Evangélikus Élet, 1974 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1974-12-22 / 51. szám

Karácsony este igéje Megérkezett, akit vártunk Mt 1, 20b—23 Akit vártunk, itt van. De csalódás ne érjen senkit, szerényen és szegényen, földi hatalom nélkül jött. Csak a szeretet hozta, s az az indulat, hogy segítség legyen a nyomorúságban, elesett- ségben és minden testi és lelki szükségben. Hogy szabadulás legyen abban az egyoldalú küzdelemben, melyben mindég mi maradtunk alul. Hogy menedék legyen, ha megfáradtunk, ha csüggedés és kételkedés lesznek úrrá rajtunk. Jött, mert népe várva várta Öt. A kedves, a várt vendéget mi is fogadjuk így: Isten hozott Jézusunk! ÉLETET ÉS BÉKÉT HOZOTT. A betlehemi kis gyermek születésével Isten régi ígérete teljesedett be. S az évnek ezen az egy napján századok óta valami megmagyarázhatatlan bel­ső kényszer hatására az emberek valami módon az egymás iránti szeretetnek akarnak kifejezést adni. Szerte a világon bé­kességben próbálják megünnepelni ezt a napot. S hogy ez sike­rült-e eddigi karácsony estéinken, csak azok tudnák megmon­dani, akikkel együtt ünnepeltünk. De az tény, hogy a békesség és a szeretet iránti vágy és igény ott volt a karácsonyra való készülődésünkben. Ha sokszor csak tudat alatt is, de ott élt az örömszerzés a néhány üdvözlő sorban, a szembenálló felek kö­zött létrejött, s ha csak átmeneti fegyvernyugvásban is, és a legkisebb ajándékban, melyet talán tolakodva, egymás lábát letaposva szereztünk meg az ajándékvásár lázában. VÁRATLAN VENDÉGÜNK ÉRKEZETT? Pedig nap mint nap jelezte érkezését és lépten-nyomon ott volt mellettünk a segítségünket és szeretetünket váró felebarátban, a hétközna­pok munkájában, örömünkben és bánatunkban, s mind abban, ami azt jelenti számunkra: élet. — Itt „él” közöttünk, s mi el­megyünk mellette. Nem lehetne hát készülni az érkezésére egy örök ádventben élve, mint akik tudatosan várják a napot és hordoznak a szívükben szeretetet? Nem csak a karácsonyi örömszerzés idején és nem csak a legközelebbi hozzátartozók iránt? Ha napjaink úgy múlnak, hogy éreztük Jézus jelenlétét, bátorító szavát és erőt adó cselekvését életünkben, amely bű­neink rabsága alól szabadít szeretetre minden ember iránt és a békesség olajágának hordozására, akkor nem jön váratlan vendégként otthonunkba. NE KÉTELKEDJÜNK BENNE, mert Jézusban valóban sza­badnánk született. A kételkedés bizonytalanságot szül, a bi­zonytalanság pedig félelmeket. De ha Jézusban életem urát is­mertem fel, a benne való hitem és bizodalmám meg nem szűnő karácsonyvárássá formálja életemet. S a karácsony estéken — míg életem gyertyája ég — csak erősödve a benne való hitben, a szeretetben és a békességszerzés örömében, újra és újra meg­győződéssel tudom vallani: velünk van az Isten! Kőszegliy Tamás IMÁDKOZZUNK Mennyei Atyánk! Hálát adunk, hogy elküldted a megígért Megváltót: örömet szereztél az egész világnak, békességet ké­szítettél minden embernek. Áldj meg minket kegyelmes jelen­léteddel, hogy senki se érezze magát egyedül, senki se marad­jon vigasztalásod nélkül, hanem mindnyájan egy szívvel, bol­dogan áldjuk atyai jóságodat az Űr Jézus Krisztus által. Ámen. Aprily Lajos: KARÁCSONY-EST Angyal zenéje, gyertyafény — kincses kezem hogy lett szegény? Nem adhattam ma semmi mást, csak jó meleg simogatást. Mi győzött érdességemen? Mitől csókolhat úgy kezem? Simogatást mitől tanult? Erembe Krisztus vére hullt? Szemembe Krisztus — könny szökött? — kinyúló kézzel kérdezem. Áldott vagy a kezek között, karácsonyi koldus-kezem. A Megnőtt a csend című 1972-ben megjelent kötetből. DÉL-AFRIKA Az új Fokvárosi anglikán érsek, Bill Burnett „radikális változást” kíván a dél-afrikai társadalomban. Egyháza zsi­natán kijelentette, hogy föl kell lépnie az egyháznak a fe­keték érdekében, polgári-em­beri jogaik biztosítását köve­telve. Üdvözölte a feketék ön­tudata fejlődését, az evangé­lium megszabadító üzenete megvalósítását látva benne, (epd) Erős Isten „Erős Isten”, így —így is, hi­szen mint láttuk és még látni fogjuk, sokféle névvel, jelző­vel illeti, hirdeti az eljövendő Messiást a próféta. Ö, az eljö­vendő Izrael Messiása, akit mi a Betlehemben született Názá­reti Jézusban ismerünk fel s vallunk a világ Üdvözítőjének, Ö, „Erős Isten”. Jézus szemé­lye titkának legbelsőbb szenté­lyébe pillanthatunk be, ami­kor őt így nevezzük. „Őbenne lakik az Istenség egész teljes­sége testileg”, vallja Pál apos­tol is. „Isten volt az ige”, hir­deti János evangélista. „Isten egyszülött Fia”, így az Apostoli Hitvallás, „Valóságos Isten a valóságos Istenből”, mondja a Niceai Hitvallás, „Amilyen az Atya, olyan a Fiú”, fogalmaz az Athanasius Hitvallása, „Hi­szem, hogy Jézus Krisztus — az Atyától öröktől fogva szüle­tett valóságos Isten”, tanít Kis Kátéjában reformátorunk Lu­ther. Mit jelent mindez a mi számunkra, a mi javunkra? JÉZUS OLYAN KÖZEL ÁLL ISTENHEZmint senki más. Olyan közel, hogy aki őt látja, az Atyát látja, aki őt hallja, az Atyát hallja, mert az Atya őbenne van, Jézus és az Atya egyek, Jézus­ban, az emberbn, a fel­séges és mindenható, az örök­kévaló és mindenütt jelenvaló Isten van jelen. Isten örökké­valósága harminchárom földi esztendő idejére beleköltözött emberi életünkbe, a világ Te­remtője Judea s Galilea ösvé­nyein vándorolt. Megfoghatat­lan ez, meghaladja emberi ér­telmünket, és képzelőerőnket. S kiváltképpen így van ez, ha a karácsonyi eseményre. Jézus születésére tekintünk. Mert amit látunk: istálló szegényes jászolbölcsője, tehetetlen pó- lyás újszülött, barmok s József a kérges kezű ács, Mária, „az Úrnak szolgálóleánya”, s a mindnyájukat körülálló egy­szerű pásztoremberek, bizony ellentmondani látszanak an­nak, hogy az „Erős Isten” van itt. Csak a hit szeme láthatja a láthatatlant, csak a hit füle fogadhatja be az angyali szó­zatot, csak a hivő szív juthat el a boldog vallomásra: „Világ kit bé nem foghata, most keb­lén tartja Mária. Az Isten, ki alkot, teremt, mint gyermek köztünk megjelent” (133. éne­künk 3. verse). Ezért igaz az is, hogy Jézus­ban Isten olyan közel jött az emberhez, mint senki másban. Életünket, emberi valónkat vette magára, teljes sors- és életközösséget vállalt velünk. Jézusban találkozott Isten az emberrel. „Én vagyok az út, senki sem mehet az Atyához, hanem csak énáltalam”, mon­dotta Jézus. „Senki sem vá­laszthat el minket Isten sze- retetétől, amely a Krisztus Jé­zusban van”, újjong' Pál apos­tol. Immánuel, — ez is egyik neve Jézusnak — s ez azt je­lenti: az Isten van velünk. JÉZUS ISTEN HATALMA. NAK JELENLÉTE számunkra. Isten ereje van Jézusban, —. hatalommal szólt és cseleke­dett, állapította meg róla sok­szor az álmélkodó tömeg. Ügy tanított, mint akinek hatalma van. Szava parancsolt a ter­mészet erőinek, szélnek és tengernek, érintésére, sőt puszta szavára meggyógyultak a betegek, bénák, vakok, sü­ketek, leprások, felámadtak a holtak. Ezért a karácsonyi an­gyalok szózata: „Született nek­tek a Szabadító”: harci kiál­tás! Isten erejének zászlóbon­tása, Isten hadüzenete a bűn­nek, halálnak, minden emberi nyomorúságnak, betegségnek, gyásznak és fájdalomnak. Ez a szabadulás meghirdetése az elnyomottak és szegények, ki­zsákmányoltak és rabságban sínylődök számára. Nem vélet­len. hogy az újszülött Jézus bölcsőjét pásztoremberek áll­ják körül, a nép egyszerű s a kiváltságosok által megvetett fiai. s hogy Jézus életében a kitagadottakat, a lenézetteket gyűjtötte maga köré. Jézus is­teni hatalmát mindig és kizá­rólag a jóra, a segítésre, az ir­galmasság cselekedeteire hasz­nálta fel. „Én azért . jöttem, hogy szolgáljak és az életemet is odaadjam másokért”, mon­dotta. „Másokat megmentett, magán miért nem segít?” — kérdezték gúnyolói s nem tud­ták, hogy mekkora igazságot szólnak. Isten ereje azért je­lent meg Jézusban, hogy az ember javára legyen. Ezért Jézus tanítványainak, népé­nek, egyházának mindig és ma is ott a helye, ahol segíteni kell: elnyomottaknak szabad­ságot, kizsákmányoltáknak igazságot, bánkódóknak örö­met szerezni. ISTEN EREJE JÉZUSBAN JELENT MEG. Az egyszerű és szegény názáreti ácsban, a sze­rény vándortanítóban. Nem volt sokszor fejét hová lehaj­tania, egyetlen tulajdona a köntöse, amin gyilkosai azután megosztoztak. Élre j tetten, mégis valóságosan volt jelen ez a hatalom. Az alázat és a szolgálat útján, — de ez a szol­gálat életet, megújulást, egész­séget és gyógyulást, megbéké­lést és elvehetetles örömet szerzett sokaknak. Te lennél király? — kérdezte álmélkodó gúnnyal Pilátus, és a jászolban született, megcsúfolt és meg­kötözött válaszolt: Te mondod, hogy én király vagyok! S nemcsak mondotta, hogy ne­ki adatott minden hatalom mennyen és földön, de gyako­rolta is ezt a hatalmat. Ezért Jézus tanítványai, népe és egy­háza számára is ez az út ada­tott: az alázat és szolgálat út­ja. S ebben a szolgáló szere­tetben ma is valósággá válhat Isten hatalma emberek üd­vösségére, javára. Mert Jézus ezért és így Erős Isten: számunkra, javunkra, érettünk jött el karácsonykor és van jelen ma is az Atyais­ten hatalma, irgalmas szere- tete. Ahogy Ésaiás próféta messiási jövendölésének záró­mondata is hirdeti: A Seregek Urának buzgó szeretete cse- lekszi ezt! Dr. Groó Gyűl» Atya mindvégig A csillagász letelepszik táv­csöve mellé és belenéz. Az éj­szaka bársonyán végigsiklik tekintete. Ragyogó csillagok­nak raját figyelemre sem mél­tatja, ő már csak egyet keres, minden érdeklődését az köti le. Ama csillag, ahová távcsö­vét irányította. És ekkor már elsüllyednek körülötte a tár­gyak. elfoszlik, semmibe tűnik az idő is. Mint aki kiszabadult valahonnan és az áhított cél felé tart: látja a csillagot egy­re közelebbről. Tekintete egy­re több részletet vesz észre, egyre teljesebben, egyre bizto­sabban lát. ILYESFORMA A FRŐFÉ- TAI .ÉLMÉNY IS. Amint Ézsaiás próféta megkapta, hogy a jövendő fátyolén át szemlél­hesse ama betlehemi csillag megjelenését, bensejében re­megő izgalom áradt el. Látta a sötét betlehemi mezőt, ahol világosság ragyogott. Az ég palotájából az angyalok nem özönlötték el a földet, de mint követek utat készítettek a Gyermeknek, akiről próféta múltban beszélve vallja, hogy „született nekünk”. Ö már ak­kor látta megérkezni a Csodá­latos Tanácsost, akinek vállán az uralom lészen. Rőt lángok majdani fellobogásába tekint, de nem harcra készülő katonák tábortüzei ezek. Ez már az ítélet tüze, melyben a vérrel bevert köpönyeg és a dübörgő harci csizmák égnek. Amikor prófétai látásáról elragadta­tott szavakkal beszél az ajka, akkor mondja ezt a mély ér­telmű jellemzést az üdvözítő Gyermekről: „mindvégig Atya”. Ó boldog szemek, melyek Anna és Simeon módjára Jé­zusban szemlélik Isten atyai szeretetének megtestesülését! Bármennyire gondoskodó voit test szerinti édesapánk, és bár­milyen emésztő is a saját szü­lői szeretetünk: mindez Jézu­séhoz képest csak halvány, fo­galmat kialakító kép lehet csu­pán. Kép, mely azt a valósá­got érzékelteti, hogy az atyai szeretet önmagából és nem a mi viselkedésünkből indult ki. önmagát teljesíti, amikor sze­ret és gondoskodik gyermeke jövőjéről, boldogságáról. Még­pedig olyan mértékben, amit ez a szó „mindvégig” és a ke­reszt együtt fejez ki. A BETLEHEMI JÁSZOL- BÖLCSÖ KISDEDÉBŐL való­sággal sugárzott ez az indulat. Leborultak előtte napkelet bölcsei, és hatása alól később se térhetett érintetlenül az ember: halászok és vámsze­dők, naini özvegy és a bethes- dai beteg, magános beszélge­tésre lopakodó Nikodémus vagy kenyértelen ötezerek. Já­nos apostol, aki keresztáldoza­tának utolsó napjain is leg­közelebb állt hozzá, így val­lott Róla: „ . .. szerette az övé­it e világon, mindvégig szeret­te.” Gondoskodó szeretetének tényeként maradt ránk a ke- resztség és az úrvacsora, to­vábbá a gyülekezeti közösség és a Szent Lélek adománya. Fülünkbe cseng keserű pana­sza: „... hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, mi­képpen a tyúk egybegyűjti kis­csirkéit, szárnyaim alá...” Az egyház története ennek a gon­doskodó szeretetnek története. A reformáció története épp­úgy, mint magyar evangélikus egyházunk útra találása a szo­cializmus viszonyai között. A „MINDVÉGIG” KIFEJE­ZÉS azonban egyszerre vonat­kozik történelmi és személyes életünk tartamára. A Lélek tanácsán múlik, milyen méret­ben vonatkoztatjuk magunkra Jézusnak az atyai szeretetről mondott személyes vallomását. A szülői közösségtől elidegene­dett embert aggódó szeretettel kíséri atyai tekintete. Amikor a tékozló fiú megtérve közelít a szülői házhoz, nem bírja magát tovább tartóztatni, ma­ga tépi fel a hazatérő előtt az ajtót... Ez a szeretet gondoskodik rólunk, tanácsol és oltalmaz „mindvégig”. Személyes éle­tünk minden pillanatában, a hazatérés pillanatában is. Az Ö atyasága nem törik meg sem tékozló életünk, sem pe­dig évszázadok szirtjein. Hisz- szük, hogy kezében tartja sor­sunk és jövendőnk, a fiainkét is, és még a következőkét is, mint aki Atya „mindvégig”. Vlrágh Gyula Körülvéve Karácsonyeste harminc évvel ezelőtt „Vacog a fogam s fütyürészek” — ezzel az Ady sorral tudnám legjobban jellemezni azt a rikító ellentmondásokkal teli hangulatot, amely harminc évvel ezelőtt karácsony szent­estéjén megszállta fővárosunkat. Alig akadt család, ahol nem kellett volna vidékről me­nekült rokont, ismerőst, németek és nyilasok elöl bujkálót befogadni. Különösen azokat a menekülőket fogadták tágszívű vendégszere­tettel, akik zsák liszttel, bödön zsírral, oldal- szalonnával, krumplival, zöldséggel, no meg itallal felszerelve érkeztek. Ezeket sokszor un­szolták is. Jöjjetek! Majd összehúzzuk ma- gunkat. Budapestet, a Duna gyöngyét, csak nem teszik hadszíntérré a németek? Az óvó­helyeket, pincéket azért többnyire berendez­ték. Mi is a kelenföldi templom alatti tágas pincében elkészítettük a fekhelyelcet. Vacogó foggal, de valami nekidühödt szen­vedéllyel készültek sokan a szentestére. Szin­te tobzódva akartak mindent, amihez hozzá lehetett jutni, a karácsonyfa alatt felhalmoz­ni. Az ágyúzás mind közelebbről hangzott. Itt-ott már aknák csapódtak be. A közeli Fe­hérvári úti piacon tülekedtek az emberek min­denért, ami kapható volt. Otromba teherautó tört utat a tömegben. Dugig tele fenyővel. Ta­lán éppen a Gellérthegy oldalában lefejezett fenyők skalpjai voltak. Egy részeg pasas áru­sította. Fején a nyilasok csákója, nyakában géppisztoly, szájában ocsmány, trágár szavak. SZENTESTÉN AZ ISTENTISZTELETET még megtartottuk a leeresztett redőnyű ta­nácsteremben. Utána átszaladtam szüléimhez a Villányi útra. Vissza jövet a Fadrusz utca sarkán egyik tanítványom édesapjával talál­koztam. „Órákon belül itt kell lenniük. Meg­várom őket.” Várhatott volna bizony hat hétig egyfolytában. Akkor még nem tudtuk, hogy a szovjet parlamentereket, Steinmetz kapitányt Vecsésnél, Osztyapenkót a Budaörsi úton le­lőtték a németek. Naivan úgy képzeltük, hogy a németek egyszerűen kivonulnak, a szovjet csapatok pedig bejönnek. KARÁCSONYRA KÖRÜL VOLTUNK ZÁRVA. A karácsonyfát még meggyújtottuk, körülültük. Egy egyéves és egy kéthónapos fiúcska édesanyja és nagyanyja karján. Egy Nyáregyházáról hozzánk menekülő kislány. Egy rokonom, aki a katonaság elöl bújt el. Tá­voli robbanások mind ütemesebben szóló nagydobja kísérte a jó hírt hozó angyalról és a csendes éjről szóló karácsonyi énekeinket. A sokszor hallott történetből ezt a verset olvas­tam fel: „Az Ür angyala odaállt eléjük és az Úr fényessége körülragyogta őket, úgy hogy nagy félelemmel megfélemlettek.” Jó volt hal­lani, hogy a félelem nem teljesen idegen a ka­rácsonyi eseménytől. Az első karácsony sem volt liraian csendes éj. MÉG SZÓLT AZ ÉNEK, amikor csörömpöl­ve törtek be szobánk ablakai. A Károli Gás­pár térre egy akna csapódott be. A légnyo­más törte be az ablakokat. Aztán csend lett. Az éjszaka is elcsendesedett. Következő nap végleg levonultunk a pincébe. Az akna csat- tanása úgy hatott rám, mint távoli, számunk­ra ismeretlen világ üzenete, amely beleszólt életünkbe, családi meghitt együttlétünkbe, kö­dös elképzeléseinkbe. Még egy régi élet régi hangulatait őrizgettük. Még folytatódott, ami volt. Ez történt a legtöbb karácsonyfa körül. Néhol rikítóan és szemérmetlenül, mámorosán ömlött, hömpölygőit tovább a régi. Körül vol­tunk azonban véve. A gyűrű bezárult. Ket­reccé vált a város tigrisekkel, hiénákkal, patkányokkal egy ketrecbe voltunk zárva. Minél tovább tartott ez a ketrecélet, annál nyugtalanabbul kérdeztük: mikor jönnek? Szinte követelőzve mondtuk: jöjjenek már végre. Milyen különös ellentmondás. Akiktől féltünk, azok jöttét áhitoztuk. Akik ellen ke­resztes hadjáratot hirdettünk, azoktól vártuk szabadulásunkat. ÜGY ÉLT EZ A VÁROS középületeivel, nyomortanyáival, templomaival, felrobban­tásra ítélt hídjaival a kívülről szorító gyűrű­ben, mint Jónás a hal gyomrában. A hegyek alapjáig süllyedtünk alá. Bezárultak a föld závárai felettünk. Milyen igaza volt Babits­nak: „a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak”. Nem volt fájdalom, áldozatmentes akció kö­rülzárni ezt a várost, amely — ismét Babitsot idézve: „rühellé a prófétaságot”, „futván az Urat, mint tolvaj a hóhért”. Sokszor úgy érez­tük, hogy a pokol torkába és a halál marká­ba került életünk. Ki gondolt arra. hogy új kezdet, új engedelmesség, új élet, új remény­ség lehetőségét készíti számunkra Isten. HARMINC ÉV MÚLTÁN most arra is gon­dolok, hogy amit akkor átéltünk, példázat és hasonlat is. Isten, akit sokszor olyan távoli­nak, idegennek érzünk, körülvesz bennünket. Szeretete, amely körülzár, bekerít, átkarol, mi­csoda hatalom, milyen ellenállhatatlan erő! Milyen nagy áldozatot, véres áldozatot jelen­tett számára. 1944 félelmetes karácsonyának élményei megerősítettek abban, hogy körül vagyunk véve Isten szeretetével. Benczúr László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom