Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-10-21 / 42. szám

Isíenszeretel - emberszeretet 1 Jn 4,21 Amikor a keresztyén ember a szeretet új viszonyába kerül a szeretet Istenével, akkor azonnal a felelős szeretet új kap­csolatába kerül a közeli és távoli felebaráttal is. Absztrakt istenszeretet, amelyik nem hordozza magában a felebarátért élő és munkáló szeretet, nem krisztusi indulatból származó istenszeretet. AZ ISTENTŐL TANULT SZERETET IGENT MOND AZ EMBER BOLDOG ÉLETERE és ellene áll mindannak, ami az ember életét vagy boldogságát pusztulással fenyegeti. A sze­retet nem tudja elviselni olyan szülők önzését, akik csak já­tékszernek tekintik gyermeküket. A szeretet gátat vet az önér­dekhajszoló' harácsolásnak és telhetetlenségnek. Nem nyugszik belé a társadalmi igazságtalanságokba, amelyek megcsúfolják az emberi méltóságot, rabszolgává tesznek embercsoportokat, mert a bőrük fekete, vagy barna. Az Istentől tanult szeretet feltétel és korlátozás nélkül munkálkodik a felebarát javára és boldogulására. Megbocsátásával a békességet munkálja fel­dúlt otthonokban és az élhidegült házastársak között. A szeretet munkára lendíti a keresztyéneket az egész világban is, min­dig és mindenütt, ahol fegyverrel vagy életet pusztító szere- tetlenséggel, gyűlölettel emberéleteket olt ki a szeretettemig dühe. A szeretet otthont nyújt, a fáradt léptű nagyszülőknek és édesanyáknak, akik „tegnap” egész életüket ajándékozták gyer­mekeiknek szeretetböl, s ma koldusai fáradtan és erőtlenül a szeretetnek. Hangja és ereje követelő és sürgető is tud lenni, mint a gyermekéért harcoló anyáé, amikor követeli, hogy se­hol ne oltson ki fegyver életet, legyen otthona minden otthon­talannak, kenyere minden éhezőnek, boldog élete minden köny- nyezönek. * AZ ISTENTŐL TANULT SZERETETNÉL EMBERNEK EM­BERHEZ VALÓ VISZONYA A FONTOS. Isten nem csupán beszél a szeretetről, hanem minden munkája és cselekedete szeretetét tanúsítja. Keresztyének gyakran csak beszéltek vagy beszélnek, írtak a szerétéiről. Vallásos esteken szeretetről szavaltak és prédikáltak, s nem akarták észrevenni a didergő fogvacogásának szerenádját és az éhes gyomrok korgását. Há­nyán szívesen gyűjtenek gazdagok asztaláról „lehulló morzsá­kat” az éhező világrészeknek, azoknak, akiknek igazságosabb társadalmi rend tudna csak igazán életlehetőséget biztosítani. Micsoda megcsúfolása a szeretet Istenének az, hogy míg folyik a mise vagy istentisztelet, az azon részt vevők parancsára a gyűlölet fékevesztett dühe halálra keresi azokat, akik népük nagyobb tömegének akartak emberibb életet, boldogabb hol­napot építeni. Istent szeretni £s szeretetben élni azt jelenti korunkban: a keresztyéneknek együtt kell munkálkodni mind­azokkal, akik egész világunk békésebb, boldogabb holnapjá­nak kimunkálásán fáradoznak, akik küzdenek azért, hogy min­den arcon mosoly és öröm ragyogjon, hogy az éhezők kenyér­hez és a jogaiktól megfosztottak jogaikhoz jussanak. A SZERETETNEK KÖRFORGÁSA VAN. Istentől indul el az emberhez, s az ember visszasugározza azt a felebaráton ke­resztül Isten felé. Isten szeretetének átélése kizár minden éle­tet pusztító gyűlöletet, revansszellemet és haragot, s magában hordozza a felelős, a felebarátért és embertársért való munkás szeretetet. Isten a felebaráton keresztül lép elénk. Istendgazi szer etet e és tisztelete ott .tükröződik mindig az emberi élet és méltóság tiszteletében, s a szeretet munkástevékenységében éri el tetőfokát. Dr. Nagy István 1833. október 21-án — 140 éve —. született Stockíiolmoan, Svédország fővárosában. Meg­halt 1896-ban az olaszországi San Remóban. Élete főbb állo­másai még Szentpétervár (Le­nin grád) és Párizs. Neve elsősorban azért isme­retes, mért 50 millió svéd Ko­ronát kitevő alapítványának kamatját öt részre osztva, minden év vége felé — ponto­sabban december 10-én, halála napjának évfordulóján — ju­talomként adják a fizika, ké­mia, orvostan, irodalom terén elért kimagasló eredményekért és az emberiség békéjéért íá- radozók között. Ez az ún. No- bel-díj. 7 Ki volt ez az ember, akinek a neve így évenként emlékeze­tünkbe kerül? , Kémikus és feltaláló volt, de vagyonát lényegében a robba­nóanyag és a fegyvergyárak alapozták meg. Apja is fegy­vergyáros, bár utóbb tönkre­megy. Alfrédnak is eleve itt van kijelölve a helye. Ö első­sorban nem hadicélokra szelí­díti, tökéletesíti a veszedelmes és akkor még irányíthatatlan nitroglicerint (Sobrero olasz tudós felfedezése 1847-ben), Nobel Alf réd hanem hatalmába akarja ven­ni, úrrá akar lenni fölötte, az alkotó munka érdekében. Sike­rült iS a Nobel-féle robbanó olaj (1863) formájában, majd ennek szilárd változatában, a dinamitban (1866) tökéletesíte­ni és így íölébekerekedni. Ez a maga korában hasonló volt a mai atomeröhöz. Az út persze nem volt ilyen sima. Világszerte több borzal­mas robbanás tanúskodott a robbanóanyag óriási hatásáról, sőt 1863. szeptember 3-án leve­gőbe’ repült Nobelék helene- borgi nitrogiiceringyára, ahol sokadmagával Alfréd öccse is ottveszett. Ezek a katasztrófák csak még jobban ösztönözték No­belt munkájában, amely vég­eredményben teljes sikerrel járt. A dinamit borzalmut is jelent, de nélküle a modern technika nem alakult volna ki (utak, alagutak építésénél, bá­nyák kiaiknázásánál, de ma már építkezéseknél stb. is al­kalmazzál:). Levél egy finn testvértől Lapunkban hírüladtuk, hogy D. Káidy Zoltán püspök szep­tember 9-én Helsinkiben a „Kőszikla-templomban” pré­dikált. Másnap Írja Siltalop- pi-tól az alábbi magyar nyel­vű levelet kapta. (A levelet szó szerint közöljük.) Azért adjuk közre ezt a levelet, mert lényegében az Evangéli­kus Élet szerkesztőségének szól. ..Kedves Püspök Űr! Suomi 1973. Vasárnap 9. IX. —73 ott ül­tem a Taivallahti-kőszikla- templomban és hallgattam Püspök Űr prédikációját. Az istentisztelet után szándékoz­tam, hogy a többiek között, én is személyesen megköszö­nöm — de csak nem mertem ezzel a finnül hangzó, selypí­tő magyar nyelvemmel! Így jelentkezek most: Jólesett a prédikáció tar­talma. A szótár, a tolmács nélkül tökéletesen megértet­tem. Jólesett egy magyar fele­barátot közöttünk látni. Jólesett az az előszó és kö­szöntés, amely a magyar és finn nép közötti kapcsolatról szólt. A szavai engem is em­lékeztettek arra,'hogy 36 éven át sok szép emlékem összefű­ződik a magyar testvérekkel. Az iskolai koromtól kezdve egészen mai napig változatlan barátaim is vannak. Jártál: is itt Finnországban és a csalá­domat meglátogatták. Utoljá­ra egy pár évvel ezelőtt jár­tam én is Magyarországon és már régóta voltam 1 Gyenes- diáson az egyházi üdülőben. A lapot, Evangélikus Életet kb. 20 éven keresztül kaptam meg rendszeresen. Az