Evangélikus Élet, 1974 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1974-01-27 / 4. szám

Lelkiismereti szabadság Lk 9, 51—56 ISTEN DICSŐSÉGE — EMBEREK SZOLGÁLATÁBAN. Jé­zus Krisztus azzal mutatta meg Isten dicsőségét, hogy lerom­bolta azokat a faji, vallási és társadalmi ellentéteket, amelyek elválasztották egymástól a zsidókat és samáriaikat, embert az embertársától. Az élet védelmére, kiteljesítésére, az ember földi és mennyei boldogságának munkálására jött Jézus. Ügy jár ma is a történelemben, hogy ott, ahol emberek, embercso­portok vagy népek szenvednek, segítségre szorulnak — akármi is a hitvallásuk, fajuk, ideológiájuk —, életet munkáló szere- letével segít, sebet kötöz, felelősség vállalásra késztet, örö­möt és békességet munkál. Jézus nem jött és nem jön Isten ítéletének füzében megret­tenteni és térdre kényszeríteni. Ahol emberek szeretettel ki­tárták szívüket, ott bűnbocsánatot hirdetett. Békételen életeket békességre vezetett. Nem nyúlt hatalmi eszközökhöz akkor sem, amikor szeretelét visszautasították. Az embereket szeretetével vonzotta magához. A történelemben járó Jézusra ma is az jel­lemző: közöttünk él, velünk járja az élet útját, vezet, tanácsol, igazgat, erősír és vigasztal, anélkül, hogy erőszakot alkalmaz­na, türelmetlenkedne vagy ránk erőszakolná akaratát. De ahol Isten Jézus Krisztusban közeledik az emberhez, ott lehetőség van arra, hogy általa az ember közösségbe kerüljön az élő, ha­talmas. üdvözítő Istennel. Jézus nem kereste a hódolóknak dicshimnuszotcat zengő csapatát, de önmagát is feláldozó sze­mete munkálta Isten üdvözítő akaratát. A FÉLREÉRTETT KRISZTUS. A történelem során a keresz­tyéneket megkísértette a hatalmaskodás, zsarnokoskodás vá­gya a világ, a társadalom, a család felett. Isten tekintélyét akarják egyes nyugati keresztyén csoportok „megvédeni”, ami­kor „keresztes háborúk” szervezését tervezgetik, vagy „Isten ■ügyének” védelmére készek lennének atomfegyvereiket alkal­mazni. (Micsooa szegény Isten az, aki emberi védelemre szo­rul!) Kísért az a szándék is, hogy a Mindens ég Urát kizáró­lag a gyülekezet, a vallásos emberek, a keresztyén otthonok Jézusává kicsinyítjük vagy ijesztgetünk vele. Isten nem kicsi­nyes bosszúálló, hanem világmegváltó, irgalmas Szeretet! AZ ÖRÖMÉRZÉS, SEGÍTÉS KRISZTUSI LELKÜLETEVEL ÉLJÜNK! A káröröm gonosz és életpusztító erő. Igazi öröm mindig a másoknak szerzett öröm láttán fakad. Az örömszerző ember mások javát is munkáló ember. Olyan, mint az édes­anya, aki életét feláldozóan osztja szét önmagát, hogy gyerme­kei arcán ragyogjon a mosoly, s ajkukon a vidámság dala szü­lessék. A krisztusi indulat kimozdít önző, önmagunk körüli forgá­sunkból. Egyszerre közelivé lesz annak fájdalma, akit a faji gyűlölet perzselt meg, vagy akinek arcát elcsúfították a bom­bák repeszdarabjai. Csendesen odatársul a társtalan és ma- gáramaradott mellé. Segíti hordozni a betegség terhét, s kész örömét megosztani a bánkódóval. Az a keresztyénség, amelyet nem hat át a személyválogatás nélkül minden emberre irá­nyuló tevékeny szeretet, nem él Krisztus lelkületével és nem szolgál az ő indulatával. Saját vágyaink és elképzeléseink ki­szolgálója lett a Krisztusnak való szolgálat helyett. Saját di­csőségét keresi és Isten dicsőségét nem munkálja. Dr. Nagy István Fiatalokról—fiataloknak Fiatalok, akik jól képviselik nemzedéküket, fiatalok, akik rosszul képviselik nemzedéküket Fiatalság; különös és izgal­mas időszak mindnyájunk éle­tében. Már „kijelentkeztünk” az oltalmat, védettséget bizto­sító „állandó lakásunkból”, s ugyanakkor még nem terem­tettük meg saját, végleges ott­honunkat. Kívülről szemlélve ideiglenes állapot, hevenyészve felszerelt sátorral, mert hiszen úgysem maradhatunk itt örök­ké. Akik viszont belül vannak, egyáltalán nem tekintik jelen­téktelen átmenetnek, hanem nagyon is komolyan veszik, s ez így is van rendjén. VAN, AKI AZT MONDJA: közbülső állomás a már nem és a még nem határán. Már nem vagyok kizárólag felvevő, egyoldalú fogyasztó; szülők, hozzátartozók, gyülekezet, tár­sadalom felkínálta élet, erők, Ismét kifogott rajtunk az idő. Lapunkat a karácsonyi és újévi ünnepek miatt a megszo­kott határidőknél jóval előbb kellett elkészítenünk. Közben több fontos esemény zajlott le egyházunkban, s ezek közlése néhány beszámolót kiszorított a lapból. így elkésett híradás­ként szeretnénk beszámolni J. S. Bach Karácsonyi oratóriu­mának (II., V. és VI. kantáta) előadásáról, ami 1973. decem­ber 16-án volt. A Lutheránia Ének és Zene­kara szinte a János passió pél­dájára adta elő újra az ádven­ti időben a Karácsonyi orató­riumot. És amint a passió-elő­adások alkalmával a hallgató­ság zsúfolásig megtölti minden alkalommal a templomot, ez történt most is, mert ilyen szép számú hallgatóság csak a passiók alkalmával szokott összegyülekezni. És ahogy a böjti időhöz hozzátartozik a János passió, úgy tartozik az ádventi időhöz a Karácsonyi oratórium. Csak az elismerés hangján lehetőségek elfogadó élvezője csupán. A néhol még zavaros forrás közben is érzem: van már mit továbbadni. Ugyanak­kor még nem vagyok teljes ér­tékű, kiforrott tagja az egymá­sért élő közösségnek. Olyan izgalmas szakasz ez, mint a gyümölcsöt telepítő gazda életében, illetve munká­jában az első termő esztendők. Még nem akarja teljes egzisz­tenciáját a termésre alapítani, de hallatlanul kiváncsi arra, hogy mi lett belőle, szorgal­mából, áldozatkészségéből, be­fektetéséből, egész eddigi igye­kezetéből. S ez itt az első ter­mő időszakban már megmutat­kozik. Kivárja a megfelelő pil­lanatot, odalép a fához, lesza­kít róla egyet. ízlelgeti: milyen az íze, zamata, élvezhető-e, ér­szólhatunk erről az előadásról is. És ez az elismerés éppen úgy érvényes a szólistákra — Mohácsi Judit (szoprán). Ke- rényi Mária (alt), Keöncz Bol­dizsár (tenor), Berczelly Ist­ván (basszus) — mint Trajtler Gáborra (orgona) és a Luthe­ránia Ének és Zenekar minden tagjára. De köszönet illeti Weltler Jenő karnagyot is, aki töretlen hűséggel és szorga­lommal vezényelte ez alka­lommal is a Karácsonyi orató­riumot. Az előadást nagy örömmel és megelégedettséggel hallgatták a jelenlevők, s bár azóta már több idő eltelt, bizonyos va­gyok abban, hogy a