Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1973-01-14 / 2. szám
Ti s z telet és áldoz „Aki hálaadással áldozik. az tisztel engem s aki feddhetet- lenül jár az úton, annak megmutatom az én üdvösségemet.” Az 1972. esztendő utolsó napját éljük. Alig van ember, aki legalább egy pillanatra ne gondolna arra, hogy nagyon gyorsan folyik az idő. Bár az évek éppen olyan hosszúak ma is. mint századokkal ezelőtt, mégis sokszor úgy gondoljuk, hogy rövidebbek lettek. Összefügg' ez talán azzal, hogy a tudományos technikai forradalom által diktált munkatempó felgyorsult, a modern hírközlés nyomán pillanatokon belül értesülünk a világ különböző részeiben folyó eseményekről és így az eddigieknél is jobban kitöltődnek napjaink. Alig marad időnk gondolkodni a napok gyors tovatűnésé- ről. Ha aztán tudatosodik bennünk. hogy valóban elszállt egy év és újra kezdődik egy másik, szinte ösztönösen arra gondolunk, hogy egyfelől adni kellene az Istennek valamit azért a sok jóért, amivel a mögöttünk levő hétköznapokon és vasárnapokon megajándékozott bennünket, másfelől tennünk kellene valamit azért, hogy bocsássa meg mindazt, amit gonoszul cselekedtünk, elmulasztottunk és elrontottunk. Ehhez párosul még az a gondolatunk is, hogy nemcsak azért kellene valamit adni Istennek, ami mögöttünk van, hanem azért is, hogy a, holnap' kezdődő új esztendőben mellettünk maradjon, ne vegye le áldó kezét rólunk és ne vigyen bele bennünket egyéni és közösségi tragédiákba, halálba és gyászba, alig elviselhető egyéni és családi problémákba. Igen, valamit adni akarunk az Istennek! Bármennyire nehéz elviselnünk a megállapítást: ebben az adásivágyban, mi keresztyén emberek alig különbözünk a régi ótestamentomi emberektől, vagy éppen a pogány emberektől, akik áldozatokat mutattak be, hogy ezzel Isten kedvét keressék, Neki hálát adjanak és bűnbocsánatért könyörögjenek. Ök is abból a feltevésből indultak ki, hogy ajándékaikkal és áldozataikkal biztosítani tudják az Isten, vagy az istenség jóindulatát, hatni tudnak rá, maguk mellé tudják állítani és ügyük felkarolására tudják rávenni. Ugye sokért nem adnánk, ha biztosak lehetnénk abban, hogy valamilyen ajándékunk, vagy áldozatunk révén Isten, helyrehozza mindazt, ámít az 1972. esztendőben elrontottunk és. ugyanez az. Isten biztosítékot adna nekünk arról, hogy felajánlott áldozatunk fejében az 1973. esztendőben megóv bennünket életünket fenyegető minden veszedelemtől. Csakhogy éppen ezek a gondolataink és mozdulataink jelzik, ogy Istent nem Istennek tártuk és nem mint Istent tiszteljük, hanem bálványnak gondoljuk, akit emberi ajándékokkal ki lehet elégíteni, meg lehet vesztegetni, föléje lehet kerekedni és emberi kívánságaink engedelmes végrehajtására lehet kényszeríteni. Éppen ez ellen az emberi magatartás ellen tiltakozik Isten az 50. Zsoltárban és utasít el minden olyan oltárra helyezett áldozatot, melyekkel az ember Öt le akarja venni a lábáról, hatalmába akarja Öt keríteni és a maga szolgálatába akarja állítani. Istent Istennek tartsuk „Hálaadással áldozni” elsősorban azt jelenti, hogy Istent valóban Istennek tartjuk és valljuk, Keni azzal hozzak helyre dolgainkat a múltra nézve és nem azzal juttatjuk kifejezésre hálánkat Isten iránt elvett ajándékaiért, hogy most viszont mi adunk Neki valamilyen ajándékot és nem azzal biztosítjuk a holnapunkat, hogy megint csak a zsebünkbe nyúlunk és megpróbáljuk lefizetni öt, hanem azzal köszönjük meg ajándékait és azzal indulunk holnap az új esztendőben, hogy egész szívvel „igen”-t. mondunk az első parancsolatra: „Én vagyok az Ür, a te Istened! Ne legyen más Istened!'.'. Ez pedig azt jelenti, hogy hittel ..tudomásul vesszük Istennek azt a kijelentését, hogy a te Urad vagyok, nem vagyok rád. utalva, nem függök tőled, nem vagyok a te kívánságaidnak szolgája, akit emberi adományokkal magad mellé tudsz állítani, ellenben Isten vagyok, teljhatalmú Ür, aki Fiamért, Jézus Krisztusért kegyelemmel és szeretettel vagyok irántad. Az áldozik hálával tehát, aki betartja az első parancsolatot és Istent Istenként tiszteli és imádja. És ha most van a rádió hallgatói között olyan keresztyén ember, akinek a szíve tele van hálával az elmúlt esztendőért és háláját valamiképpen szeretné Istennek kifejezésre juttatni, az ne felejtse el, ezt csajt úgy teheti, hogy Istent Istennek vallja. Ez az igazi hála! Ha pedig olyanok vannak a hallgatók között, Akik árról panaszkodnak, hogy az elmúlt esztendőben „csalódtak” az Istenben, azok gondoljanak arra, hogy nem Istenben csalódtak, hanem abban a bálvány bari; akivé ők maguk formálták az Istent és ha most csalódásukból és keserűségükből meg akarnak szabadulni, azt csalt úgy tehetik, ha a valódi Istenhez térnek és Nála keresnek magyarázatot és megoldást életük nehéz problémáira. Ha pedig valaki az előtte levő esztendőre néz és abban bátran akar előre lépni. ezt csak úgy teheti, ha amen:t mond az Isten szavára: „Én vagyok a te Istened!” Ez az igazi istentisztelet! Önmagunk odaáldosása „Hálaadással áldozni'’ másodsorban azt jelenti, hogy ajándékok helyett önmagunkat áldozni az Istennek. Éppen ez szükséges ahhoz, hogy Istent Istenként tiszteljük. Mindig könnyebb volt és ma is köny- nyebb Istennek felajánlani a mező virágait, a ringó búzamező kalászait, esetleg a papi pályára menő fiukat, mint önmagunkat. Ennél kevesebbel pedig Isten nem elégszik meg „hálaáldozatként”. Pál apostol erről úgy ír, hogy egész testünket, teljes önmagunkat, egész lényünket kell felajánlanunk „élő, szent, Istennek kedves áldozatul.” Ennék az áldozatnál nem lehet szó arról, hogy valahol az „érzületben menjen végbe ez az áldozat, mert nemcsak a belső embert veszi igénybe, hanem az egész embert a hétköznapi és vasárnapi cselekvésében, örömeiben és bánataiban. Az „élő áldozat” az élet egész területére kiterjed, szabályozza azt és Isten szolgálatába állítja. Odaáldosás az élet egész területén Amikor önmagunkat áldozzuk Istennek súlypont eltolódás történik az életünkben. Többé nem magunk körül fór- gurik, nem saját „én”-ünk határozza meg életünket és célkitűzéseinket, hanem a másik ember, a felebarát. Ez az „áldozás” úgy megy végbe hétköznapjainkban, hogy szerete- tünkkel, segítségünkkel, tanácsunkkal segítjük azt, aki a családunk tagja, munkatársunk a hivatalban és a munkahelyen, honfitársunk népünk közösségében és a felebarátunk fajra, vallásra és világnézetre való tekintet nélkül az emberiség nagy család- jábán. „Önmagunk odaáldozá- sét Istennek” éppen ezért nem vihetjük végbe egyszerűen az óévi, vagy újévi istentiszteleteken, dómokban, vagy kicsi templomokban, csendes órákon. vagy házi istentiszteleteken, hanem csak az emberek között, a hétköznapi munkában, társadalmunk építésében, a becsületesen elvégzett szolgálatban, magyar népünk céljainak segítésében, az erkölcsi törvények érvényre juttatásával a családban, a társadalomban és a nemzetközi életben. Itt és most „önmagunk feládozása Istennek” úgy történik, hogy a magunk és mások életében küzdünk az önzés, a haszonlesés, a munka nélküli nyereséghajszolás, a mindenáron való meggazdagodás bűnei ellen, ugyanakkor ott állunk szocializmust építő népünk közösségében azok mellett, akik az első vonalakban munkálkodnak népünk boldogulásáért, hazánk fejlődéséért. De még ez sem minden! „Önmagunk Istennek áldozása” , .azt is ' Jelenti. nogy együtt küzdünk, azokkal. akik . világviszonylatban akarják megvalósítani a társadalmi igazságosságot, a faji egyenlőséget, akik Vietnamban ki akarják oltani a háború tüzét és akik Európában el akarj ált érni az európai népek ■együttműködését, ■ és közös szolgálatát az egész világ békéjéért. Jól tudom, hogy a hat 'Világrészben élő különböző keresztyének között nem kevés azoknak a száma, akik az Isten tiszteletét és „önmaguk Istennek való odaáldozását” szívesebben végzik el a templomi istentiszteletek csendjében, énekeiben és imádságaiban, a „lelki” áldozatokban, tehát a töredelmes szív bűnbánatában, de azt is tudom, hogy ezzel Isten nem elégszik meg. Ezekkel együtt és ezeket el nem hagyva az „élő áldozat” gyakorlása igenis az élet egész területére kiterjed és igenis szabályozza életünket, magatartásunkat, munkánkat a hazában, az ember-világban, mindenütt, ahol szólunk, cselekszünk, imádkozunk és evangéliumot hallgatunk, tanácsolunk, öregeket gondozunk, vagy fiatalokat tanítunk. Nincs az életnek olyan területe, ahol ezt az „élő áldozatöt” ne kellene bemutatnunk, Csak így lehet istentiszteletté az életünk. Feddhetetlenül az úton „Önmagunk odaáldozása Istennek” egyben feltétele annak, hogy „feddhetetlenül járjunk az úton” — ahogy Zsoltárunkban olvasspk. Nincs arról szó, hogy bárki is közülünk a másokért való szolgálatot el tudja végezni hiba, botlás, mulasztás, tévedés és bűn nélkül. Mindannyiunknak bőséges tapasztalata van arról, hogy szívesebben áldozunk fel másokat magúnk helyett és arról is van számtalan ismeretünk a magunk és mások életéből, hogy az egyenes úton elindulásból hányszor lesznek görbe utak, az önzetlenség útszakasza után megint hogy futnak a lábaink alá az önzés útjai és hogy kezdünk megint a másokért való élés helyett önmagunknak élni és önmagunk körül forogni. De arról is lehetnek tapasztalataink, hogy a t Isten bűnbocsátó szereletével hogyan tisztít meg újra bennünket, fordít el bennünket önmagunktól és fordít oda újra a másik emberhez és irányítja lábainkat olyan utakra, melyeken az Ő szeretetéből szolgálhatunk Istennek és rajta keresztül felebarátainknak. Ez naponkénti küzdelmet jelent önmagunkkal, kísértéseinkkel és bűneinkkel. Győzelmesen csak úgy vívhatjuk meg ezt a küzdelmet, ha újra és újra kérjük annak erejét és segítségét, aki azt mondotta magáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet!” Csak úgy tudunk az úton „feddhetetlenek” maradni, ha újra és újra Jézus. Krisztus fedezi el bűneinket, tisztítja meg életünket és újítja meg szíveinket. Egyben a Vele való közösségben tudjuk a világ országút- ján való járásunkat is isten- tiszteletté tenni, vagyis a másik ember szolgálatává. Egyben, ezen az úton van „megérkezés” is. Megérkezés így mondja ezt zsoltárunk: „Aki feddhetetlenül jár az úton, annak megmutatom az én üdvösségemet.” Az „üdvösség” nemcsak az ún. „túlvilág!’ örömöt. és békét jelenti, hanem e világban elnyert belső és külső békességet, a lelki örömöt és vele együtt a család, az otthon és a haza boldogulásának örömét is, nemcsak a mennyei kenyeret, hanem a mindennapi kenyeret is, nemcsak a teljességre jutott istenfiúságot, hanem a földi emberi méltóság elérését és megbecsülését is. Isten tehát azt ígéri, hogy megláttatja az „élő áldozat gyümölcsét, a másokért való szolgálat eredményét már itt a földön is. Nem hiába való az áldozat. Nem hiába való a másokért való élet! És aki az esztendő utolsó napján visszagondol a mögöttünk levő év munkájának gyümölcseire egyházunk- ban és hazánkban, az most „hálaáldozattal áldozik az Istennek!” Megköszöni, hogy a gyakran mostoha időjárás ellenére hazánk minden fiának asztalára bőségesen odakerülhetett a mindennapi kenyér, eredményesen dolgoztak gyáraink, szépült az életünk és ebben az esztendőben is a drága béke ölelte körül határainkat. Mindezt ne tartsuk természetesnek, hanem fogadjuk meg a zsoltár szavát: „Hálaadással áldozzatok Istennek!” De azt se felejtsük el, hogy az „üdvösség” jelenti az Isten színről színre való meglátását, a teljes és zavartalan Örömöt, az el nem vehető békességet és az örök otthont is. Az év utolsó napján különösen ne felejtsük el, hogy vándorok vagyunk ezen a földön, akik a földi otthonokkal megajándéko- zottan mégis egy másik otthon felé tartanak. Mindenki bizonyságot szerezhet erről, aki az elmúlt esztendőben valakit elvesztett, aki temetőkertekben járt és aki maga is tapasztalhatta talán ereje fogyását, az idő múlását. Viszont azt is tudjuk, hogy akik „az úton járnak”, a másokért való élet útján, az „élő áldozat útján, azok Krisztus áldozatáért meglátják Isten szabadítását és üdvösségét. Az 1972. esztendő végén és az 1973. esztendő elején ragyogjon hát előttünk Isten szava: „Aki hálaadással áldozik, az tisztel engem s aki feddhetetlenül jár az úton, annak megmutatom az én üdvösségemet!” Amen. (D. Káldy Zoltán püspök igehirdetése a Magyar Rádióban december 31-én.) Ülést tartott az Országos Egyház Presbitériuma A Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Presbitériuma 1972. december 19-én ülést tartott az Országos Egyház tanácstermében. Az ülésen jelentés hangzott el egyházunk külügyi szolgálatáról, az Országos Egyházi Iroda működéséről, a Teológiai Akadémiáról, a Teológus Otthonról, a Nyugdí josatály, a Lelkészi Munkaközösségek, a Gyülekezeti Segély, a Levéltár, a Könyvtár, a Sajtóosztály, a Diakóniai Osztály munkájáról. Az Országos Presbitérium meghallgatta a Számvevőszék jelentését, elfogadta az 1971. évi zárszámadásokat, s megállapította az 1973. évi költségvetéseket. Az Országos Presbitérium 1973. január 1-i hatállyal megalakította a Gyűjteményi Tanácsot, s felállította a Magyarországi Evangélikus Egyház Múzeumát. Az Országos Presbitérium tudomásul vette az Elnökségnek azt az intézkedését,. hogy — nyomon követve az ország dolgozóinak életszínvonal-emelkedését — 1973. január 1-től 5%-kal felemelte áz Országos Egyház lelkészi és nem lelkészi alkalmazottainak fizetését. Felhívás a présbitériumokhoz Az Országos Presbitérium december 19-én tartott ülésén jóváhagyólag tudomásul vette a Magyarországi Evangélikus Egyház országos elnökségének döntését, mely szerint kérik a gyülekezetek presbitériumát, hogy a lelkészek és más gyülekezeti alkalmazottak készpénzfizetését, 1973. január 1-től 5%-kal (öt) emeljék fel. A helyi készpénzjavadalom és az államsegély együttes összege képezi az alapot az emelkedés kiszámításánál. Az illetékes állami szervek a maguk területén, végrehajtották a fizetésemelést. Az Egyházi Törvények II. 37. § c. pontja kimondja, hogy a lelkészi díjlevélnek tartalmaznia kell „olyan kötelei» nyilakozatot, amely a lelkészt biztosítja afelől, hogy javadalmazása tekintetében a gyülekezet nyomon követi az ország dolgozóinak életszínvonal-emelkedését”. Mivel püspöki körlevél kiadása késleltetné a végrehajtási, az Országos Elnökség ez úton kéri a Presbitériumokat a határozat foganatosítására HETVENKÉT TEOLÖGIAJ PROFESSZOR VIETNAMRÓL Az Egyesült Államok vietnami és indokínai beavatkozása olyan „emberi katasztrófát okozott, amelyet csak a nácik tömeggyilkosságaihoz tudunk hasonlítani”. így nyilatkoztak egy ökumenikus nyüt levélben azok a protestáns és római katolikus teológiai professzorok, akik 1972. októberében egy kanadai nemzetközi keresztyén találkozón ezt a kérdést is megbeszélték. A teológusok aggodalmuknak adtak kifejezést, mert az indokínai háború az emberiség jövőjét veszélyezteti, „ha a világ népeinek közössége az amerikai példát nem ítéli el”. Szomorúan állápitot- ták meg, hogy az egyházak eddig legnagyobb részükben elmulasztották, hogy az indokínai kérdésben a hozzájuk tartozóknak megfelelő felvilágosításokat adjanak. A levél aláírói közé tartoznak többek között: dr. Jürgen Moltmann . (Nyugat-Németor- szág), dr. Harvey Cox, Father Gregory Baum, dr. Charles West amerikai professzorok, (epd) ANGLIA Az Anglikán Egyház új szervezeti reformja következtében, a gyülekezetek összevonása miatt az elmúlt három évben 159 templomot nyilvánítottak fölöslegesnek. A városiasodás és a falvak elnéptelenedése miatt több éves terv keretében minden püspökség területén felülvizsgálják az egyházi szervezetet, (epd) JERUZSÁLEM Az Olajfák hegyén az Augus- te-Victoria kórház mellett a Lutheránus Világszövetség 1973 márciusában megkezdi a tervezett teológiai és ökumenikus központ építését. Három szakaszban épül föl majd a központi épület, a teológiai hallgatók és professzorok lakóháza és az előadói szárny. Átutazó turistáknak is szállást tudnak nyújtani majd az épületben. Az első építési szakaszban a főépület 1973 végére les4 készen, (epd) A NYUGATNÉMET ÁLLAMFŐ ADOMÁNYA AZ EGYHÁZAK VILÁGTANÁCSÁNAK BOLÍVIA Hugo Banzer elnök katonai kormánya több intézkedést hozott a „politikailag gyanús” egyházak ellen. A dél-amerikai állam népének súlyos nyomorán és tudatlanságán segíteni igyekező római katolikus, metodista és más egyházakhoz tartozó lelkészek közül sokan külföldre menekültek. Különösen , is szálka volt a kormány szemében az „Egyház és társadalom Latin-Amerikáiban (ISAL)” nevű szervezetbe tömörült csoport, szociális akcióik és megjelentetett tanulmányaik miatt. Mortimer Arial metodista püspök és a La Paz- ban működő metodista iskola ellen nyilvános újságtámadásokat indítottak. Az egyházi ügyekkel foglalkozó államtitkár, Gustavo Melgar kijelentette, hogy Bolíviában szabadságot kapnak azok az egyházak. amelyek tevékenységükéi „lelki feladataikra” korlátozi- aoki (epd) I 4 Heinemann, nyugatnémet államfő, aki szeptember végén Genfben meglátogatta az Egyházak Világtanácsát, a faji megkülönböztetés elleni harc anyagi megsegítésére a Világtanács ún. különalapja javára nagyobb összegű „magány-adományt adott. Hollandia királynője, Julianna példáját követve ezzel, aki 1971-ben 700 ezer nyugatnémet márkát adományozott ugyanerre az alapra (eod)
