Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-10-28 / 43. szám

XXXVIII. ÉVFOLYAM 43. SZÁM 1973. október 28. Ara: 2,— Forint Az egyház legfőbb kincse LUT HER MARTON 1517. október 31-én délben a wittenber­gi vártemplom ajtajára kiszegezte 95 tételét, köztük a 62.-et: „Az egyház igazi kincse az Isten dicsőségéről és kegyelméről szóló szent evangélium.” Ez a megállapítása túlnő a történel­mi alkalmon, és minden időkre szólóan megfogalmazza a ke­resztyén egyház tulajdonképpeni sajátosságát, különleges ér­tékét és szellemi, lelki súlypontját. Egy évvel később, 1518- ban, egy másik iratában hasonló mondatot találunk: „Az egy­házban semmit ne ápoljunk nagyobb igyekezettel, mint a szent evangéliumot, hiszen az egyháznak nincs felségesebbje és üd- vössebbje”. Az idei reformációi ünnepen gondolkozzunk el ezen közösen. Mindenekelőtt lássuk világosan, mit értett Luther evangéli­umon! „A bűnök bocsánatáról szóló prédikáció Krisztus neve által, ez az evangélium” (1519). „Ha az evangéliumról helye­sen van szó, előbb éhségnek és bánkódásnak kell támadnia a lelkiismeretben. Az evangélium... egyedül a megrémült lelki­ismeretekhez jut el, akik nagy éhségben vannak és olyan a lelkűk, amely szívesen hall ilyen vigasztaló prédikációt” (1527), Luther számára az evangélium: a Krisztusra hivatkozva hir­detett bűnbocsánat. Az egész életét átfogó jelentősége abban, van, hogy a vétkek lelkiismereti súlya alól felszabadult ember teljes aktivitását, erkölcsi erőfeszítését a mások javára vég­zendő szolgálatra, a munkálkodó szeretetre fordíthatja — élet­hivatásában, családjában, s későbbi szóval: a társadalomban. ÉRDEMES MEGFIGYELNÜNK, mennyire belevágott ez a tanítás az élet elevenjébe a XVI. század elején. A középkori egyház tevékenysége nyomán az emberekben benne élt a féle­lem Istentől, a pokol valósága és a bűnök elintézésének egy­házi előírások teljesítéséhez kötöttsége. Másrészt már dolgoz­tak a lelkek mélyén is az újkor erői, amelyek a világi élet ki­bontakozására törtek. Valóságos felszabadulást jelentett ebben a kortörténeti helyzetben a reformáció szava Isten bűnbocsátó, „ingyen” kegyelméről és a keresztyén ember tetterejének a vi­lág felé fordításáról. Hinni Isten megbocsátó irgalmát Krisz­tus által és szeretni az embertársakat — ezt jelenti keresz­tyénnek lenni a reformáció szerint. AZ EGYHÁZ KINCSÉNEK, az evangéliumnak ez örök tar­talma, mégis kifejtése módosul a korok változásával. Nem a korszellem függvényeként, hanem az időszerűség érdekében. Nem elég ma sem, ha csupán elismételjük Luther szavait. A XX. század második felében nem nyomja az embereket a kár­hozat félelme, nem rettegnek Istentől, s nincs életük befogva az egyház jármába. Bármennyire igaznak valljuk is, hogy az embert lelke legmélyén terhelő félelmek, szorongó bizonyta­lanságok végső soron az Istenhez fűződnek, tudatosan a leg­több embernek nem a lelkiismereti teher az élete központi problémája ma, hanem valamilyen formában a sors. Az evangélium felszabadító üzenete ezért korunkban inkább így kristályosul: Isten kegyelmes Atyánk életben, halálban, je­lenben, jövőben, nemcsak nekünk, hanem minden embernek, az egész emberiségnek. Az evangélium korunk nyelvén úgy hangzik, ahogyan a Biblia legnagyobb mondata kifejezi: „Az Isten szeretet”. Hasonlóképpen megfigyelhetünk változást a XVI. századi értelmezéshez képest: szeretni az embertársakat ma nem pusztán a személyes szeretet egyéni tetteit foglalja ráagában, hanem a közösségi szeretet társadalmi és világmére­tű feladatait is. AZ „EVANGÉLIUM" örök és időszerű tartalmával az egy­ház kincse. Azt, hogy Isten megbocsát Jézus Krisztus által, a földön a keresztyén egyház vallja. Máshol ez a szó nem hang­zik. Páratlan kincse az egyháznak. Minden más, amit az egyház tanít és a hívők cselekesznek, másutt is megtalálható, nem sajá­tos birtoka a keresztyén hitnek és életnek. Voltak korszakok az egyház történetében, amikor a legben- söbb keresztyén jellegzetesség szempontjából másodlagos, bár­mennyire is fontos, emberi érték került a középpontba. Példa­ként csak a kulturprotestantizmus századforduló körüli évti­zedeit vegyük. Ki tagadhatná, hogy a keresztyén egyháznak — különösen bizonyos időkben — jelentős kultúrahordozó szerepe is volt?! A magyar reformáció századában protestáns eleink a magyar irodalom létrehozásában, a magyar nyelv ápolásában óriási nemzeti szolgálatot végeztek. De ugyanakkor, s ez volt a fő gondjuk, az igehirdetésben tisztán és igazán szólalt meg az egyház sajátos üzenete, az Isten kegyelméről szóló evangé­lium. Viszont aihikor a XIX. század végén a kultúra fontosabb lett az egyházban az evangéliumnál, a keresztyénség éppen azt ejtette vagy hanyagolta el, ami az egyetlen igazi kincse. AZ EGYHÁZ IGAZI küldetése, az evangélium megszólalta­tása nem választ el más meggyőződésen lévő emberektől, ha­nem összeköt velük. Isten irántunk való szeretetének evangéli­uma összekapcsol a földön élő nagy nemkeresztyén vallások­kal, mert bárhol ezekben a „pogány" vallásokban megcsillan az általuk vallott Isten-képen a szeretet, az irgalom vonása, az egyetlen, szerető Isten valósága fűz bennünket össze velük. A nemhivö világnézetű emberekkel pedig az egész világon egybefog az emberség eszménye. Az evangélium az egyázban nem öncél, hanem az igaz emberség megvalósításának az esz­köze. Hitünk szerint Isten bűnbocsátó, gondviselő, örök életet adó szeretete által lesz az ember igazán emberré. Más irány­ból keresik az igazi ember és az igazi emberi közösség megva­lósítását a nemhivő, de a humánum és az emberiség érdekében fáradók. Az evangéliumból fakadó szeretet és a közös munka összeköt bennünket. Veöreös Imre D. Káldy Zoltán püspök-elnök a Békeszerető Erők Világkongresszusán D. Káldy Zoltán püspök-elnök október 23—31. között az Or­szágos Béketanács küldöttségének tagjaként részt vesz Moszk­vában a Békeszerető Erők Világkongresszusán. Lukas Cranach: a wittenbergi szárnyasoltár egy részlete A képen Luther Márton Jézus Krisztusról prédikál Az evangélium közösségre hív Jézus vendégei A reformáció egyik drága ajándéka az újra megtalált úr­vacsora. Pontosabban az úr­vacsora eredeti, újtestamentu- mi értelmének újra érvényesí­tése. Mindabból a sok értékből, amit számunkra az úrvacsora nyújt, most csak egyet szeret­nénk kiemelni: azt, hogy benne közösséget találunk Jézussal és egymással. Az úrvacsorában Jézus asz­talt terít tanítványainak, meg­vendégeli őket. Alig érezzük ma' már ennek a kifejezésnek — „asztalt teríteni” — az ere­deti, zamatos ízét, gazdag tar­talmát, ami pedig vendégsze­retetéről híres magyar népünk nyelvében benfle volt. A Szent­írás gondolatvilágában, szó- használatában meg kiváltkép­pen jelentős az „asztalterítés”, az ha valaki asztalközösséget vállal a másik emberrel, meg­vendégeli, házába fogadja. Né­melyek így tudtokon kívül an­gyalokat vendégeltek meg, mondja a Zsidókhoz írott le­vél (13, 2), Abrahám esetére cé­lozva. Jézusnak mennyiszer felrótták ellenségei, a farizeu­sok és írástudók, hogy „bűnö­söket fogad magához és velük együtt eszik”. Vagyis, hogy azonosította magát azokkal, akiket korának kegyesei kive­tettek és megvetettek, a vám­szedőkkel és bűnös asszonyok­kal, Zákeussal és Magdalai Má­riával, felvette ügyüket, meg­szánta sorsukat és új életet kí­nált nekik. MA IS EZ TÖRTÉNIK az úr­vacsorában. Jézus, amikor asz­talához hívogat, ajtót tár ne­künk, szívét is kitárja: Jöjje­tek énhozzám mindnyájan. Ügy ahogy vagyunk, feltételek és kikötések nélkül. Az úrvacsora Jézustól elfogadott és befoga­dott bűnösök örömlakomája. Jézus úgy vendégel meg az úrvacsorában, hogy önmagát adja nekünk. Nagy titok ez, aminek a mélyére teljesség­gel nem hatolhatunk, megfo­galmazásán minden idők hittu­dósai sokat törték a fejüket. Evangélikus meggyőződésünk, hogy ebben az asztal közösség­ben, a kenyérben és borban Jé­zus valósággal ott van közöt­tünk. Nem kevésbé valóságo­san, mint annak idején, az utolsó vacsorán tanítványaival. Péter és János nem lehettek közelebb hozzá, mint amilyen közel most hozzánk van. EZÉRT AZ ÚRVACSORA a kimondhatatlan öröm, ujjongó hálaadás ünnepe. így volt ez az első gyülekezetekben, s így van ma is mindenütt, ahol az Úr­ral való asztalközösség igazi értelmére ráébrednek. Jézus van itt,'velünk van — ez a bi­zonyosság járta át az első ke­resztyéneket. Ezért nevezték az úrvacsorát az Űjtestamentum nyelvén, görögül euharisztiá- nak, az örvendező hálaadás ün­nepének. Ünnep ez tehát a ja­vából, örömünnep. Úrvacsorái énekeinkben, imádságainkban, a gyülekezet egész magatartá­sában, még arckifejezésünkben is mutatkoznia kellene az ör­vendező hálaadásnak. Itt az Űr közöttünk, ígérete szerint a vi­lág végezetéig! AZ ŰRVACSORA ASZTAL­KÖZÖSSÉG nemcsak Jézussal, hanem egymással is, az Ura je­lenlétét ünneplő gyülekezet tagjaival. Az úrvacsorának er­re a mozzanatára és ajándéká­ra napjainkban nagy hangsúly esik. Ennek a közösségnek az egyre mélyebb átéléséért és megvalósulásáért még sokat kell fáradnunk. Mert úgy tű­nik, hogy ez nagyon kevéssé. szinte alig érvényesül úrvacso­rái gyakorlatunkban. Sokfelé, világszerte a keresztyén gyüle­kezetekben összegyűjtött sok adat arról beszél, hogy a leg­több hivő számára legfeljebb egyéni épülés alkalma az úr­vacsora. Egymásról azonban, azokról, akik velük együtt ré­szesülnek a kenyérben és bor­ban, ugyanannak az asztalnak ajándékában, tehát Jézusban, nemigen akarnak tudni. Nagy­városi gyülekezeteinkben még a rendszeresen templomba já­rók is alig ismerik egymást. Faluhelyen még inkább isme­rik egymást, de ennek nincse­nek, vagy csak ritkán vannak gyakorlati következményei. Is­merik egymást, de vajon töröd- nek-e egymással? Részesültek az egy testből és vérből, Krisz­tus testéből és véréből, de va­jon ez igazán testvérekké tet- te-e őket? Megvalósul-e az asztalközösség a maga ősi, ere­deti értelmében, mindennapi életükben is? Elfeledhetik-e a mindennapok gondjában, siet­ségében, hogy az úrvacsora ün­nepén együtt voltak Jézus ven­dégei? Itt-ott vannak még je­lei annak, hogy tudtuk — csak eléggé elfelejtettük —, hogy az úrvacsora közösséget teremt. Jézussal és egymással. Régi szép szokás — persze csak ak­kor ér valamit, ha nem puszta formaság —, hogy úrvacsora előtt a családtagok, rokonok kibékülnek egymással. De va­jon megteszik-e ezt a harago­sok, rossz szomszédok is? Szép szokás, ha a család tagjai együtt jönnek az Űr asztalá­hoz. Konfirmandusok, presbi­terek, vagy más gyülekezeti csoportok közös, együttes úr­vacsorázása természetes, jó szokás, sokfelé gyakorolják. AKIK EGYÜTT VENDÉGEI Jézusnak, azok lehetetlen, hogy ne gondoljanak az Űr asztala mellett egymás családi asztalá­ra, otthonára is. Az örök élet kenyere á mindennapi kenyér­re is emlékeztet. A lelki táp­lálék egymás testi szükségletei­re is. Így volt ez az ősgyüle­Urunk, Reformációi emlékünnepély A Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsa október 28-án, vasárnap este 6 órakor a budapesti Kálvin téri refor­mátus templomban a tagegyházak közreműködésével REFORMÁCIÓ EMLÉKÜNNEPÉLYT tart. kezetekben is. Az Űjtestamen­tum tanúsága szerint a szere- tetlakoma, az agapé egységben volt az úrvacsorával. Amikor az Űrral való találkozást ün­nepelték, segítettek egymás gondján, anyagi szükségén is. Diakóniát gyakoroltak. I. Kor. ll-ben Pál apostol arról szól, hogy azok nem méltó vendé­gei az Űr asztalának, akik meg­vetik a gyülekezet szegényebb tagjait, az étkezésnél, a szere- tetlakomán nem várják meg egymást, a tehetősek a maguk­kal hozott gazdag elemózsiából dőzsölnek, s ezzel megszégye­nítik a szegényt. PEDIG AZ ÚRVACSORA összeköt minden emberrel. Bármily különösen hangozzék is ez, még a nem hívőkkel is. Hiszen — Jézus utasítása sze­rint — a kenyér és bor az ö áldozati halálára emlékeztet, arra, hogy ő önmagát adta minden emberért, Isten min­den teremtményéért. Jézus gyülekezete az úrvacsora meg­hitt, szinte családias közössé­gében is kitekint az egész la­kott föld kerekségére, az Űj­testamentum görög nyelvén az ojkumenére (ebből lett az öku- mené, ökumenikus szó!). Jézus ígéretére emlékeznek, hogy ez a vacsora csak előíze és előre vetített képe, annak a nagy ki­rályi menyegzőnek, amikor eljönnek minden népek, együtt letelepednek Isten asztalához és együtt részesülnek a szőlő­tőkének gyümölcséből az Isten országában. (Lk 22, 16—18). Az élet kenyere a világ kenye­rére is emlékeztet, az Isten sze- retetéből boldogan megelégí­tettek kell hogy azokra gondol­janak, akiknek a szó testi ér­telmében is nincs mit enniük. Isten szeretetét, amit éppen az úrvacsorában tapasztalunk meg olyan kiáradó bőséggel, tovább kell adnunk, kézzelfog­hatóan, a testi, földi segítés módján is — minden ember­nek. Reménységünk és elköte- lezésünk komolyan vételének jeléül szolgálhat ez az itt, mintegy mutatóban, közölt úr­vacsorái imádság. Az emlékünnepély rendje: Te hívtál most minket, hogy vendégeid legyünk. Hála ezért Neked. 1. 90. zsoltár 1. v. „Te benned bíztunk eleitől fogva...” Köz­ének. 2. Igét olvas és imádkozik SZAKÁCS JÓZSEF, a H. N. Adven­tista Egyház elnöke. 3. „Térj magadhoz, drága Sión ...” 1. v. Közének. 4. Igét hirdet DR. KENÉZ FERENC református lelkész. 5. Nagy Olivér: Tisztítsd meg szíved, Jeruzsálem népe! Adam Gumpelzhaimer: Jubilate! Előadja a Lutheránia Énekkar, vezényel Weltler Jenő karnagy. 6. Ünnepi beszédet mond D. DR. OTTLYK ERNŐ evangélikus püspök. 7. G. Fr. Händel: 42. zsoltár. Előadja a Kálvin Kórus, vezé­nyel Máthé Jánosné. orgonán kisér Máthé János. 8. Befejező imádságot mond NAGY JÓZSEF baptista teológiai tanár. 9. „Erős vár a mi Istenünk...” 1. és 2. vers. Közének. Borban és kenyérben Te magad vagy velünk. Belőled élünk, mint az ételből és italból. Szereteteddel és haláloddal megbékéltettél Istennel Szereteted békítsen meg egymással. Nyisd meg szemünket a kenyér csodája számára s a föld csodája számára, mely jóságodról beszél. Nyisd meg szemünket, hogy meglássuk az ínséget és minden emberi szenvedést, a kenyérért kinyújtott kezeket és az éhes szájakat. Te adsz szeretetet szívünkbe. Add, hogy továbbadjuk, amit kaptunk: a kenyeret és a szeretetet. Amen. Dr. Groó Gyula

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom