Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-03-18 / 11. szám

Emlékezés hajnalhasadásra

Közügy — szívügy

1848 MÁRCIUSA nagyapáink ismeretében még ma is jórészt úgy él, mint villámlás- szérűén támadt tömegtüntetés Pesten és Pozsonyban. Azután a magyar nemzet egységes felkelése Bécs jogtipró önkényével szemben.

A döntő lökést Párizs, Bécs és a német polgárság-munkásság forradalmi mozgalmai adták meg. Nélkülük nem ébredt és nem juthatott volna közel másfél éves győzelemre hazánkban a forradalom, melyet Petőfi és Táncsics kezdettől fogva világszabadság-mozga- lom láncszemének tekintett.

Március 15-én Bécsett Kossuth beszél a forradalmi ifjúsághoz. Pesten Petőfi, Vasvári, Irinyi, Irányi, Jókai és Szabó tartanak egyre duzzadóbb felvonulás közben gyűlést a Múzeumnál. Cenzúra nélkül kinyomtatják a 12 pontot és a Nemzeti Dalt. Táncsics Mihályt és Murgu Euthym román tanító-írót együtt szabadítja ki a tömeg a börtönből.

Március 18-án Kossuth döntő reformjavaslatait elfogadja a rendi országgyűlés Pozsonyban. — Ezután már népképviseleti országgyűlést kell összehívni. Megalakul a független magyar kormány. Közteherviselést vezetnek be. Eltörlik az ősiséget, a cenzúrát, a vallás- felekezeti megkülönböztetést és az ország megosztottságát.

A SZEMÉLYES EMBERI MÉLTÓSÁG, a nemzeti függetlenség és szabadság napfénye így ragyogott fel hazánkban 125 évvel ezelőtt.

Külön örömünk és büszkeségünk, hogy e fénynek nem egy sugara evangélikus egyházunk lelki kohójából áradt ki.

A reformált egyházak népét a személyi és nemzeti szabadság tételes megfogalmazása, gyakorlati életbelépése szíve

mélyéig megragadta. A Protestáns egyházi és Iskolai Lapban Székács József püspök ódában dicséri Istent, hogy a népek „ősi szent joga” ámít Ö írt a szívekbe, életbelép a szabadság hajnalán.

Rendkívüli események idején írja Haubner Máté püspök körlevelét. „Minden jókat, mellyeket az Isteni gondviselés az előre halladó művelődés ösvényén napjainkban az emberiség üdvére kifejt, hálás örömmel fogadni keresztyéni szent kötelességünk.”

A SZENTIRÁSBÖL TÁPLÁLKOZÓ hivő meggyőződés kívánja ezt a változást. Isten minden emberre érvényes, egyformán kiáradó kegyelmes igazsága követeli meg, hogy ember és ember között is egyenlő, sőt a másik javára szolgáló igazság tükröződjék a társadalomban. „Minden embernek jogában kell állani, hogy emberré lehessen”, — írja Haubner.

Lájpczig János veszprémi esperes nyíltan utal arra, hogy a személyes emberi méltóság jogát „csak ennek előtte fél századdal ismerték az elszuny- nyadt apák”, — t. i. a francia forradalomban.

Alig néhány nap múlva már a legkisebb gyülekezetbe is eljutott az események híre. Szabados Pál oroszlányi lelkész szenvedélyes hangú prédikációban tekint vissza a jobbágyság sorsára. A földesúr emberei később zaklatják is emiatt. De a törvénnyé lett helyes rend cselekvését meg is kellett tanítani. Hinni és aszerint cselekedni, ez magától értődő az evangéliumból élőknek.

GYŐR KÖRNYÉKÉN. GÖ- MÖRBEN, SOMOGYBÁN megmozdult a jobbágyság,

Öregeink

Egymást segítő öregek

Társaságot figyeltem meg, amint fekete mellett egy égető témát kapott fel. Megállapították, újuló világunkban az öregedés folyamata és az öregek helyzete is megváltozott. A közgondolkodás sem zavarja ,,kuckó”-ba az öregeket. A két háború között Kodály-Weöres „öregek” című kórusműve könyörtelen nyersességgel kiáltotta : „Te már elégtél, elégtél Ehhez képest az öregek száma a többszörösére növekedett a társadalom pedig kedvezmények és rendezvények egész sorával hívja egymáshoz az egyivású öregeket. Ennek ellenére a magányos öregség sivár-1 sága riasztóan gyakori.

Akit Betty-néninek szólítottak, így vélekedett: Nem köny- nyű lécke, de meg lehet tanulni a helyes öregséget is. Barátnőim szokták kérdezgetni, hogy tudtál a nagy lakás után egy ilyen szüli kis szobában megszokni? Könnyebb, mintsem magam is hittem volna. A lírikus hajlandóságú öreglegény viszont Áprily Lajos: „Kérés az öregséghez” című versét idézte fel. Nem hull az ölembe, hanem meg kell küzdenem azért .......hogy Csende

mhez csendben érjek”.

Emberséges, igaz beszélgetés volt ez így, de azt juttatták eszembe, egyikünk sem lépheti keresztül saját árnyékát. Az idős embereket is tneghatároz- za az a tegnap, amelyből a mába átléptek. Emberi értékük és önnön felelősségük tudatára ébredtek ugyan, de még találgatják, mit is kellene csinálni öreg önmagukkal az újuló mában.

Múltkoriban meghökkentett egy kétsoros kiáltvány az öregek érdekében. Nem az ENSZ, nem is az öregek Világszövetsége bocsájtotta közre. Egy repedt ablaktáblára volt. kiragasztva Zuglóban a Nagy Lajos király útja 222. sz. alatt. Resz- keteg kézvonások adták tudtára az emberiségnek a követelményt: ..SZERESSÉTEK AZ ÖREGEKET' NAGYON SZERESSÉTEK!” Szerzője úgy nyilatkozott, hogy a magány érzete késztette ilyen közéleti lépésre. „És ez a kiáltvány felébresztette az emberek lelkiismeretét?” — Nem kérem, nem ... — hangzott a kiábrándult válasz.

Erről jut eszembe Csillag Dezső bácsi, akinek szikár testében majd kilencvenkét évig lobogott a lélek. Ö mondotta:

„Aki csak kér, elvár másoktól, — az élet koldusa marad. Mint ahogy a pénzt megkeresi a dolgozó ember, úgy kell megkeresnie az életéhez valót is. Megkeresem tehát a másik magányost, hogy legyen társaságom. A helyet, ahol hasznomat veszik, hogy legyen szerepem!” Ügy emlékszem vissza rá, mint napsütéses padok vidám beszélgetőjére. Egyszer gyerekeket őrzött, máskor egy utcasor betegei helyett ment bevásárolni. Volt. hogy a TÜKER-nél állt valaki helyett sorba, máskor valaki orvosságáért loholt a patikába. De ott lehetett őt találni a templomkerítés festésénél is. Pedig ő is magányos volt, ő is öreg volt, de olyan, akire szükég volt itt is, ott is. Aki nem volt egyedül, aki kedvet, hitet és reménységet vitt mindenhova.

Azóta rájöttem, hogy Csillag Dezső bácsi nem egy példányban létezik. Találkoztam vele asszony képében is. Gyülekezeti diakóniánk áldott munkásai kerülnek ki körükből. Milyen különös, hogy ezeket a tapasztalt, gyakorlati embereket úgy kell ezen az úton elindítani, mint a járni tanuló gyereket! Piroska nénit is, aki kedves szavú, mosolygós néni volt, míg özvegyen magára nem maradt. Azután elhervadt mosolya, fogyott, halványodott és csak a temetőt járta. Ott akadt össze egyik gyülekezeti asszonnyal, aki már kikeveredett a terméketlen magányból. „Hosszú beszélgetésünk után úgy éreztem magam, mint aki megkönnyebbült. Megállapodtunk, mely órában jövünk ki másnap, hogy újból találkozzunk. így épüígetett további barátságunk, ö biztatott fel hasonló szolgálatvégzésre. Amióta felvettem mások gondját, mindig van társaságom és a seb is gyógyul szívemen...”

Csak végezetül és magamat visszafogva szólok o gyülekezeti alkalmak áldott szerepéről, az ige sok vonatkozásban érlelő hatásáról. Bálint néninél voltam utolsó úrvacsoraosztáson. „Készen vagyok az útra Tisztelendő úr. Szerettem a gyülekezetbe járni és az ige észrevétlen megérlelt, mint a körbenjáró napsugár az almát.” A körbenjáró Napsugárnak áldott szolgálata készít fel az öregségtől való mások és másfajta búcsúzásra. is.

Virágh Gyula

hogy követeléseit érvényesítse. Nem volt mindegy, hogy ispán-ostorral, fegyverrel, vagy tiszta szándékú, becsülő szóval igazították el a felmerülő kérdéseket. Az evangélikus lelkészek megszokták a szerény anyagi körülményeket és szívesen a nép mellé álltak. Haubner püspök így ír az államsegély reményével kapcsolatban : „evangéliumi egyházunknak valamint önkormányzási jogáról lemondania egyáltalán fogva nem szabad, úgy eddig viselt terheinek hordozásától egészen menekülnie nem illik.”

Veöreös Mihály jómódú győri evangélikus polgár a gyülekezet irattárába helyezi családi nemesi, pecsétes igazolás-gyűjteményét. „Minden, akár egyeseknek, akár testületeknek, akár családoknak a felsőbbség által ajándékozott szabadalmakat, úgy szinte a nemesi jogot is természetellenesnek, csupán a kényszeruralkodás kifolyásának tartottam. A nemességnek eltörlése... nyilván ki nem mondatott ugyan, hanem elvben elfogadott, reményiem, hogy többé nem is fog az régi jogaikban visszatétetni; ne is engedje az Isten”! — írja emléksoraiban. Hasonlóan vélekedtek Perlaky Dániel, Zmes- kál Sándor, Kozma Imre és mások, akik Győrött a forradalom vezetői voltak.

SOKSZÍNŰ SUGÁRGYÜJ- TÖ SZEREPE volt akkor evangélikus egyházunknak. Szükség is volt rá. mert kezdettől működtek a széthúzás erői.

Dunántúl római katolikus többségű vidékein a teljes vallási egyenlőség elvét úgy torzították el némelyek, hogy az a protestáns egyházak uralmát és a római katolikus egyház eltörlését jelentené.

A forradalom vezetői számarányukat messze meghaladóan evangélikusokból kerültek ki. Ez nem csoda, hiszen 300

éves elnyomás után remélhették végre azonos jogaikat hitük gyakorlásában és a közélet területén. Győr megyében csak Rónay Jácint, a szerzetesből lett forradalmár akar igazi együttműködést kialakítani a protestáns lelkészekkel. Erre buzdít Kismegyeren egy nagygyűlésen a bőnyrétalapi református és felpéci evangélikus lelkésszel.

A nemzetiségi megoszlás terén a kölcsönös megbecsülés és együttműködés jórészt megoldatlan gondja maradt a polgári forradalom vezetőinek. Az evangélikus püspökök és lelkészek, a korábbi évek súrlódásait félretéve — igyekeztek a közös jövőért testvéri egységet építeni. — Szeberényi János bányai püspök szlovákul írja: „azon szabadság, mely kihir- dettetett, a tót-, szerb-, német-, oláhajkúnak egyaránt sajátja”. Hasonlóan küzd az új, független ország egységéért Wimmer Gottlieb Ágost Felsőlövön, amikor Kossuth kiáltványát németre fordítja a nyugati határszél lakosságának és szabadcsapatot szervez.

A NAPKELTÉT VIHARFELHŐK homályosították el. Európa testvérlángjait sorra oltotta ki az önkényuralom ravasz és erős keze. A magyar szabadsággal szemben is „fél világnak kardja” villogott. Egy házunk népének és vezetőinek nagy része a reménytelennek látszó helyzetben is teljes, bátor odaadással küzdött. Így voltak sokan áldott eszközei Istennek — a történelemben egy igazabb és emberibb jövőt alakító, de újabb századra eltemetett tervében.

A vihar sötétjében akkor eltűnő hajnali nap fénye napjainkban mind hazánkban, minő Európában, mind a földkerekségen újult erővel, tisz- tultan ragyog.

Bödecs Barnabás

Pákolitz István.

Az sem zavarta

Á rókaképű mindenlébenkanál tanítvány

aki a kisded egyesület többnyire üres kasszáját kezelte

valami olyasmit pusmogott a ráérő utcabelieknek

meg a piacon téblábolóknak,

hogy kár

kár a fűszerekkel-olajjal elegyített jóillatú kenetért valóságos pocsékolás amit az a nő a rabbira pazarol mert a kenceficét jó pénzért el lehetne adni és megint kaphatnának pár krajcárt az alamizsnát kunyeráló nyomorultak.

Ilyesmit locsogott, hogy hangulatot keltsen

s később igazolhassa magát

bár kisebb gondja is nagyobb volt

semhogy a koldusokkal bíbelődjön

inkább az motoszkált a fejében

miképpen tudna ellógni a társulati vacsoráról,

hogy nyélbeüsse a dolgot

s fölvegye a tiszteletdíjat.

Az sem zavarta, hogyan vélekednek gátlástalanságáról ha a íogdmegek élén a tetthelyre érkezik föllobogó fáklyával és kihunyó lelkiismerettel.

(A költő „Zöldarany” című 1973-ban megjelent kötetéből)

AZ EURÓPAI EVANGÉLIKUS ÉS REFORMATUS EGYHÁZAK TANÁCSKOZÁSA

A svájci Bázel melletti Leu- enbergben március 10—17. között került sor az európai evangélikus és református egyházak közötti fokozottabb gyakorlati együttműködést elősegítő tanbelí, egyházszervezeti és ökumenikus együttes szolgálati kérdéseket megvitató konferenciára az Egyházak Világtanácsa és a Lutheránus és a Református Világszövetség rendezésében. Egyházunk képviseletében Ifj. Harmati Béla külügyi titkár vett részt a konferencián, aki ez alkalommal látogatást tett Géniben is, az ökumenikus világszervezetek központjában. A Református Egyház kiküldöttje Kovách Attila külügyi osztályvezető volt.

VÍZTÁROLÓ TEMPLOMTORNYOK

Az indonéziai Habi település kéttornyú templomából eltávolították a toronyórákat s a helyükre víztárolókat építettek a. toronyba, amely a trópusi esőzések vízhozamát tárolja a

száraz évszakra. Így a település lakói sok kilométeres fárasztó vízhordó úttól szabadultak meg, amely a faluhoz legközelebbi forráshoz vezet.

Hűvös szemlélőkre nincs szükség, ahol égnie kell a munkának tetterős kezek alatt. Különösen keresztyén embernek nem állna jól valami ál-tárgyilagos elhatároltság ott, ahol a jövőt tervezik s a jelen formábaöntésén munkálkodnak, ahol közügyről van szó: arról, hogy merre tartson az a hajó, amelyet nem a partról mustrálgatunk, hanem benne vagyunk, de nem sétafikáló utasként, hanem az evezőpadnál.

BELSŐ ÉRDEKELTSÉG: ez a mi egészséges, életes viszonyulásunk hazánk ügyeihez, a mi társadalmunk problémáihoz és lehetőségeinek további kibontakoztatásához. Ahogyan egy normális légkörű családot nem egyszerűen a létfenntartási érdekek fűznek össze, hanem eleven közösséget képeznek a családtagok, mint akik egymásnak kezét-lábát-fejét alkotják s örömük-gondjuk egyaránt közös, úgy egy nép élő tagjai mindenekelőtt azok, akik szívükben és tettkészségükben hordozzák az együvétartozást, a felelősséget a közös sorsért, az elkötelező büszkeséget minden közösen kiküzdött eredményért s a rendeltetésszerű, szép harcot a jövőért. Mi lenne magától értetődő, ha ez nem? ,

TANÁCSTAGOKAT VÁLASZTUNK április 15-én. Érdemes visszatekinteni a legutóbbi 2 éves ciklus alatt elért eredményekre. A Hazafias Népfront Országos Tanácsának a választókhoz intézett, február 25-i levele átfogóan vázolja ezeket, s a belőlük természetesen adódó konzekvenciákat is. A legalapvetőbb eredmény szocialista rendszerünk állandó szilárdulása, mert ez vet gátat az önzés farkasétvágyának, minden kizsákmányolás imperialista tendenciájának. Sajnos nem tréfa az, komolyan kell venni, hogy a kapitalizmus pillanatra sem adta fel vesztett pozícióit, legföljebb módszereit „korszerűsítette”. Bármikor kész lenne lenyelni a legnagyobb falatot is, ha nem kellene igen komolyan attól félnie, hagy megakad a torkán. Ugyanezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy történelmünk legmasszívabb ténye az osztályharc. Aki ezt nem látja, vagy nem akarja látni, az „rossz térképpel dolgozik”: saját társadalmi helyzetét sem tutija jól bemérni s a másokét — közösségekét, nemzetekét — sem. Furcsa lenne, ha keresztyén hitünk „akadályozna meg” bennünket abban, hogy felismerjük ennek az eszmei és gyakorlati küzdelemnek történelemformáló jelentőségét, s benne nem utolsó sorban az egyház és önmagunk szerepét. Márpedig korunk egyik vizsgatétele éppen a társadalmi fejlődés, a kollektív hatások szemszögéből hangozhat így: Mit ér az ember, ha keresztyén? Ez elől bármiféle gyümölcsléién „lelkizésbe” disszidálni szolgálatmegtagadást jelentene és a kersztyénség hitelrontását. Hiszen amikor tanácstagokat választunk akkor egy új, előrevivő történelmi életstílus mellett is letessszük a garast. *

LÁTÁSMÓDRÓL van itt szó: felül tudunk-e emelkedni az egyéni, vagy kisközösségi szemléleten, fel tudunk-e szabadulni arra, hogy nagy összefüggésekben gondolkozzunk? Akarunk-e „diakóniai szemet” kapni, hogy felismerjük konkrét tennivalóinkat közügyekben s ezek sodrában jól érezzük magunkat?!

Nem „előkelő idegenek” vagyunk ebben a hazában. Nincs mit fontolgatnunk, hogy „beiratkozzunk-e a szocializmusba, s ha igen, miként” (ahogy az 1001. kilométer című tv-filmben teszi fel a kérdést egy pap), hiszen benne vagyunk, mint egy családban. A kérdés inkább az, hogy szeretetben megalapozott, tevékeny, felelős tagjai vagyunk-e ennek a közösségnek? Adni, szolgálni akarunk-e benne mindenekelőtt? Hitünkkel, szívünkkel, megragadottságunkkal benne vagyunk-e az ügyben, amikor „előttünk egy nemzetnek sorsa áll” ?

Válasz erre a választás — de az egész életünk is. Közügy: szívügy. Ennek a sodró elkötelezettségnek az útján derül ki, tpénnyire engedjük átáramlani' életünkön Jézus Krisztus Szolgáló energiáit népünk fiaihoz, közös ügyeinkbé'.'

,_J) ' Bodrog Miklós

Egy népszerű könyv margójára

Bottyán János: Hitünk hősei

Első írása, amely a kezembe került, megrázó riport volt. Teológiai hallgató voltam, amikor Bottyán János református lelkipásztor a „Romba döntött és felépült templomok” képes albumát összeállította és bevezető tanulmánnyal ellátta 1950-ben. Akkor csak annyit tudtam róla, hogy ő volt az első, aki bibliakiállítást rendezett hazánkban.

Két évtized után — mint a magyar református egyházi riportírás egyik megalapítója, egyháztörténeti riportsorozattal örvendeztette meg a magyar protestantizmust.

Amikor kézbe vettem huszonöt életrajz-riportját, az jutott eszembe, hogy utoljára talán Révész Imre hozta elő az egyháztörténelem végtelenül gazdag tárházából — azt, ami hiánycikk a gyülekezetekben: építő, eszméltető, népszerű bizonyságtételt keresztyén őseink életéből.

Ajánlom a könyvet — mindazoknak, akik benne élnek egy gyülekezet lüktető életében és meg akarják ismerni, mi az előzménye a ma bizonyságtételének, mi a kulcsa a múlt megértésének. Olyan „levegője” van az egyes riportoknak, hogy aki belélegzi, egyszeriben ott érzi magát Wittenbergben vagy Genfben. s úgy érzi, mintha egyszerre volna kortársa Meliusnak vagy Ráday- nak, Árva Bethlen Katának vagy Bereczky Albertnek. Akikről Bottyán János ír, már mind meghaltak, a mesteri véső alól kikerült arcok azonban egyszerre lélekkel és élettel telnek meg. Tekintetüket ott érezzük magunkon — és mi

sem tudjuk többé levenni róluk a szemünket.

Ajánlom a könyvet hallgatóimnak, de azon túl mindazoknak, akik — arholyan be- nedeki értelemben vett „dilettánsai”, vagyis — gyönyörködő! akarnak lenni 25 ragyogó portrénak. Mert van valami nagyszerűen új, izgalmasan újszerű ezekben a festményekben: nem mozdulatlan alakok, még kevésbé egyházi méltóságok, nem kegyes papok, hanem éppen ellentétei egy giccses- glóriás szentképnek. Benne élnek korukban, mint nyelvészek vagy nyomdászok, mint művelődéstörténészek vagy utazók, mint feltalálók vagy politikusok. Meggazdagszik, aki eddig nem ismerte őket, és még gazdagabbá válik, aki már <jd- dig is ismerősnek vélte őket. Mert egyetlen ecsetvomással — és ez a könyv* népszerűségének a titka — új arc) új tekintet va- rázsolódik a néző és olvasó elé.

Ajánlom a könyvet minden olvasó könyvespolcára. Arra tanít, amit Luther mondott, hogy a keresztyén ember két lábával a földön jár. Visszahúzó erő helyett haladó gondolkodásra késztet és megtanít arra, hogy o keresztyén ember egyszerre hű fia népének és egyházának. Uralkodás helyett szolgálatra serkent, szűkkeblűség helyett tágas ölelésre biztat, fe- lekezetieskedés helyett ökumenikus, sőt világméretű nyitottságra tanít.

Köszönjük Bottyán Jánosnak, hogy 60. születésnapján ő ajándékozott meg minket ..hitünk hőseinek” hasznos és szép arcképcsarnokával.

Dr. Fabiny Tibor

— MOHÁCS. Legnagyobb kincsünkről, gyermekeinkről tartott előadást Ormos Elek lelkész a szülők, keresztszülők, nagyszülők február 25-én tartott szeretetvendégségén, amelyet élénk beszélgetés követelt Áz a vélemény hangzott el.

hogy az idei konfirmációi vizsgát is ilyen kedves családi keretek között tartsák meg. Utána az egyik fiatalasszony résztvevő előadás témájával kapcsolatos elbeszélést olvasott fel.

Az új Teológiai Akadémia

Szolnok 112; Tápiószele-Far- mos 2600; Tótkomlós 10 500; Kaposszekcső 1600; Sámsonhá- za 5400; Tét 3500; Ipolyvece 4000; Körmend 9000; az Alberti Szeretetház lakói 503 forint. Egyéni adományozóktól: 7120 forint.

Az új Teológiai Akadémia építésére eddig befolyt: 72 835 forint. Köszönjük!

építésére folyamatosan érkeznek adományok részben gyülekezetektől. részben egyéni adományozóktól. Lapunkban rendszeresen tájékoztatjuk Olvasóinkat a befolyt összegekről. Lapzártáig a következő adományok érkeztek: egyházközségekből: Alberti 3000; Angyalföld 5000; Rákosszentmihály 3000; Kaposvár 8000; Orosháza 2000; Luciáivá 7500;