Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-12-23 / 51. szám

Karácsony este igéje: Isten türelmes szere te te Zsid. 1, 1—6 AMI TÖBB MINT A HÉTKÖZNAP, az költészetté lesz. Ami több, mint költészet, az muzsikává. Karácsonyeste a magyar nép szívében költészetté és muzsikává lett egyszerre. Népi játékaink, betlehemeseink, veretes karácsonyi népdalaink tanúskodnak erről. A zsidókhoz írt levél névtelen írója szokványos beköszön­tök és levélformulák mellőzésével azonnal a tömör summá- zdssal kezdi, a lényeggel. Mint, amikor valaki olyan fontos üzenettel siet szeretteihez, hogy csak beesik az ajtón, köszönni is elfelejt s elfúló lélekzettel mind csak mondja az egyetlen hosszú mondatba tömörített jó hírt, az elhallgathatatlant, el- odázhatatlant. Sylvester János is így esett be a magyar nép ajtaján Ű jtestamentom-f ordításával, s ezzel a mondattal mondta el üzenetét: Próféták által szólt régen néked az Isten, Azkit ígért, íme, végre megadta Fiát... Versben mondta el a nem hétköznapit, mégpedig disti- chonban. Ez az első magyar időmértékes vers. A harmadik vers pedig ősi keresztyén himnusz, talán az első. Mi az a hír, ami' ennyire költészetté lett? Ez: karácsony Isten türelmes segítő szeretetének csodája. ISTEN SZERETETE IS IDŐMÉRTÉKES. A „hajdan” és az „ezekben az utolsó időkben” mértékei között helyezkedik el. Szívós és rendíthetetlen ez a szeretet. Nem rendül meg és nem változik az emberi bűn, nemtörődömség, közönyösség, bezárt szívek láttán. Próféták változhatnak, az üzenet, s a szeretet ugyanaz. Sőt. mindig olyan próféták jönnek, akik aktuálisan mondják el ezt a szeretetet, míg eljön a. legna­gyobb juk”, Keresztelő, aki, rámutathat az idők teljességében: íme. az Isten Báránya. Isten „időmérteke”. Erzsébet örömét, Mária magnificatját. angyalok dicsőség mondását, pásztorok hódolatát, Simeon beteljesült boldogságát ketyegi, míg a já­szolban fel-felsír a Gyermek. isten a jászolgyermekbe rejtette szeretetét. Minden édesanya tudja, hogy újszülött gyermeke rangrejtett király. Nem is olyan rangrejtett: uralkodik az anya idején, elfoglaltságán, érzésein, tervein, álmain, gondolatain. A jászol­gyermek nem a rangját rejti, hanem Isten szeretetét, hogy az uralkodjék szolgálatunkon, érzéseinken, terveinken, gon­dolatainkon, minden szándékunkon és cselekvésünkön. Király­ságál később is rejti. Eltűnik, amikor királlyá akarja tenni az ámuló sokadálom, sőt koronáját töviskoszorúba, trónját keresztfába rejti. De sohasem rejti Isten szeretetét, még ak­kor sem, amikor ennek a szeretetnek bizonyságául életét kell áldoznia. Isten egy széna közt gügyögő apróságra bízta, belé rejtette a legcsodálatosabbat, a legnagyobbat, hogy ő fedje azt fél egykor az egész világ előtt, amelyet Isten úgy szere­tett, hogy érte adta ezt a gyermeket, az Ó egyszülöttjét, így hát: NEM VESZETT EL EZ A SZERETET. Heródesi gyilok le­sett rá, farizeusok fondorlata fenyegette, de ö nem szűnt meg ennek a szeretetnek dicsőségét visszatükrözni. Már az angyali kórusban kezdődött ez a ..tükröződés” a pásztorok éjszakáján,' majd Mária arcán vibrált, napkeleti bölcsek hó­dolatán fényeseden. Tizenkét év múlva a templom bölcsei­nek csodálkozásában bújt meg. Három évtized múlva a meg­dicsőülés hegyén csávázott; míg a húsvét reggelén ennek a dicsőségnek a fénye ömlött. Ma este még csak a karácsonyfagyertyák fénygyűrüzésében búvik meg. Észrevetted? GYERMEKKORUNKBAN RÉGEN levelet írtunk az „an­gyalkának” vagy a „Jézuskának” karácsony előtti kéréseink­kel. Most O ír nekünk, akit imád Isten minden angyala, ö szól hozzánk, aki „a magasságbeli Felségnek jobbjára ült.” Halgass hát rá, int Sylvester János négyszáz éves distichon- jával: Buzgó lélekkel szól most is néked ezáltal. Kit hagya hogy hallgass, kit hagya hogy te kövess. D. Koren Emil IMÁDKOZZUNK Urunk segíts, hogy a karácsonyfák fénygyürűjében szere­teted csodájára táguljon a szemünk. Amikor egymás kezét fogjuk, jóságod remegjen át ujjainkon. Közeli és távoli sze­retteinkéi átölelő gondolataink a Te békességedtől legyenek erősek. Gyengítsd a haragvó gondolatokat, bántó szavakat, fegyvert fogó kezeket. Angyalaid kórusa valósuljon: az em­berek között jó akarat. Ámen. „Szolgai formát vett fel...” Jézusról, Jézus életével kapcsolatban sok mindent le­het elmondani: szabadító, vi­lág világossága. Megváltó, so­rolhatnánk a megnevezéseket aszerint, hogy kinek mit je­lent Jézus. EGYIK LEGSZEBB MEG­FOGALMAZÁST Jézusra vo­natkozóan Pál apostol adja, amikor azt írja Róla: Szolgai formát vett fel! Szolga lett! A „szolga” szó hétköznapi életünkben nem sok jót jelent, rassz hangzása van még a mi fülünkben is. Olyan valaki a szolga, aki ki van téve ura ké- nyére-kedvére. Nem rendel­kezik saját magával, csak ve­le rendelkeznek A másik ol­dalon pedig, neki kell minden munkát végeznie ura körül és helyett. Pál azt írja, hogy Jézus szolgai formát vett fel, szolga lett! Isten Fia •— szolga! Nincs itt valami ellentmondás? Ho­gyan lehet a mindenható Űr fia szolga? A szent írás még tovább is megy, amikor Jé­zusról úgy beszél, hogy min­denkinek a szolgája! NINCS ELLENTMONDÁS! Jézus lényege az, hogy szolga lett! így tudta vállalni enge­delmesen azt a küldetést, me­lyet Istentől kapott. Csak így tudott a mi Megváltónk lenni! Egész élete, tanításai és min­den cselekedete arról beszél, hogy engedelmes szolga volt: Nem a maga hasznát, előre- menetelét nézte, hanem azt, hogy hogyan tud szolgálni Is­tennek és az embernek: Ha síróval találkozott, megvigasz­talta! Ha egyedülvaló ember került az útjába, mellé állt! Ha éhezőkkel találkozott, ke­nyeret adott nekik! Ha beteg­gel találkozott meggyógyítot­ta! Ha fiát sirató özveggyel találkozott, visszaadta neki a fiát! — Mi ez, ha nem szolga, aki ezt teszi! És mindenek szolgája lett azáltal, hogy vál­lalta értünk és helyettünk bű­neink büntetését a kereszten. — Igaza van Pálnak, Jézus legjellemzőbb vonása az, hogy szolga, mindenki szolgája lett! Nincs ellentmondás, mert ez az evangélium: Isten Fia mindenki szolgája lett! ITT AZONBAN MEG KELL ÁLLNUNK! Nem elég ezt örömmel vagy közönyösen tudomásul venni, hanem eb­ből'az örömteli tényből le kell vonnunk a megfelelő konzek­venciákat is! Éppen kará­csonykor, amikor különösen is előtérbe kerül Jézus! Nem elég csak emlékeznünk Jézus születésére, hanem szembesí­teni is kell magunkat Jézus­sal. Jézus követőinek, keresz­tyéneknek valljuk magunkat, mi mit valósítunk meg abból, amit Jézus tett? Mennyire tu­dunk mi is „szolgai formát” felvenni? Nem inkább a sa­ját önző életünk irányítja minden cselekedetünket? Tu­dunk olyan szolgák lenni a családunkban, mint amilyen Jézus volt" Tudunk úgy szol­gálni a másik embernek, mint Jézus tette? Tudunk úgy oda­állni a betegek és egyedül- maradottak mellé, mint Jézus odaállt? Tudunk úgy segíteni, úgy szolgálni népünknek, mint Jézus tette? — Ha nem, akkor nem követhetjük mes­terünket, és nem hallottuk meg hívó szavát. Ha igen, ak­kor igaz a karácsonyi ünnep­lésünk is és életünkben vala­mi tükröződik is abból, amit Jézus jelent nekünk! A „SZOLGA” SZÓNAK ROSSZ CSENGÉSE VAN a mai ember fülében is. Ha Áprily Lajos: Karácsony-est Angyal zenéje, gyertyafény — kincses kezem hogy lett szegény? Nem adhattam ma semmi mást, csak jó, meleg simogatást. Mi győzött érdességemen? Mitől csókolhat úgy kezem? Simogatást mitől tanult? Erembe Krisztus vére hullt? Szemembe Krisztus-könny szökött? — kinyúló kézzel kérdezem. Áldott vagy a kezek között, karácsonyi koldus-kezem. A József Attila-díjas költő 1973-ban megjelent „MEGNŐTT A CSEND” című gyűjteményes kötetéből azonban így értelmezzük a „szolga” szót, ahogy Jézus volt szolga, egész más csengé­se lesz. Ilyen értelmezés mel­lett nemcsak hogy jó hangzá­sú szó lesz. hanem életünk vi­telének meghatározója is. Ilyen értelmezés mellett egész életünk Jézus követése, szol­gáló élet lesz, mely a másik ember boldogítását, segítését és előbbrevitelét célozza. „Szolgai formát vett fel” Jézus. Ezzel a ténnyel került közel mihozzánk, emberek­hez. Egész élete arról tanús­kodik. hogy nekünk szolgált. Öt követve tudunk mi is könnyen szolgálni Istennek és embertársainknak egyaránt. — Csak ilyen értelmezésben van értelme karácsonyi ün­neplésünknek. If j. Kendeh György Együttmunkálkodás Evangélikus Naptár 1974 Együttmunkálkodás — ez az összefoglaló témája az 1974. évi Evangélikus Naptárnak. Es D. Káldy Zoltán püspök bevezető cikkéből mindjárt meg is tudjuk, hogy hogyan keli ezt értenünk. „Az együtt­munkálkodás szükségessége jelentkezik elsősorban a né­pek között... Az együttmun- kálkodást meg kell valósítani regionális szinten is, tehát egves világrészeken belül. . . Sok szó esik napjainkban az egyházak együttmunkálkodá- sáról is ... Egy-egy népen és társadalmon belül szükséges a hivők és nemhivők együtt- munkálkodása is... A mi időnkben Isten ezt az együtt- munkálkodást kívánja tőlünk, hogy ezen az úton legyünk felebarátaink boldogításának segítői.” S amint a bevezető cikk irányt mutat, úgy vezet ebbe az irányba a naptárnak szinte minden cikke, írása. A naptár első részében néhány igehely feldolgozása, magyarázata szintén az együttmunkálko- dásra mutat. (A cikkek írói: dr. Selmeczi János, dr. Hafen- scher Károly. Görög Tibor, Veöreös Imre, Fehér Károly, Sólyom Károly, Dóka Zoltán, Muntag Andor, Garami Lajos) A második rész az évfordu­lókat foglalja magában. Itt megtudhatjuk, hogy mit tett Luther a művelődésért (Só­lyom Jenő), hogy négyszáz éves Huszár Gál első Gradu- álja, hogy négyszáz éve halt meg Heltai Gáspár (mindkét cikk szerzője Bottá István) Háromszáz éve jelent meg a Soproni Esti Imádság (Sólyom Jenő), kétszázhetvenöt éves az ősi dömölki gyülekezet (Józsa Márton), kettőszázhuszonöt éve halt meg Bél Mátyás (dr. Fa- biny Tibor), százhetvenöt éve született Petényi János Sala­mon evangélikus lelkész, a magyar tuudományos madár­tan megalapítója (Blatniczky Jenő), százötven éve halt meg Wallaszky Pál (id. Dedinszky Gyula), száz éve született Zier- mann Lajos soproni lelkész (Beier Pál), százéves a csor- vási gyülekezet (Brebovszky Gyula), de olvashatunk az öt­venéves finn—magyar kap­csolatokról is. (D. Koren Emil) A Függetlenségi Népfront hu­szonöt évvel ezelőtti megala­kulásáról szóló megemlékezést (dr. Rédey Pál) az alkotmá­nyunk születésének huszonöt éves évfordulójáról írt cikk követi. (D. Dr. Vető Lajos) Ezek a cikkek akkor, amikor történelmünk egy-egy darab­ját veszik szemügyre, kieme­lik azokat az értékeket, ame­lyek a régmúlt tapasztalatai­ból ma is meggazdagítanak minket. A „Króniká”-ban (Harkányi László) és a „Gyülekezeteink életé”-ben (Mezősi György) még egyszer felidéződnek ben­nünk az elmúlt esztendő ese­ményei. A maga idejében ... címet viselő cikkben halot- tainkról emlékezünk meg (Pásztor Pál). A naptár befejező részében elbeszélésekkel és versekkel találkozik az olvasó. Gyarma- thy Irén elbeszélései és versei mellett Túrmezei Erzsébet hat versét közli a naptár. Sá- ghy Ildikótól elbeszélést és verset, Harkányi Lászlótól , elbeszélést, Esti Gyulától há­rom verset, H. Németh István­tól elbeszélést találunk nap­tárunkban. Ezek az elbeszélé­sek és versek is a naptár köz­ponti gondolatát szólaltatják meg. A belső tartalomhoz jól il­lik a külső megjelenési forma is, a bordó címlap egyszerű­ségében is közel .viszi naptá­runkat az olvasóhoz. (A cím­lapot Dénes Pál készítette) Igen jók a naptárban szerep­lő rajzok, illusztrációk (Mező­siné, Tóth Ágota munkája). De szemléletessé teszik naptá­runkat azok a képek is, ame­lyek felidézik az elmúlt esz­tendő egy-egy kiemelkedő egyházi eseményét, mint pél­dául az egyházunk négyszáz­ötven éves évfordulójáról, vagy a kiskőrösi Petőfi-ün- nepségről készült képek. Nagy öröm, hogy az Evan­gélikus Naptár 1974 minden példánya a híveink kezébe kerülhet, mert a 13 500 pél­dányban megjelent naptár minden példánya már hóna­pokkal a megjelenés előtt elő­jegyzésben gazdára talált. Hisszük, hogy naptárunk örö­mére és jó szolgálatára van gyülekezeteinknek és híveink­Magyar karácsony — MADIARORSZAGRÖL ADUNK MOST KARATSONYI KÉPEKET — mondta a kül­földi bemondónő és bájosan mosolygott, mint aki tudja, hogy rosszul ejti ki a magyar sza­vakat, de mégis, valami kedveset tett ennek a mondatnak a betanulásával. A férfi felemelte a fejét és a képernyőre ■nézett. — Na mi lesz? — kérdezte a partner — nem lépünk? — Hát Magyarországról adnak karácsonyi képekét! Az idegen barát letette a kártyát és ö is a televízió felé fordult. A képernyő először homályos volt. A zene halkan indult. ... Mennyből az angyal... énekelte egy gyermekkórus pianissimó, de olyan érthetően, tisztán ejtették a szavakat: menny-ből-az-an- gyal. Aztán a képernyő lassan kivilágosodott. Egy kis magyar falu képét mutatta. Apró, földszintes házak sorát és mindegyik ablakból fény szőrődött ki. Olyan volt, mint egy nagy karácsonyfa, amelyen sok kicsi fényes vil­lanykörte ég. — A.nya, gyere be — kiáltott a férfi — nézd, a mi falunk odahaza, a mi kis falunk. Az asszony berohant, utána a gyerekek, akik már odakünn születtek és nem ismerhet­ték azt a kis falut, ahonnan az édesapjuk el­indult. A FELVEVŐGÉP VÉGIGMENT A FALUN. Fehérre meszelt házak, házak előtt kertek, iti- ott még egy-egy pad az öregeknek. Aztán hir­telen kivágódott az egyik kapu. Gyerekek ro­hantak ki rajta, hatan, nyolcán. — Betlehemesek! Nézd — ragadta meg fe­lesége kezét. Valaha mi is mentünk kará­csonykor liázról-házra. És Sanyi, milyen nagy kópé volt, ő énekelt mindig a leghangosab­ban, hogy neki adják a legnagyobb kalácsot, a legszebb almát. És felfalt mindent egyszer­re, hogy mire hazaért, úgy kellett ágyba rak­ni. — Mii énekeltek a betlehemesek, apu? — Hogy mindenki siessen Betlehembe, mert megszületett a kis Jézus. Vált a kép. Pályaudvart mutat, amolyan vidéki kicsit, amelyet elkerülnek a nemzetkö­zi gyorsvonatok. Lassan, pöfékelve fut be a gőzmozdony, nagyokat szusszan ahogy meg­áll. Csomagokkal megrakott utasok jönnek haza. A fővárosban dolgoznak, de mindig ha­zajönnek. Mint ahogy a külföldi is hazatalál, legyen széles e világon bárhol. Mindenki ha­zajön akár testben, akár gondolatban. Ki­mondhatatlan vonzereje van ennek a kicsi falunak, a sok kicsi magyar falunak, városnak szerte ebben a hasában. A keskeny járdán sietve mennek az érke­zők, viszik a csomagokat, szivük csordultig tele az adás vágyával. Nyílnak a konyhaajtók, az öröm hangja csap ki, a nyitott ajtó nyo­mán fénycsóva terül az érkező elé. mint drá­ga aranyszőnyeg, amelynek végén ölelő karok találják meg egymást. Szülő gyermekét, gyer­mek szülőjét, férj feleségét, barát a barátét, ember az emberét. Még a kutya is ott csava­rog, tekereg az emberek lábánál, mert meg­csapta az öröm lángja és ő is részt akar ven­ni a találkozásban. A kép most őt mutatja, a csillogó szemét, amely a hűség, a családhoz tartozás tiszta bizalmát ragyogja. — Akárcsak a mi kutyánk! — mondja a férfi. — Magyar puli — magyarázza idegen barátjának — nincs ilyen kutya széles e vi­lágban. ÚJ KÉP. MAGÁNYOS FENYŐFA A HEGYTETŐN. Magasabbra nőtt. mint a töb­bi Pedig ott áll fenn, kitéve viharnak, szél- cibálásnak, villámcsapásnak. És mégis ilyen erős, szálegyenes. Vagy talán éppen innen az ereje? A gyökere körül sok kicsi fenyő oltal­mat keresve bújik meg a nagy törzs mellett. S ha az ember értené a növények beszédét, talán hallhatná is, amint mesél nekik a nagy ÉLETRŐL, amely akkor a legjobb hozzánk, amikor megpróbál. Jönnek a városok sorban. Debrecen, Kecs­kemét, Szeged, Székesfehérvár, Pécs... és a többi a Dunántúlról, a Tiszán-innenröl és a Tiszántúlról. Mindenütt ünnepelnek. Kará­csony van. Elcsendesülnek a városok is. Csak a fények az ablakokban, azok egyformák vá­rosban falun egyaránt. Valahogy több. világí- tóbb most ami belülről kifelé árad, mint más­kor. KARÁCSONYFÁKKAL MEGRAKOTT AU- TŐk ROHANNAK. Feltűnnek a főváros fé­nyei. BUDAPEST. A villamosok majdnem üresen futnak a körutakon. Karácsony este van. Már mindenki van valahol, még nem in­dultak vissza, otthonaikba a nagyszülők, a ma­gányosok. A máskor ragyogó fényreklámok most hiába kiáltják világgá portékájukat, nincs aki figyeljen rájuk. A karácsonyi kirakatok­ból kifogyott az árú, a cégtáblák felett színes lámpák között lehajtott fejű fenyőágak bús- lakodnak. A háborította budai utcákon haza­felé bandukol egy sánta férfi, kabátja gomb­ján apró ajándékcsomaggal. Harangoznak. Talán most kulcsolódnak imára a kezek a Deák téri templomban: Mi­atyánk, ki vagy a mennyekben. . ., talán most hajtanak térdet a Mátyás templomban: Bol­dog asszony anyánk... talán most tesznek hitvallást a Kálvin téri templomban: Teben- ned bíztunk... * — Magyar templomok — mondja a férfi és szorosabbra fogja az asszony kezét. — Sok ki­csi templom, Istennek kőből, fából épített haj­lékai. És a békésen, méltósággal lépegető nagy fo­lyóban megcsillan a magyar Parlament képe, amelybe a legszebb fenyőfát hozta el az or­szág Karácsonyra. l •*— Az én hazám — mondja a férfi az ide­gen barátnak, de senki sem válaszol, csak döbbenten nézik ezt a nagydarab férfit, akit még soha nem láttak sírni. A KÉP VISSZATÉR A KICSI FALUBA. Éjfél van. Kapuk nyílnak, asszonyok, férfiak a falu mindkét végéről megindulnak a falu közepe felé. Ott áll a sok vihart látott kicsi templom. Apró harangjának hangja olyan tisz­tán hallatszik a békés, téli éjszakában. Éjfél van. Emberek ülnek egymás mellett béké­ben. Karácsony van. — Az én népem — szól a férfi. — Jövőre hazamegyünk — mondja csendes megértőén az asszony. — Madiarorszagról adtunk karatsoni képe­ket — mondja a bemondónő mosolyogva, de most senki nem figyel rá. Egy kis magyar család Odahaza jár. Gyarmathy Irén

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom