Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-04-22 / 16. szám

Húsvét ünnepének igéje Nem hiábavaló a munkánk az ökumenében Tudom, hogy az én Megváltóm él! Jób 19, 25—26 Nincs a világon még egy olyan hír, amely annyira felkavarta volna a kedélyeket, felbolygatta volna a gondolkodókat, s vá­laszút elé állította volna az embereket, mint a húsvéti üzenet: Jézus feltámadott! A jeruzsálemi pünkösdi prédikációtól az athéni Areopáguson elhangzott páli bizonyságtevésen át a kö­zelmúlt teológiai vitáiig minden korszak, minden generáció szembe került ezzel a kérdéssel: hiszed-e ezt? S lám az első húsvét előtt több mint félezer esztendővel valaki boldogan uj­jongja: Tudom! Tudom, hogy az én Megváltóm él! TERMÉSZETESEN JÓB ISTENT NEVEZI MEGVÁLTÓJÁ­NAK, vagyis olyasvalakinek, aki szorongatott, kétségbe esett helyzetéből kiszabadítja, kiváltja. Jób tehát hiszi, hogy Isten kezében van. Azért bízik Benne, mert tudja: Isten él, s közbe­veti magát érte, alászáll mennyei lakóhelyéről és kezességet vállal érte. Prófétai látását jelenti ki teljes bizonyossággal, hogy Isten felkel dicsőségéből, odaáll pora fölé és ő akkor majd meg­láthatja szemtől-szembe. Amit Jób prófétaként előre „tudott” — azt igazolta Jézus ta­nítványaihoz intézett szavaival: „Én élek, ti is élni fogtok!” (Jn 14. 19) S ez valósult meg a húsvéti feltámadásban. Ezért éne­kelheti az egyház boldogan: „Jézus él, én is vele!” ÉL A MI MEGVÁLTÓNK! Nemcsak kétezer évvel ezelőtt járt-kelt egy rövidke ideig itt a földön, hogy Palesztinában né­hány beteget meggyógyítson, egy pár bajbajutotton segítsen és a lelki válságban lévő embereket megszabadítsa gyötrő bűn- mardosásuktól, s aztán „eltűnjön a felhőkkel”, mintegy nyuga­lomba vonultán. Nem! Öt ugyan megfeszítették, meghalt, de feltámadott és él! Teljes erőbedobással cselekszik ma is, végzi diakóniáját. Sőt Ö lesz az „utolsó”, a végső nagy Cselekvő — aki majd a mi porunk felett is megáll, hogy meglássuk Istent, vagyis éljünk Övele! DE A FELTÁMADOTT JÉZUS AKTIVITÁSA MOZGÓSÍT MÁR MOST IS MINKET. S mert Ö nemcsak a múltban, s nemcsak a messzeségben, hanem ma is él és cselekszik — mint Megváltó az ember javára —, ezért a mi egyéni Megváltónk! Az egész világé! Azé a világé, ahol még egymásnak feszülő in­dulatok vannak, azé a világé, ahol mérhetetlen különbség van még ember és ember között, ahol még sokan nem élvezik a technika vívmányait és még sokan szenvednek az igazságtalan­ság miatt, ahol még ugyanakkor arat az éhség és a ragályos kór. De ha valóban tudom: az én Megváltóm él, akkor nem marad­hatok bénán, tétlen a rám váró feladatok előtt! Akkor nem hú­zódhatom a „semmit se tehetek” spanyolfala mögé — mert az élő Megváltó nem hagy nyugodni. Azt akarja: használjam jó­zan eszem, fantáziámat, és a két kezem, s tegyem meg mindig, ami rajtam áll. Szóljak az igazságért, segítsek a megfáradton, ne hagyjam, hogy bárki elhagyottá váljék, s legyek ember a szó legnagyszerűbb értelmében. ÉL AZ ÉN MEGVÁLTÓM! Nem én váltom meg a világot, sem önnön magamat. Mindez már megtörtént! Megváltott em­ber vagyok, s megváltott világ lakói vagyunk. Amit mi teszünk, -3B szolgálat, hálás diakónia, amire küldettünk. Ezért hát nem­csak sokkal alázatosabban, csendesebben, hanem sokkal re­ményteljesebben is szabad munkálkodnunk. így tehetünk bi­zonyságot a körülöttünk lévő világ előtt hitünkről: Tudom, hogy az én Megváltóm él! Bencze Imre IMÁDKOZZUNK Aligha van hitelrontóbb tény a keresztyénségről szólva az egység hiányánál. Egy a Pásztor, Jézus Krisztus, de íme, sokféle akolban él a nyáj, egymástól gondosan elválasz­tott