Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-11-25 / 47. szám

MKhmFÍNYH Készenlétben Lk 12,35 A taxiállomás mellett elhaladva elgondolkodtam azon, hogy mi a taxis munkája. Ott áll a kocsija mellett mosolyogva, vagy ül a volán mellett, mint akinek semmi tennivalója. Mindez azonban csak látszat, mert amikor megszólal a telefon, akkor emberünk abban a pillanatban akcióra kész. Indítja a motort és siet a megadott célpont felé. A hívás pillanatában nemcsak az ember kész, hanem kész a kocsija is. Kell, hogy jó legyen. Esetleg nagy baj származhat abból, hogyha amikor kell, ha­nyagság miatt nem indulhat. A taxisnak állandó készenlétben kell lennie tehát és állandóan készen kell tartania a kocsiját. EZ A MINDENNAPI ÉLETBŐL VETT PÉLDA ELIGAZÍT BENNÜNKET A HIVŐ ÉLETBEN. A hivő élet is két mozza­natból áll. Az egyik a felkészülés, illetve az állandó készenlét. Igénk ezt így mondja, hogy övezzétek fel a derekatokat. Lám­pásotok égjen. A felkészülés a lélek nyitottságán múlik. Min­den attól függ, hogy hajlandók vagyunk-e az igéből áradó in­dításokra odafigyelni. Fújjuk-e a magunkét, vagy feltesszük a régi, mégis új kérdést, hogy mi Isten akarata éppen most? A felkészülés történhet az imádkozás órájában, igehirdetés hallgatásakor, de történhet munkahelyen is és bárhol, ahol Is­tenre gondolunk. Folytassuk a hasonlatunkat! A taxisnak nem elég csak vára­kozni, vagy a hívásra megérkezni, hanem az embereket a kí­vánt helyre el is kell vinni. A HIVŐ ÉLET MÁSIK MOZZANATA is az adott pillanat­ban való cselekvés, szolgálat. De ki tudná azt megmondani, hogy hányféle szolgálat lehetséges? Nagyon sokféle. Lehet, hogy egy magára maradt, idős asszony rosszul lesz és el kell futni az orvosért. Lehet, hogy kicsi gyerek sír a kocsiban és hullat keserves könnyeket. Fel kell venni őt. Ugyancsak ide tartozik az, amikor gyűlölködő ember haragját kell leszerelni. S az is, ha népek békéjéért kell időben és határozottan csele­kedni. Az élet számtalan esetet produkál. Fő dolog az, hogy Jézus követésében a mindig szolgálni kész szeretet töltse be a szívünket és rögtön meg is tegyük, amit meg kell tenni. AZ EGYHÁZI ESZTENDŐ VÉGÉN önként adódik egy másik gondolat is, a készenléttel kapcsolatban. Készen lenni nemcsak most, hanem a végső számadásra is. A hívás bármikor jöhet. Nemcsak az öreg ember számíthat rá. hanem a fiatal is. Hir­telen nagy hangsúlyt kaphat hosszabb, vagy rövidebb élettel kapcsolatban az. hogy miképpen éltem? Megfelelt-e az életem a Jézus által elém rajzolt emberiesség követelményeinek? Jé­zus útia szemléltető példája az állandó és a végső számadásra való készenlétnek. Őt követve tudjuk kimondani mi is bármi­kor azt, hogy Atyám a te kezedbe teszem le a lelkemet. Vigasztaló az a gondolat, hogy az. aki készenlétre buzdít, szintén állandóan készen van, velünk és értünk. Völgyes Pál Isten a mi segítőnk Űristen, mi Atyánk, azért adtál kezet az embereknek, hogy hordozzák egymást és segítsenek egymásnak. ( a Légy emberséges Isten közöttünk. Fogj kézen bennünket és vezess a Te békességedre. H. Oosterhuis Fiatalokról — fiataloknak Yan-e helyem a családban ? „Adásra volt beállítva" — ezt tartja példamutatónak ap­ja életében Kertész Ágnes, Né­meth László Irgalom című mű­vében, amit olyan sokan lát­tak az elmúlt hetekben a te­levízió képernyőjén. Valóban az öreg tanár egész életében nem azt leste, mit kaphat az emberektől és az élettől, ha­nem mit adhat diákjainak, hozzátartozóinak. Ez az „adás- ra-beállítottság” keresztyén meggyőződésünk szerint is a helyes magatartás családban is. így található meg ki-ki he­lye. MOZGÁSBAN LEVŐ társa­dalmunkban, egyre gyorsuló módon változó világunkban a család sem hasonlítható többé mozdulatlan várhoz, amelybe vissza lehet vonulni, s ame­lyet hiába ostromolnak a „mo­dem idők” — úgyis bevehetet­len. Inkább mozgó vonathoz hasonlítható a mai család, s benne minden állandóan moz­gásban van. Kívül-belül min­denkinek mindent meg kell tennie azért, hogy ebben a vo­natban a légkör elviselhető le­gyen, hogy tudjunk „közösen utazni”, s végül a vonat meg­érkezzék rendeltetési helyére. Fiatalok között is sok a nyugtalanság a családdal kap­csolatban, sok a nyitott kér­dés. Néha egészen élesen ve­tik fel a problémát: érde- mes-e egyáltalán megtartani ezt a régi intézményt? — ránk­szabott rftha-e még vagy kény­szerzubbony a család? — nem kellene-e bátran leszámolnunk vele, ahelyett, hogy konzervál­nánk? — A családban élők vé­leménye megoszlik: máshogyan látnak, éreznek, gondolkod­nak, viselkednek fiatalok, szü­lők és nagyszülők. ÖRÖMMEL TAPASZTAL­JUK, hogy a mi társadalmunk­ban mindent megtesznek azért, hogy a család együtt maradjon, sőt olyan emberi közösséggé váljék, amelyben mindenki jól érezheti magát és emberhez méltó életet él­het. Űj családvédelmi törvé­nyeink és rendelkezéseink is erre mutatnak. Nekünk ke­resztyéneknek is csak igenel- nünk lehet ezeket az erőfeszí­téseket és a magunk részéről is mindent el kell követnünk, hogy a jó kereteket, élettel töltsük meg, hiszen mi a csa­ládot Istentől rendelt közös­ségnek tartjuk, amit védenünk kell — nem a társadalom el­lenében, hanem a társada­lommal együtt mindannyiunk érdekében —, s rajta kell len­nünk. hogy mindenki megta­lálja helyét a családban. A re­ménység embereiként nem is adhatjuk fel a küzdelmet az egészséges, életerős családért. Szívósan igyekszünk segíteni, ahol lehet és amit lehet. NEM ÉRTHETÜNK EGYET azokkal, akik kijelentik: Nincs helyem a családban” — „Töb­bet tudok, mint a szüleim” — „Más világban élek én már, semmi közöm á családhoz”. De azokkal a szülőkkel sem érthetünk egyet, akik ugyan­így vélekednek gyermekeik­ről, s hamar kijelentik „Töb­bé nincs helyük a családban!”. Nem megoldás, hogy valaki az utcán keres közösséget a csa­lád helyett, az eszpresszóban vagy az italboltban érzi „iga­zán otthon” magát. Az sem magától értődő, hogy a csalá­dot az iskolai, munkahelyi vagy gyülekezeti közösség pó­tolja egyik-másik fiatal életé­ben. Családi közösségre mai fiataloknak is szükségük van. Túlzott egyénieskedés beletö­rődni abba, amit így fogal­maznak „úgyis ki-ki a maga útját járja”, vagy legfeljebb „csak hálni járunk haza” a családba. De komolyan vesszük az őszintén kérdezőket, a töpren- gőket, akik becsületesen vetik fel a kérdést: „Van-e helyem a családban?”. Meg kell érteni azokat, akik „hidegségről” pa­naszkodnak. arról, hogy „dide­reg a lelkűk” a sivárrá lett otthoni életben és nem tud­nak belenyugodni abba, ami „úgyis így van mindenütt”. Mély emberi vágyakozás és igény ez az emberi közösség melege után. Az a rossz, ha valaki már nem kérdez, bele­fásul. és beletörődik -a- jéggé dermedt, betonná merevedett emberi kapcsolatokba, s fel­adja a küzdelmet jobbért. NEKÜNK EVANGÉLIKU­SOKNAK is kötelességünk 1523. ÁPRILIS 24-ÉN, 450 ÉVE hozták azt a törvényt, amelynek értelmében a luthe­ránusokat hazánkban fejvesz­téssel és vagyonelkobzással súlytották. Ez a 450 éves kese­rű visszaemlékezés indított ar­ra bennünket, hogy olvasóin­kat meglepjük egy rendkívül érdekes és izgalmas cikksoro­zattal. Talán kissé elsikkadt a lényeg, s ha nem kapcsolód­tunk azonnal e sorozat olvasá­sába, nem figyeltünk arra fel, hogy minden egyes kis tanul­mány ebből a 450 éves le- súlytó törvény szemszögéből született. Meg akartuk mutat­ni Isten hatalmas erejét ab­ban, hogy noha a hivatalos államvezetés a 16. századtól az 1848-as XX. tc.-ig mostohán és leggyakrabban üldözőleg vi­szonyult hozzánk, mégis meg­maradtak, alakultak gyüleke­zeteink és egy sajátos, az ül­dözéseknek megfelelően létre­jött gyülekezetképződés térké­pét mutathattuk be. Ezt céloz­ták a cikkek. A 30 CIKKBŐL KIDERÜLT AZ IS, hogy 1945 után került egyházunk a teljes jogi elis­mertség szakaszába és noha a felszabadulás után nehezen ta­lálta meg a helyét az új társa­dalomban, mégis virágzásnak indult élete. Különösen; méleg- gé váltak g sorok, amikor a je­len társadalomban elért ered­ményekről, fejlődésről szóltak. Ezek a kis gyülekezetrajzok a hatalmas Isten szeretetéről tettek bizonyságot és arról, hogy az igaz ügyet, a reformá­cióban kapott drága ajándékot nem lehetett gonosz és kegyet­len törvényekkel megsemmisí­teni. DE VOLT A KÜLSŐ CÉL MÖGÖTT EGY BELSŐ, tar­talmi cél is. A gyülekezeteket olyan oldalukról kellett bemu­tatnunk, amelyek eddig sem a helyi lakosság, sem az ország evangélikussága előtt nem volt ismert. A cikkírók fáradsága, kutató szorgalma tükröződött a sorokban. Élsárgult jegyző­könyvek, levéltári okmányok, anyakönyvek archaikus nyel­vezete ütötte meg szemünket. A lelkészek letörölték a sok­A hazai reformáció nyomában szór századokon át lappangó iratokról a port és az elindu­lás, a gyülekezetképződés iz­galmas pillanatait keresték. Olykor meglepő új eseménye­ket fedeztek fel. Eközben nem feledkeztek meg olyan esemé­nyekre, személyekre rávetíteni az érdeklődés reflektor fényét, amelyek és akik döntő módon befolyásolták a gyülekezetek fennmaradását, továbbélését. Roppant fáradságos munka 90—100 sorban rögzíteni sok­szor hosszú, évszázados életfo­lyamat eseményeit. Valljuk meg, hogy ezen a téren hazai egyháztörténelmünk sok hasz­nos adattal gazdagodott. A BELSŐ CÉLHOZ TAR­TOZOTT MÉG egy különleges szempont. Az ti. hogy a hazai reformáció által létrehívott gyülekezetek, egyszóval a ma­gyar evangélikusság miképpen kapcsolódott bele a nemzeti művelődéstörténetbe, mi mó­don élte át a nemzeti törté­nelem nagy fordulóeseményeit, hogyan tükrözte a csepp az egész tengert. Az evangélikus egyház a nép egyháza volt mindenkor, a gyülekezetek, a hívek serege mélyen beágya­zódott a magyar társadalom­ba, ezer és egy szál kötötte mindenkor a nemzet egészé­hez, sohasem élt légüres tér­ben. Érzékeny hajszálgyökerei táplálták a nemzeti kultúrát és ugyanezek a gyökerek éltették az egyház társadalmát. Ellen- reformáció és Habsburg-üldö- zés. e hajszálgyökerek elmet- szési kísérlete mindenkor a nemzet egész testén ütött se­bet. Ezekből a cikkekből világo­san kiábrázolódott, hogy evan­gélikus gyülekezeteink élete, sorsa és küzdelme tükrözi az egész magyarság életét, sorsát és küzdelmét. A hazai történe­lem a 16. századtól a 19. szá­zad derekáig elválaszthatatla­nul egybefonódott egyházunk történelmével. HA EL IS KERÜLTE TA­LÁN FIGYELMÜNKET, lé­nyegében öt típusú gyüleke­zetképződést mutattunk be. Ez az öt típus igen jellemző a magyarországi evangélikus egyházra. Csak példának oká­ért említem meg, hogy a római katolikus egyház szervezete I. István király törvényeinek ér­telmében szinte egyszerre jött létre. A hazai protestantizmus merőben más történelmi hát­térben és adottságokban kezd­hette életét. A változó törté­nelmi szituáció színezte és alakította gyülekezetképződé­sünket. Ennek megfelelően a hazai lutheránizmusnak min­den mástól elütő születésrajzi térképe van. És most tekintsük át ezt az öt típust! 1. A 16. században, a refor­máció első éveiben keletkezett gyülekezetek. Sok gyülekeze­tünknél, akár a hódoltsági te­rületen, akár a királyi Ma­gyarország területén a nyomok a 16. század elejéig vezetnek bennünket. Tudunk arról, hogy Budán pl. a mohácsi vész előtt már a reformáció szelle­mében hirdették az igét. Du­nántúlon Sopronban igen ha­mar az „egész város” lutherá­nus lelt. Győr stb., a Nádasdy- birtok falvai a 16. században evangélikusok. De ezek közül a gyülekezetek közül a hit f „jogfolytonossága” igen soknál megszakadt. Tipikus erre Bu­dának az esete. A kezdet kez­detén volt reformáció, majd századokra nyoma szakadt. 2. Egy másik nagyon megra­gadható típus a 18. század te­lepítéseivel kapcsolatos gyüle­kezetképződés. Ezek az ún. nemzetiségi gyülekezeteink. Két irányt figyelhettünk itt meg. Az egyik a német ajkú nemzetiségek gyülekezetei, pl. a Tolna—Baranya-i, a másik Békés vagy a Duna—Tisza kö­zei szlovák ajkú gyülekezetek. 3. A harmadik típus is vilá­gosan kiábrázwlódik. Itt már szó lehetett az „újraképződés­ről”. Ezek azok a gyülekezete­ink, amelyek a türelmi rende­let (1781) kapcsán, ill. utána alakultak. Mármost, ha az el­lenreformáció bizonyos helye­ken felmorzsolta egyházi szer­vezeteinket, a rendelet értel­mében újra alakulhattak. (Legtöbb műemlék templo­munk pl. ebből a- korszakból való.) 4. Vannak olyan gyülekeze­teink. amelyeknek alakulása összefügg a településpolitiká­val. Ahol kialakultak nagyobb települések, városok, ott az odaköltözött evangélikusok előbb-utóbb gyülekezetté szer­veződtek. Ezeknek a gyüleke­zeteknek a gyökerei nem nyúl­nak vissza a távoli múltba. A település hullámzása hívta lét­re őket. 5. És végül fel akartuk hív­ni a figyelmet arra, hogy a legújabb időkben is alakulnak gyülekezetek. Ezek mögött olykor egyházkormányzati in­tézkedések (pl. a pesti gyüle­kezetek), máskor demográfiái kérdések és tényezők hatnak közre. MOST, HOGY KEZÜNK­BEN VAN MÁR EZ A 30 EGYHÁZKÖZSÉG-TÖRTÉ­NELEM, érdemes újra elolvas­ni. Üallatlan tanulságos min­degyik. Ilyen minden tekintet­ben átfogó írássorozát kevés jelent még meg újságunk ha­sábjain. Valóban méltó meg­emlékezés volt a 450 éves ke­gyetlen törvényre. Dr. Rédey Pál hirdetni, hogy a mi korunk­ban is van helye a családnak és a családban lehet helye minden családtagnak. A csa­lád olyan közösség, amely min­den korban újra születik, for­málódik, idomul a korhoz, de nem szűnik meg. Jézus, aki egy vérszerinti közösségnél nagyobb családról is tudott, amelyben a családfő az Atya és az emberek egymás testvé­rei, nem szüntette meg a csa­ládi közösséget és nem feled­kezett meg saját családjáról sem. Mutatja ezt a 12 éves Jé­zus története éppen úgy, mint gondoskodása anyjáról a ke­reszt kínjai között is. Sőt Jé­zus nem rostéit megjelenni egy családban lakodalomkor — Keresztelő János vagy a pró­féták nem tették volna ezt' meg —, és tevékenyen részt vett egy család örömében, amint a meghalt Lázárt sira­tó családban is megjelent és segített. Mindkét családban megtalálta helyét. Örömben is, bánatban is „adásra beállít­va". Az örömben adott: ne­hogy elfogyjon a vidámság, a gyászban is adott: vigasztaló szót, életet. Így kell és lehet nekünk is megtalálni helyün­ket a családban, a hiányokban és bajokban feladatot látva, az örömökben feloldódva, így lesz jó a légkör robogó korunk vo­natán, a családban is. Ahol mindenki adni akar, ott jó és érdemes élni, ott mindenki megtalálja helyét: öreg is, fia­tal is. Ott megszűnik a meg­bélyegző „kibírhatatlan szülő” vagy „kezelhetetlen gyermek” vitája és nem keresi minden­ki csak a maga „boldogulá­sát”, hanem a másik „boldogí- tását”. Dr. Hafenscher Károly Ne lopj! Ezen a világon minden Is­tené, mert mindent ő terem­tett. Isten azonban a földi ja­vakat odaadja az embereknek, hogy azokkal fenntarthassák az életüket. Bármilyen módon kapjuk, vagy szerezzük meg javainkat, azok mindig Istenéi maradnak. Emberi jog szerint földi javaink lehetnek egyéni, vagy közös tulajdonaink, va­lójában mégis Istenéi. Isten csak ránk bízza azokat, s ne­künk úgy kell velük élnünk, hogy számot tudjunk adni ró­la Istennek. Isten az embert munkára te­remtette, ezért megélhetését a munkához kapcsolta. Isten afct akarja, hogy a megélhetéshez szükséges javakat tisztességes és szorgalmas munkával ke­ressük meg. Ezért mondja a hetedik parancsolatban: Ne lopj! Ezzel nemcsak azt kö­veteli, hogy a magunkéból él­jünk. hanem azt is, hogy tisz­tességes, becsületes munkával keressük meg kenyerünket. Azokról, akik nem tudnak dol­gozni: a gyermekekről, a bete­gekről, az öregekről azoknak kell gondoskodni, akik egész­ségesek és munkabírók. Az egészséges munkabíró embe­rekről azonban azt mondja Is­ten igéje: „Ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék.” Az ember mindent megtesz azért, hogy könnyítsen mun­kája terhén. Szellemi képessé­geinek segítségével javítja munkamódszereit, felhasznál­ja a természet erőit és így pró­bálja munkáját könnyebbé és eredményesebbé tenni. Maga Isten akarja így. hogy szelle­mi képességeinket és erőinket belevessük a munkába és ilyen módon hajtsuk hatalmunk alá a természetet. Sok ember azonban úgy akar könnyíteni munkáján, hogy ravaszsággal, vagy má­sok megkárosításával elveszi a másét. Az ilyen mesterkedés ugyanolyan bűn, mint a nyil­vánvaló lopás. Az ember hi­hetetlen találékonysággal tud­ja leplezni a lopást. Lop az is, aki hanyagul és rosszul vég­zi munkáját, a fizetést azon­ban felveszi érte. Lop az eladó az üzletben, ha hamis, vagy rossz árut ad el a vevőnek és a törvényes áránál többet kér érte. Mindez éppen olyan lopás, mint a rablás, vagy sikkasztás. Jól mondja Luther Márton, hogy a lopás a legelterjedtebb mesterség a földön. Már a gyermekeknél meg­van az a kísértés, hogy elve­gyék, . vagy rongálják azt ami a másé. Az a gyermek, aki el­veszi, vagy elrontja a másik játékát, vétkezik Isten paran­csolata ellen. De lop az a gyermek is, aki szándékosan, vagy vigyázatlanságból ron­gálja a közös tulajdont. Ha ki­törjük az iskolában az abla­kot, ha lecsuzlizzuk az utcán a villanyégőket, ha összefir­káljuk a házak falait, ha ron­gáljuk a parkok fáit' £s bok­rait, vétünk a hetedik paran­csolat ellen, mert azok hely­reállítása mind munkába és pénzbe kerül. De vétkezik a hetedik parancsolat ellen az is, aki a saját dolgait rongál­ja, aki nem vigyáz a ruhájá­ra, cipőjére, könyveiré, aki fe­leslegesen pazarolja vagy köl­ti a zsebpénzét, mert ezzel szüleinek okoz feleslegesen több gondot. Aki gyermekko­rában nem tanulja meg, hogy vigyázzon a maga és mások dolgaira, az felnőtt korában is könnyelműen kárt fog akozni másoknak és önmagának. Isten parancsolata azonban még ennél is többet kíván tő­lünk. Nem elég, ha becsületes munkából élünk, ha nem vesz- szük el a másét és nem ron­gáljuk a közös tulajdont. Is­ten azt akarja, hogy ahol csak tudunk, nyújtsunk segítséget embertársainknak. Isten azt is kezünkbe adja, amit a szűköl- ködőknek szánt és azt akarja, hogy azt tovább adjuk. Min­dig vannak körülöttünk, akik szegényebbek, mint mi, akik önhibájukon kívül kerülnek nyomorúságos helyzetbe. Eze­ken testvéri szívvel segítenünk kell, meg kell osztani velük azt, amink van. Isten szereti a jókedvű adakozót. Embertársáinkon azonban nem mindig segíthetünk ado­mányokkal. Luther hangsú­lyozza, hogy a munkaképes embert nem könyöradomány- nyal kell talpra állítani, hanem azzal, hogy őt képességeinek megfelelő munkához segítjük és munkájához méltó bért biz­tosítunk számára. Ezért mond­ja, hogy segítsünk neki javait megőrizni és keresetét javíta­ni. Öröm a munkában Uram, Istenem, őrizz meg engem attól, hogy valaha is terhesnek érezzem munkámat vagy kedvetlen legyek hivatásomban! Add, hogy ne szégyeljek semmi munkát, ami hasznos, jól gazdálkodjam az idővel, ne fecséreljem el haszontalan beszélgetéssel vagy értelmetlen csavargással! Adj nékem oly erős szeretetet irántad, hogy az a munka, amit mára rendeltél nekem — ne teher legyen, hanem öröm, Jézus Krisztusért, a mi Urunkért.1 J. Arndt 4 i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom