Evangélikus Élet, 1974 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1974-09-08 / 36. szám
# Helyreigazított kérdés Lk 18, 22—37 Mindenhez tudás kell, s mindenki tudósa kell, hogy legyen annak, amit csinál. Tudósa az iparos a szakmájának, a háziasz- szony a konyhának, a földműves a földnek, a diplomás egy bizonyos szakterületnek. A KERESZTYEN SÉGNEK IS SZAKTERÜLETET JELENT A BIBLIA. Tudósa is annak, hiszen ismeri, illetve ismernie kell. A Bibliát ismerő embernek kérdései vannak, olyanok, amelyek életbevágó kérdések, létünkre vonatkozóak, ahol a lét vonala nem is csak a sírig húzódik, hanem túl ér azon. A legfontosabb kérdést így fogalmazzuk meg: mi szükséges még? A régi válasz így hangzik — megtérés! Vajon nem érvényes-e itt a fejlődésből következő lehetőség, azaz, hogy elérjük azt a fokot, ahol már elhanyagolhatóvá válik a megtérés!? Azért, mert amit tettünk, az már mindenhez elég. Ifjúságunktól kezdve betartottuk a parancsolatokat következetesen és pontosan. Mi szükséges még? Van-e valamilyen kifogása még Jézusnak? Kérdésünkre milyen felelet jöhet Tőle, biztosan csak dicséret, vagy egy „csak így tovább, fiam!” A „szép reményű'' kérdést kudarc követi. Megrendítő, ahogy „lebukik” a kérdező. Ahogy rá kell jönnie arra, hogy nagyobb a szókincse, mint a hite. A szókincs viszont kevés a megtéréshez. AZ ISTEN ORSZÁGA ÉLETCÉL JÉZUSNÁL. Ennek a célnak az eléréséhez nincsenek fokozatok, de újabb parancsolatok sincsenek. Ahhoz, hogy valaki bejusson Isten országába, annak számba kell vennie a környezetét. Van, aki úgy gondolja, a törvényt betöltötte, de Isten akaratának soha nem engedett a környezetében, a társadalomban, a történelemben, örök értéke csak a szeretetszolgálatnak van. Ez a szolgálat nem azonos az alamizsnával. Eltűnt a koldus az utcáról, de ezzel együtt nem tűnt el az „alamizsnáskodó” mentalitás. Ahogy a koldusnak „löktek” a kalapjába, van, aki ma a segítséget elintézi ázzál, hogy lök a szeretetéből az anyjának, az apjának, testvéreinek, környezetének. Hiába tartjuk be a parancsolatokat, ha szeretetünkből csak arra telik, hogy lökjünk belőle valamennyit. OSZTJA A JAVAKAT A SZERETET, aminek gondolkodás- módja ez — közegyház van, s nem csupán gyülekezet. Magyar Népköztársaság van, s nem csupán lakás a lakónegyedben, vagy ház a faluban. Számíthatnak-e szeretetemre? Jézus eljuttat a „mi szükséges még" kérdéstől a „számithatnak-e szeretetemre” önvizsgálatig Jézus nem a pénz ellen beszél, hanem arra mutat rá, segítőn; mennyire vált leválaszthatatlan „testrésszé” a vagyon, azaz a „van”. Mennyire vált életformává a „csak nekem legyen” gondolkodás. És még az sem elég csupán: „túladni” mindenen, szétosztani az értékeket Isten országáért. Jézus nem „kóbor nincsteleneket” akar, hanem akik meghallják azt is: „jöjj és kövess engem”. Tanítvánnyá kell válni ehhez. NEM OLCSÖ BIZTATÁS A D1AKÖNIA, hanem drága szolgálat. Ma ez előtt a teológia előtt válik megmásíthatatlanul nyilvánvalóvá, vajon ki kiben, illetve miben bízik a legjobban? Káposzta Lajos SVÁJC Július 16—25. között Lausanne városában tartották meg a Világevangélizációs Nemzetközi Kongresszust 4 ezer ember részvételével, a misszió munkájának értékeléséről és a jövőre vonatkozó céljairól, (öpd) Kérdezték tőlünk Mennyi a leikész munkaideje, mi az eiioglallsága? Néhány kérdés érkezett azzal kapcsolatban is, hogy mennyi a lelkész munkaideje, dolgozók közé sorolható-e, kötött-e a munkaideje, és mi a különbség falusi és városi lelkész munkája között. Azt is felvetette egyik kedves olvasónk, mikor van szabad ideje a lelkészeknek és jobban fizetik-e azt a lelkészt, aki szemlátomást szakadásig dolgozik. örülünk, hogy olvasóink kérdésekkel ostromolnak bennünket. Egészséges dolognak tartjuk viszont, ha a kérdéseknek és válaszoknak ilyen nyílt fórumot biztosítunk. Meggyőződésünk, hogy sok olvasónkat foglalkoztatják ( ilyen és hasonló kérdések. Az alábbiakban most a lelkészek munkaidejével kapcsolatban írunk néhány sort. A SZÓLÁSMONDÁS: „URAK A PAPOK”, már régen kiveszett hála Istennek a köztudatból. Egyébként is alig állt ez a kellemetlen szájízű kiszólás a protestáns lelkészekre. Valahogy úgy ismertük, láttuk, tapasztaltuk a protestáns papok életét, hogy az küzdelem, fáradság, törődés, szolgálat volt. Talán szórvány sorsunkkal függött ösz- sze, vagy inkább, hogy életünk történelmünk kezdete óta ösz- szeszövődött népünkkel, a paraszti társadalommal és a városi polgársággal. Mi sohasem kaptunk „készen” — sokszor a kormány által tálcán nyújtott — gyülekezetét. Mi mindenkor „lélektől lélekig” végeztük a munkát. A diaspora .egyház szép, de keserves és küzdelmes munkájának kenyerét ettük szüntelen. Tegyük hozzá, zokszó nélkül, mert volt ennek a munkának valami „apostoli” sajátossága. Erre készültünk, mint teológusok, ehhez a munkához éreztünk hivatást. AJÁNLOM KEDVES OLVASÓNKNAK SZÓRVÁNYSOROZATUNKAT, amelyből ízelítőt kap abból, mekkora fáradságot jelent 50—60 km átmérőjű körben, néhány tucatnyi lelket, 10—12 maroknyi községben pásztorolni. Azok, akik alig veszik maguknak a fáradságot, hogy néhány száz métert gyalogoljanak a templomig, gondolják végig, mit jelent gyalog, szekéren, kerékpáron, motoron, vasúton, autóbuszon és gépkocsin eljutni az időjárás viszontagságaitól függetlenül egy-egy istentiszteleti helyre. És ha elvergődött idáig a lelkész, kérdés, nem volt-e „üresjárata”, betévedt- e valaki meghallgatni az igét. Nem akarunk elismerést kapni, babérra sincs szükségünk. Csak azt tettük, ami a kötelességünk, de ezt polgári nyelven úgy mondják: munka. EZ AZONBAN CSUPÁN EGYIK OLDALA az evangélikus lelkész munkájának. Ebből a munkából az istentisztelet ideje a „kötött”. Erre könyJézusi szót adj Uram ! Zabolázd meg nyelvünket Uram, hogy ne mondjunk olyan szót, ami nem igaz, hogy ne mondjunk olyan szót, ami félig igaz, hogy ne mondjunk olyan szót, ami igaz ugyan, de kegyetlen — Jézus szavát add a szánkba ... BULTMANN PROFESSZOR KILENCVEN ÉVES D. dr. R. Búltmann, akinek Barth Károllyal és más teológusokkal közös munkálkodása a dialektikai teológia kibontakoztatásával jelentős fordulatot hozott több mint fél évszázaddal ezelőtt az európai teológiai gondolkodásban, augusztus 20-án töltötte be 90. életévét. A későbbi évek során Bultmann sajátos egyéni teológiai rendszert épített ki, amit a „mitológiátlanítás” szándéka vezetett. A különböző segédtudományok eredményeinek felhasználásával igyekezett megszabadítani az ige üzenetét a kor és az író világképétől .Ez az alapvető- ^leg jószándékú és helyes törekvés sok félreértést és tévutat is eredményezett, mind magánál Bultmannál, mind követőinél. Ugyanakkor jelentős segítséget is nyújtott a Szentírás helyes megértéséhez. — Bultmann tekintélyét növelte a német nemzeti szocializmussal szembeni ellenállása is. Szórványokban A Gerecse és a Vértes kozott Abban az évben a karácsony előtti héten napokon keresztül tombolt errefelé a hóvihar. Az „errefelé”: Fejér megye északi része, a Gerecse és a Vértes hegységek keretezte dombos-hegyes dunántúli táj. A Csabdi—Bicske—Csákvári Társegyházközség területe. Mintegy nyolcszáz négyzetkilométeren a gyülekezet nevét adó három községben van templom, s evangélikus még mintegy húsz faluban. Persze a templomok nem jelentenek egyúttal nagy gyülekezeteket. A régebbi anyagyülekezetben hatvanan sem vagyunk, s csak száz lélek fölötti a létszám a másik kettőben is. De a szolgálatok gerincét mégis ez a három templom biztosítja, ezekben minden vasárnap és ünnepen van rendszeres isten- tisztelet. Hacsak közbe nem szól valami, mint akkor a tél. Erejét már korábban is mutogatta, egyre több nehézséggel lehetett csak közlekedni. De az újabb hóviharok után hátborzongatóan csodálatos lett a világ. A bekötő utunkon térdtől derékig érő, egy helyen embermagasságú hótömeg ült. A közelben húzódó autóúton több kilométernyi hosszan az elakadt járművek sora. Megbénult minden forgalom a környéken, és a telefonösszeköttetések is megszakadtak. S itt volt a küszöbön karácsony ünnepe. Nyilvánvaló volt, hogy a járműre beállított, szokott szoros tervet most nem lehet megvalósítani. Dehát legalább egyszer el kellene jutni az ünnepek alatt mindenhová! Világos nappal gyalogolni meg lehet. így 24-én délelőtt útnak indultam Csákvárra, ahol este 6-ra hirdették . már korábban a karácsonyi istentiszteletet, öt órai gyaloglás után értem oda. A huszonhárom krn-es útból hármat sikerült megspórolni: két kis szakaszon szánkó vett fel. Ritka jármű már manapság, akkor az egyetlen. Az egyik Bicske után ért utol. Megállva szívesen szorítottak helyet, érdeklődve, hogy hox'a tartok? Majd nagyot néztek: Csákvárra?! Hiszen mire odaér, a Mennyből az angyal-t is éneklik már! Megnyugtattam őket, hogy hiszpn én is éppen akkorra szeretnék odaérni, — ismerve fel a gazdában a bicskei református gondnokot. Felcsuttól, ahol megváltunk egymástól, az út minden korábbi elképzelést felülmúlt. Menni többnyire csak a szántóföldeken lehetett! Az úton hófúvások, egyikre felkapaszkodva a telefondrótokat is elérhettem. Közlekedési tábla, amelynek csak a háromszöge látszott, mutatva, hogy bukkanó következik. Hófogó rácsok kilátszó teteje fekete vonalként. Elhagyott farmotoros autóbusz Vértesboglár után, amelyet az ablakok magasságában lehetlett körbejárni. S csak ritkán egy-két szembejövő gyalogos. Csákváron nem számított rám senki. Annál nagyobb örömmel fogadtak. Több helyre beszóltam és ők továbbadták a hírt: nem marad ei az istentisztelet.' És este a templomban megszólalhatott a karácsonyi evangélium és a gyermekek szolgálata. Majd családi karácsonyeste és szállás a felügyelőék otthonában, ahol szinte családtag vagyok. S az első ünnep reggelén ünnepi istentisztelet. BICSKÉRE DÉLUTÁN 3RA kellett visszaérnem, a gyaloglásra hagyva elég időt. De szánkón elhoztak. A TSZ elnök — nem evangélikus — adta ide parádés lovait azzal: jó erőben vannak, lehet bízni bennük. Bicskén a szokatlan délutáni időpont ellenére tele volt a kis templomunk. Innen újra gyalog haza, az egy nappal elhalasztott családi „szentestére”, amit kisfiam sehogyan sem akart megérteni: miért van a papoknál egy nappal később a karácsonyfa? CSABDIN KARÁCSONY 2. ÜNNEPÉN reggel volt az istentisztelet, majd rögtön Fel- csutra indultam el, a legnagyobb szórványba, alig több mint 20 evangélikushoz. Odafelé egy darabon már felvett egy autóbusz, bár sok helyen még csak a szántóföldek csapásain lehetett közlekednie. De Csákvárra még a karácsony útáni vasárnapon, újévkor, és az új év utáni vasárnapon is gyalog mentem, s közben alkalmi járműveken. Integetni sem kellett, a gyalogos mellett akkor mindenki megállt. Végül hadd álljon itt az akkor vezetett statisztika: a két hét alatt megtett közel négyszáz kilométerből mintegy százharminc kilométer volt a gyalogút, a többi vonaton és autóbuszon, szánkón és teherautón, zetoron és motorkerékpáron. Toltunk elakadt autóbuszt a Vértes közepén még sötét hajnalon, s kötöttünk ki motorral árokban is kavargó hóesésben. Megérte? A kérdést a körzeti orvos is feltette, akinél egy már múlófélben levő tüdőgyulladással jelentkeztem. Megéri néhány emberért?! IGEN, MINDIG NÉHÁNY EMBERÉRT. Húsz kilométer egyetlen konfirmandus egy órájáért, s ötvenöt kisgyerek hittanórája miatt. És minden istentiszteletet tíz—húsz közötti létszámmal tartani, s ha már harmincán vagyunk, az nagyünnepi. A szórványmunka nem jelenti mindig az elmondott nehéz utakat. De azt mindig: néhány emberért. De mennyi öröm is jár vele! De hogyan is lehetne ezt úgy igazán elmondani. Mit jelent például az, amikor hófúvásos úttalan utakon, ki tudja hányszor csizmaszárig beszakadva a’ hóba, öt órai gyaloglás után benyit egy kiskapun az ember, az udvaron fát aprító férfi leteszi a baltát, jön mosolyogva, úgy, hogy a szeme könnyel szalad tele, s nem győzi szorongatni a kezem: Tisztelendő úr! Hogy került ide? Hát mégis lesz karácsonykor istentisztelet?!... S egyszerre nem is lehet kérdéssé többet, hogy megéri-e? Zászkaliczky Péter nyen mondhatná valaki, menynyire „kötetlen” viszont egyébként a lelkész munkája, ideje. Igaz. Csakhogy bele kellene lapoznunk a szolgálati naplókba és bele kellene tekintenünk a munkától sokszor megfáradt lelkekbe. Itt sorok néhány szaggatott megjegyzéssel, a kázus megjelölésével, amott a másokért való aggodalom, bántódások kar- molásai, sorsok terhei nyomják a lelkipásztor lelkét. Ezt aligha lehetne „kötött” idővel elintézni. Én még úgy tanultam, a lelkész munkaideje nulla óra egy perctől huszonnégy óráig tart. S ez a munkaidő szinte maradéktalanul „rámegy” a gyülekezetre, egyházi munkára. Nem áll szándékomban felsorolni a munkaágak szerteágazó válfajait. A hívek előtt ezek köztudottak. Keresztelés, temetés, esketés, konfirmáció, hitoktatás, bibliaórák, szere- tetvendégségek, böjti, refor- mációs sorozatok, stb. csupán a „látványosabb” esetek közé tartoznak. De abból jóval kevesebb látszik, amit a „műhelyben” végez a lelkész. A szorongó érzésekből, amelyekkel készül az ige tolmácsolására. (Ezt nem lehet „rutinból” végezni. Én holt fáradtan jövök le ismételten a szószékről.) És mi látszik a kínból -és fájdalomból, amikor a haldoklónál „útravaló” szavakat'keresünk, mert talán legkedvesebb hívünket bocsátjuk Isten elé. Látszik-e vergődésünk az együttérzésből fakadó vigasz nyújtásánál, s lesújtottságunk családi tragédiák idején? Ezek a „rejtett” munkák, amelyek szorosan, mint a hagyma héja, rátekerednek a lelkipásztor szívére. Szorítják, s nem tudni, hogy ezek, vagy a lelkek utáni járás fáradalmai, vagy az eredménytelennek látszó munkák viszik idő előtt sírba az evangélikus papot. ARRÖL NEM IS AKARUNK SZÓLNI, hogy egyházunk jó rendje szerint „hivatali” munka, adminisztráció is terheli a lelkészt. Sokkal többet kellene beszélnünk arról, hogy o családlátogatás szinte istentisztelet számba megy. Ez időt és energiát vesz igénybe. Pedig „néha” olvasnia is kellene a lelkésznek, szakirodalmat és minden egyebet, hogy kontaktusa meglegyen a körülötte levő világgal. Mikor? Egyszóval szabad ideje talán soha nincs. A nyáron tapasztaltam, hogy lelkészeink a Balaton menti üdülésüket lép- ten-nyomon megszakították és hazamentek temetni, istentiszteletet tartani. így pihentek, így töltötték szabad idejüket! Meghatódottan néztem őket, amint a fullasztó melegben, csapzottan visszaérkeztek családjukhoz, hogy néhány nap múlva újra útnak induljanak, mert szólította őket a kötelesség. No, talán nem mondok újat azzal, hogy egyházunk városi gyülekezetei is „díaspora-gyü- lekezeték”. Csakhogy míg vidéken vízszintes, addig a városban függőleges tagoltságban kell a híveket megkeresni, ill. pásztorolni. Ha pl. az én kerületem 10—12 négyzetkilométer, akkor ezt a számot 4— 5-tel beszorozhatjuk az emeleteket figyelembe véve és máris 50—60 négyzetkilométernyi területre teríthetnénk szét. Éz megfelel a fentebb idézett nagy ki terjedésű szórvány gyű-, lekezetnek. > AMI A LELKÉSZ MUNKÁJÁT ILLETI, nehezen lehetne „darabszámra”, „teljesítményre” mérni. Lelkiismeret és idő, hivatástudat és fáradhatatlanság szorzata a mérték. Igen, a huszonnégy óra! És e sorok alapján talán még több megbecsüléssel tekintünk Isten szolgáira, akik a vígasztalás, öröm, békesség, hit, remény, szeretet evangéliumával szolgálnak közöttünk. Dr. Rédey Pál El ne késsünk! Rohanó életünk fontos „kelléke” az óra. Figyelmeztet az idő múlására és arra, hogy feladatainkat időben végezzük el. Amikor reggel az ébresztőóra megszólal, nem fordulhatunk a másik oldalunkra, mert elkésünk az iskolából,, elmulasztjuk aznapi kötelességeinket. Fokozottan van ez így a felnőtteknél." Egy-egy ember késéséből, mulasztásából óriási károk és komoly bajok származhatnak. Ezért kell mindent idejében megtennünk. Amíg élünk, sok mulasztást jóvá tehetünk és késést behozhatunk. Ma azonban egy olyan példázatot olvasunk, amelyben Jézus arra figyelmeztet, hogy van behozhatatlan késés, jóvátehetetlen mulasztás is. Ezt a példázatot mondta el: „Volt egy gazdag ember. Bíborba, bársonyba öltözött és naponta dúsan lakmározott. Volt egy Lázár nevű koldus is. Ott feküdt a gazdag kapuja előtt sebekkel tele. Szívesen jóllakott volna a gazdag asztaláról lekerülő morzsákkal is. Egyszer aztán meghalt a koldus és az angyalok Ábra- hámhoz vitték. Meghalt a gazdag is és eltemették. Mikor a pokolban kínlódott, felnézett és meglátta távolról Ábrahámot és Lázárt. Ekkor felkiáltott: „Atyám, könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy mártsa ujja hegyét a vízbe és hűsítse nyelvemet, mert igen szenvedek.” — Fiam — hangzott a válasz —, jusson eszedbe, hogy jó dolgod volt az életben, Lázárnak pedig rossz. Most ő vigasztalódik, te pedig szenvedsz. Különben is köztünk nagy szakadék van, hogy se innen oda, se onnan ide át nem mehet senki. — Akkor arra kérlek, hagy küldd őt atyám házába. Van öt testvérem, tegyen nekik bizonyságot, hogy ők ' is ide ne jussanak. — Van Mózesük és vannak prófétáik. Hallgassanak rájuk. — Nem hallgatnak rájuk, atyám, de ha a halottak közül megy valaki, megtérnek. — Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, akkor annak sem fognak hinni, aki a halottak közül feltámad.” Mire tanít ebben a példázatban Jézus? El ne késsünk a jócselekedetekkel. A gazdag ember nem törődött a koldussal, pedig biztos naponta látta, önzőén csak a maga jó élete és szórakozása volt neki a fontos. Elmulasztotta a segítséget. Jézus arra figyelmeztet, hogy nemcsak az a bűn, amit egymás eilen elkövetünk, hanem az is, amit elmulasztunk. Javainkat azért kaptuk, hogy másokon Is segítsünk. Erre addig van lehetőségünk, amíg tart az életünk. Sohase elégedjünk meg azzal, hogy nekünk megvan mindenünk, hanem nézzünk körül: kin segíthetünk. Ha nem segítünk másokon, mi sem számíthatunk Isten irgalmára. El ne késsünk az ige megbánásával. A gazdag ember életében ezt elmulasztotta. Most csodával szerette volna testvéreit figyelmeztetni, nehogy az ő sorsára jussanak. S azt a választ kapta, hogy nem a csoda segít, hanem az, hogy Isten szavára életünkben figyelünk. Ha az autós útközben a figyelmeztető és veszélyt jelző táblák mellett figyelmetlenül rohan el, kikerülhetetlen a veszély. Isten igéje ilyen figyelmeztető és veszélyt jelző tábla. Mégis hányszor elmegy a fülünk mellett figyelmeztetése. De amíg élünk, ezen lehet változtatni: most figyeljünk szavára, engedelmeskedjünk neki, hogy örök életünk legyen. Használjuk ki időnket, el ne késsünk a segítéssel, az ige meghallásával, hogy le ne késsünk az örökéletről is. s 4