karámokban, sokféle egy­házban, felekezetben. Vannak, akik ezeket a kü­lönbözőségeket figyelve a bib­liai kezdetet emlegetik, ahol Pál apostol vagy János apos­tol sajátos egyéni gondolko­dásában csírájában már adva látják a nagy történelmi egy­házakat egymástól elválasztó tanbeli különbözőségek erede­tét. Mások arra mutatnak rá, hogy a társadalmi, kulturális és politikai fejlődés és válto­zások hogyan hoztak létre egyházszakadást Kelet és Nyu­gat, Bizánc és Róma között. Vannak, akik borúlátóan íté­lik meg ezt a helyzetet és a felekezeti versengést megma­radó adottságnak könyvelik el. AZ ÖKUMENIKUS MOZ­GALOM százada, korunk ke­resztyén egységtörekvései az előzőkhöz képest hallatlan új­donságokat hoztak. Az első ökumenikus konferenciák és szervezetek után 1948-tól kezdve 25 éve működik már az Egyházak Világtanácsa, amelyik ma a világ protes­táns és ortodox egyházai zö­mét, 263 tagegyházat foglal magába. A gyülekezetek és a nemzeti-helyi egyházak megta­nultak túllátni a maguk kerí­tésén, elismerni a másho­gyan éneklő és imádkozó ke­resztyént is Jézus követőjé­nek. Ez az elismerés olyan messzire ment, hogy 1969-ben maga a római pápa is elláto­gatott Genfbe, az Egyházak Világtanácsa és az egyházi vi­lágszervezetek központjába és bár kijelentette, hogy a római katolikus egyház nem hajlan­dó belépni az ökumenikus szervezetbe, a látogatással azt bizonyította, hogy Róma ko­molyan veszi a protestáns és ortodox ökumenikus közössé- §£€t. NEM VOLT HIÁBAVALÓ Ősi imádság az egyház egységéért Űr Jézus Krisztus, Te azt kérted Mennyei Atyádtól, hogy mindazok, akik hisznek Benned egyek legyenek, mint Te egy vagy az Atyával. Kegyelmedből hallgass meg, amikor úgy imádkozunk, ahogyan Te tanítottál saját szent példád szerint. Kérünk Téged, gyújtsd össze mindazokat, akik Nevedet vallják és akik szóval és cselekedettel Rólad tesznek bizony­ságot. Te egyedül vagy mindannyiunk Üdvözítője. Te vagy egyedül Király és Uralkodó Isten országában. Egyesíts minket egymással, hogy egy szájjal és egy szívvel dicsőítsünk és magasztaljunk Téged, aki egy vagy az Atyával és a Szentlélekkel most és mindöröké. Ámen. ___________ Chrysosthomos Megváltó Urunk! Végy tőlünk dicsőséget, mert Te élsz és életed ma is szolgálat: naponta kegyelmesen megbocsátasz és új erőket adsz. Közöttünk lakozol békességeddel és a jő úton ve­zetsz. Feltámadásod tágasra nyitotta látóhatárunkat, s remény­séggel tölt el: így nem hiábavaló fáradozásunk Tebenned. Éle­ted élet azoknak, akik elhunytak, s halálod a halál halála. Uralmad átfogja az egész világot. Engedd, hogy embertársaink­ban Téged szolgálhassunk, s örömünk teljen az életben, s üd­vösségünk legyen az új életben! Halleluja! Ámen. NÉMET DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG LIBANON — RÉGI BIB­LIAI nevén Fönícia — ma Ázsia kapuja. Ezen a ma­roknyi kis országon keresztül — és fővárosán, Bejruton ke­resztül bonyolódik le a Kö­zép-Kelet tengeri és légifor­galmának legnagyobb része; ide ömlik az arab országok olaja, és itt kötnek ki hazánk ten­gerjáró hajói is, árúkkal meg­rakodva. Libanon, területét és lakos­sága számát tekintve, parányi kis ország. De óriás, ha ősrégi kultúrájára és arra a történel­mi szerepre gondolunk, ami osztályrészéül jutott az évez­redek során. Minden bibliaol­vasó ismeri Libanon cédrusait, amelyekből a salamoni tem­plom épült (ma már csak 4- 500 védett, óriás cédrus ma­radt meg a Libanon hegyolda­lain, az évszázadok pusztításai után). Nincs közel-keleti utas, aki el ne látogatna Baalbek óriás oszlopaihoz, a római-gö­rög „Napváros’’ (Heliopolis) hatalmas romtemplomaihoz. De talán ennél is lenyűgözőbb volt megállnom Byblos város romjai előtt. Azt mondják a tudósok, ez a világ legrégibb városa. A kiásott romváros nyolc, egymás fölé épült tele­pülés, nyolc kultúra emlékei­vel 9 ezer év alatt: a kőkor­szaktól az egyiptomi, asszír görög, római, középkori ke­resztény és arab kultúra ma­radványaiig. Itt találták meg az első írott ábécét, a görög és latin írás ősét. A város ne­ve, a könyv görög neve (byb­los) és a Biblia neve szoros összefüggésben vannak. Amer­re megfordul a látogató ebben a kis országban, mindenütt évezredek kincsei, emlékei fo­gadják, és megértetik vele, miért az idegenforgalom a ke­reskedelem mellett asz ország fő bevételi forrása. LIBANON AZONBAN NEMCSAK A TÖRTÉNELMI MÜLT, a kultúrák gazdag kin­cseinek földje. Nevével ma is gyakran találkozunk az újsá­gok hasábjain. Mint a múlt­ban évezredeken át, ma is a „hadak útja” a libanoni ten­gerpart és a havas Libanon és Anti-Libanon hegyláncai közötti síkság. Amikor ott jár­tam, még elevenek voltak a legutóbbi izraeli fegyveres tá­madás emlékei a védtelen, arab lakosságú ország ellen. Az utakon autóbuszunk tan­kokat előzött; burnuszos arab katonák és a megrendítő nyo­morúságot mutató, zsúfolt me­nekült táborok emlékeztettek arra, hogy L/oanon a háborús fenyegetettség árnyékában él (200 ezer elűzött, hontalan arab menekült él ma a két és fél milliós országban). De min­denütt találkoztunk a szorga­lom, a fejlődés, a modern gaz­dálkodás és iparosodás jelei­vel is. Bejrút modern európai nagyvárosnak is beillene, ha az arab feliratok, a burnuszos arab férfiak és a „sukh”. a ke­reskedőnegyed, szűk üzletut­cái, nem emlékeztetnének arra, hogy a Közép-Kelet ke­reskedelmi központjában va­gyunk. Ez az ország azonban nem­csak az ősi kultúrák földje, híd Európa és Ázsia között, a közel-keleti háborús feszültség egyik áldozata; hanem ugyan­akkor a vallások és egyházak találkozási pontja is. A lakos­ság 51 százaléka keresztyén, a többi mohamedán. A keresz­tyének közt a legtöbb az orto­dox, de milyen sokféleségben és válitozatosságba-n! Az ör­mény ortodoxok színes, ének­kel, zenével és színekkel ékes istentiszteletét nem felejti el, aki egyszer résztvett rajta. Sok katolikus és kisebb számú protestáns is él az országban. Bejrútban működik a Közel- keleti Teológiai Főiskola, száz­főnyi nemzetközi hallgatóságá­vá és nemzetközi professzori karával. A KÖZEL-KELETI TEOLÓ­GIAI FŐISKOLA új, modern betontömbje adott helyet an­nak a nemzetközi egyházi kon­ferenciának, amelynek a veze­tésére utaztam Libanonba. A Lutheránus Világszövetség tagegyházainak képviselői jöt­tek itt össze, húsz országból és négy világrészből, hogy új­jáformálják az LVSZ teoló­giai képzési és ösztöndíj-prog- ramimját. A tanácskozás rész­letes javaslatokat dolgozott ki az LVSZ felsőfokú képzési programmja részére, amelyek többek között az afrikai, ázsiai és latin-amerikai evangélikus egyházak erőteljesebb segíté­sét célozzák vezetőik és lel­készeik magasszintű kiképzé­sében. Találkozásunk a libano­ni egyházak szeretete és ven­déglátása jegyében ment vég­be. A nyolcnapos konferencia minden napján más-más egy­ház és gyülekezet tagjai — fő­leg arab keresztyének — lát­tak vendégül bennünket Januári ragyogó napfény, kék ég és kék tenger, havas Li­banon gyönyörű országa — mi­kor lesz igazi békéd a cédrusok alatt? Dr. Nagy Gyula A Lutheránus Világszövetség bejrúti nemzetközi konferenciája résztvevői. Jézus főpapi imádsága, amely­ben tanítványai egységéért könyörgött. Nem az elhunyt Mester öröksége fölött vesze­kedő tanítványokhoz akarunk hasonlítani, hanem olyanok­hoz, akik tudják, hogy érde­mes Krisztus parancsa szerint szeretettel közelíteni a másik­hoz, mert ő kincseket bízott ránk, amelyeket tovább kell adnunk. Az a felismerés, amely mai egyházunkat döntően megkülönbözteti előző korok keresztyénéitől, az éppen az együttes szolgálat, Krisztus­nak, az előttünk járónak kö­vetése. Nem a keresztyénség szervezeti egységéről van szó, valamiféle nagy „világegyház” formájában, hanem arról, hogy a reánk bízott drága kin­cset, az evangéliumot más ke­resztyénekkel együtt az embe­rek javára, üdvösségére és földi élete hasznára hirdes­sük. Ezt a szolgálatot fogja számon kérni tőlünk Jézus, aki nem halott hősünk a jeru­zsálemi temetőben, hanem föl­támadott és élő Űrünk. MAGYARORSZÁGI EGY­HÁZTÖRTÉNETÜNK tele van a testvéri református egyház tagjaival együtt végzett szol­gálatokkal. Amióta 450 évvel ezelőtt a Duna—Tisza táján megszólalt a reformáció köve­tei ajkán az evangélium, ez a szolgálat a magyar nép sza­badsága, előbbrevitele, boldo­gulása ügyének segítését is jelentette. Ebben a kettős szol­gálatban vállvetve harcoltak protestáns őseink és a törté­neti örökség folytán egyhá­zainkra rábízott sajátos kin­cseinkkel gazdagítottuk egy­mást. Urunk akarata megvaló­sítását láthatjuk abban, hogy gyülekezeteink együttes isten­tiszteleteket tarthatnak és együtt vesznek Űrvacsorát. Közösen dolgoznak egyházunk szakértői a Szentírás új ma­gyar fordításán. Együttes teológiai tanulmányi munká­ban foglalunk állást sok nem­zetközi egyházi szervezetben. A helyi, területi és országos társadalmi szervezetekben együtt keressük népünk javát, társadalmunk előbbre jutá­sáért együtt dolgozunk. A nemzetközi egyházi szer­vezetekkel kapcsolatban is el­mondhatjuk, hogy egyházaink munkája nem volt hiábavaló. Húsz évvel ezelőtt a magyar egyházak világgyűlésekre ki­küldött képviselőit sokan meg­mosolyogták és lehurrogták, amikor megpróbáltak arról beszélni, hogy az evangélium hirdetése és az egyházaknak a társadalom haladása, a népek fölemelkedése, a világ békéje érdekében végzett szolgálata összetartozik. Ma már igen sok nyugati egyházi vezető, az egyházi világszervezetek irá­nyítói is átvették ezt a prog­ramot. A római katolikus egyház­zal kapcsolatban viszont föl­vetődik a kérdés, van-e lehe­tőségünk az ökumenikus együttmunkálkodásra. Meg kell mondanunk, hogy eluta­sítjuk a Rómához, a pápa fő- sége alá történő „visszatérés” ökumenizmusát. Azt valljuk, hogy mennél közelebb kerü­lünk Jézushoz, annál közelebb kerülünk egymáshoz is. Ezért Jézus életére és tanítására fi­gyelve tudunk követésében együtt dolgozni népünk és az egész emberiség előbbrehala- dása és békéje munkálásán. EREDMÉNYEKBEN, száza­lékokban és teljesítmények« ben gondolkodó korunkban fölvetődik a kérdés, vajon mi a keresztyénség, az egyház, az ökumenikus mozgalom, a nagy világkonferenciák és ta­nácskozások haszna. Ez a ha­szon nem mérhető százalék­ban és pénzben, de mégis lát­ható és tapasztalható valóság. Hiszen annyit ér az egyes ke­resztyén, az egyház, a keresz­tyénség, az ökumenikus moz­galom, amennyit meg tud valósítani magában Krisztus­ból, a jézusi szeretetből és megbocsátásból, szolgálatból és segítőkészségből. Adja Is­ten, hogy ezen a területen az ökumenikus mozgalomban se legyeu hiábavaló a munkánk! If j. Harmati Béla Vita? Vitatkoztál már? A vitában ritkán győzik meg a vitatkozó ellenfelét. Legtöbbször kölcsö­nösen megsértik egymást. Eredményesen csak nagyon felkészült vitatkozók tudnak vitázni. Egyenlő ellenfelek. Ök is csak akkor, ha nem elfogul­tak és tisztelik az igazságot. Isten nem vitatkozik. Illéssel sem vitatkozott. Pedig Illés szerette volna vitára kénysze­ríteni Istent. Miért? Azért, hogy bebizonyítsa igazát. Igaza van, amikor búslakodik. Az Űr az oka mindennek. Amikor negyvennapi ván­dorlás után megérkezett Illés próféta a Hóreb hegyére, egy barlangban húzta meg magát. Várta, hogy mi történik. Nem várt hiába. Isten kezdte el a beszélgetést, mert úgy beszélt vele mint édesapa duzzogó gyermekével. Nevén szólította: mit csinálsz itt Illés? Szava megnyitotta a próféta bezárt szívét. Eleinte mentegette ma­gát, majd belemelegedett a be­szédbe. Dőlt belőle a panasz, így szólt: nagy búsulásom van az Űrért, a Seregek Istenéért; mert elhagyták a te szövetsé­gedet az Izrael fiai, a te oltá­raidat lerontották és a te pró­fétáidat fegyverrel megölték. Én maradtam meg csak egye­dül és engem is halálra keres­nek. Tulajdonképpen szemre­hányást tett Istennek: miért nem mutatod meg hatalma­dat? Miért nem akadályozod meg a gonoszság terjedését? .Engedd, hogy meghaljak, mert így semmi értelme életemnek. Az Űr meghallgatta türel­mesen Illést, de nem szállt vi­tába vele. Egy odújában ku­corgó, elkeseredett emberrel nem lehet vitatkozni. Ki kell hozni onnan. Friss levegőre, napfényre van szüksége. Lá­zongó szívnek Isten szívén kell megpihennie. Ezért így szólt hozzá: jöjj ki és állj meg ezen a hegyen az Űr előtt. Nem egy­szerű kirándulásra, üdülésre hívta meg az Űr Illést, Szerető atyai szívét akarta feltárni előtte, hogy szemtől szembe találkozzanak. A Biblia azt ír­ja, Illésnek ki kellett mennie barlangjából a hegyre, mert „az Űr volt ott elmenendő­ben”. Gondolj most húsvétra. Jé­zus feltámadásának gyö­nyörű napja csupa búslakodó, megkeseredett, kedvét vesztett emberre virradt fel. Olyanok voltak, mint Illés. Panaszkod­tak. Vitatkoztak. Nem tudták, hogy feltámadt Jézus. Eltökél­ték, hogy ők hinni ezentúl már sohase fognak. Képtelenek rá. Jézust se ismerték fel. Mária Magdaléna azt hitte, hogy a kertésszel beszélget. Az Em- maus felé tartó tanítványok tájékozatlan vándornak kép­zelték a hozzájuk csatlakozó feltámadott Jézust. Csak úgy dőlt belőlük a panasz és a ke­serűség, akár Illésből. Jézus nem vitatkozott. A vita már rég eldőlt, amikor meghalt értünk a kereszten és harmadnapon feltámadt. Meg­hallgatta a panaszos szavakat. Várt türelemmel. Tudta, hogy néki ellenállni nem lehet. Má­ria Magdalénának elég volt csak ennyit mondania: Mária. Azonnal megismerte. Ujjongva kiáltott fel: Rabbóni! — ami azt jelenti: Mester! Az Em- mausba igyekvő tanítványok­kal együtt vacsoráit és amint megtörte a kenyeret vacsora közben felnyílt a szemük. Megismerték, ő az. Amikor es­te a tanítványok féltükben be­zárkóztak egy házba, zárt aj­tók ellenére is megjelent kö­zöttük a feltámadott Űr. Ak­kor se vitázott. Megmutatta ér­tük átszegezett kezén a sebhe­lyeket és csak ennyit mondott: Békesség néktek! Semminek sincs vége. Most kezdődik minden igazán. „Ahogyan en­gem küldött az Átya, úgy kül­detek én titeket” — mondta tanítványainak a feltámadott Űr. Ne csodálkozz, ha veled se vitázik Jézus. Tudja, hogy egé­szen másra van szükséged. A legújabb statisztikai ada­tok szerint a Német Demok­ratikus Köztársaság protes­táns egyházaihoz 9,07 millió, a római katolikus egyházhoz 1,3 millió, a szabadegyházak­hoz kereken 100 ezer hivő tartozik. Az egyházak össze­sen 6 ezer 15 lelkészt tartanak számon, ezekből 4230 az evan­gélikus, 1450 a római katoli­kus és 335 a szabadegyházi gyülekezetekben dolgozik, (epd) Libanon cédrusai

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom