Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-12-09 / 49. szám

Kétségek között

Mt 11,2—10

Az iskolában híre fut, hogy tanfelügyelő érkezik. Mindenki a főbejáratot figyeli. Minden érkező izgalmassá válik, izgalmat vált ki. Minden idegen arcot kíváncsiság fogad, vajon ő-e az, vagy mégsem?

EZ A FESZÜLTSÉG JÁRJA ÁT Keresztelő Jánost Jézus érkezése előtt. De ez az izgalom fogja el Jézussal kapcsolatban a mát is, amikor személye, tanításai és titka kerül szóba. De csak addng az, amíg ismeretlen az, amiért jött. Aki nem hirdeti jellemzőit, küldetésének részleteit, annak megkérdőjelezhető keresztyén. sége, egyháztagsága, sőt elárulja diakónia teológiánkhoz való hűtlenségét is.

ADVENTBEN VISZONT RÁJÖVÜNK VALAMIRE. Nem Keresztelő János bizonytalanságán van a hangsúly, sem pedig a

mienken, hanem azon, hogy Jézus jövetelével ajándékot kap a föld. Jézus jövetele annak bizonyítéka, hogy nemcsak nekünk, embereknek fontos, hanem Istennek, is az — bolygónk, amelyiken élünk. Ide küldi Jézust a Keresztelő Jánoshoz, a bizonytalankodókhoz, az elkeseredettekhez, a magányosokhoz, a betegekhez és egészségesekhez egyaránt. Célja, nem hagyja bizonytalanságban az öt várókat.'

Munkatárssá tesz jövetelével, azaz a vakoknak ott legyen a kezem, a sántáknak ott legyen a segítségem, az elesetteknek az időm, az erőm és szeretetem, mondanivalóm pedig legyen örömhír, azaz a feltámadásról szóló híradás.

Külön bekezdést az egészségesekről. Nem szabad elfelejtenünk. hogy 1973 van. Amikor a ma munkása, a ma földművese és értelmiségije, de kiemelten is ebből a sorból a húszontúlia- kat, beleszülettek a szocializmusba. Jó, hogy a fejlődés során megszokott életúttá vált, de sokan — tévesen — úgy gondolják, hogy ma már elég csak rálépni, s minden ,megy magától. Teológiai feladat is annak megmutatása, hogy a kezdetig is út vezet, meg utána is mindenkinek lépnie kell a maga területén — fejben, érzésben és szívben.

AMIKOR 25 ÉVES AZ EGYEZMÉNY, annak továbbviteléhez is lépni kell, szolgálni kell Jézus módján. Nem értheti félre senki sem Vörösmartyt: „hadd forogjon a föld keserű levében”, de Petőfit sem: „sors nyiss nekem tért”. A cserbenhagyás és a tolakodás nemcsak a közúti forgalomban tartozik a bűnök közé, munkahelyen és otthonban egyaránt.

Jézus óta sorsommá lett a szolgálat, sorsommá lett a feladat, a jézusi feladat betöltése. Ez ma prófétai szolgálat.

Így van „tétje” életünknek Jézus óta. Az elárulja nemcsak küldetését, hanem az embertársát is, aki nem azt cselekszi, amit Jézus „bemutatkozása” során elmondott.

Káposzta Lajos

Fiatalokról — fiataloknak

„Miért lesz pap ma egy fiatal?” — teszi föl az izgalmas kérdést Sulyok Katalin nemrég megjelent, pályakezdő fiatalokról szóló riportsorozatában. S most felém szegeződik hasonló kérdés: miért készülök a lelkészi hivatásra a Teológia Akadémián? De vajon egyáltalában miért olyan izgalmas ez a kérdés? Hiszen, ha valaki tanárnak, orvosnak, mérnöknek jelentkezik, mindenki természetesnek tartja. Viszont, ha valahol kiderül

rólam, hogy teológus hallgató vagyok, áltálában kicsit megdöbbent, csodálkozó tekintetek és kérdések kereszttüzébe kerülök. Pedig nem érzem indokoltnak, hogy muzeális ritkaságként kezeljenek.

A legtöbben valami titokzatos rejtélyt sejtenek az erre a pályára lépő fiatalok mögött. Ez az ösztönös megsejtés, megérzés egyszerre igaz is, de ugyanakkor sok félreértésre és félremagyarázásra is alapot szolgáltat.

Az evangélium és az indokinai nép reménysége

ez volt a főtémája a „Keresztyének Nemzetközi Indokínai Szolidaritási Konferenciájának”, amelyet az olaszországi Torinóban nov. 1—5. között tartottak, és amelyen részt vett D. dr. Ottlyk Ernő püspök is. Huszonhárom ország egyházi képviselői jelentek meg Európából, Ázsiából, Latin-Ameri- kából és Észak-Amerikából. A huszonöt tagú észak-vietnami és vietkongi (dél-vietnami felszabadított területi) delegációban katolikus és protestáns lelkészek és világiak, de a buddhista vallás képviselői is megjelentek. A vietnami néppel szolidaritást vállaló keresztyén konferencia először 1971-ben Párizsban jött össze, másodszor pedig a kanadai Quebecben. Most került sor Olaszországban a harmadikra, amelyen Kain és Ábel bibliai történetének a fényébe helyezve tárult ki a vietnami amerikai agresszió és a saigoni kormány súlyos nemzetközi bűne.

A PÁRIZSI SZERZŐDÉS be nem tartása a legfőbb vád a saigoni rezsim ellen. A fegyverszünetet újra meg újra megsérti Saigon, Amerika pedig illegálisan küld hadianyagot és katonai szakértőket a

Thieu-rezsim számára. Saigon nem tartja be a politikai foglyok szabadonbocsátásának kötelezettségét sem. A letartóztatások és terrorakciók is folytatódnak. A konferencia zárónyilatkozata határozottan száll síkra a párizsi szerződés következetes betartásáért a saigoni rezsim részéről.

A SZOCIALIZMUS ERKÖLCSI TÖBBLETE derült ki azokból a beszámolókból, amelyeket Vietnamban járt külföldi delegátusok tartottak. Elmondták. hogy noha Észak-Vi- etnamban a gyárak legnagyobb részét lerombolták, gyorsan folyik az újjáépítés, az emberek tele vannak tervvel és reménnyel.

A MI EGYHAZUNK, a többi magyar egyházhoz hasonlóan, igen sokszor tett tanúságot a vietnami nép iránti szolidaritásáról, pénzbeli gyűjtés formájában is, nemzetközi konferenciákon való megszólalásban is, a békemozgalom és a Keresztyén Békekonferencia keretei között is. A sok megölt vietnami Ábel vére az égre kiált. De ugyanakkor várja a mi szolidaritásunkat is a meg- maradottakkal, a most is szenvedőkkel, a felemelkedés útját keresőkkel!

Huszonöt éves egység

A nemzetközi egyházi szervezetek legnagyobbja, a most 267 egyházat magában foglaló Egyházak Világtanácsa augusztus 26-án ünnepelte 25 éves évfordulóját. A protestáns és ortodox keresztyénsé- get majdnem teljesen egyesítő szervezet a genfi központban tartotta augusztus végén Központi Bizottsága ülését és természetes, hogy a negyed- százados évforduló kapcsán sokan elemezték a 25 éves együttes munkát.

A keresztyén egység megkeresése terén bizonyos eredményeket tud Genf fölmutatni. Hiszen a kezdetben, a század elején több ágban induló ökumenikus egységkeresési törekvéseket 1948-ban Amsterdamban egy mederbe sikerült terelni, az cjriodox egyházak is csatlakoztak később a mozgalomhoz, sőt a keresztyénség terjesztését saját nemzetközi szervezettel összefogó Missziói Világtanácsot is beolvasztották 1961-ben áz Üj Delhiben tartott világgyűlésen.

A római katolikus egyházhoz való viszony azonban 25 év távlatából nézve sem javult meg annyira, mint amennyire sokan a derűlátó protestánsok táborából arra számítottak. Igaz, hogy a kezdeti ellenkezésből az ökumenikus mozgalom eredményei arra késztették Rómát, hogy fölvegye a kapcsolatokat Genffel. A II. vatikáni zsinat körüli eseményekben sok protestáns már- már hajlandó volt arra gondolni, hogy Róma nemcsak együttmunkálkodásra, hanem még az Egyházak Világtanácsába való belépésre is kész. Ezt azonban maga VI. Pál pápa cáfolta meg a genfi központban tett látogatása alkalmából. 1969-ben. Az utóbbi évek eseményei, az ökumenikus közeledésre újra és újra hideg zuhanyként ható hivatalos római katolikus egyházi állásfoglalások (Matrimonia mixta. Mysterium ecclesiae, stb.) azonban arra mutatnak, hogy a római katolikus egyház alapjában véve semmit sem változott, mert csak önmagát ismeri el továbbra is egyedül üdvözítő egyháznak. A jelenlegi helyzetet az augusztusi genfi központi bizottsági ülés után így jelleniezte egy megfigyelő: az egység kérdése Róma részéről „jégre van téve*’.

A római katolikus egyház hatalmi magatartását különösen azokban az országokban érezni, ahol mint hazánkban is, a protestánsok kisebbségben vannak. Előfordul ugyan olyan is, hogy protestáns többségű országokban, mint például Svédország vagy Nyugat- Németország, a római katolikus egyház ott van a nemzeti ökumenikus tanács tagjai között vagy ezekben az országokban a merev vegyesházassági rendelkezések terén köny- nyítéseket vezettek be, a világméretű képbe beillesztve azonban ezek a tények nem meggyőzőek.

Az Egyházak Világtanácsa tagegyházai között is akadnak azonban nehézségek. A statisztika szerint 1969—71. között 36 uniós, egyesülésre számító tárgyalást fclyí attak és ezekből 22 végződött pozitív eredményekkel. A legutóbbi 10 évben különböző felekezetek között 27 egyházközti párbeszédre került sor és ezekben a dialógusokban a római katolikus egyház is részt vett. A széles tanulmányi munka, az uniós és egyházközti tárgyalások dacára is az a helyzet, amint arról Lukas Fischer, az Egyházak Világtanácsa egyik vezető munkatársa a Központi Bizottság genfi ülésén beszélt: bizonytalan a jövőbe vezető út, hiányzik az egyházak egységének minden egyes egyházat átható együttes elképzelése.

Két irányzat

1972. december 29—1973 január 8. között Thaiföld fővárosában, Bangkokban tartották meg az Egyházak Világtanácsa Világmissziós és Evan- gélizációs Osztálya konferenciáját „Üdvösség ma” címen. A konferencia nemcsak a 69 , országból megjelent 326 résztvevő beszámolóin és a sajtón keresztül került az érdeklődés középpontjába, hanem azért is mert az Orosz Ortodox Egyház és a Konstantinápolyi Ortodox Patriarkátus augusztusi nyilatkozatai visszatértek az ottani kérdésfelvetésre.

Két táborról, csoportról, két különböző hangsúlyozásról van szó á keresztyénség alap- mondanivalója tekintetében.

Az egyik irányzat a jézusi ösz- szefoglalásban a szeretet kettős parancsolatában az embertársi szeretetre teszi a hangsúlyt. Itt és most, az éhezők, az elnyomottak, a tudatlanok, a békességre vágyók között kell elsősorban az egyházaknak és az egyházi világszervezeteknek is megtalálniuk a maguk szolgálatát. Afrika, Ázsia és Latin-Amerika helyzete magyarázza, hogy ez országok képviselői sürgetik elsősorban ezt a vonalat. A missziós munkából kinőtt fiatal és önálló egyházak ott tudják magukat népük harcában a több kenyérért, a nemzeti függetlenségért, a faji elnyomás, a neokolonializmus ellen.

A másik vonal: a keresztyénség lényegét az Istenhez fűződő szeretet hangsúlyozásával szeretné kiemelni. Vannak, akik az Egyházak Világtanácsa szociális, kulturális társadalmi és béke vagy politikai kérdésekre vonatkozó tevékenységét kritizálják, mert az szerintük nem tartozik az egyházra. Mások viszont, mint az ortodox egyházi nyilatkozatok is kifejtik, hiányolják a Világtanács tevékenységében az egyházaknak a lelki egységére, a liturgikus-istentiszteleti egységre vonatkozó törekvését. Az ökumenikus mozgalom Bangkokban az ún. konzervatív evangéliumi csoportok részéről nagyon erős kritikát kapott, mert elhanyagolta ezt a „függőleges” irányt. A mozgalmat képviselő nyugatnémet Beyerhaus profesz- szornak azonban így válaszolt egy afrikai küldött, Gabriel Sitiloane: „Ez a dolog hidegen hagy engem. Nekem ma, 1973- ban nem ez a problémám, amikor az egyenlítőtől délre több ember él elnyomásban, mint a világ nyugati felén”.

Az egységtörekvések teológiája oldaláról a feszültséget úgy próbálják sokan fölolda- ni, hogy együtt igyekeznek keresni az egyház egységét és az emberiség egységét. Amint arról már 1968-ban az Uppsa- lában tartott világgyűlésen is szó volt, az egyházak egységkereső mozgalma nem tudja magát függetleníteni a környező világ politikai-társadal- mi-gazdasági-kulturális helyzetétől. A Keresztyén Békekonferencia munkájában példaszerűen kristályosodik ki éppen az a szempont, hogy a különböző egyházaknak együttesen a béke, a környező világ jólétéért, előrehaladásáért folytatott harcban kell megtalálni egységüket.

Új „kereszteslovagok”

Hadd térjünk ki az ökumenikus mozgalomban a legutóbbi időben jelentkező negatív jelenségre, az új „kereszteslovagok” föllépésére is. Sok nemzetközi egyházi fórumon akadt egy-két „lovag”, aki a kereszt jegyében indított hidegháborús támadást a szocialista országok és azok egyházai ellen. Mintha a nemzetközi enyhülés ez évben tapasztalt sok kedvező jele arra késztette volna őket, hogy az egyházi alkalmakat fölhasználva onnan próbálják elsütni a hidegháború korából átmentett fegyvereiket.

Az Egyházak Világtanácsa augusztusi genfi ülésén például Athenagoras, Thyatira és Anglia ortodox érseke megtámadta a Világtanácsot azzal, hogy mivel egy millió dollár értékben szállított segélyt Észak-Vietnamnak, a legjobb volna, ha mindjárt a nevét is megváltoztatná „Vörös” Világtanácsra. Alain Brash, a segélyügyi osztály“ igazgatója megmagyarázta, hogy a Világtanács a legutóbbi időszakban bizony Dél-Vietnamnak is szállított segélyt, de nem egy, hanem kilenc millió dollárértékben.

Kedvenc szólam az is, hogy a szocialista országokban élő egyházak nem akarnak részt venni az / ökumenikus világ- szervezetek munkájában. De vajon hány képviselőt hívtak meg Genfbe, hogy ott részt vegyenek a közvetlen irányításban? A genfi ökumenikus központ több száz munkatársa közül 3—4 származik a szocialista országok egyházaiból.

Sajnálatosnak tartjuk, hogy az egyházi világszervezetekben ebben az évben újra fölerősödött a hidegháborús hang. Azt reméljük azonban, hogy az a nemzetközi összefogás, amelyik kifejezésre jutott a legutóbbi moszkvai Békeszerető Erők Világkongresz- szusán is, legyőzni ezeket a törekvéseket.

Ifj. Harmati Béla

Kétségtelen, hogy az ezt a hivatást választó fiataloknál — hosszabb távon — nem elég a puszta hivatástudat, emberi elszántság, akarat, igyekezet, szorgalom, hanem valami irracionális, plusz tényező is szükséges. Annak a biztos tudata, hogy magasabb, nem emberi összefüggésekben is olyan láncszem vagyok, akit Valaki fel akar és fel tud használni eszközeként. Ha ez a tudat, amely tőlünk független, isteni ajándék, hiányzik: csak iránytű nélküli, sodródó hajóhoz hasonlítunk, akik a lelkészi hivatás viharos tengerén előbb-utóbb elkerülhetetlenül zátonyra futnak.

De ugyanakkor ezt a döntő tényezőt nem lehet szembeállítani és kijátszani az emberi elhatározás ellen. Jó pár olyan fiatallal találkoztam már, akik kedvet, sőt ml több hivatást is éreztek a lelkészi szolgálathoz, de visszatartotta őket ennek a döntő tényezőnek, az isteni elhívásnak a hiánya. Valami csodálatos, prófétai, elhivatási élményre, víziókra, látványos jelekre vártak, és sajnos talán 'még most is csak várnak. Ilyenkor akaratlanul, észrevétlenül is, de néhány, általunk ismert sémába próbáljuk beleszorítani az Istent, pedig az Ő „ötlettára” minden emberi képzeletünknél milliószorta gazdagabb. Ha csak szűk környezetemben, Akadémiánkon tekintek körül, akkor sem találok negyven társam között két olyat sem, akiket ugyanolyan „séma” szerint ragadott volna meg Isten. Van, aki három évet elvégzett az orvosi egyetemen, és csak utána döntött úgy, hogy a test heíyett inkább" a lélek gyógyításának szenteli életét. De van olyan társam is, akit gázszerelőként érintett meg Isten igéje, utána keresztelkedett csak meg, közben elvégezte esti tagozaton a gimnáziumot, s úgy jelentkezett Akadémiánkra.

De vajon mi az, ami ezt az ezerarcú, sokszínű, különböző múltú teológus gárdát .összekapcsolja, . egybekovácsolja? Az a közös cél, amit számomra Weöres Sándor sorai fejeznek ki a legszebben talán:

„Megszólal a kimondhatatlan ...

Cselekszik a kezetlen, de csak a te kezeddel...” Paradox, abszurd sorok ezek, de éppen ez jellemzi szolgálatunkat, ez teszi izgalmassá, emberfelettien nehézzé, s mégis gyönyörűvé. Hirdetni a „Kimondhatatlant”! Cselekedni, megélni az ö kimondhatatlan szeretetét! S főleg ez utóbbira társadalmunk is igényt tart, ezért igazán otthon érezhetjük magunkat hazánkban, a mai társadalomban, mert népünkkel egyek vagyunk a szocializmus építésében és nem vagyunk idegen test a nemzet testében.

Rajtunk keresztül akar megszólalni és cselekedni a „Kimondhatatlan, a végesen keresztül a Végtelen, a bűnösön át a Tiszta! Csupa paradox képtelenség, s mi mégis erre a képtelen, lehetetlennek látszó szolgálatra készülünk! Azt elmondani, amit senki más nem mond el helyettünk, azt a sze- retetet vinni az emberek közé, amelyet senki más nem adhat, arról a reménységről bizonyságot tenni, melyről csak mi tudunk. Ha mindezek után rövid „ars poeticámat” kellene megfogalmazni, Péter apostol szavait hívnám segítségül: „Legyetek készek mindig megfelelni mindenkinek, aki számon . kéri tőletek a bennetek lévő reménységet...”

Erre törekedtem az előző sorokban is. S remélem, hogy a bevezető kérdés: „Miért lesz pap ma egy fiatal?” — már nem is olyan izgalmas kérdés. Helyette inkább magát a lelkészi szolgálatot érezzük izgalmasnak, és mi, teológus hallgatók „muzeális ritkaságokból, csodabogarakból” igazi, mai fiatalokká váltunk. Rendkívüli hivatásunk rendkívüli problémáival, feladataival küszködünk, keressük a megoldásokat. Néha botladozva, talán irteg-megállva, de újra elindulunk annak a szolgáló szeretetnek az útján, amelyen Jézus járt és jár előttünk, hiszen mi az ö lábnyomát keressük s követjük.

Befejezésül csak annyit: jó lenne, ha mindezek után ki tudnánk bővíteni magunkban a bevezető kérdést egy rövid kis szócskával: „Miért ne lehetne ma pap egy fiatal?!”

Gáncs Péter

Ne kívánd!

Veszedelmes dolog, ha megkívánjuk a másét. Ha egyszer szállást vesz a szívünkben ez a gonosz kívánság, nem hagy nyugton, hanem állandóan a rosszra sarkall, a bűnre csábít.

Új töltőtollat kapott a barátom. Édesapja hozta túrista- ú tjéről. Meglátom és mindjárt feltámad bennem a vágy: milyen jó lenne, ha az enyém lenne! A vágyat tett követi, s amikor barátom nem figyel oda, ellopom a drága kincset. Azt hiszem, hogy boldog leszek vele, pedig tévedek. Nem tudok örülni az eltulajdonított kihcsnek, mert valahányszor a kezeimbe veszem, furdal a lelkiismeret. Barátomnak szomorúságot okoztam!

Az első bűn is ilyen bűnös kívánságból született meg. Éva, Ádám felesége az Éden kertjében meglátta a tiltott fa gyümölcsét, s mivel a gyümölcsöt szépnek és jónak látta, felébredt benne a kívánság. A kívánságot itt is tett követte. Szakított a fáról és adott a férjének is. De ők sem tudtak örülni. Félni kezdtek, mert tudták, hogy megszegték Isten parancsát.

Sok ember veszítette már el becsületét és tette tönkre az életét, mert nem tudott uralkodni kívánságain.

Aki boldog akar lenni és nem akar szomorúságot okozni sem magának, sem másnak, annak uralkodnia kell gonosz kívánságain. Ezért kezdi Isten a kilencedik és tizedik parancsolatot ezzel a figyelmeztetéssel: ne kívánd!

De hogyan uralkodhatunk vágyainkon? Hogyan győzhetjük le gonosz kívánságainkat? Gyakorolnunk kell az önfegyelmet! Tudnunk kell, hogy l6ten akarata szerint a világban van egy rend. amely nélkül teljes zűrzavar lenne az emberek között. Én sem vonhatom ki magam ez alól a rend alól, mert ez maga után vonná azt, hogy más is rendbontó lenne és ezen az úton nincs megállás. Ha ezt tudom, jobban tudom fegyelmezni vágyaimat. A magam és mások boldogsága érdekében le tudok mondani vágyaimról és kívánságaimat összhangba tudom hozni mások érdekével.

A gonosz kívánságok legyőzésének legbiztosabb módja, hogy igyekszem megszabadulni az irigységtől. Ennek pedig alapvető szabálya az, hogy mindig annak örüljek, ami nekem van, s ne nézegessem, hogy mije van másnak, örüljek annak, hogy Isten megáldja szorgalmamat, munkámat és mindennel bőségesen ellát, amire az élethez és boldogsághoz szükségem van. Ha ez az öröm megvalósul a szívemben, akkor nem irigykedem mások tulajdonára, s nem fogok becstelenül megrövidíteni és megkárosítani másokat.

A gonosz kívánságok legyőzésének végső megoldása a szeretet. Minden azon múlik, hogy szeretem-e embertársamat, vagy sem. Mert ha szeretem felebarátomat, akkor örülni tudok az ő örömének is és segítségére sietek, ha nehéz helyzetbe kerül. A szeretet forrása pedig az á hit, hogy Jézus Krisztus, a tökéletes szeretet szeret bennünket. Az ő szeretetéből képességet nyerünk arra Is, hogy szeressük egymást. A Jézustól kapott szeretet kiűzi szívünkből az irigységet, segít az ömegye- lernre és a gonosz kívánságok legyőzésére, másképpen kifejezve Isten parancsolatainak betöltésére. Pál apostol mondja: „Senkinek semmivel ne tartózzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek. Mert aki szereti a felebarátját, az a törvényt betöltötte.” (Rm 13,8)

Teológus lettem

A v ilágfcereszty énség eseményei—1973