Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1973-04-01 / 13. szám
Közöttünk szolgálnak Öl VENEZER páciens és EGY gyülekezet 60 éve orvos id. dr. Szórády István, a gyulai gyülekezet felügyelője, amiből 40 évet köz- szolgálatban töltött. 1918-ban az ország legfiatalabb főorvosaként 29 éves fejjel vette át a gyulai ideggyógyászat vezetését s évtizedeken át gyakorlatilag az egész kórház irányítója is volt. „Nyugalomba” úgy vonult, hogy azóta is — immár 84 évvel vállain — üzemorvosként és bírósági szakértőként dolgozik, némi magánpraxis mellett. Pályája alatt eddig 50—55 ezer embert kezelt hosszabb-rövidebb ideig, nagyon óvatos becslés alapján. Mindezt bizony elképzelni is sok, de mégsem túl nehéz annak, aki ismeri az ő embersze- retetét és rendithetetlen nyugalmát. Példájának nyilván része van abban, hogy az ő hivatását választotta fia, ifi. dr. Szórády István, aki Szegeden gyermekkórházi igazgató-főorvos és unokája, ifj. dr. Szepesvári Elemér, aki Eleken körzeti orvos és tavaly, 29 évesen részesült Semmelweis-díj- ban. Első egyházi emlékei — mint elmondja — a Vadosfához tartozó szín-evangélikus zsebehá- zi filiához fűződnek, személy szerint Farkas György tanítóhoz, aki nagybátyja volt s a falucska polihisztora, mert például növény- és állattani ismeretekre is oktatta az embereket. Istentiszteletre a jó pár kilométerrel arrébb eső Vados- fára szekereztek be vasárnaponként; közben Magyarke- resztúron más szekeresek is csatlakoztak hozzájuk, ugyanoda tartván. Még a múlt század utolsó évében konfirmált — 10 éves volt akkor. Középiskolába Budapestre járt, a Deák téri, majd a Fasori gimnáziumba. Névszerint Góbi Imre igazgatóra és a híres matematika- tanárra, Mikola Sándorra emlékezik elsősorban. Már gyeÖregeink Készen „MOST VOLTAM GYEREK. S VÉN VOLNÉK MAR — s itt volna végem?” A költő (Áp- rily) tűnődő, merengő kérdése sok öreg ember élményét fejezi ki. Rádöbbenünk a siető idő suhanására — az évek múltak, mint a percek — a napok kifolynak ujjaink közül, mint a homok. Nem rendelkezünk többé az élettel és annak dolgaival úgy. mint azelőtt — pontosabban, mint ahogyan ezt régebben véltük. Mert igazában azelőtt sem rendelkeztünk vele. Csak ezt nem vettük észre s merészen terveztünk évekre előre. Most rájövünk arra, hogy minden új nap, új kegyelem. Persze ez mindig így volt. De oly hosszúnak tűnt a pálya és oly ködbeveszőn távolinak, az ifjú ember számára, a vég. S most ijesztő rövidnek tűnik az út s oly közeli a vége. Olyan drágává válik minden perc s visszahozhatatlannak minden alkalom, — ki gondolt ezzel azelőtt? „Közelről les már rám a vég. De mielőtt a nagy Hurok megfogja lábam, szeretnék megfürödni még egy nyári éjjel harmatában” (Aprily). ENNEK A KÖZELGŐ, KI TUDJA KÜSZÖBÖN ÁLLÓ, VÉGNEK fájdalmas jelei is vannak, — többnyire. Persze ismét úgy van, hogy a gyermektől, ifjútól sincs messzebb a halál, „Életünkben szüntelen halál lesi léptünk”, vallja 791. énekünk. De erre nem gondolunk. Az ifjú halála megdöbbent, az aggét tudomásul vesz- szük, mint természetest. Az öregkorban azután szaporodnak a jelek, amik intenek; memento mori, gondolj a halálra. Gyöngül a hallás, a látás, a betegség gyakori vendég, talán állandó lakótárs lesz. S egyre elháríthatatlanabbá váló árnyként kísér a szorongás, hogy „Egy nap nem ébredsz fel. Kutyád, hogy láncra kösd, hiába várja” (Aprily). Korunk embere, eltérően régebbi korok emberétől, mindenképp szeretné tudatából száműzni a halálra gondolást. Mindenki íiatalabb- nak kíván látszani valóságos koránál, évei számát tagadja, harsány színekkel s szóval áltatja magát. Mint aki éjszaka, sötét erdőn járva vacogva fü- työrész. MITŐL FÉLÜNK VÉGTÉRE? Attól, hogy e földi életnek egyszer vége lesz? Meggondoltuk-e. hogy ha nem így volna, az lenne talán az igazán félelmetes? Ha napjaink sora, így amint vagyunk, megszakítatlan végétlenségben tovább folydogálna? Vájjon nincs-e nagyon mély értelme a bibliai szónak Ábrahámról és a többi pátriárkákról, a vénekről, akik „az élettel betelve és megelégedve elaludtak és atyáikhoz takaríttattak"? Korábbi korok emberei, úgy tűnik, a haláltól féltek, épp. mert hitték, hogy az élet vége nem elmúlás, megsemmisülés, hanem csak lezárása egy életszakasznak s utána számadás jön, számonkérés és ítélet. A ma embere inkább a meghalástól fél, a szenvedéstől, a testi s lelki fájdalmaktól, a segélytelen tehetetlenségtől és végső magányosságtól, ami kikerülhetetlenül rászakad. Méltatlankodva s szinte lázadó tiltakozással mintegy „üzemi balesetnek” tekinti a halált, műhibának, aminek voltaképpen nem szabadna megesni, ha még egy kicsit okosabbak lennénk, ha még fejlettebb lenne a technika és haladottabb a tudomány. A SZENTÍRÁS SZEMLÉLETE MERŐBEN MÁS. Azt vallja, hogy életünk eredete és vége is Isten kezében van s azért kaptuk ezt a hosszabb, rövi- debb életidőt, hogy találkozzunk Vele. Nem a halálban, hanem már itt, ebben az életben; ez a találkozás és mindaz a gyümölcs, ami ebből fakad, ennek az életnek az értelme. Sőt ez maga az élet, ami ezt a nevet, bibliai értelemben, megérdemli.- S akkor a találkozások sorozatából Istennel járás lesz. S amikor a földi élet véget ér, ez az együttlét Istennel nem szakad meg. Ez persze a hit szava, a hit vallomása. S bizonyos, hogy ennek a hitnek a legnagyobb próbája éppen a halál. Az az igazság, hogy „a hit meggyőződés a nem látott valóságokról” (Zsidókhoz írt levél, 11, 1), ebben a végső és legnagyobb próbatételben nyerhet bizonyosságot. Olyan ez, mint mikor valaki ablakpárkányról kilép — a semmibe. Minden fizikai törvény és emberi tapasztalat szerint alá kell zuhannia. A hit vallja — s ez éppen a hit, nem több és nem kevesebb és nem is más —, hogy felfogja egy láthatatlan és elképzelhetetlen kéz. NEM A HALÁLRA KÉSZÜLÜNK AZ ÉLET SORÁN, — mondottuk —. hanem az Istennel kell találkoznunk s Vele együtt maradnunk. De valamiképpen erre a végső próbatételre is készülünk, mint az oly gyakran és sokféleképpen vizsgáztató életünk erre az utolsó és legnagyobb vizsgájára, pontosabban hitünk nagy vizsgájára. Nem az-é az öregkor értelme. hogy — akik e kort megérik — ebben a készülésben és ebben a vizsgában valamit megmutassanak a fiatalabbaknak, akik a dolog természeténél fogva, mindezzel kevesebbet foglalkoznak, aligha is gondolnak reá? Talán példát adhatnak és jelt a fiatalabbaknak, mint aki sötét bozótban tört ösvényt a követőknek. Mert erre az útra rálépünk egyszer mindnyájan bizonyosan. Csak, ha menni kell, a hívó szó készen találjon. Aprily szóival vallva; „öregség, bölcs fegyelmezője vérnek, taníts meg, hogy Csendemhez csendben érjek. Ne ingerelj panaszra vagy haragra, hangoskodóból halkits hallgatagra. Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez, egy pátosztalan, kurta szó elég lesz, a túlsó partot látó révülésben a „Készen vagy?”-ra ezt felelni. — Készen. Groó Gyula rekkorától fogva orvosnak készült. s elsőéves medikus korában döntött az ideg- és elmegyógyászati szak mellett. Gyulára kerülvén kezdettől fogva részt vett az akkor szerveződő gyülekezet életében s mihamar a vezetésében is; mintegy négy évtizede lett presbiter, majd pár év múltán másodfelügyelő, 1964 óta pedig felügyelő. Mit jelentett keresztyéni mivolta hivatása gyakorlásában? — kérdezzük. Főként azt a mély érzést — feleli — hogy az ember fő rendeltetése segíteni a másikon. Nem tagadja, hogy sok tanulást, gondot, strapát jelent az orvosi hivatás, és ha valami, ez egész embert kíván. De sok volt az öröme is, elsősorban annak révén, hogy segíthetett testi-lelki bajokban szenvedő embertársain. S mit üzen a fiatal egyháztagoknak? Egyrészt azt, hogy olyan pályát válasszanak, amelyre hivatást éreznek s ne anyagi szempontok alapján döntsenek. Másrészt meg azt, hogy mi evangélikusok úgy látjuk, hogy hitünk és világi szolgálatunk nincs ellentétben egymással. Érdekesebb epizódként 1927. december 18-ának minusz 20 fokos napját emlegeti, azt, amelyen az általa ma is rendszeresen látogatott gyulai templom felszentelésére érkezett Raffay Sándor püspök, aki elég sokat bajlódott reumájával. Hogy volt mersze elindulni? — kérdezték, miközben leszállt a vonatról. Ilyenkor úgy érzem — felelte a püspök — hogy az Isten a tenyerén hord. Gazdag élet — fűzöm gondolataimat dr. Szórády István dolgozószobájában — a szolgálatban gazdag élet. Sok küzdelem, törődés — de mindig hittel és reménységgel. Feleségét korán vesztette el. öt testvére közül nővére él még, ugyanabban a házban; leánya és veje (presbiterünk) úgyszintén. Aránylag gyakran fordulnak meg itt fia, unokái, dédunokái. Négy nemzedék találkozik, az összetartozásnak szinte tapintható, éltető légkörében. Bázist teremt a hit. Jó félszázezer páciens részesedhetett ennek levegőjéből. És az egy gyülekezet is, mely maga is bázis és amelyet úgy hívnak, hogy Magyarországi Evangélikus Egyház. Akár jelképesnek is vehetjük, hogy szinte az északnyugati sarokból a délkeletibe került, s ez az ugrás egy arasszal fogja át hazánkat és egyházunkat, melyek szolgálatát egységben látjuk. Haza, egyház, család. Hány rétegből táplálkozik még ez az élet, hogy mennyit adhatott? Mindezek mélyén bizonyára a végsőből, amelynek gazdája az, Akinek szeretete soha el nem fogy. Bodrog Miklós Pákolits István: A lévita aggodalma Félóráig ha bírja Öreg este lesz mégis mire lekerül a fáról a sziklasírba Még jó, hogy a saját halottjuk Micsoda naiv dolog és gyerekes hencegés: harmadnapra föltámadok Persze nemcsak a nagyfej űek dolga az a harminc ezüst Olcsóbban is megúszhattuk volna Majd elválik mit ér a botcsinálta strázsa Ma péntek Hol van még a vasárnap (A költő „Zöldarany” című 1973-ban megjelent kötetéből.) Egyháztörténeti naptár Április 2. ötszáz éve, 1473. április 2- án született Budán Corvin János (tl504). Özvegyét, Frange- pán Beatrixet utóbb Brandenburgi György, a Luther tanaival már Budán, 1526 előtt rokonszenvező főúr vette feleségül. A reá szálló hatalmas Corvin-birtokok megszerzésének a vágya is közjerátszott abban, hogy a magyar köznemesség nemzeti pártja 1523- ban halállal, majd megégetés- sel, s mindkét esetben vagyonelkobzással akarta sújtani Luther magyarországi követőit. 4. Négyszázötven évvel ezelőtt, 1523. április 4-én hagyta el a nimbscheni kolostort a fiatal Bóra Katalin és nyolc apácatársa. amint erről külön cikkben is megemlékeztünk. 5. Öt éve, 1968. április 4-én oltotta ki a gyilkos golyó az észak-amerikai Tennessee állam Memphis városában a nagy polgárjogi vezető, Martin Luther King baptista lelkész életét (sz. 1929. január 15.). „Nem hallgathattam” címmel most jelentette meg a Gondolat Kiadó Szuhay-Havas Ervin válogatását King egyes műveiből. 6. Kétszázötven éve, 1723. április 6-án evangélikus prédikátor kísérte utolsó útjára Va- dosfán az előző év karácsonyán, Egyeden elhunyt Teleke- si Török Istvánt, a dunántúli evangélikusok nagy patrónu- sát, aki Rákóczi huszárezredese, szenátora és élelmezési biztosa, majd Sopron és Vas vármegyék táblabírája volt. (sz. 1666). Három ekkor elhangzott temetési búcsúbeszéd is fennmaradt ránk nyomtatásban — érdekes módon mind a három Lipcsében jelent meg: Torkos Andrásé „A Cédrusfának Siralmas Esete”. Tóth Sipkovits Jánosé „Az Isten népének lakása az Békesség Hajlékában” és Hajnóczy Dánielé „Oratio funebris” címen. Miskey Ádám nemesdömölki lelkész pedig „Virtus koronája" címen gyászverset írt erre az alkalomra. 17. Ezen a napon ünnepli 90. születésnapját lelkészi karunk legidősebb tagja, Haniffel Sándor ny. lelkész, akit 1906-ban avatott fel Gyurátz Ferenc püspök. Utolsó szolgálati helye Sárszentmiklós volt. Egyházunk szeretettel köszönti ezen a ritka, szép évfordulón. 24. Négyszázötven éve, 1523. Szent György napjára hívta össze II. Lajos király azt a budai országgyűlést, amely a magyar törvényhozásban első ízben hozott törvényt a lutheri reformáció ellen. A híres 1523: 54. törvénycikk fejvétellel és jószág vesztéssel sújtotta Luther követőit. 30. A Protestáns Lap 1848. április 30-i száma — most 125 éve — új fővárosi németnyelvű egyházi lap megjelenéséről tudósít. „Der evangelische Christ” című, Bauhofer György budai lelkész által szerkesztett hetilapról — amely 1848 végéig jelenhetett meg — azt írja, hogy „a népnek van szánva, s noha német nyelven szerkesztve, nem kételkedünk, hogy a magyar nemzetiség jogait, a magyar törvényhozás áldásait tiszteli s körében a népfajok egyetértését előmozdítani becsületesen törekedni. Ennek már eddig is adta jeleit.. F. T. A mi világunk Hallgatom a rádió riporterét: egy beteg, béna nő ügyében kereste fel kérdéssel az illetékeseket. De azok közönyös hangon, szőrszálhasogató akadékoskodással, paragrafusokhoz ragaszkodó merevséggel válaszolnak. Ridegen hárítják el maguktól a felelősséget: ők többet nem tehetnek! — Köti őket a törvény! A riporter érvel: egy ember sorsáról van szó, de azok — hajthatatlanok. Aggódva gondolok arra, hogy az is meglehet: valamelyik hivatalban az „illetékesek” között olyasvalaki is van, aki egyébként keresztyénnek tartja magát. Vájjon ő is közömbös? PEDIG EZ A KÖZÖMBÖSSÉG NEM A MI VILÁGUNK! Mi Jézustól nem ezt tanultuk, s Önála nem ezt láthattuk! Neki senki sem volt közömbös, egy ember se sikkadt szürke számmá, s az ügyek mögött mindig látta, észrevette a felebarátot. Azt, aki beteg, éhes, fél, vagy tehetetlen, s ezért gyógyításra, ennivalóra, bátorításra, segítségre vágyik. És Ö élete odaáldozásúval nemcsak a testi bajokból, hanem a bűn és halál szorításából is megváltotta az embert! Nézem az új villamoskocsi szétszakított műbőr ülését. Szomorú látvány. A METRÖ vadonatúj állomásain már nem tudom elolvasni a feliratokat, mert a betűk egész sora hiányzik. Felelőtlen. garázda, pazarló magartartás vétkes tette ez. Közösség- ellenes, mondhatnám: hazafiatlan gondolkodás és szemlélet eredménye az ilyen rongálás, rombolás. AGGÓDVA GONDOLOK ARRA: meglehet, hogy tán valamikor konfirmációi oktatásra is járhatott az a fiatal, aki ezt elkövette! De ez a rongáló, pazarló, közösség-ellenesség — ez nem a mi világunk! Ez idegen tőlünk! Amit mi a Szentírásból tanulunk: az a munka megbecsülése és a köztulajdon megóvása. Hiszen a hetedik parancsolat — ne lopj! — ugyanolyan mértékben vonatkozik a köztulajdonra, mint a másik ember személyi tulajdonára. S munka megbecsülésére kemény szavakat használt Pál apostol is: „Ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék!” (II. Th. 3, 10) EZÉRT EGYETÉRTÜNK A HAZAFIAS NÉPFRONT választási levelének azzal a részével is, mely a szocializmus építésének gazdasági feladatairól beszélve szóvá teszi a munkaerkölcs és a közösség érdekeinek kérdését. Ez a levél az egész nemzetet, minden rangú és rendű embert, vagyis mindnyájunkat hív helytállásra, becsületes és szorgalmas munkára és a közös ügyben való fáradozásra. Így olvassuk: „Ország, város, falu akkor alkothat nagyot és maradandót, ha polgárai a haza javán fáradoznak ... Szakítsunk mindazzal, ami maradi, elavult, ósdi! A bürokratizmus, az emberek ügye iránti közömbösség, önzés és pazarlás — nem a mi világunk!” NEKÜNK EVANGÉLIKUSOKNAK IS OTT VAN A HELYÜNK azok között a polgárok között, akik a haza javán fáradoznak, akik készek’ az újra, a jóra, akik meglátják az ügyek mögött az embert, akik nemcsak a saját kicsinyes érdekeit nézik, hanem készek másokért, a közösségért fáradozni és megbecsülve a munkát, vigyáznak népük vagyonára. Minderre Krisztusban való élő hitünk is kötelez. Pál apostol ma is aktuális szavai így tanítanak: „Egyetértők legyetek és ugyanazt a sze- retetet tanúsítsátok egyérzésben és ugyanabban a gondolkodásban. Ne nézze ki-ki csak a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is!” (Fii 2) , Bencze Imre. A keresztyének felelőssége Európáért Simojoki finn evangélikus érsek előadása Simojoki érsek, a Finn Evangélikus Egyház vezetője 1972 decemberében, amikor Helsinkiben megkezdődött az európai biztonsági értekezlet, egy püspöki konferencián figyelemreméltó előadásban fogfoglalkozott a keresztyének és a keresztyén egyházak felelősségével Európáért. Első megállapítása az, hogy bár Európát és az egyházat nem lehet azonosítani, a két fogalom el sem választható egymástól. A keresztyén hit nem azonos az európaisággal, sőt erős feszültség van a kettő között, Európa története mégis szorosan összekapcsolódott a keresztyén egyház fejlődésének egyes fázisaival. Ezért Európa jövője sem lehet közömbös a keresztyén egyház számára, felelősen kell foglalkoznia ezzel a kérdéssel. Az egyháznak hídépítőnek és megbékéltetőnek kell lennie a különböző társadalmi rendszerekben élő emberek és nemzetek között. A politikai feszültségekkel terhes időkben, amikor az embereket és államokat fekete-fehér alapon osztályozzák, az egyháznak kerülnie kell minden fanatizmust, meg kell őriznie tárgyilagosságát és teljes határozottsággal annak előmozdításán kell fáradoznia, ami összeköti az embereket és ami csökkenti az ellentéteket. Ezzel kapcsolatban megemlékezett előadásában Simojoki érsek George Bell chi- chesteri püspöknek a második világháború alatti kiállásáról a Lordok Házában a német városok és a német polgári lakosság embertelen bombázása ellen. Előadása második felében Simojoki érsek az európai egységtörekvésekkel és azoknak a Harmadik Világból érkező bírálatával foglalkozott. „Azokat, akik tervezgetik, hogy az európai államokból különböző csoportokat és tömböket alakítsanak. emlékeztetnünk kell az európai lélekre, noha ezt világosan nem tudjuk definiálni. Nyilvánvaló, hogy az európai együttműködés nem csupán a sertéshús, a marhahús vagy a vaj árának kiegyenlítődését, nemcsak a munkások más országokban való munkavállalási lehetőségét jelenti, de nem is jelent pusztán védelmi szövetségeket vagy politikai tömböket, hanem egy bizonyos életszemléletet és sajátos európai tudatot. Jelenleg történik valami, ami közelről érinti ezt az európai lelket s ez a legnagyobb mértékben érdekel bennünket, európai keresztyéneket is. Nagyon jól tudjuk, hogy már régen nincs jogunk keresztyénnek nevezni az európai embert, sőt az európaiságot ma már szinte a keresz- tyénség ellentétének tekintik. Másfelől azonban senki sem tagadhatja, hogy a keresztyén- ség kitörölhetetlenül hozzájárult annak a kialakulásához, amit európainak lehet nevezni. Ezért tartozunk mi, európai keresztyének különös felelősséggel Európáért.” Az európai integráció fejlődése. ami a béke, biztonság és jólét növekedése miatt örvendetes dolog, sok Európán kívüli felelős egyházi embert aggodalommal tölt el. Az afrikai, ázsiai és latinamerikai népek saját történelmük során megtapasztalták, hogy Európa hatalmi időszakai végzetesek voltak e földrészek számára. Ennek a jövőben nem kell szükségképpen megtörténnie, de tény az, hogy a Harmadik Világ népei igen nagy fenntartással viseltetnek az európai fejlemények iránt. Paul T. Ver- ghese nemrégiben azt írta, hogy a kapitalista Nyugat és a szocialista Kelet közötti megegyezés következtében megerősödött Európa a kizsákmányolás új veszélyét jelentheti a Harmadik Világ számára. Éppen itt van az egyház felelőssége — hangsúlyozta Simojoki érsek. Az egyház kötelessége, hogy minden ember közösségét hirdesse. HUSZONÖTEZER BIBLIA Az Altenburgi (NDK) biblia-kiadó az elmúlt esztendőben 25 000 Bibliát hozott forgalomba a türingiai egyház iratterjesztésén keresztül. Emellett még kisebb részkiadványokat is forgalomba hozott.