Karácso­nyi oratórium előadása mély nyomot, kedves emléket ha­gyott- mindnyájunkban. Az igehirdetés szolgálatát dr. Hafenscher Károly igazga­tólelkész végezte. Köszönjük a Lutheránia szolgálatát és a szólisták hűsé­ges közreműködését! Harkányi László demes-e még egyet szakítani róla? EZT AZ ELSŐ GYÜMÖL­CSŰT kell nekünk is figyel­nünk. Nem követelhetjük el­fogultan azt, ami még nem er­re a korra jellemző, s ne kö­veteljük azt sem, ami már a múlté: a pajkos, játékos gyer­mekkort. S ha ezen a ponton nem esünk olcsó, általánosító végletekbe, hanem a valóság talaján maradunk, akkor jó ér­zéssel állapíthatjuk meg: fia­taljaink döntő többségének termőfáján az első termést ho­zó esztendőkre jó gyümölcs érett be. ÖRÖMMEL LÁTJUK, HOGY FIATALSÁGUNK túlnyomó részére a tettrekészség, az épí­tő, előretekintő életszemlélet jellemző. Nem kell őket külön noszogatással odaterelni, ahol a munka, az „élet sűrűje” van, ott vannak maguktól is, tele életkedvvel, erővel, alkotás­vággyal. Nem cinikusan, fá­sultan vágnak neki a nagy út­nak, hanem reménységgel, hi­vatástudattal, ha kell, nemegy­szer áldozatokat is vállalva. S „cserébe” elég, hogy lássák: az áldozathozatal értelmét, lássák azt. hogy ők is hathatósan hoz­zájárulnak a holnap szebb, tartalmasabb formálásához, alakításához. Nyugodtan mondhatjuk, megtalálták he­lyüket a szocializmust építő társadalmunkban s a maguk helyén és lehetőségeikhez mér­ten mindent megtesznek az örömtelibb jövendőért. NEM KELL FELTÉTLENÜL ÁLLANDÓAN konfliktusokat keresni a két nemzedék között sem. Nem ez a jellemző. Meghamisítanánk azonban a teljes igazságot, ha elhallgat­nánk, hogy találkozunk — ha nem is sűrűn — szomorú jelenségekkel is, amelyek nem örömöt, hanem bánatot, nem lelkesedést, hanem meghökke­nést váltanak ki a gyümölcsö­ket kereső gazdában. Sajnos vannak olyanok is. akik nem váltják be a hozzájuk fűzött reménységeket. Nem azért, mintha ők valamilyen titokza­tos igazságtalanság révén ke­vesebben részesültek volna. Elkésett híradás f. S. Bach Karácsonyi oratóriuma a Deák téren mint a többiek. Ugyanazt kap­ták meg ők is, csak niás lett kezükben a sorsa a felkínált lehetőségeknek. KI NE TALÁLKOZOTT VOLNA közülünk olyan fiata­lokkal, akik közömbösek, erőt­lenek, ok nélkül hőzöngök, akiknek a legismertebb szava­ik az „Én” és az „enyém”, akik úgy beszélnek szülőkkel vagy szülőkről, hogy nekünk pirul bele az arcunk helyettük? Az ilyenek miatt hangzik az ál­talánosítás, a sokszor elhamar­kodott ítélet az egész fiatalság felett. Hogyan léphetünk tel az ilyenekkel szemben? Van aki megelégszik azzal, hogy nap­jában egyszer szörnyűlködő kritikával újra és újra ugyan­arra a megállapításra jut: „baj lesz ebből kérem, tenni kelle­ne már valamit”. Aztán, mint aki jól végezte dolgát elnapol­ja a kérdést másnapra. Van, aki azt mondja, „le kell írni” őket a fiatalok listájáról, még úgy is marad elég derék, jóra- való fiatal. A még szigorúbbak talán arra gondolnak, hogy ad­minisztratív úton kell fellépni velük szemben. Ügy gondolom, bármennyire is gyorsak lenné­nek ezek a megoldások, mind­nyájan érezzük, hogy a felso­roltak közül egyik sem lehet az orvoslás igazi útja. Sőt ha következetesen végiggondoljuk diakóniai teológiánkat, akkor még a kérdésfeltevésünk sem lehet jó! NE ELLENÜK akarjunk fel­lépni, hanem mindig értük, hi­szen — bármilyenek legyenek is — értéket kell, hogy képvi­seljenek számunkra. Jézus szá­mára nemcsak a makulátlan ember jelentett értéket, hanem minden ember. S nála az érték soha nem veszhet el, azt min­dig meg kell menteni. Ezzel a szolgáló szeretettel éljünk kö­zöttük és értük, s hisszük, eb­ben felodódhat a görcs, elin­dul újra, aki megrekedt az úton, meggyógyul a „beteg” tartalmasabb lesz a felületesen mindenre legyintő, s mások után érdeklődik az is, aki ed­dig csak önmaga világát épí­Krámer György „Nyári napnak alkonyulatáná Megállék a kanyargó Tiszáná Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mini a gyermek anyja kebelébe...” ANNAK A HELYNEK SZOMSZÉDSÁGÁBAN, ahol hajdan legnagyobb magyar költőnk, Petőfi Sándor állott a Tiszánál, terül el hazánk egyik legjellegzetesebb tája: a Nyír­ség. Földrajzilag az Alföld északkeleti részében fekszik, s Szabolcs-Szatmár megye sza­bolcsi felét foglalja magában. Nevét azoktól a hatalmas nyír­fa erdőktől nyerte, amelyek egykor felületét borították. Ta­laja futóhomok, amelyet kör­nyező folyói (Tisza, Szamos, Kraszna, Bodrog, Ér) hordták össze. Homokját régebben nem sokra értékelték, ma viszont az ország egyik aranybányája, amely termi a világhíres jo- nathán almát, a szabolcsi do­hányt és burgonyát. A HONFOGLALÁSKOR SZABOLCS VEZÉR és nem­zetsége szállta meg ezt a te­rületet, amely később királyi birtok lett, majd az Anjouk korában adományozás révén a Báthory család birtoka. Rákó­czi Ferenc szabadságharcának leverése után a Károlyiak tu­lajdona. Károlyiak nevéhez fű­ződik az a nagyszabású telepí­tés, amely a Nyírség történetét hosszú időkre megszabta és evangélikus szempontból is döntő jelentőségű. A Károlyi család egyik tag­ja, Ferenc, Békésből (Szarvas, Mezőberénv, Csaba, Tótkom­lós) evangélikus vallású szlo­vák ajkú telepeseket hív ide, akiket aztán a Felvidékről (Borsod, Gömör, Nógrád. Hont) újabb evangélikus vallású te­lepesekkel egészít ki. A tele­pülés 1753-ban történt Petri- kovics János csizmadiamester vezetése mellett. E TELEPESEK A NYÍRSÉG SZÉKHELYÉN, Nyíregyházán kaptak helyet, s zárt egység­ben telepedtek le. Nyíregyhá­za mellett benépesítik a kör­nyező földeket és kialakítják az erre a tájra oly jellemző „tanya-bokor”, vagy „bokor- tanya” rendszert. Később ezek­ből a bokor tanyákból rajzot- tak ki, mint méhek a kasból a környező falvak határaiba. Nevük, „tirpák” türelmest je­lent. Ez a név eredetileg gúny­név volt, nem is szerették, szí­vesebben viselték a rossz ma­gyar hangzású „nyírityházi” nevet. A föld. ahová jöttek elő­ször bérelt föld volt, s később 1824-ben megváltották. Az új helyre a vallás szabad gyakor­lásának reménysége, a jobb ke­nyér vágya, s a föld szeretete hozta őket, amely tulajdonsá­gukat később is megtartották. AZ AKKORI IDŐK VAL­LÁSI TÜRELMETLENSÉGE miatt sokat szenvedtek, de vé­gül felvirradt rájuk is hitük szabad gyakorlásának napja II. József Türelmi rendeletével, amely megengedte a templom építését. A kapott lehetőséget kihasználva 1784-ben meg­kezdték a templom építését, s két esztendő alatt be is fejez­ték. Ez a templom ma Nyír­egyháza legrégibb ' „műemlék” temploma, egyben évtizede­kig a Nyírség egyetlen evan­gélikus temploma is. (Kölese erősen a szatmári részre esik, a többi nyírségi templomok egyrészt az első világháború előtt — Érpatak — részben az után keletkeztek — Kisvárda, Kálmánháza, Nyirszöllős, — Borbánya a második világhá­ború után.) NYÍRSÉGI EVANGÉLIKUS NÉPÜNK természeti adottsá­gaiban kapott munkaszeretetei, szorgalmat, s kollektív szelle­met az új helyen is megtar­totta. Ebben nagy szerepet ját­szott kedves énekeskönyvük­ből a „Tranoszciusz”-ból ki­fejlődött és táplálkozó kegyes­ségük. Szerették a földet, mun­kát, templomot, s szívesen fá­radtak, áldoztak érte: áldoznak ma is. Egyházunk „diakóniai teológiáját” megértik és élik. Nyíregyházán két szeretetin- tézményt is életre hívtak és tá­mogatnak. Az idős asszonyok Szeretet Otthonát és a nyomo­rék gyermekek. „Élimjét.” A SZOLGÁLÓ SZELLEM TÜLTERJED AZ EGYHÁZ HATÁRAIN és bekapcsolódik az új társadalmi rendbe egy­re jobban és inkább, mert át­élik annak áldásait. Érzik, hogy könnyebbedik helyzetük a többi nyírségiekkel együtt. Tapasztalják, hogy emberibb lesz munkájuk és előttük, s gyermekeik előtt új. nem re­mélt lehetőségek nyílnak meg. Ma már a legkisebb bokrok­ban is kigyúlnak a fények, s ezzel otthonukba kerülhet a rá­dió, televízió, valamint a mo­dern háztartási gépek. Sáros útjaikat, új köves utak váltják fel, s ezzel övék az autóbusz, amely munkahelyre, iskolába szállítja őket és gyermekeiket. A régi házak is eltűnnek, hogy helyet adjanak az új otthonok­nak, amelyek már szinte sem­miben sem különböznek a vá­rosi otthonoktól. Fürdőszoba, vízvezeték, ma már a tanyá­kon is valóság kezd lenni. MEGNYÍLT A LEHETŐ­SÉG az iparba való bekapcso­lódásra is. Az új nyírségi gyá­rak, üzemek (gumigyár, kon­zervgyár, papírgyár, tejpor­gyár Nyíregyházán, gyógyszer- gyár Tiszavasváriban. Tiszalö- ki Erőmű stb.) befogadja őket, s megélhetést biztosítanak számukra. Szűnőben van a tá­voli munkahelyek keresése, s az ezzel együttjáró egészségte­len „ingázás”. Modern kórhá­zak, szanatóriumok, szociális otthonok állnak rendelkezé­sükre. Sőt a magasabb fokú is­kolák is (Mezőgazdasági Főis­kola, Tanárképző Főiskola és számos szakközépiskola) meg­nyitják kapuikat a Nyírség ta­nulni vágyó fiataljai előtt. NYÍRSÉGNEK (SZABOLCS­NAK) RÉGEN ez volt a jel­zője: sötét. Ez a jelző már a múlté, hiszen a sötétség osz­tani kezd és világosság ragyog. Ami eddig csak merész álom lehetett, vagy a táj környéke nagyjainak, költőinek, íróinak (Bessenyei György, Kölcsey Fe­renc, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Váczi Mihály) ki­tartó törekvése, az ma betel­jesedett valóság: ez pedig an­nak bizonysága, hogy a Nyír­ség is megindult a fejlődés, a haladás útján.. Megyer Lajos GYERMEKEKNEK Mindenható Atya Istent az különbözteti meg a bálványoktól, hogy a bálvá­nyok tehetetlenek, Isten előtt pedig nincsen lehetetlen. Az Apostoli Hitvallásban ezt úgy fejezzük ki, hogy Isten min­denható. A történelem folyamán Isten mindenhatóságát nagyon sok­szor mutatta meg népének. Amikor Izrael népe Egyiptom­ban rabságban szenvedett, Is­ten szabadítót küldött számára Mózes személyében. Amikor pedig a fáraó pusztulással fe­nyegette a menekülő Izraelt, Isten még csodát is tett né­pe megmentésére: száraz láb­bal vezette át Izrael fiait a Vörös-tengeren. Amikor ké­sőbb Jézus Krisztust a gonosz emberek keresztre feszítették és megölték. Isten nem hagy­ta őt a sírban, hanem harmad­napon feltámasztotta. Ezzel azt mutatta meg, hogy neki még a halál fölött is hatalma van. Isten mindenható hatalmát tehát nem arra használja fel, hogy hatalmaskodjék az embe­rek fölött, hanem arra, hogy gondját viselje az embereknek és segítsen rajtuk, ha vesze­delembe kerülnek. Mint az édesapa, gondját viseli gyer­mekeinek, segít rajtuk, neveli és oltalmazza őket, úgy tesz Isten is velük. Ezért nevezzük Istent Atyánknak, ezért mond­juk az Apostoli Hitvallásban: hiszek egy Istenben, minden­ható Atyában! Isten gondviselő szeretete ar­ra biztat bennünket, hogy so­ha ne aggodalmaskodjunk, ha­nem életünket és sorsunkat te­gyük le mindenkor az ő atyai kezébe. Amikor a tanítványok aggodalmaskodtak, Jézus fel­hívta a figyelmüket az ég ma­daraira és a mezők liliomaira. Istennek ez a gondviselő sze­retete felment bennünket az aggodalmaskodástól, de nem ment fel sem az imádkozás, sem a kötelesség teljesítése alól. Isten mindkettőt bele akarja foglalni gondviselő munkájába. Ezért biztat ben­nünket arra, hogy minden gon­dunkban, nehézségünkben olyan bizalommal forduljunk hozzá, mint a gyermekek for­dulnak szerető édesapjukhoz. De amint a szülők úgy neve­lik gyermekeiket, hogy szorgal­mas munkával, helytállással és egymás segítésével boldogulja­nak az életben, Isten is azt akarja, hogy felelősséggel, egy­más iránti szolgáló szeretettel viseljünk gondot magunkról és másokróL Isten mindenható akaratával kormányozza az egész világot és megszabja a világ rendjét. Ö mérte ki az égitestek pá­lyáját, ő határozta meg az idő­járás bölcs rendjét. Ö adja a termékenyítő esőt, az éltető napfényt. S mindezt azért te­szi, hogy jó Atyaként gondun­kat viselje. Isten megszabta a világ rendjét, azonban ő maga nincs kötve ehhez a rendhez. Aki mindent teremtett, az mindent meg is változtathat. Ezért te­het Isten csodát is. Megváltoz­tathatja a természet rendjét, akaratának megfelelően cso­portosíthatja az eseményeket. A Szentírás Istennek nagyon sok csodatettéről számol be. Közös vonásuk ezeknek a cso­dáknak, hogy Isten mindig az emberek javát szolgálja és munkálja velük. Isten ma is tesz csodákat. Az új élet sar- jadása, vagy az emberi ideg- rendszer működése olyan cso­da, amelynek egyes részleteit meg tudjuk magyarázni, de egészében véve mindig csodá­latos marad. S a legnagyobb csoda ma is az, hogy mindeb­ben megláthatjuk Isten gond­viselő szeretetét, értünk dobo­gó atyai szívét. Itt vagyok hon, itt as cn világom Nyírség

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom