzedé­künk valaha láthatta. Benne nemcsak az itt szolgáló lel­készek és az itt parókusi szol­gálatban álló püspök magyar nyelvű igehirdetése hangzik, de vasárnaponként német nyelven is hallgathatja Isten igéjét az ilyen igénnyel ha­zánkba látogató, itt tartóz­kodó külföldi evangélikus. Finn hittestvéreink jelentős támogatásával megújított or­gonáján az atyai hagyomá­nyokat tovább vivő Peskó György orgonaművész ad íze­lítőt a nyári időszakban a magyar zeneművészedből w orgnoamuzs :át kedvelő fővá­rosiaknak és külföldieknek. A fadíszt!fősekkel gazdag temp­lombelső gyakran ad helyet egyházmegyei, egyházkerületi eseményeknek és a közel­múltban országos egyházunk 450 éves jubileumát is itt ün­nepeltük. A budavári gyülekezettel a közös múlt jegyében tartja magát száz esztendősnek a belőle mindössze húsz éve ki­vált, de tőle teljesen pem sze­parálható Budahegy-vidék gyülekezete, templom helyett gyülekezeti helyiségeket bir­tokolva és patronálva a Buda határán élő evangélikusokat egybegyűjtő és a Budai szere­tetotthont is magába foglaló, ott templommal bíró pesthi­degkúti gyülekezetei. A mai építőipar „primőrjeit” együtt bemutató, teljesen átépülő, római kori emlékeket őrző Óbuda gyülekezete is a száz év előtti eredetet vallja a vári gyülekezet egykori részeként. Az innen északra eső Duna- part és a Pilisi hegyek evan- gélikusságának gondozásában a Pest megyei Nagybörzsönyig „hosszú távon” csillaghegyi és szentendrei központtal osz­toznak lelkészeink. Az egy­kor főleg budai hivatalnokok lakóhelyéül szolgáló Kelen­föld gyülekezete érte el talán a legnagyobb arányú növeke­dést a kerület lakosságának számával együtt az elmúlt évek során. Az egymást kö­vető, újonnan létrejött lakó­negyedek fogadták javarészt magukba a környező kerüle­tek átépülő területeinek la­kosságát. Számos helyiséget magába foglaló épületcsoport­ján belül egyik legjobban fel­szerelt templomunk várja gvülekezeti alkalmakra és időnként tartott. Sulyok Imre művészi irányítása alatt folyó egyházzenei eseményekre a kerületben korábban és nap­jainkban letelepült evangéli­kusokat. A DÉLI IRÁNYBA mind kevesebb evangélikust szám­láló szórványainkban a bu­dafoki templom lelkésze vé­gez egymást szorosan követő szolgálatokat. Itt élő hittest­véreink közül is bizonyára többen gondolnak reménység­gel arra, hogy a tervezett új Duna-hídon és összekötő úton majd hamarabb fognak el­jutni cseneli és pesterzsébeti munkahelyükre. A különböző történeti, tár­sadalmi és nyelvi múltból ér­kezett hittestvéreink előtt, a mindinkább azonos szintre fejlődő gyönyörű új főváros­ban, a juvö az egymásért, fő­városunk és hazánk további fejlődéséért vállalt diakóniai szolgálat útját kínálja az egy család összeforrotlságában. Mezősi György Titkok nyomában... Önvizsgálat! Kedves Gyerekek! Ugye, emlékeztek? Itt ülünk a kar­zaton és figyelünk. Lent, az oltár körül ülők éppen most fejezik be az éneket. Nagy csend lesz. Minaenai a lei- készre figyel, aki már az ének­lés közben odament az oltár­hoz. A csendet az ő szavai tö­rik meg. Arról beszél a fel­nőtteknek, hogy Jézus őket is szereti. Értük is meghalt a keresztfán, noha ők ezt egyál­talán nem érdemlik meg. Majd felszólítja őket: „Vizsgáljuk meg magunkat Isten színe előtt, hallgassuk meg az ő pa­rancsolatait!” Figyeljétek csak, milyen ér­dekes felszólítás: „Vizsgáljuk meg...!” Hiszen ugyanezt te­szik a tudósok, a kutatók, a felfedezők is! Megvizsgálják az idegen tájat, a lakatlan szi­getet, az ismeretlen csillagot vagy a rejtelmes barlangot a föld alatt. Az orvos a beteg ember testét vizsgálja. Sőt, mi is ilyen vizsgálódó szándékkal jöttünk ide csendben, hogy lássuk, halljuk, mi is történik itt. A lelkész tehát őket is fel­fedező útra küldi. Csakhogy nekik nem távoli tájakat, is­meretlen csillagokat, titokza­tos barlangokat kell megvizs­gálniuk, hanem önmagukat! Meglepő kutatási terület! Ex­pedíció önmagunkba! Aligha van ennél nehezebb felfedező út! Próbáljátok csak meg! Egyik nehézsége abban van, hogy egyikünk se szereti a sa­ját hibáit elismerni. Rosszasá­gainkat inkább el szoktuk tit­kolni mindenki elől, vagy ha ez már nem sikerül, akkor igyekszünk másokra fogni. In­kább hazudunk valamit, csak el ne kelljen ismernünk, hogy mi vagyunk a bűnösök. így azonban felesleges is elkezde­nünk önmagunk felfedezését. Úgy járnánk, mint egyik is­merősöm. aki közismerten sá­padt arcú és a bal homlokán egy nagy sebhely látszik. Egv- , szer fényképet csináltatott, és a fényképész hízelegni akart neki. Pirospozsgásra festette az arcét és a sebbe'vet is el­tüntette ,a homlokáról. Isme­rősöm azonban visszavitte a képet: „Ez nem én vagyok!' És új képet kért. Nem akart másnak, szebbnek látszani, mint amilyen. Őszinte ember volt. A mi önvizsgálatunk is csak akkor lesz eredményes, ha őszinték vagyunk. Ha me­rünk bátran szembenézni ön­magunkkal és hazudozás nél­kül elismerjük bűneinket. Mit is mondott a lelkész?! „Vizs­gáljuk meg magunkat Isten színe előtt...!” Így biztat őszinteségre. Isten előtt hiába is mondanánk mást. Ö min­den szépítés nélkül ismer ben­nünket. Legbelsőbb titkainkat is tudja! Van azonban önmagunk fel­fedezésének egy másik nehéz­sége is. Nincs megfelelő vizs­gálóeszközünk! Pedig enélkül nem sokra megyünk! Ha egyik társatok arca kormos lett, azonnal észreveszitek. Min­denki látja, csak ő nem. Tük­röt kell tartani elé, hogy ő is észrevegye. De honnan ve­gyünk olyan lelki tükröt, amelyben igazán megláthatjuk önmagunkat? Isten adott ne­künk ilyen tükröt. A tízparan­csolatot. Figyeljétek csak, mit mondott a lelkész az oltár előtt: „...hallgassuk meg az ő parancsolatait!”. És már sorol­ja is. Lassan mondja. Közben kis szüneteket tart. hogy hall­gatói elgondolkodhassanak mindegyiken. Megragadó pil­lanat! Á felnőttek ott, az ol­tár előtt. Isten ‘ükrében vizs­gálják önmaguPat... Bizonyára Ti is ismeritek a Tízparancsolatot. Luther Már­ton a Kis Kátéban magyará­zatot is fűzött mindegyikhez, hogy segítsen, mire gondol­junk, milyen bűnöket kell fel­ismernünk önmagunkban. Ve­gyétek elő a Kis Kátét és szánjatok rá időt, hogy lassan, elgondolkodva és őszintén vé­gigolvassátok ezeket a magya­rázatokat! Közben imádkozza­tok is! Kérjétek Istent, segít­sen, hogy a lelki tükörben va­lóban megismerhessétek ma­gatokat. Megéri! Lám, az oltár körül azok a felnőttek is ezért fi­gyelnek olyan komoly arccal a lelkészre. Őszintén szembe akarnak nézni önmagukkal.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom