Evangélikus Élet, 1974 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1974-11-10 / 45. szám
ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP XXXIX. ÉVFOLYAM, 45. SZÄM 1974. novembe 10. Ara: 2,— forint Egyházunk a harmincéves új Magyarországon Cikksorozatunk elé Az ország belekezdett már az ünneplésbe. Részeiben, mint ahogyan részeiben, sokszor csak zsebkendőnyi területeken lett szabaddá. A szabaddá lett területek, városok és falvak megemlékeznek a harminc évvel ezelőtt történt eseményekről, felölelve ünneplésükbe az egész harminc esztendőt, hogy végül egyetlen, közös ünnepi hanggá erősödjenek április 4-én, nemzeti ünnepünkön. Szeptemberben Battonyával kezdődött, s majd valahol Hegyeshalom—Sopron—Kőszeg vonalánál fog végződni április elején. Addig lépésről-lépésre, mint ahogyan a drótakadályokat, aknamezőket, lövészárkokat és épületeket lépésről-lépésre kellett elfoglalni, felszabadítani. Ma is megborzadok, ha arra gondolok, hogy egész országunk csatatér, harcmező volt. Szegény magyar hazánk! Fülébe súgták, búgták, muzsikálták, hogy „csak egy nap a világ”. Giccses-szomorkásan, a dallam mérgével átitatva, hogy beletörődjék pusztulásába, ment- hetetlenségébe: csak egy nap... csak egyetlen nap... ki tudja, holnap mire ébredünk ... S pattogtak a győzteseknek kikiáltott csizmák ütemére a kemény szótagok: „Auf der Heide blüht ein kleines Blümelein ...” Szegény magyar hazánk! A „büszke” Erikában s a horogkereszt fekete jelvényében volt köteles bizakodni. És mint utoljára 3—400 évvel korábban a török világban, úgy barmok módjára fogdosták össze fiajnkat és terelték az ismeretlen vég felé. A különbség csak az volt, hogy most bömböltek a hangszórók, muzsikaszóval kultúráltabban lehet kimúlni: „Es geht alles vorüber...” és ezt felváltotta a „Vor der Kaserne...” Óh, szegény magyar hazánk! Igen, harminc évvel ezelőtt Battonyáhál már elhallgattak ezek a hangok. Itt Budapesten, Horthy szerencsétlen és gyámoltalan kiugrási kísérletét harcos fasiszta indulók váltották fel, s hetek, hónapok keserves sorsa várt még a többi kisebb- nagyobb Battonyákra, amíg a nyugati határig tiszta lett az ország és nem szólt többé az Egy nap a világ, a Horst Wessel, a Vor der Kaserne, az Erika és az Es geht alles vorüber. De mindezzel együtt egy nyomasztó álomból ébredtünk, sőt egy nyomasztó korszakot hagytunk magunk mögött. Erre a nagy történelmi folyamatra mondjuk egyszerűen, kissé talán szürkére koptatottan: felszabadultunk. Alig érezzük ma már, hogy mögötte egy gigászi küzdelem, félelmetes áldozatvállalás van. A hazánkat is leigázó, roppant erőt képviselő fasiszta hadigépezetet fel kellett morzsolni, véres hadjáratokban kellett kitisztítani az országot. Ezt a küzdelmet és a küzdelemmel járó áldozatot a Szovjetunió hordozta. Aztán kezdődött valami más, valami új, valami, ami hazánkban még sohasem történhetett, valósulhatott meg. Ezt ünnepeljük most. Ebbe az ünnepléssorozatba belekapcsolódik egyházunk és egyházunk népe is. A „bekapcsolódást” fogja tükrözni lapunk, amely április 4-ig tizenkét alkalommal szólal meg. Sajátos egyházi hangvétellel. Mert nemcsak hazánkban történt valami korszakalkotó változás, hanem rajtunk is végbement valami, amelyre azt mondjuk, hogy nálunk is valami új kezdődött 30 évvel ezelőtt. És ha pusztán egy dátummal, az 1944—45-ös dátummal szembesülünk, akkor mint Ráchel, sirattuk gyermekeinket, templomainkat, paplakjainkat, iskoláinkat. A tizenkét cikkből három éppen ezt a gondolatot öleli fel: „Bűnbánattal a múlt, reménységgel a jövendő felé” összefoglaló címen. Azóta persze megtanultunk ünnepelni is. Rájöttünk arra, hogy a 30 év előtti események igazi értékét és értelmét akkor érzékeljük, ha a harmincéves fejlődés prizmáján keresztül szemléljük. Nagy gondok, sikerek és kudarcok közepette alakult hazánk és egyházunk sorsa egyaránt és három cikkben foglalkozni fogunk azokkal a kérdésekkel, amelyek útkeresés közben leptek meg bennünket. Az összefoglaló cím is így fog megszólalni: „Útkeresés”. Üj csapásokat vágott népünk. Valami emberfeletti erő fűtötte akaratát. A gondviselő Isten úgy rendelte, hogy egyházunk is új csapásokat vágjon magának. Mint légtornászok, olykor szédítő magasságokban lengtünk, s bizony mentőháló a nagy gyakorlathoz nem volt kifeszítve. S amikor egyensúlyunkat vesztettük, megkérdőjelezték gyakorlatunk helyességét. Parancsolóan szükségessé vált hibáink kijavítása. Ezért ismét három cikkben ezzel a témával fogunk foglalkozni: „Rendezzük sorainkat!” Majd rátekintünk az együtt megtett útra. És valahogy már most melegedjen át ettől a szótól, hogy „együtt” szívünk, mert való igaz, hogy otthonunk és hazánk a szocializmust építő magyar haza és ebben a hazában tudtunk és tudunk egyház maradni. Istené erte az áldás. Sokat formált, alakított, faragott rajtunk, de hűségünket megszilárdította, látásunkat világossá tette, munkánkat megáldotta. Külsőségeiben aligha lehetne e mélyreható változást felmérni. A templomtornyok szinte változatlanul kiemelkednek a magyar falvakban, a déli harangszó, az istentiszteletre beharangozás úgy megy, mint teszem azt száz évvel korábban. Belül azonban a lélek mélyén, ahol már csak a Szentlélek Üristen tud munkálkodni, ott történt valami megmagyarázhatatlan változás. Keresztyén tudatunk átalakult. Az „itt és most” fogalmakat' valami új, krisztusi tartalommal, munkával, szolgálattal próbáljuk megtölteni. Nem állítjuk, hogy mindig sikerült, de ezen az úton járunk. És akár felfelé tekintünk, ahonnan eligazításunkat vártuk mindenkor, akár a horizontra vetjük tekintetünket, amelynek körkörös távlatában a harminc év is szerepel, a hála melegíti át szívünket. „Együtt ünnepelünk”, ebben foglaltuk össze ismételten három cikk mondanivalóját. így próbáltuk kerekké, teljessé tenni harminc éves utunkat az ünneplés során. Vagyis megvizsgáljuk, honnan jöttünk és rátekintünk a jövendőre, mint Isten emberei, akiknek hivatásához tartozik a jövendő fürkészése. Szeretettel ajánljuk tehát olvasóink figyelmébe ezt a cikksorozatunkat, amely emlékeztetni kívánja az egyház népét, de mindenek felett hálára in aítani az egyház Ura iránt, akinek a kezéből vesszük jelenünket s jövendőnket. / Dr. Rédey Pál Igével, tisztességgel, szolgálattal Köszönet és köszöntés Rákoskeresztúron A köszönet már néhány héttel korábban is elhangzott, amikor dr. Kása Pál, a gyülekezet több mint 40 éven át szolgáló lelkésze nyugdíjbavo- nulását hivatalosan is tudomásul vette a gyülekezet közgyűlése. Most, amikor helyére az eddig másodlelkészi minőségben itt szolgáló fia, Kása László lépett édesapja nyomdokába a nagy gyülekezet vezető lelkészeként, újra természetesnek kínálkozott, hogy az apát és fiút az oltár előtt együtt látó gyülekezet és a behogy a távozó lelkész helyére a fia léphet. D. KÁLDY ZOLTÁN PÜS PÖK a Kosa Lászlót beiktató ünnepi alkalom igehirdetésének alapigéjéül Rm 14, 7—9 verseit választotta. Az igehirdetésnek sajátságos akusztikát adott az, hogy országos püspök-elnökünk ebben a kerületben számtalanszor fordul meg nemcsak ünnepeken, hanem hétköznapokon is, nemcsak a rákoskeresztúri gyülekezet templomában, de Budapest XVII. kerületének Kosa László beiktatása Rákoskeresztúron iktatás ünnepségén résztvevő vendégek első szava a köszönet legyen Egyik munkatársunk számba vette, hogy hány ezerre tehető azoknak az igehirdetéseknek, kereszteléseknek, esketéseknek és temetéseknek a száma, amit a tisztét átadó dr. Kosa Pál itteni szolgálati ideje alatt elvégzett, összenőtt a gyülekezetével, összenőtt az éppen napjainkban robbanásszerűen faluból várossá alakuló budapesti kerülettel. A HOSSZÚ SZOLGÁLATOT, a közben végzett közegyházi és tudományos teológiai munkásságot egész egyházunk közössége is értékeli. Ezt D. Káldy Zoltán püspök, akit az új lelkész beiktatásának igehirdető szolgálatára kért meg a gyülekezet, igehirdetésében is, a közgyűlésen elhangzott felszólalásában is és a beiktatást követő közvetlen baráti beszélgetés alkalmával is kifejezésre juttatta. A köszönetek csokrát egybefogta az Isten iránti hála, akit — mint a püspök igehirdetésében is mondotta, elsősorban illet a hála a négy évtized minden ajándékáért. Azért is, számtalan üzemében és intézményében is, s a gyülekezet tagjain kívül a kerület többi lakosa mindennapi ele- te kérdései is ismertek számára, mert ez — mint mondotta — hozzátartozik szolgálatához, a kerületet képviselő országgyűlési megbízatásához. így nagyon is gyakorlativá vált az ige üzenete: nem magunknak élünk. Amikor eljutunk arra a felismerésre és vailástételre, hogy a mi Urunk és az én Uram óvásoknak élt, másokért adta életét, akkor kitágul a szolgálatunk a másik ember, a közösség felé. A Magyarországi Evangélikus Egyház így él benne társadalmunkban. Ott vagyunk igével is, tisztességgel is, szolgálattal is. Természetesen jelentkezik ennek alapján az igény az evangélikus lelkész, így a most a gyülekezet paró- kusaként beiktatott lelkész felé is, hogy a gyülekezet szolgálatával együtt lássa és végezze a közegyház, a gyülekezetei körülölelő kerület és egész népünk szolgálatát. AZ „IGENBE”, AMIT KOSA LÁSZLÓ ADOTT válaszképpen az igehirdetésben feléje és a gyülekezet felé elhangzottakra, benne volt a SZOVJET—AMERIKAI EGYHÁZI CSÚCSTALÁLKOZÓ Október elején az Amerikai Egyházak Nemzeti Tanácsa 20 tagú küldöttsége 3 hetes látogatás tett a Szovjetunióban Dr. Robert J. Marshall evangélikus elnök-püspök vezetésével. A Szovjetunió egyházainak delegációját a hivatalos tárgyalásokon Pimen ortodox pátriárka vezette és abban az orosz ortodox képviselők mellett a Lettországi és Észtországi Evangélikus Egyházak, a Baptista Egyház, az örmény Apostoli Egyház és a Georgiái Ortodox Egyház képviselői vettek részt. Az egyházi élet megismerése, az egyes egyházak meglátogatása mellett az amerikai és a szovjetunióbeli küldöttségek teológiai tárgyalásának középpontjában az Egyházak Világtanácsa legközelebbi, 1975-ben az afrikai Nairobiban (Kenya) tartandó világgyűlése főtémája, „Jézus Krisztus megszabadít és egyesít” volt. (öpd) felelet azokra a várakozást kifejező köszöntésekre, amelyek egyrészt a beiktatás ünnepi szolgálatát végző Vi- rágh Gyula, a Pesti Egyházmegye esperese, másrészt a helyi társadalmat reprezentáló Poór Lajos igazgató — a Hazafias Népfrontot is képviselve — valamint a Déli Egyházkerület nevében felszólaló Szent-lvány Ödön felügyelő juttattak kifejezésre. A „három testvér” (Rákoskeresztúr Rákosliget—Rákoshegy) ösz- szefogásából élő gyülekezet nevében felszólaló köszöntők is egyértelmű választ kaptak a gyülekezet vezetését átvevő fiatal lelkésztől, aki a megmutatott utat köszönte meg a püspöknek és szolgálatát teljes szélességében kívánja végezni a diakóniai teológia alapján s ezzel nemcsak püspöki szolgálatában, de a kerületért és egész népünk közösségéért végzett munkáját is szeretné az egész gyülekezettel együtt segíteni. A szolgálat mai útját Kosa László mint egyideig a piis-t pök közvetlen munkatársa és mint magyarországi evangélikus egyházunk küldötte finnországi ösztöndíjasként kezdte tanulni. Ezért megvan a reménység arra, hogy igenjét a gyülekezet vezetésében végzett szolgálata valóra fogja váltani. A BEIKTATÁST KŐVETŐEN a terített asztalok mellett folytatott beszélgetésben is egybekapcsolódott a család a gyülekezet és a nagy peremváros ügye és feladatok sorában rajzolódott ki szülők és fiatalok, püspök és lelkészek, egyház és társadalom sóik jó gyümölcsöt ígérő együtfcmun- kálkodásának lehetősége. M. Gy. „Amelyik a jó út, azon járjatok Ökumenikus reformációi emlékünnepély A HELYSZÍN. — Ez .évben a Deák téri evangélikus templomunk, mivel az ökumenikus Tanácsban részt vevő tagegyházak hagyományos budapesti reformációi emlékünnepélyét felváltva tartjuk a Kálvin-té- ren, vagy itt. A templom körül éppen befejezéséhez közeledik az új metró-vonallal kapcsolatos aluljáró építése. „Itt is reformáció folyik — jegyzi meg egy érkező az állványok erdejére nézve, pedig szépülő és újuló fővárosunkban re-for- mációnál, újjáépítésnél sokkal többről van már szó: új, még soha nem volt építéséről. S mintha ez igaz szimbóluma lehetne a templomon belüli történteknek is. Több történik itt a reformátorok tetteiről való kegyeletteljes megemlékezésnél; helyzetfelmérés és előretekintés. A GYÜLEKEZET. — Végigtekintve a telt padsorokon és karzatokon, sebtében megpróbálom kiszámítani, hány ortodox és protestáns templom, kápolna, imaház és istentiszteleti terem lehet Budapesten, ahonnan ez a közel ezer ember ezen az estén összegyülekezett. Két és félmilliós fővárosunk hány különböző helyén, díszes és puritán templomában, tágas vagy kicsiny imaházában és hány különböző módon, más és más liturgiával, szokással és hangulattal gyülekezett egybe a délelőtt folyamán Isten népe... s most itt találkozik egymással és szembesül az Egyház Urával. Százötvennél feladtam a számolást, hiszen hány hely lehet, ahol nerrjesak hogy nem voltam, de amiről nem is tudok! De talán a sokszínűség pontos statisztikai mutatóinál sokkal döntőbb az egység, mely itt egybekapcsolta a jelenlevőket egyetlen valóságos gyülekezetté. A SZOLGÁLÓK. — A Filip- pi levél 2. fejezetéből olvasott és imádkozott Laczkovszki János, a Baptista Egyház elnöke; igét hirdetett dr. Fa- biny Tibor evangélikus teológiai professzor Jer 6, 16k alapján. Ünnepi beszédet mondott dr. Bajusz Ferenc( a Református Teológiai Akadémia professzora, a befejező imádság és áldás szolgálatát pedig D. dr. Berki Feriz, az ortodox egyház esperes-adminisztrátora végezte. De szolgált a Kál- vin-kórus és a L utheránia ének és zenekara és az egész éneklő, igehallgató, imádkozó gyülekezet. S mindezek mögött érezte a gyülekezet a szolgáló Urunk munkáját. SZEMELVÉNYEK. Az ige- hirdető Jeremiás szavai alapján tette fel a kérdést: melyik az az „út”, melyen járnunk kell s melyik az a „kürtzengés”, melyre figyelnünk kell? Isten népének út fa kettős —• mondotta. Isten felé a bűnbocsátó szeretet, az emberek felé pedig a szolgáló szeretet irányában. Az őrállók figyelmeztető kürtszava is egyrészt az Isten — reformációban felismert — igéje iránti hűség, amely nem csupán individualista, de felekezeti, sőt világméretekben megmutatkozó hűségre kötelez, másrészt az embervilág iránti hűség és szolidaritás, melynek sem felekezeti, de még vallási határai sincsenek. Az előadó nem egyetemi katedra stílusában szólt, hanem a reformáció nagy eseményeiről alapvető ismereteket elevenített fel, amikor Luther és Kálvin tevékenységéről és Martin L. King jelentőségéről szólt, kiemelve, hogy „reformáció történik mindenütt, ahol emberek felismerték, hogy az egyház vagy a társadalom rossz úton halad” s mindent megtettek annak érdekében, hogy Isten népét a jó útra állítsák. Nem először vettünk részt ökumenikus ünnepségen. Tavaly ilyenkor én magam a svájci St. Gallen városában voltam hasonló összejövetelen s szóltam a hazai protestantizmus közös felismeréseiről és közös örömeiről..., de milyen más volt ismét élményként átélni mindezt itthon! Nem tudom, a szépszámú külföldi résztvevők is átélték-e ez alkalom nagyszerű voltát, de a megvalósuló reformátori ökumenizmusra mi sem jellemzőbb jobban, mint amikor hazafelé menet református rokonom odalépett hozzám és bemutatta baptista barátját, akivel együtt jött a Deák-térre. Az ige egyesített egy órára s a szolgálat összeköt napokra és évekre. Ez az a jó út — a reformáció öröksége az igében és el- kötelezése a szolgálatban —, amelyen járnunk kell, gondoltuk, miközben kiléptünk a templomkapun s végighaladtunk a Deák téren készülő új úton. B. L. HONDURAS Az Egyházak Világtanácsa 250 ezer dollár segélyt kért Honduras lakóinak megsegítésére a tagegyházaktól, hogy a Fifi nevű hurrikán pusztításai nyomán nagy nyomorba került embereken segíthessenek, (eps)