évek folyamán többször változott a szerkesztő bizottsága. Már nem is ismernek, ki az a finn testvér, akinek a lapot küld- nek. Attól függetlenül hűsége­sen jár hozzám Evangélikus Élet. Szoktam olvasni is a la­pot. Főleg autóbuszon az a húsz perc alatt reggel a ha­zulról a hivatalba. A lap szá­momra az áhítat, a hír, a nyelvtan. Nem tudom, melyi­ket ezek közül legjobban ta­nultam. Szeretem a lapot. Az, mint a jó barát, aki hetenként hozzám jár meglátogatni. Tessék, valamely alkalommal átadni ezt, hogy szeretnék to­vább is Evangélikus Élet olva­sói közé tartozni, szeretnék vi­szontszolgálatot tenni és sze­retnék üdvözletemet és hálás köszönetemet az Ev. Élet lap­jának küldeni. Kérem Istent, áldja meg a magyar nép éle­tét.” írja Siltaloppi A 16. században feltételezhe- tőleg, de a 17. században bizo­nyítottan éltek evangélikusok Aszódon. A feltételezés alátá­masztására annyit: a kelet­nyugati és a kelet-északi utak Aszódon találkoztak. Biztos pont azonban 1657. február 12. Amikor Lányi Dá­vid breznóbányai lelkész mint szuperintendens meglátogatta a iszécsényi gyülekezetei (1657. i'abr. 6-tól), az aszódi egyház dolgait február 12-én vizsgálta meg. Ekkor az aszódi egyház Szécsényhez tartozott,^de a vi­dék török fennhatóság alatt ailott. A vizsgálat megállapította, hogy a pásztori szolgálatokat ( Raksányi János végzi, akire azonban a gyülekezetből sok­féle panasz érkezeti. Azt is megtudjuk a vizsgálat anya­gából. hogy az evangélikusok­nak Aszódon istentiszteleti he­lyük nem volt. A jegyzőkönyv elmarasztalta Szelényi János urat, akinek az előírások sze­rint mint földesúrnak gondos­kodnia kellett volna istentisz­teleti helyről. Szintén a szécsényi köny­vekből „puhatolták ki”, hogy Kaksányi János után Czagaiig Éliás (1670—1682), Zábojcsik öyörgy (1782—1693) és Fábry János (1693—1719) -végeztek Aszódon szolgalatokat, de ők nem voltak aszódi lelkészek. , A gyászos "évtized (1670— 1080) ezen a vidéken is aratott. Igaz, 1541-től török megszállás aiatl állott a vidék, de gyak­ran cserélt gazdát, mivel a megszállás határterülete volt. S ez sok szenvedést hozott az itteni lakosoknak. Bár a 17. században a török beszorult a várakba s onnan ellenőrizte a megfogyatkozott számú jobbá­gyokat, s emelték a terheket, az Itt élő földesurak mindezt azzal tetézték, hogy vallásilag is hatalmaskodni kezdtek.. Valamit javult az itt élő ma­A hasai reformáció nyomában Aszód roknyi evangélikus helyzete, akkor, amikor 1601-től Osztro- Iwczky Jánosné, sz. Juszt Judit birtoka lett Aszód. Az úrnő evangélikus volt. Egy 1724-ből származó inkvizíciós jegyző­könyv szerint 1696-ban az evangélikusok részére fatemp­lom épült. — de a helye ma isméire ti en. Egyházszervezetileg 1727-ig a nógrádi esperességhez tarto­zott Aszód, majd a pest-békési egyházmegyébe került. Ekkor egy egyházmegyében élt szer­vezetileg Aszóddal Csaba (Bé­késcsaba), Mezőberény, Szarvas, Orosháza, Tótkomlós is. Az 1791-es zsinat után kizá­rólag pest megyei gyülekeze­tek alkották az egyházmegyét (28 anya, és 114 leány ill. fiú gyülekezet.) A gyülekezet életében fordu­lópontot jelentett 1715. Evan­gélikus, Aszódon letelepedő patron üst kapott a maroknyi evangélikusság Podmaniczky János személyében. Az egyik kezében kard, a másik kezé­ben az anyagi segítség — ezt jelentette akkor a patrónus je­lenléte. Evangélikus jobbá­gyokkal és személyzettel vette magát körül. A betelepített felvidéki jobbágyok (először 20 család, majd egyre többen), a felvidéki iparosok, a Német­országból idevándorolt iparo­sok mind evangélikusok vol­tak. /— Az anyakönyvek és száma­dási iratok (évről-évre!) jel­zik. hogy itt az ágostai hitval­lást valló evangélikusok élnek! Tehát a gyülekezet a Pod­maniczky család védelme alatt élhette gyülekezeti életét. A kastéllyal egyidöben készült el a régi, romos templom helyre- állítása. A teljes költséget a patrónus viselte. Jelentős áldo­zatvállalás volt a lelkéfezi szol­gálat folyamatosságának bizto­sítása is. Mindezek mellett a gyülekezet életképességéhez jelentősen hozzájárult a Felvi­dékről hozott szlovák kegyes­ség, arpelyet nemcsak a Tra- noscius énekeskönyv tartotta ébren évszázadokon keresztül, hanem az itt szolgáló lelkészek is magukkal hozták ezt a szel­lemet. 1 Az első aszódi lelkészt, Glosny Jánost a kis Hont-ti- szola egyházból hívták lelkész­nek, akit 1719 ötvened vasár­napján be is iktattak. Utóda Bertás (Brtás) András beszter­cei születésű volt, 1712-ben Jénában tanult, majd Aszódon lett lelkész. Fiatalon halt meg. Ö volt az, aki magával hozta a szlovák pietizmust, mint szel­lemi mozgalmat Aszódra. A templom mellett az iskola is igen jelentős szerepet kapott a gyülekezet fennmaradása szempontjából. Idegen forrás­ból tudjuk, hogy 1700 körül Martini Sámuel tanítóskodott ' iskolánkban. Életéről keveset tudunk. 1677-ben született Zó­lyom városában. Martini Gás­pár és Skultéty Rebeka fia. Selmecbányán tanult. 3 évig volt aszódi tanító. Hogy mi­lyen nagytudású térfi volt, jelzi az, hogy az akkoriban alakult cinkotai gyülekezet hívta meg lelkészének. 1703. május 10-én volt a beiktatása Cinkotán. 1731 körül Fábry György taní­tóskodott az iskolánkban. Ö is 3 évig tanított, s ezután 1734. március 5-én Poltár lelkésze lett. 1746 előtt pedig Farkas András volt a tanítónk. Rek­tor volt a címe. 1746-ban Os- gyán (Gömör m.) hívta meg lelkészéül. Valószínű, nehéz szívvel távozott, de azzal indo­kolta döntését, hogy „Podma­niczky János patrónus úr az iskola ügyeibe ismételten be­avatkozott.” A gyülekezet fenntartása kö­zös ügy volt. 1729-ben a kiadá­sok javarésze a templom, a pa­rókia, az iskola és az egyház szolgáira kiadóit összeg volt. Az 1724-es Proventus (az egy­ház jövedelmeinek rögzítése) szerint a patrónus mellett az itt élő nemesek, iparosok és földművesek tartották fenn anyagilag a gyülekezetét. . Olyan idők voltak ezek, hogy amikor Schmied János, a gyülekezet 4. lelkésze átvette hivatalát 1733 májusában, a keresztelési ányakönvvet 1. Kor. 3.6 alapján írt versével kezdve írta tovább: „Glossi (azaz Glosny János 1719—1724) plántált, Bertaschi (azaz Ber­tás András 1724—1727) hozzá­értően öntözte, Michaelide (az­az Michaélides János 1727— 1733) termékennyé tette” ... de Isten adta a növeke­dést! Detre János Az nfár sajnos az emberi go­noszság es bun, hogy emberek és nepek pusztítására, a hata­lom megtartására ts igény bé- v eszik. Nobel egy ideig ki aicaria kötni, hogy robbanó­anyagát fegyverei: gyártására ne lehessen felhasználni, de üzleti szempontból ez nem volt járható ut. Bizonyára ez vitte arra az elkepzelesre, hogy olyan hatású robbanó­anyagot állítson elő idővel, amely elijesztené a háborútól az embereket. Nobel tragikus sorsú ember volt, két szempontból is. Magányos ember maradt, nem alapított családot, külön­böző okokból, nem szerette az emberek társaságát, mert üres­nek találta legtöbbjét és az volt az érzése* a pénzéért sze­retik és becsülik. Érzékeny idegrendszere felfokozottan ei­te át az emberi bún és igaz­ságtalanság eseményeit. A job­bágy megaiázottsága, a földes­urak hatalmaskodása, amit Oroszországban élt át, a né­met bányamunkás nyomorúsá­gos helyzete szamára azt mu­tatta, hogy a szükséges harmó­niát megbontotta valami. De tragikus sorsú volt azért is, mert a legveszedelmesebb robbanóanyagok szebbítésére volt elhivatása s így minden­kinél jobban látta és élte át a fenyegető veszedelmet, ha nem szabnak határt hatásának. Ezért is szállt szembe a há­borúval, kereste az emberiség fejlődésének lehetőségét. Té­vedett, amikor a békét a még borzalmasabb fegyverrel akar­ta megakadályozni, ma már világosan látjuk, hogy ezt csak a jóakaratú emberek összefo­gásával lehet elérni, de nem tévedett abban, hogy értelmet­len és esztelen a háború. Ennek a felismerésnek akart szolgálni és ennek szolgálatába akart állítani másokat is ala­pítványával. Az ő korában meg csak csirájában volt meg a népek békemozgalma, nem hitt annak lehetőségében. Lel­két terhelte az értelmetlen pusztítás, átélte a kapitalista kor pénzhajszoló mammon- imádatát, az embert megalázó ridegségét, helytelennek tar­totta, hogy örökségként hatal­mas pénzösszeg maradjon egy- egy emberre. A maga módján mindezen úgy iparkodott egy kicsit segíteni, hogy az ismert alapítványt tette. Egyesek azt tartották róla, hogy érzelgős rajongó, akit a szerencse, véletlenek láncolata juttatott mesés gazdagsághoz, világhírhez. Mások a gátlásta­lan dinamitkirályt látják ben­ne, aki egy gyenge órájában, rossz lelkiismeretét akarta em­berbaráti cselekedetével elal­tatni. Pedig szerény és szorgalmas . tudós volt, zseniális vegyész és feltaláló, aki ugyan eszménye­it nem tudta életében valóra- váltani, de legalább halála után akarta segíteni azokat, akik a fényt terjesztik. Az ő munkája áldást és álkot hozott az emberiségre, bar ő azon igyekezett, hogy megkönnyítse az emberi lét fáradalmait s korának szolgálatába állítsa a természet hatalmas erőit. Ha­lála után legalább anyagilag segítheti azokat, akiknek mun­kája a békét és a haladást szolgálja és így ő is segítheti őket abban, hogy elveiket győ­zelemre vigyék. Alapítványával valóban el­érte, hogy ha róla nem is so­kat tud az átlagember, de az ő nevével és vagyonával is be­csülik a kimagasló tudósokat, békeharcosokat. Hosszú lenne felsorolni azok listáját, akik már a múlt század vége óta megkapták ezt a díjat, de megemlítjük köztük Söder- blom Náthán és Martin Luther King nevét, akiknek békemun­káját ugyancsak ez a díj is aláhúzta. Kovács Pál Ne vedd hiába Istened nevét! Akit szeretünk és tiszte­lünk, arról sohasem mondunk rosszat és annak nevét mindig tisztelettel emlegetjük. Nem régen érettségi találkozón vol­tam. Megható volt, milyen szeretettel beszélgettünk régi tanárainkról. Még azokról is, akik szigorúak 'voltak, mert tudtuk, hogy szerettek ben­nünket és a javunkat akarták. A második parancsolat arra figyelmeztet, hogy ugyanilyen szeretettel és tisztelettel tar­tozunk Istennek, a mi meny- nyei Atyánknak. Nem fölösleges ez a figyel- rtieztetés. Sokszor megfeledke­zünk arról, hogy mennyi min­dent köszönhetünk Istennek, és tiszteletlenül vesszük aj­kunkra Isten nevét. Ismerek gyermekeket, akik a felnőt­tektől úgy megtanultak ká­romkodni, hogy még a felnőt­teken is túltesznek. Talán semmire se gondolnak, ami­kor Isten nevét káromolják, csak arra, hogy ezzel barátaik előtt felvághatnak. Az lehet, hogy sok társuk mulat ezen, de azok, akik komolyan gon­dolkodnak és azok is, akik szeretik Istent, csak szomor- kodni tudnak ilyen káromko­dó beszédek hallatán. S kép­zeljetek csal: el, mennyire szo- morkodik ilyenkor Isten. Mert ő mindent hall. Hiába gon­doljuk, hogy távol van tő­lünk, s nem hallja meg beszé­dünket. Már csak ezért is jó, ha mindig szépen, tisztessége­sen beszélünk, s nem káro­moljuk Isten nevét. Vannak olyanok is, akik átkozódnak Isten nevével. Azt kívánják, hogy Isten va­lami rosszat tegyen a másik­nak. Nem gondolnak arra, hogy ez tulajdonképpen sértés Isten ellen. Hiszen Isten min­denkit szeret, mindenkinek a javát akarja. Hogyan kíván­juk hát tőle, hogy rosszat te­gyen másoknak? De nemcsak Istent sérti meg az átkozódó ember, hanem önmagáról is rossz bizonyítványt állít ki. Kimutatja, hogy mennyire nem szereti embertársait és nem érdemli meg ő sem más emberek szeretetét. De Isten nevét nemcsak ak­kor mocskoljuk be, amikor rosszra használjuk, hanem ak­kor is, ha feleslegesen emle­getjük. Sok ember a maga igazának igazolására mintegy Istent hívja tanúul. Ezt úgy szokták mondani, hogy eskü- dözik. Jézus arra figyelmeztet, hogy erre semmi szükség nin­csen. Legyen beszédünk min­dig igaz és őszinte, akkor nincs szükség esküdözésre. Isten nevét nemcsak szóval lehet beszennyezni, hanem cselekedettel is. Aki Isten gyermekének mondja magát és nem úgy él, ahogy Isten akarja, az szégyent hoz Isten nevére. A második parancsolat azonban figyelmeztet bennün­ket Isten nevének helyes hasz­nálatára is. Mint ahogy be­szélgetésben bátran megszólít­hatjuk azt, akit tisztelünk, úgy imádságunkban Istent is megszólíthatjuk. Ezért bíztat­ja Isten gyermekeit, hogy baj­ban, nehéz helyzetben hívják segítségül - az ő nevét. Amikor Izrael népe a pusztában ván- dprolt és nem volt mit ennie, Istenhez könyörgött segítsé­gért. Isten meghallgatta népe kérését. Fürjeket küldött a tá­borba és ezzel lecsillapította az emberek éhségét. Isten ma is meghallgatja gyermekei imádságát. Aki hittel tud hoz­zá könyörögni, az ma is meg­tapasztalja, hogy Isten min­dennel megajándékozza Öt, ami az élet öröméhez és bol­dogságához kell: egészséggel, mindennapi kenyérrel, öröm­mel és békességgel. Sokan elfogadják Isten ajándékát, de elfelejtik meg­köszönni azt. Nemcsak akkor kell Istenhez fordulni, ha bajban vagyunk. Isten elvárja tőlünk a hálát és a köszönetét is. Nincs csúnyább dolog a há­látlanságnál. Vannak gyere­kek, akik annyi mindent kap­nak szüleiktől: ruhát, élelmet, szeretetet, gondolkodást, de olyan hálátlanok, hogy szüle­iknek csak szomorúságot és fájdalmat okoznak. S ha csú­nya dolog a hálátlanság földi szüléinkkel szemben, még csúnyább Istennel, mennyei Atyánkkal szemben. Isten jo­gosan elvárja tőlünk a hálát és a köszönetét. Ezért mondja Luther Márton a második pa­rancsolat magyarázatában: Isten nevét minden bajban hívjuk segítségül, imádjuk és hálaadással dicsőítsük!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom